Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban! -
olvastuk az evangéliumi szakasz felszólító mondatát, amelyet nyugodtan
mondhatunk Jézus programbeszédének is, ami nyilvános működése kezdetén
hangzott el.
Így az evangéliumi részlet a megtérés fontosságát hangsúlyozza. A megtérést két lényeges mozzanat alkotja: térjetek meg, azaz forduljatok el a bűntől, és higgyetek az evangéliumban, azaz forduljatok oda ahhoz, Akitől származik az üdvösség jó híre.
A megtérés tehát negatív szempontból elfordulás a világtól. A világ kifejezés azt a bűnös állapotot jelenti, amelyben az ember a véges értékek igézetében él, és nem törődik Istennel. E nemtörődömségnek különféle megnyilvánulási formái lehetnek. Ilyenek: a durva materializmus, az anyagiakhoz való túlzott ragaszkodás, a szenvedélyek féktelen hajszolása, az önmegváltást hirdető önteltség, nincs szükségem se Istenre, se emberre, magam is boldogulok, vagy éppen a helytelen vallási gyakorlatokhoz való ragaszkodás. A megtérő ember ezektől fordul el, ezeknek fogságából szabadul.
A megtérés pozitív szempontból odafordulás az élő Istenhez. Mert nem elegendő elfordulni a világtól! Ezt teszik azok is, akik megcsömörlenek, kiábrándulnak a véges értékekből, és fásultan tengetik életüket vagy öngyilkosságba menekülnek. A megtérő ember nem elégszik meg azzal, hogy tagadja a véges értékeket istenítő világot, hanem felfigyelve Isten rejtélyes közeledésére gyermeki bizalommal kitárulkozik feléje, és rábízva magát e titokzatos Istenre tőle várja a megváltást.
Az első apostolok meghívását bemutató evangéliumi részlet, világosan körvonalazza a megtérés negatív és pozitív mozzanatát. A leendő apostolok földi dolgokkal bajlódnak: halászhálójukat foltozgatják és evilági érdekek hálójában vergődnek. De a követésre szólító hívásnak engedve elfordulnak a világtól, és engedelmesen megnyílnak a Názáreti Jézusban közeledő Isten felé. Kockázatot vállalnak, amikor lemondanak a látszatbiztonságot nyújtó világról, s ugyanígy kockáztatnak akkor is, amikor rábízzák magukat az Ismeretlenre; de megteszik, mert a szívükig hatoló isteni hang megtérésre szólítja őket.
Amikor az ember Jézus nyomába lép, akkor összekötődik a múlt a jelennel. Egész eddigi életünk új értelmet nyer, üdvtörténeti távlatokba épül. Ekkor már nem átkozzuk a múltat, nem szorul ökölbe kezünk az elszenvedett sérelmek és megaláztatások miatt, hanem minden visszaemlékezésünk csendes hálává csitul bennünk. És akkor megkezdődik a mi új jövőnk is, amint azt Jézus első apostolainak ígérte, de amely egyben küldetésükké is vált: emberhalászokká kell válniuk, azaz másoknak is hirdetni Isten üdvösségét. A mi hitünk révén bontakozik ki Isten országa és visszhangzik tovább az evangéliumi örömhír ott is, ahol úgy tűnik, a gonosz túlharsog minden sóhajt és imát…
Azt kell ma felfedeznünk, hogy milyen értelemben teljesedett be az idő a mi életünkben, miképpen válik üdvtörténetté a saját múltunk? Elérkezett az idő, hogy úgy lássuk múltunkat, mint Isten irántunk való gondos szeretetének bizonyítékát. Vagy megfordítva: ha bátran kimondjuk, hogy felismertük Jézusban Isten Fiát és a mi egyetlen üdvözítőnket, ha maradéktalanul rábízzuk magunkat, és a nyomába szegődünk, mint az első tanítványok, akkor rádöbbenünk, hogy egész múltunk, tévelygéseivel, szenvedéseivel, meghurcoltatásaival együtt üdvtörténeti esemény volt. Töltse el ez a felfedezés lelkünket hálával a minket csodálatos szeretettel megváltó Isten iránt.
Így az evangéliumi részlet a megtérés fontosságát hangsúlyozza. A megtérést két lényeges mozzanat alkotja: térjetek meg, azaz forduljatok el a bűntől, és higgyetek az evangéliumban, azaz forduljatok oda ahhoz, Akitől származik az üdvösség jó híre.
A megtérés tehát negatív szempontból elfordulás a világtól. A világ kifejezés azt a bűnös állapotot jelenti, amelyben az ember a véges értékek igézetében él, és nem törődik Istennel. E nemtörődömségnek különféle megnyilvánulási formái lehetnek. Ilyenek: a durva materializmus, az anyagiakhoz való túlzott ragaszkodás, a szenvedélyek féktelen hajszolása, az önmegváltást hirdető önteltség, nincs szükségem se Istenre, se emberre, magam is boldogulok, vagy éppen a helytelen vallási gyakorlatokhoz való ragaszkodás. A megtérő ember ezektől fordul el, ezeknek fogságából szabadul.
A megtérés pozitív szempontból odafordulás az élő Istenhez. Mert nem elegendő elfordulni a világtól! Ezt teszik azok is, akik megcsömörlenek, kiábrándulnak a véges értékekből, és fásultan tengetik életüket vagy öngyilkosságba menekülnek. A megtérő ember nem elégszik meg azzal, hogy tagadja a véges értékeket istenítő világot, hanem felfigyelve Isten rejtélyes közeledésére gyermeki bizalommal kitárulkozik feléje, és rábízva magát e titokzatos Istenre tőle várja a megváltást.
Az első apostolok meghívását bemutató evangéliumi részlet, világosan körvonalazza a megtérés negatív és pozitív mozzanatát. A leendő apostolok földi dolgokkal bajlódnak: halászhálójukat foltozgatják és evilági érdekek hálójában vergődnek. De a követésre szólító hívásnak engedve elfordulnak a világtól, és engedelmesen megnyílnak a Názáreti Jézusban közeledő Isten felé. Kockázatot vállalnak, amikor lemondanak a látszatbiztonságot nyújtó világról, s ugyanígy kockáztatnak akkor is, amikor rábízzák magukat az Ismeretlenre; de megteszik, mert a szívükig hatoló isteni hang megtérésre szólítja őket.
Amikor az ember Jézus nyomába lép, akkor összekötődik a múlt a jelennel. Egész eddigi életünk új értelmet nyer, üdvtörténeti távlatokba épül. Ekkor már nem átkozzuk a múltat, nem szorul ökölbe kezünk az elszenvedett sérelmek és megaláztatások miatt, hanem minden visszaemlékezésünk csendes hálává csitul bennünk. És akkor megkezdődik a mi új jövőnk is, amint azt Jézus első apostolainak ígérte, de amely egyben küldetésükké is vált: emberhalászokká kell válniuk, azaz másoknak is hirdetni Isten üdvösségét. A mi hitünk révén bontakozik ki Isten országa és visszhangzik tovább az evangéliumi örömhír ott is, ahol úgy tűnik, a gonosz túlharsog minden sóhajt és imát…
Azt kell ma felfedeznünk, hogy milyen értelemben teljesedett be az idő a mi életünkben, miképpen válik üdvtörténetté a saját múltunk? Elérkezett az idő, hogy úgy lássuk múltunkat, mint Isten irántunk való gondos szeretetének bizonyítékát. Vagy megfordítva: ha bátran kimondjuk, hogy felismertük Jézusban Isten Fiát és a mi egyetlen üdvözítőnket, ha maradéktalanul rábízzuk magunkat, és a nyomába szegődünk, mint az első tanítványok, akkor rádöbbenünk, hogy egész múltunk, tévelygéseivel, szenvedéseivel, meghurcoltatásaival együtt üdvtörténeti esemény volt. Töltse el ez a felfedezés lelkünket hálával a minket csodálatos szeretettel megváltó Isten iránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése