Világméretű szentségimádás - Krisztus Király - 2018.11.24.

Ingyenes mély szántás a templom közelében

Árpád-házi Szent Erzsébet, a szolgáló szeretet védőszentje

Római Riportok - 2018. november 11.

„Többet adott mindenkinél…” – Évközi 32. vasárnap

A mai szentírási részek két nőt, két szegény özvegyasszonyt állítanak elénk, akiknek életét a hit, az Istenre való ráhagyatkozás és a nagylelkűség jellemzi.

Az első egy careftai asszony, aki a szárazság miatt fiával együtt, nyomorúságos helyzetbe került. S mégis Illés próféta kérésére, nemcsak vizet ad neki inni, hanem az utolsó marék lisztjéből sütött kenyeret is, amit fiával fogyasztott volna el. „Megesszük, aztán meghalunk”- mondta az asszony drámai helyzete ecsetelésére a prófétának. Egy kenyér nem nagydolog, de igen sok, sőt minden, akkor, amikor az egyetlen élelem. Nem mindennapi nagylelkűségre vall, ha valaki az utolsó falat kenyerét is képes odaadni.

Hasonló esetről számol be az evangéliumi szakasz is. Az esemény szemtanúja maga Jézus, aki megfigyelte a templom perselyébe pénzt dobó embereket. A gazdagok között, akik „sokat dobtak be”, rejtőzött egy özvegy, aki „csak két fillért” hullatott a perselybe. Senki sem figyel rá, mert adománya s egyáltalán egész megjelenés nem rendkívüli, de annál őszintébb és igazabb. Jézus azonban rámutatva ezt mondja tanítványainak: „Ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését”.

A szegény özvegy cselekedete nem nagy, a perselybe dobott pénze nem sok, de a jó szándéka vitathatatlan. Isten pedig a szíveket vizsgálja, nem az eredményt, nem az ajándék nagyságát nézi, hanem az emberi szívet és az ajándékozó lelkületét. A gazdagok adakozásából és életéből sokszor éppen a szív és a lélek odaadása hiányzik, amit nem lehet külsőséggel, látszattal és mutatós gesztusokkal pótolni. Amikor az özvegy Isten szeretetéért megfosztja magát mindattól, amije van, sokkal többet ad, mint azok, akik nagy összegeket ajándékoznak, anélkül, hogy ez jólétüket a legkevésbé is befolyásolná.

Az özvegy utolsó darab kenyere, vagy két fillérje teljes ráhagyatkozást jelentett a Gondviselő Istenre: mindent odaadtak, fenntartás, aggodalom és mellék szándék nélkül. Lemondanak minden emberi támaszról. Nem tudják, hogy másnap miből fognak élni, de feltétlen odaadással ráhagyatkoznak Istenre.

Ez a ráhagyatkozás, ez az odaadás először azonban a szívben, a lélekben, az ember bensőjében történik, a külső, a tettekben kifejeződő odaadás csak a következménye és jele ennek a benső lelkületnek.

Dicséretes dolog, ha az ember feleslegét odaajándékozza a rászorulóknak. De a keresztény nagylelkűség ott kezdődik, amikor készek vagyunk másokkal megosztani azt is, amire szükségünk van. A nagylelkűség megmutatkozhat abban is, ha olykor nemcsak anyagi javainkat, hanem időnket, türelmünket, együttérzésünket osztjuk meg azokkal, akik hozzánk fordulnak, akik magukra maradtak, akik magányosak.

A mai szentírási részekben szereplő özvegyasszonyok magatartását csak azzal a mérhetetlen hittel lehet magyarázni, amivel kizárólag Istenre támaszkodtak s éppen ezért tettüknek nincs semmi más célja, minthogy egész szívvel szolgálják az Urat.

Ez a magatartás éles ellentétben áll az írástudók és törvénymagyarázók viselkedésével, akikről Jézus azt állítja, hogy: „Felélik az özvegyek házát, közben színleg nagyokat imádkoznak: szigorú ítélet vár rájuk”.

Az Úr Jézus a szigorú ítéletet az imaéletük, a vallásgyakorlatuk és az emberekkel szembeni magatartásuk közötti szakadék miatt helyezi kilátásba. Nem lehet ugyanis őszinte az imádsága, vallásgyakorlata annak, aki megkárosítja, kihasználja embertársát, a szegényeket, annak, aki visszaél mások nyomorúságával, kiszolgáltatottságával. Hány és hány esetben hallani, hogy amikor az a munkás jogos igényének megoldása miatt fordul a munkaadót képviselő személyekhez, akik talán templomba járó jó keresztényeknek tartják magukat, akkor a válasz ez: „ha nem tetszik, le is út, fel is út, mehetsz”és nem az, hogy lássuk, miben tudnánk segíteni, hogyan tudnánk megoldani a problémát. Pedig az őszinte Krisztus követés az utóbbira kötelez bennünket.

Ha az ember lelke mélyén nem egyenes és őszinte, még a vallást is a maga önző céljaira fogja kihasználni. Az igazi vallásosság abban áll, hogy Istent tiszta szívvel imádjuk és szolgáljuk, „Lélekben és igazságban”(Lk 4,24), imánkat önmagunk odaadásával kísérjük, még ha utolsó fillérünket is oda kell ajándékoznunk. Az igazi vallásosság azt is jelenti, hogy az embertársban olyan szeretettel szolgáljuk az Istent, amely nem méricskél, nem csak a feleslegből ad, hanem kész a szükségest is megosztani.

Az alamizsna csak akkor fakad igazi, keresztény szeretetből, ha valamiképpen az adakozásban önmagunkat is odaajándékozzuk. Az ilyen ajándék elképzelhetetlen áldozatok, lemondások vállalása nélkül, anélkül, hogy valamit meg ne vonjunk magunktól.

Igazából a pénteki böjti-bűnbánati napnak is csak akkor van igazi értelme, ha ebből a lelkületből fakad, ha önmegtagadásunk tárgyát – Isten iránti szeretetből, abból a megfontolásból, hogy Jézus is, életét adta értünk a kereszten, pénteken – elajándékozzuk a rászorulóknak.

A keresztény szeretet azt jelenti, hogy együtt sírunk a sírokkal, hogy megosztjuk a szegények életét, nélkülözését, s végső esetben éhezését is. Így tett a careftai özvegy odaadva utolsó darab kenyerét, így tett a zsidó özvegy, odaajándékozva egész megélhetését a perselybe. S így tett a Vörösmarty Mihály özvegye is „A szegény asszony könyve” című versében, odaajándékozva agyonhasznált imakönyve felét:

„Hát mi jót hoz, Sára néni?'

"Istenem! bár tudnék hozni.

Egy kéréssel jöttem volna,

Ha miatta meg nem szólna.

Oly nehéz most a szegénynek,

Tán jobb volna, ha nem élnek.

Imádságos könyvet kérnék,

Higgye meg, most oly jólesnék.

Mert hiszen ha már az ember

Szépszerint jóllakni sem mer,

Már ha szűken él kenyérrel,

Éljen Isten igéjével,

Így legalább árva lelkünk

Az imádság tartja bennünk.

Itt, tudom, van heverőben:

Adjon az Isten nevében."

,Jó asszony, felelt az özvegy,

Könyvem nincs több, csak ez az egy,

De ha már úgy megkívánta,

És ettől függ boldogsága,

Vegye egy felét jó névvel,

Én beérem más felével.'

S fele ide, fele oda,

Könyvét kétfelé osztotta.

Most a két jó öregasszony,

Hogy semmi jót ne mulasszon,

Fél könyvből, de nem fél szívvel,

Imádkoznak este, reggel,

S ha van Isten mennyországban,

Nem imádkoznak hiában.

Mindegyik özvegy közös vonása, hogy teljesen rábízta magát Istenre, akár Jézus, kereszthalála előtt. Így a szegénységükből valami kimondhatatlan kincs származott: a bizalom, aminek jutalma az üdvösség.

A feltétel nélküli Istenre hagyatkozás, a készséges, odaadó lelkületre Jézus adta a legszebb példát és nyomában a szentek. Ő mindent odaadott értünk, „hogy áldozatával eltörölje a bűnt”. Ő „feláldozta” istenségét, - ahogyan Szent Pál mondja – „kiüresítette önmagát”.

Minden szentmise ezt az áldozatot és jézusi lelkületet jeleníti meg. Éppen ezért minden szentmise a teljes odaadásra szólít fel minket Istenért és embertársainkért.

Ezt a lelkületet kell megtanulnunk, mindjobban elsajátítanunk a szentmisén való részvétellel. Erre a bensőséges odaadó lelkületre figyelmeztet a mai napon mindannyiunkat Isten üzenete, mert ez az Istennel való tökéletes egyesülés útja: az életszentség útja.

Halottak hónapja…- Imre atya írása Stuttgartból

Ha majd kopogtat a halál angyala…

Ha majd kopogtat az én ajtómon is a halál angyala,

akkor azt szeretném még majd elmondani neki, hogy

az életet kerestem, de a halál előtt sem csuktam be a szememet…

a barátot kerestem, de az ellenségnek sem kívántam rosszat…

a saját magam elképzeléseit kerestem, de az áldozatokra sem mondtam nemet…

a csillagokat kerestem, de észrevettem a mellettem szenvedő embereket is…

a boldogságot kerestem, de nem becsültem alá a sorscsapásokat sem…

az igazságot kerestem, de az igazságtalanságok terhe alatt sem váltam keserűvé…

a szeretetet kerestem és számtalanszor találkozhattam vele…

a bölcsességet kerestem, és megpillanthattam ruhájának szegélyét…

Istent kerestem, és Ő annyiszor és annyiszor megtalált engem…

Köszönöm, hogy élhettem!

Érdemes volt!

Ha majd kopogtat a halál, akkor azt szeretném majd mondani:

Szeretnék ismét élni!

Stuttgart, 2018-10-05.

Imre atya

Teli kezekkel… Imre atya írása

Amikor gyermek voltál és azt kérdezték tőled: „Hova mész?”, általában azt mondtad, hogy: „Haza”.

Amikor felnőtt fiatal voltál és azt kérdezték tőled: „Hova mész?”, a kérdést már mélyebb valóságokra értetted, ezért már nem tudtál rá olyan egyértelműen válaszolni. Abban a korban voltál, amikor épp felfedezted a nagyvilágot. Barátokat kerestél, új embereket ismertél meg, egy hivatás vagy foglalkozás után jártál, és az első szerelemmel találkoztál.

Amikor idős leszel és majd azt kérdezik tőled: „Hova mész?”, ismét azt fogod majd válaszolni: „Haza”, de ezúttal nem a földi, hanem az égi hazára gondolsz majd, amely Istennél van. Ahova az előtted járók már megérkeztek.

A gyermekkori „haza” és az öregkori „haza” között egy váltakozó, élmény dús, néha örömteli, máskor fájdalmas világ feszül, amely tele van kereséssel és megtalálással, szenvedéssel és örömmel, sötétséggel és világossággal.

Tudnod kell, hogy célba érni szegényen és gazdagon is lehet.

Szegényen érsz majd célba, ha mindent meg akartál nyerni, csak épp a lelkeddel nem foglalkoztál eleget.

Szegényen érsz majd célba, ha mindig a kényelmet kerested, nehogy a megszokottat és a megnyertet elveszítsd.

Szegényen érsz majd célba, ha mindig csak magaddal törődtél, és másnak nem vagy alig nyújtottál örömet.

Szegényen érsz majd célba, ha kezeid tiszták lesznek ugyan, de üresek!

Gazdagon érsz majd célba, ha volt bátorságod szembeszállni az élet nehézségeivel és nem adtad fel soha. 

Gazdagon érsz majd célba, ha talentumaidat használtad és másoknak is juttattál belőlük.

Gazdagon érsz majd célba, ha a szeretet magvait gazdagon szórtad körülötted, még akkor is, ha sok szem az útszélre esett. Életed termése mindezek ellenére bőséges lesz.

Gazdagon érsz majd célba, ha kezeid – bár néha nem voltak a legtisztábbak, de – tele lesznek!

Fáradtan ugyan, de boldogan fogsz majd „haza” érkezni.

Ma ezt kívánom magamnak – és neked is!

Imre atya

Stuttgart, 2018-11-01.

Ha „nincs halál”, akkor föltámadás sincs – Halottak napja

Szilveszter archívum - Kaplonyi temető 2011

Mindenszentek ünnepén, mi a zarándok Egyház tagjai a mennyei dicsőségben élő Szenteket ünnepeljük és kérjük közbenjárásukat, most halottak napjának előestéjén, délutánján, az Egyház azon gyermekeiért imádkozunk, akik meghaltak, akik "a földi életből eltávozva tisztulnak" (LG 49).

Természetesen ide nem csak a névtelen tisztuló lelkek tartoznak, hanem mindazok, akiket ismertünk, akiket szerettünk, akik jótevőink voltak, akik hozzánk tartoztak, akik családtagjaink voltak, de ma már nincsenek közöttünk, mert a halállal testük visszatért a föld porába, melyből vétett és lelkük a tisztulás után az Istenhez, hogy majd a feltámadás napján újra egyesülhessen a testtel.

Amíg ez a földi élet tart, az Egyház három seregre oszlik: a boldogok, akik már Isten színe látásának örvendenek, a tisztulásra szoruló elhunytak, akik még nem juthatnak be ebbe a dicsőségbe, s az úton levők, akik a jelen élet próba tételét élik, éljük itt a földön.

Egyiket a másiktól nagy távolság választja el, de ez nem akadályozza lelki egységüket, mivel „Krisztus valamennyi híve... összeolvad az egy egyházba, és egymáshoz kapcsolódik Őbenne. Az úton levőknek és a Krisztus békéjében elszenderült, megholt testvéreknek egysége a legkevésbé sem szakad meg, sőt erősebb lesz a lelki javak közösségében” (uo.) – tanítja az Egyház.

Melyek ezek a lelki javak? A Szentek közbenjárnak földön küzdő testvéreikért, példájukkal bátorítják őket; az úton lévők imájukkal siettetik, hogy elhunyt testvéreik beléphessenek az örök dicsőségbe.

Ez a szentek megvalósulóban lévő egyessége: a menny, a tisztulás és a föld szentjei. Jóllehet különböző fokban, valamennyien szentek az őket éltető és egyesítő Krisztus kegyelme által.

Ennek a vigasztaló valóságnak távlatában a halál többé már nem pusztulás, hanem átmenet, sőt az igazi, az örök életre való megszületés, „Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk összedől, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített” (2 Kor 5, 1) – mondja Szent Pál apostol.

Földi pályafutásunk végén a test, a földi sátor, megsemmisül, azaz meghal, a lélek azonban Istennél él, az idők végén pedig Krisztus által feltámad a test is. Ő maga mondta: „Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s föltámasszam az utolsó napon (Jn 6, 40), s föltámasszam az utolsó napon”.
Márpedig, ha „nincs halál, nincs halottak napja”, ahogy az ezotéria képviselője, Müller Péter magyar író a Bibliával ellentétben hirdeti, s írását futó tűzként terjesztik és lájkolják a facebookon a krisztusi tanítást nem ismerő személyek, akkor nincs feltámadás sem. Márpedig Szent Pál apostol szerint „Ha nincs föltámadás, akkor Krisztus sem támadt föl. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, s hiábavaló a ti hitetek… Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél. Ám Krisztus föltámadt holtából, mint a holtak zsengéje. Egy ember által jött a halál, egy ember által jön a holtak föltámadása is” (1 Kor 15, 13-14. 19-20). 

Igen, mi, úton lévők, a tisztuló elhunytak és a mennyben élő boldogok, mindnyájan ezt a végső feltámadást várjuk, ami a testnek a lélekkel való egyesülése után, teljes mértékben részesít minket Krisztus húsvéti misztériumában. Most, mikor még csak részben éljük ezt az igazságot, imádkozzunk egymásért, főképp elhunyt testvéreinkért. „Szent és jámbor gondolat”, hogy értük engesztelő áldozatot mutassunk be, „hogy megszabaduljanak bűneiktől” (2 Makk 12,45) – tanítja már az Ószövetségi Szentírás.

A halottak napi liturgia a Kinyilatkoztatás alapján az örök életbe vetett hitre és reményre irányítja figyelmünket. Jellegzetes részt olvasunk a Bölcsesség könyvéből (3, 1-6. 9): „Az igazak lelke Isten kezében van, gyötrelem nem érheti őket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak, a világból való távozásukat balsorsnak vélték, elmenetelüket megsemmisülésnek. De békességben vannak” (1-3).

Aki hitt Istenben és Őt szolgálta földi életében, az a halállal nem a semmibe, hanem Isten karjába hull: találkozik vele és „szeretetben nála marad” (9) és barátságának öröme lesz osztályrésze.
Az igazi keresztény ezért nem fél a haláltól, de nem is tagadja annak valóságát, létét, hanem Szent Pállal ismétli: „míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. Ám jobban szeretnénk megválni e testtől és hazaérkezni az Úrhoz” (2 Kor 5,6. 8). Nem a halált magasztaljuk, hanem abban Isten tervét látjuk, hiszen halálunk napja lesz mennyei születésnapunk!

A halálnak ez a derűs felfogása a Krisztusba vetett hitre és a hozzátartozás tudatára épül. „Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6, 39).
Az Atya minden embert Krisztusnak adott, és ő valamennyit megváltotta vérével. Ha tehát ezek az emberek elfogadják a Krisztushoz való tartozást, s az evangélium szerinti hittel és jó cselekedetekkel bővelkednek földi életükben, biztosak lehetnek abban, hogy "övéi" sorába tartoznak, s így semmi, még a halál sem ragadhatja ki őket kezéből. „Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14, 8). Az Úréi vagyunk, mivel megváltott és testébe beépített minket, mivel a kegyelem és szeretet által őbenne és őérte élünk; s ha ez így van életünkben, így marad halálunkban is.
Krisztus, életünk Ura, halálunk Ura lesz, és halálunkat elmerítve a sajátjában, örök életté alakítja át. Így valósul meg számunkra Jézus főpapi imája: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet” (Jn 17, 24).

Az Egyház Krisztus imáját visszhangozza, amikor így könyörög elhunyt gyermekeiért: „Istenünk, tekints kegyesen áldozati adományainkra, amelyeket gyermekeidért fölajánlunk, hogy akiknek a keresztény hit kiváltságát megadtad, ajándékozd nekik, annak jutalmát is”(Felajánló könyörgés), a boldogító örök életet.

Ne szakíts el bennünket halálunk után azoktól, akiket oly nagyon szerettünk a földön… - Ima elhunyt szeretteinkért

1. „Uram és Istenem, az ember nem kívánhat másoknak többet, mint amit saját maga számára óhajt. Ezért kérlek: ne szakíts el engem halálom után azoktól, akiket oly nagyon szerettem a földön. Add, ó, Uram, kérlek, hogy ahol én leszek, ők is ott legyenek velem, hogy ott fönt is örvendhessek jelenlétüknek, mivel a földön oly gyorsan meg voltam fosztva tőlük.
Könyörögve kérlek, fölséges Isten, sietve fogadd be ezeket a gyermekeidet az örök életbe. Oly rövid földi életük helyébe add, hogy az örök boldogságban legyen részük.”

Szent Ambrus 

2. „Világegyetem és különösen képmásod, az ember Ura és Teremtője,' az emberek Istene, az élet és a halál Atyja; te őrzöd és halmozod el lelkünket jótéteményeiddel; Igéd által te teljesítesz be és alakítasz át mindent a Bölcsességed által megállapított időben; fogadd ma be elhunyt testvéreinket, mint zarándokútunk zsengéit...
A neked tetsző pillanatban fogadj be minket is, miután annyi ideig hagytál és vezettél a testben, amennyi szerinted számunkra hasznos és üdvös volt. Habozás és késlekedés nélkül fogadj majd be minket azon a napon, miután az istenfélelem felkészített bennünket (erre a találkozásra). Ne engedd, hogy fájdalommal szakadjunk el a földi dolgoktól, mint azok, akik túlságosan ragaszkodnak a világhoz és a testhez. Add, hogy határozott és boldog léptekkel siessünk a hosszú és boldog élet felé, ami Jézus Krisztusban, a mi Urunkban van, akinek dicsőség mindörökké!”

Nazianzoszi Szent Gergely

„Ó, lelkek, akik már félelem nélkül élvezitek a boldogságot…” - Ima mindenszentekhez

„Ó, lelkek, akik már félelem nélkül élvezitek a boldogságot, és állandóan el vagytok merülve az én Istenem dicséretében! Boldog sors jutott nektek! Mennyi okotok van arra, hogy állandóan zengjétek ezt a dicséretet, és mennyire irigyellek benneteket azért, hogy nektek már nem fáj az a sok súlyos bűn, amelyet ebben a szerencsétlen időben követnek el az én Istenem ellen...

Ó, boldog mennyei lelkek! Legyetek segítőink nyomorúságunkban, járjatok közbe értünk Isten irgalmánál, hogy juttasson nekünk is valamit a ti boldogságotokból és ossza meg velünk azt a világos megértést, amelyben részetek van.

Értesd meg velünk, én Istenem, hogy mi a jutalma azoknak, akik férfiasan harcolják végig ennek a nyomorúságos életnek éjszakáját. Igyekezzetek megérteni, ó, ti szerető lelkek, hogy micsoda boldogság lesz az a tudat, hogy boldogságtok örökké fog tartani, és mekkora élvezet az a bizonyosság, hogy örömötöknek soha nem szakad vége!

Ó, boldog lelkek! Akik ezt a drága kincset olyan jól tudtátok hasznotokra fordítani, és akik azon olyan gyönyörűséges és maradandó örökséget tudtatok szerezni, magyarázzátok meg nekünk, hogyan gyümölcsöztettétek ezt a végtelen kincset. Segítsetek rajtunk ti, akik olyan közel vagytok a forráshoz, és merítsetek vizet számunkra, akik idelent eltikkadunk a szomjúságtói."

Avilai Szent Teréz: Fohászok

„Akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni…” – Mindenszentek ünnepe

 Szentírási részek: Jel 7, 2-4. 9-14 *** 1 Jn 3, 1-3 *** Mt 5, 1-12a

A mai napon édesanyánk, az Egyház arra hív bennünket a szentmise kezdő énekével, hogy „Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, ünnepi napot ülvén mindenszentek tiszteletére”.

Igen, a mai napon, a zarándok, a földi egyház liturgiája összekapcsolódik a megdicsőült, a mennyei Egyházéval, hogy együtt ünnepelje Krisztust, a választottak szentségének és dicsőségének forrását.

Az első olvasmány a választottak, a megdicsőültek hatalmas seregét mutatja be (Jel 7, 2-4. 9-14): „akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni, minden nemzetből, törzsből és népből”. A szentek megszámlálhatatlan serege azt üzeni számunkra, hogy a mi helyünk is ott van közöttük és ez a tudat adhat reményt és erőt a mostani élet viszontagságai közepette.

Az olvasmány szerint valamennyinek meg van jelölve a homloka, mindnyájan fehér ruhába vannak öltözve és „ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében”. A homlokon való megjelölés és a ruha a keresztség szentségének szimbólumai, ugyanis a keresztség nyomja az emberbe a Krisztushoz való tartozás eltörölhetetlen jegyét, és a bűntől megtisztítva, a keresztség öltözteti tisztaságba és kegyelembe Krisztus Vére által. Így, az életszentség nem más, mint a keresztségi kegyelem teljes beérése, tehát lehetséges minden megkeresztelt ember számára.

Az Egyház ma nem csupán a hivatalosan kanonizált szenteket ünnepli, hanem azt a számos ismeretlen szentet is, akik „Isten segítségével megtartották és megélték a keresztségben kapott életszentséget” (LG 40) vagyis a krisztusi tanítást hősies fokon élték és gyakorolták. Ez a rejtett, a hétköznapi körülmények között megélt, szinte észrevétlen életszentség valóságos és igen értékes.

Az első olvasmány szerint, van azonban minden választottnak egy közös jellemzője, még pedig az, hogy a „nagy szorongatásból jöttek”. Ez a "nagy szorongatás" jelenti a hitért folytatott küzdelmet, a Krisztusért vállalt üldöztetést és vértanúságot, valamint a mindennapi élet keresztjeit és megpróbáltatásait.

A Szentek valamennyien a szorongatás útján jutottak el a dicsőségbe. Ez a szenvedés teljesítette be keresztségük által megkezdett tisztulásukat, ez kapcsolja őket Krisztus kínszenvedéséhez, majd pedig részesítette őket dicsőségében. 

A boldog örökkévalóságba megérkezett választottak szünet nélkül hálálkodnak Istennek és ezt éneklik: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!” A Magasságbeli trónja előtt leboruló angyalok örök "Ámen" -nel válaszolnak.

Ugyanezt az Áment kell visszhangoznia a mennyei haza-felé zarándokló Isten népének, azzal, hogy az életszentségben versengenek a választottakkal. "Amen", azaz úgy legyen, Krisztus kegyelme által, aki mindenki előtt megnyitja az életszentség útját.

A második olvasmányban (1 Jn 3, 1-3), Szent János apostol és evangélista, a szeretett tanítvány, kiegészítve az első témáját, Isten szeretetére mutat rá; ez a szeretet késztette Fiát a megtestesülésre, és tette az embert Isten gyermekévé. Ennek a szeretetnek köszönheti az ember istengyermeki méltóságát. „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket és azok is vagyunk!”

Nem az örök életre fenntartott, hanem már a jelenben megkapott ajándék ez az Isten gyermekség, olyan mély valóság, ami bensőleg képes teljesen átalakítani az embert és az isteni életben részesíteni. Mégis, itt a földön rejtett marad ez a valóság, teljes ragyogásában majd csak a mennyei dicsőségben nyilvánul meg. „Akkor majd hozzá – az Istenhez – leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van”- mondja a szeretet tanítvány.

Ma az Egyház azt a dicsőséget szemléli és ünnepli a Szentekben, amely Isten szemléléséből ered. Ez a színről színre látás öltözteti őket Isten végtelen ragyogásába.

Az evangéliumban (Mt 5, 1-12a) maga Jézus szemlélteti az életszentség és az örök boldogság témáját, egyben be is mutatja az oda vezető utat. Kiindulási pontja a hétköznapi emberi élet, amelyben a szenvedés nem valami véletlen szerencsétlenség, hanem az emberi élettel együtt járó valóság. Jézus nem azért jött, hogy kiiktassa a szenvedést az életből, hanem hogy azt az üdvösség és az örök boldogság eszközévé alakítsa.

A szegénység, a megpróbáltatások, az igazságtalanságok, az üldöztetés, ha ezeket alázatos szívvel és Isten akaratának alávetve fogadjuk, ha megőrizzük belé vetett hitünket és arra vágyódunk, hogy részesedjünk Krisztus kínszenvedésébe, akkor mindez nem tönkreteszi az embert, hanem megnemesíti: megtisztítja, hasonlóvá teszi a szenvedő Üdvözítőhöz, és így méltóvá arra, hogy vele együtt részesedjék az örök dicsőségben. „Boldogok a lélekben szegények..., boldogok a szomorúak..., boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot..., boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért..., mert övék a mennyek országa” (3-4. 6. 10).

A másik négy boldogság is, bár nincs közvetlen kapcsolatban a szenvedéssel, áldozatos lelket követel. Mert senki sem lehet szelíd, irgalmas, tiszta szívű és békességes, ha nem küzd bűnös szenvedélyei ellen, ha önmagán felülemelkedve nem tud elfogadni nehéz helyzeteket, szeretetet és békét hintve mindenütt.

A szentek az evangéliumi boldogságok útját járták, de legtökéletesebb módon Jézus haladt ezen az úton, aki tudatosan magára vett minden emberi nyomorúságot és gyötrelmet, hogy megtanítsa az embert, hogyan kell ezeket megszentelni.

A keresztény Jézusban találja meg az evangéliumi boldogságok tökéletes megvalósulását; Jézus volt az igazi szegény, meggyötört, szelíd, irgalmas, békességes és üldözött. Ezen az úton járva nyerte el a dicsőséget és mi is ezen az úton járva nyerhetjük el az örök boldogságot.

„Máriát követem…” – Ibu nyelvű Mária ének

Missziók (29. évközi) vasárnapján az esztelneki ferences templomba látogatott Nnadi Onyedikachi – Benjamin, Szegeden tanuló, nigériai negyedéves kispap.

Benjamin a szentmise keretében, magyar nyelven osztotta meg gondolatait az evangéliumi szakasz (Mk 10,35-45) kapcsán, ösztönözve bennünket az elkötelezettebb, tanúságtevő keresztény életre, amely által másokat is közelebb juttathatunk Istenhez.

Majd a szentmisét követően beszélt hivatásáról, arról hogy hogyan küldte püspöke őt és egyik társát Magyarországra, ahol a szegedi püspök fogata őket. Beszélt a nigériai keresztények elkötelezett Krisztus követéséről, értékes hagyományairól és üldöztetéséről.

A hívek nagy örömmel hallgatták egyszerű, lélekhez szóló szavait és hálás szívvel mondtak köszönetet neki, kérve, hogy máskor is jöjjön Esztelnekre. Ő pedig az előadása végén megajándékozott bennünket agy Ibu (anyanyelve) nyelvű Mária énekkel.

.

Élet Krisztusban - nincs más lehetőségünk

Római Riportok - 2018. október 21.

Répát-hegység - Háromszék vérrel szentelt földjén -

A "Hazajáró" hétről-hétre bakancsot húz és nekiindul, hogy keresztül-kasul bebarangolja a Kárpát-medence varázslatos tájait és megismerje hazánk természeti- és kulturális értékeit, történelmi emlékeit és az ott élő emberek mindennapjait. Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken, Muravidéken, Őrvidéken és belső-Magyarországon hol gyalog, hol szekérrel, kerékpárral vagy kenuval halad vándorútja során. A Kárpátok fenséges gerinceitől, várromokon, apró fatemplomokon és véráztatta harcmezőkön át, patinás városokig - megannyi magyar emlék kíséri a "Hazajáró" soha véget nem érő útját.

Tanúságtétel a pokol tornácából – Imre atya írása Stuttgartból

Azelőtt soha nem látták egymást. Most a „sors” összehozta őket Németország egyik legjobb hírben álló rehabilitációs központjában.
A sok program közül az egyiket „Rákosok beszélgető körének” hívták. Amikor a kis halk szavú pszihológusnő arra szólította fel őket, hogy üljenek körbe, nagyon nehezen akaródzott nekik egymás mellett helyet foglalni. Ismeretlen mellé nem szívesen ül az ember, ha másutt is van hely…

A beszélgetés is nagyon döcögve indult. A központi téma: a betegség lelki feldolgozása volt. Kis idő után azonban az első felszólaló magabiztosan ragadta magához a szót, és sietett elmondani mindenkinek a szerinte legfontosabbat, nevezetesen, hogy nagy firmája van, amelyet épp most hagyott a fiára. Az pedig (lám, milyen fia van!), amikor nála rákot állapítottak meg, azonnal a legjobb tübingeni orvosokat hívta fel, tudtán kívül terminust beszélt meg velük, sőt, elvitte oda kocsival. Neki semmit nem kellett tennie. Minden nagyon simán ment, s most itt van, hogy az operáció után teljesen meggyógyuljon… Szerinte biztosan sikerülni fog, mert a pénz, az nem számít! – Noha magabiztosan csengett minden szava, mint a penge, szeméből riadt félelem áradt…

A másodiknak azt tartotta szükségesnek elmondania, hogy neki két firmája van. Az egyik Kínában, a másik itthon, Németországban. És amikor megállapították nála is a rákot, akkor ő – mellesleg, nagy sportoló, jegyezte meg elég szerénytelenül – nem akarta elhinni, de miután még két helyről – Heidelberg és Ulm leghíresebb orvosaitól – szerzett be szakorvosi véleményt, megoperáltatta magát. Az operáció után komplikációk léptek ugyan fel, amit aztán sikerült az orvosoknak leküzdeni, s ő most nagy akaraterővel azon van, hogy teljesen felépüljön és munkájához visszatérhessen. – Nagyon sokat beszélt, s ebből mindenki kihallhatta, ő is nagyon fél attól, hogy mégsem úgy lesz, ahogyan ő azt most itt nagyhangon ecseteli…

És ez így ment tovább egy jó háromnegyed óráig. A hallgatóság mindent megtudhatott az épen beszélőről, csak éppen a lényeget nem: nevezetesen azt, hogy mindannyian félnek. Félnek attól, hogy a rák visszatér, félnek attól, hogy az operáció következményei nem fognak olyan simán elmúlni, mint azt ők itt most a hallgatósággal és önmagukkal megpróbálják elhitetni, félnek attól, hogy ők már soha nem lesznek olyan tevékenyek, teherbírók és szívósak a munka mezején, amilyenek voltak. Szavuk színezete elárulta őket, félnek, és ami még rosszabb: nincs mibe kapaszkodniuk, csupán a nagy, hangzatos szavakba, csak épen nem merik megfogalmazni és kimondani.

És ekkor jött ő, a 80 felé járó férfi. Fejéből a kemoterápia kihullajtotta a hajakat. Karja tele volt a szúrások kéklő, dagadt nyomaival. Elmondta, hogy háziorvosa – noha árulkodóan nagy volt egy bizonyos érték a vérpróbában – hanyagul elnézte a diagnózist. Bár ő többször is kifejezte aggodalmát, őt is leintette azzal, hogy semmi baj. Míg ő egy alkalommal, régi évek szokása szerint – noha rossz közérzete miatt aznap egyáltalán nem akart! – golfozni nem ment az üzletfeleivel, és a játékosok között egy új arcot nem fedezett fel. Remekül elbeszélgettek egymással, és kiderült, hogy az illető egy nagyon híres, de már nyugdíjas orvosprofesszor, akinek a fia szintén urológus. Szó szót hozott, s ő a beszélgetés végén elmondta a professzornak, hogy noha háziorvosa szerint nincs oka aggodalomra, neki mégis rossz előérzetei vannak. A professzor beajánlotta a fiának, aki aztán a következő napok egyikén apjával ketten három óráig vizsgálta. Utána pedig elborult arccal azt közölte vele, hogy a rák már egész testében el van terjedve. (Eddig a beszámoló alatt csak el-elcsuklott a hangja, de most már patakzottak az arcáról a könnyek…) Azután nagyvonalakban elmondta azt is, hogyan kemózták többször is, végül rátért jelenlegi helyzetére: közérzete ugyan jobb, de tudja, érzi, hogy az „ellenség már falakon belül van”.

Egy dologért azonban mindenképp hálás, hogy ide eljött. Itt, a rehabilitáción több időt tölthet önmagával, majd – ismét könnyekkel a szemében – ezzel fejezte be beszédét: „Ha Ő akkor – és mutatóujját magasan az ég felé emelte – nem hoz össze a professzorral, én ma már nem vagyok… Mondom Önöknek, mindnyájan az Ő kezébe vagyunk!”

Döbbent csend ereszkedett a kör tagjaira… Egy pillanatnyi ólomlábon lépkedő csend után a résztvevők kivétel nélkül mind igazat adtak neki! Mindenki érezte, hogy nem a firma a fontos, nem is csak az orvos, még csak a sok pénz sem, hanem Isten, aki mindannyiunk sorsát igazgatja, és Ő, Aki a bénító félelem hínárjából képes kiszabadítani…

A beszélgetés végén a pszihológusnő kiértékelte a mondottakat. Minden felkerült a táblára, minden apró ötlet, mondás, ami az ő – egyébként igen jól – előkészített sablonjába beleillett. Csak épp az Istenbe vetett hit fontosságáról nem írt fel egy betűt sem, holott a jelenlévők mindegyike – kimondottan vagy kimondatlanul – ebbe kapaszkodott!

De tudtam, hogy Istennek nem reklámra van szüksége.
Nem reklámra, hanem tanúságtételre!
Hitvallásra, amely másokkal az Ő gyógyító kegyelmét, segítségét közli,
amely a belé vetett reményt erősíti,
amely az Ő gondoskodó szeretetéről beszél.

Mert Ő mindenkivel ott van!
A rákos betegekkel is,
akiken már senki emberfia nem tud segíteni…
Ő velük van és erős lelket ad nekik, hogy önmagukra találjanak,
hogy kibírják a legnehezebbet is,
hogy emberhez méltóan szenvedjenek,
hogy felegyenesedjenek,
hogy túlnőjenek önmagukon!

Ez az eset egy ilyen tanúságtétel volt a javából.
Egy bőröd alá bújó modern tanúságtétel, amely – hacsak pár percre is, de – mindenki figyelmét Őrá, a Legfontosabbra irányította.

Stuttgart, 2018-10-15.

Imre atya 

Forrás: https: https://www.stuttgarti-katolikusok.de/index.php/15081/

„Ami lehetetlen az embereknek, az lehetséges az Istennek”- Évközi 28. vasárnap

Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból (Mk 10, 17 – 27) hallottuk, hogy odasietett Jézushoz valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus válasza, tartsd meg a parancsokat és sorolni kezdi a tíz parancsolatot… „Mester, ezeket mind megtartotta kora ifjúságomtól fogva” – volt a válasz.

Látjuk, hogy a kérdező tudta: az élet teljessége függ a parancsolatok, az isteni törvények megtartásától. Természetesen, ahogy a Megváltó földi életének éveiben, úgy napjainkban sincsenek kevesen azok, akik szeretnék örökölni az örök életet.

De vajon sokan vannak-e, akik keresik a tökéletességet és annak elnyerése érdekében tesznek is valamit?

Igen, azt hiszem, tudatában vagyunk, hogy milyen nagy a szakadék a vágyaink és a tetteink között. Kevés olyan lélek van, aki törekszik az Úr felé és odafigyel értelme és szíve tisztaságára. A legjobban kérni szeretjük Istent, folyamatosan, szüntelenül kérjük Őt.

Nem csak az Úr kortársai tapasztalták meg irgalmának bőségét, de mi magunk is tapasztalhatjuk azt. Krisztus nem hagyja figyelmen kívül az imáinkat és megad mindent, ami üdvözülésünket és örök boldogságunkat szolgálja. De nagyon fontos, hogy hogyan kérünk. Milyen a szívünk és mi tölti el az adott pillanatban? Ne feledjük, Szent Jakab apostol szerint: „igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése” (5,16).

A kérdező tehát pontosan megtartotta az Úr által felsorolt összes parancsolatot. Ez még az Úr földi életének idején is meglehetősen ritka volt, ahogy napjainkban is az.

Elgondolkodván a mai Evangéliumon, szomorúan állapíthatjuk meg, hogy milyen távol állunk attól az erkölcsi magaslattól, amelyen ez a kérdező volt.

Úgy tűnik, ez a parancsolatokat megtartó ember dicséretet várt az Úrtól, de a dicséret mellett olyan szavakat is hallott, amelyek választás elé állították: „Valami hiányzik még belőled. Menj, add el, amid van, oszt szét a szegények között, és így kincsed lesz az égben. Aztán gyere és kövess engem!”

Nem kötelezi arra, hogy kizárólag őt kövesse, hanem csak hívja, hogy az örök javakkal és Krisztus követésével szemben „semmibe vegye a gazdagságot”. Ekkor kiderült, hogy az ifjú kötődése ehhez a világhoz – a gazdagságon keresztül – rendkívül szoros volt, mert Jézus szavai behatolnak az ifjú szívébe és azt válságba sodorják, de sajnos nem Jézus mellett dönt, ugyanis: „elszomorodott, és leverten távozott, mert nagy vagyona volt”. Úgy látszik, Jézus is elszomorodott, mert ezt mondja: „Milyen nehezen jut be a gazdag az Isten országába”.

Sajnos a gazdagság uralkodott az értelmén és az akaratán. Szomorúan távozott az Úrtól, mert nem volt képes lazítani a gazdagságtól való függésén, hiába értette ésszel, hogy semmilyen vagyont nem fog magával vinni az örökkévalóságba. Megtartván oly sok parancsolatot, mégsem volt képes azt mondani az Úrnak: „Uram ez nem az én vagyonom. Bár megdolgoztam érte becsülettel, de még sem az enyém, Tőled van és rendelkezz felette”.

Az evangéliumi ifjú, aki Istenre nyitottnak látszott, a világi dolgok rabságában élt, rabja volt a vagyonának és társadalmi pozíciójának. Szent Lukács mondja, hogy előkelő, főember volt, tehát valami fontos pozíciót töltött be (Lk 18,18). Ha mindez Isten és ember közé áll, akkor oly nagy akadályt jelenthet, hogy az ilyen embernek nagyon nehéz lesz üdvözülnie.

Az evilágiakhoz való kötődés, ahhoz, amit Isten alkotott, ami csupán az ő ajándéka, de nem Ő maga, megakadályozhatja, sőt lehetetlenné is teheti üdvözülésünket, ha e kötődések rabságában élünk. Jézus ezért mondja, hogy csak az jut be a mennyek országába, aki kész Istenért mindent elhagyni, mindent feláldozni, miként tették a szentek.

Itt is, mint az Evangélium más szakaszaiban is, a gazdagság úgy jelenik meg, mint az üdvösség szinte leküzdhetetlen akadálya. Nem azért, mert a gazdagság önmagában rossz, hanem azért, mert az ember hajlamos arra, hogy túlságosan ragaszkodjék hozzá, annyira, hogy jobban szeresse Istennél.

Kt. Lényegében semmivel nem rendelkezünk. Ha van pénzünk, vagyonunk, házunk, akkor is tudnunk kell, hogy mindezeket csak ideiglenes használatra kapjuk. A földi, átmeneti dolgok iránti túlságos kötődés csak eltávolít minket Istentől.

Mennyire erős a kötődésünk az evilági dolgok iránt? Az evilági dolgok nem feltétlenül anyagi vagyont jelentenek. Jelenthetik a világban betöltött pozíciónkat is, lelki kötöttségeinket is, amelyeket oltárra emelünk Isten helyett.

Nem kellene, hogy a dolgok, a pénz abszolút függésben tartsa az embert, mert akkor eltávolodik Istentől és könnyű prédájává válik a szívet rabságban tartó és onnan Krisztus békéjét kiűző szenvedélyeknek.

Nincs jelentősége a vagyonunk mértékének. Az a lényeges, hogy mi milyen mértékben válunk rabjává e vagyonnak. Isten Országa felé tartva „nem szolgálhatunk Istennek és a mammonnak” (Mt. 6, 24). Vagyis a választás földi életünkben elkerülhetetlen. Ez az út nehéz, de az evangéliumi olvasmány végén meghalljuk az Úr üdvösségünk „kulcsát” tartalmazó válaszát.

Krisztus tanítványai összezavarodtak! Ha ez a tiszta, tökéletességre törekvő ember szomorúan távozik, akkor egyáltalán ki üdvözülhet? „Ami lehetetlen az embereknek, az az Istennek lehetséges”- mondja Jézus.

Az Úr válasza reményt ültet a mi szívünkben is, hisz Isten nem tagadja meg ezt a kegyelmet senkitől, aki őt bizalommal kéri. Ő segít az akadályok elhárításában is, így üdvösségünk Isten irgalmának következménye.

Barsi Balázs atya szentbeszéde a házasságról, lelkiismeretről, szavazásról

Barsi Balázs, ferences atya szentbeszéde az évközi 27. vasárnapra, amiben a házasságról, lelkiismeretről, és a romániai szavazásról is beszél. Nagyon érdemes időt szánni rá és meghallgatni.

Énekszóval dicsérni az Urat

Requiem Erdélyért - Czeglédi Andrea írása 2018. 10. 07

Nézem a romániai népszavazás eredményét és közben keserű gondolatok kavarognak bennem. Bevégeztetett, hát, ennyi volt… Népem jövőjének eddig tiszta egén úgy látom gyülekezni a viharfelhőket, mint nyáron, amikor a tikkasztó meleg után enyhülést várunk, de jégeső pusztítása az elégedetlenségünk büntetése. Miért írom, hogy büntetés? Mert nemzetem az Úr haragját vonta ma magára látszat-keresztény magatartásával. Az erdélyi és partiumi magyarság ma bebizonyította, hogy a kereszténység számára semmit nem jelent. Hiába áldozták fel őseink életüket, sokszor egész családjuk életét a kereszténység, hazájuk, népük védelmében. A sok áldozat hiábavaló volt. A mai kor embere ezen a vidéken már nem keresztény, a templomba is csak a látszat miatt jár. Megmutatni divatos ruháját, elővenni mise, vagy istentisztelet alatt legújabb kiadású telefonját, a parkolóban mutogatni autóját. Ezek az emberek, sajnos nem írhatom azt, hogy hívek nem átallják aztán magukhoz venni az Oltáriszentséget, vagy az Úrvacsorát...

A folytatás erre a linkre kattintva olvasható: http://hungaryfirst.hu/cikkek/2018-10-07/requiem-erdelyert

A házasság természeténél fogva kötelék egy férfi és egy nő között, és nyitott az élet továbbadására – Évközi 27 vasárnap

Liturgiánkban ma az évközi 27. vasárnapot ünnepeljük és még alig 7 vasárnap van hátra adventig. Szentírási részeink: az első olvasmány (Ter 2, 18-24), a válaszos zsoltár és az evangélium (Mk 10, 2-16) üzenetének középpontjában a házasság és a család áll. Ezért isteni Gondviselésnek tartom azt, hogy éppen mára írták ki azt a referendumot országunkban, amelynek keretében arról kell döntenünk szavazatunk által, hogy kik között jöhessen létre a törvényes házasság és ennek következtében kikből tevődjön össze a mai család. Néhány évvel, évtizeddel ezelőtt mindez nagyon világos volt.

Viszont a mai, értéket vesztett világban nem is annyira egyszerű, nem is annyira világos. Ma nem egy esetben házasságról akarnak beszélni, amikor két férfi, vagy két nő összeáll és a gyerekek örökbefogadása által családalapításról is szövegelnek.

De korunkban nem ritka az állatokkal vagy tárgyakkal kötött házasság sem. Bali szigetén egy tizennyolc éves fiút azon kaptak, hogy flörtöl a tehénnel ezért arra ítélték, hogy vegye nőül az állatot. 2006-ban egy szudáni férfi vett feleségül egy kecskét. - Erika Eiffel, lánykori nevén LaBrie az egyik leghíresebb ember azok közül, akik tárgyakat vagy épületeket vettek el. 2007-ben, egy három évig nyúlt bírósági kereset végén sikerült hozzámennie a francia nevezetességhez, az Eiffel-toronyhoz. - Eija-Riitta Berliner-Mauer, már gyerekként beleszeretett a Berlini Falba, mikor látta a tévében és számtalanszor meglátogatta, végül 1979-ben feleségül ment hozzá. Amikor 1989-ben lerombolták, és egész Németország ünnepelt, Berlinné a férjét siratta…

Visszatérve a referendumhoz, mai szavazáshoz, mi, az IGENNEL szavazók azt szeretnénk elérni, hogy nálunk mindez ne történhessen meg törvényes keretek között, hogy az alkotmány törvényébe iktatva „a család egy férfi és egy nő önkéntes elhatározásával létrehozott házasságon alapuljon”.

Vannak, akik azt mondják, hogy fölösleges pénz pocséklás a referendum megtartása, mert az alkotmányban már szerepel az, amire igennel akarunk szavazni. Ez igaz, de ma már nem annyira egyértelmű, mint volt akkor, amikor megfogalmazták a román alkotmány 48-ik törvényének első bekezdését. Ott ez áll: „Familia se întemeiază pe căsătoria liber consimţită între soţi (házastársak szövetsége), pe egalitatea acestora şi pe dreptul şi îndatorirea părinţilor de a asigura creşterea, educaţia şi instruirea copiilor”.

Mint látjuk/halljuk a törvényben a „soți”, azaz a „házastársak” kifejezés szereppel. Viszont amint már korábban példákkal utaltam rá, itt Európában és a nagyvilágban a házastárs kifejezés ma már nem ugyan azt jelenti, mint amit korábban jelentett, a férfi és a nő életszövetségét.

A sepsiszentgyörgyi Puskás Bálint alkotmányjogász mondja, hogy a „soți” kifejezés az alkotmányban eredetileg, annak idején magától értetődő volt. Azonban a megváltozott szociokulturális környezet és az egyes országok törvénykezésében történt jelenségek miatt 2018-ban ugyanaz a szöveg megkívánja, hogy ugyanott, vagyis az alkotmányban, és nem csak a Polgári Törvénykönyvben, ezt minden kétséget kizáróan pontosítsuk, hogy egy férfiről és egy nőről van szó.

A Romániai Katolikus Püspöki Kar értelmezése szerint: „A család egy férfi és egy nő szabad akaratnyilvánításából létrejött házasságon, a házastársak egyenlőségén és a szülők azon jogán és kötelezettségén alapul, hogy biztosítsák a gyermekek eltartását, nevelését és oktatását”.

Ez a megfogalmazás kizárja a „fél” kifejezést érintő félreértelmezéseket, meghatározva ezzel, hogy csakis egy férfi és egy nő szabad akarattal vállalt szövetségét nevezhetjük házasságnak. Ez a pontosítás teljesen összhangban van a Szentírás tanításával és nemzeti örökségünk szellemével.

Itt nem árt megemlítenünk, hogy ez az alkotmánymódosító kezdeményezés nem egyedül álló Európában, ugyanis másik 14 ország tartotta életbevágóan fontosnak, szükségesnek beleírni alkotmányaikba, hogy a házasság egy férfi és egy nő szövetségén alapszik.

Idézhetjük Szent II. János Pál pápát is, aki 2002-ben, a Lateráni Egyetem Házasság és család intézményében végzett diákoknak ezt mondta: „Arra kérlek, hazatérve dolgozzatok sokat azon, hogy az országban ahol éltek, Alkotmányban deklarálják azt, hogy a házasság egy férfi és egy nő szeretet-szövetsége”.

A szóban forgó Alkotmány-módosítás a fenti pontosítás érdekében tehát szükségszerű. A Szentatya, Ferenc pápa is arra bátorít bennünket, keresztényeket, hogy „védjük meg a férfi és nő közötti házasságot, mint a természetes család alapját, és merjünk kiállni mellette, még akkor is, ha ezzel mások érzékenységét érintjük és divatos eszmei áramlatokkal ütközünk” (Amoris Laetitia)

A házasság mindig egy férfi és egy nő közötti kizárólagos kötelék marad, amely nyitott kel-hogy legyen az élet továbbadására, a gyermekvállalásra. Ezért helytelen és veszélyes minden olyan próbálkozás, amely a házasságban mellőzi a férfi és nő közötti természetes különbségeket és a kölcsönösséget. E különbségek eltörlésével a család antropológiai gyökereit vágják el, ami veszteséget jelent a társadalom számára is, mert ahelyett, hogy elfogadnák a különbözőséget, uniformizálják az emberi kapcsolatok megjelenési módját.

Amikor erről a témáról beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a gyermekek védelmét sem. A társadalomnak fel kell ismernie, hogy a gyermek ajándék, és mindig megfelelő környezetet igényel fogantatása, születése és fejlődése, és ez a megfelelő környezet nem lehet más, mint az édesanyából és édesapából álló család, illetve rendkívüli esetben az édesanyából, vagy édesapából álló család. Ezért támogatni és erősíteni kell a családokat, és el kell ismerni azoknak az édesanyáknak és édesapáknak az érdemeit, akik keményen küzdenek azért, hogy hűek maradjanak pótolhatatlan élethivatásukhoz és a gyermeknevelés küldetéséhez.

Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusának 2016-os, amerikai beszéde szerint a válás, a házasság nélküli együttélés és az azonos neműek házassága árt a gyermekeknek és megnehezíti Isten szeretetének felfedezését. Úgy fogalmazott, a sátánnak az a célja, hogy megsemmisítse a családokat, éppen ezért a keresztényeknek harcolniuk kell azon ideológiák ellen, amelyek tagadják a jelentőségét annak, hogy egy gyermeknek anyja és apja van.

A bíboros beszédében utalt II. szent János Pál pápára, aki a családot az evangéliumhirdetés első közegének nevezi. A főpásztor kifejtette: „A házastársak nagylelkű és felelősségteljes szeretete – amely a szülőknek azon önátadásában nyilvánul meg, amellyel a gyermeket, mint Isten ajándékát fogadják és gondozzák – teszi láthatóvá a szeretetet a mi generációnkban.”

Ezért a sátán tönkre akarja tenni a családokat, hogy az emberek nehezebben hallják meg Jézus Krisztus örömhírét: az önátadó, termékeny szeretetet. Ám ha egy kultúrában eltűnik az önzetlen szeretet, és az emberek pusztán igényeik kielégülésének eszközét látják egymásban, akkor minden téren általánossá válik mások kihasználása, ameddig csak kinek-kinek a hatalma engedi.

A küzdelem az emberi méltóságért, a családért, gyermekeinkért, a jövőért, végső soron Isten Országáért folyik. Küzdeni érdemes, a végső győzelem Isten kezében van.

„Az Egyház tudatában van annak, hogy társadalmi és antropológiai szempontból is mekkora ereje van a családnak, ezért mindenképpen védelmezi. Védelmezi, mert szereti a férfit, szereti a nőt, szeret mindenkit, és nem akarja, hogy lerombolják a bölcsőt, amelyből az egész társadalom megszületik és erőre kap”(Vincenzo Paglia érsek, a Családok Pápai Tanácsának elnöke).

Ne feledjük, mai döntéseinknek, szavazatunknak komoly kihatása lesz a jövő nemzedékére, gyermekeink életére. Rajtunk áll a minket követő generációk és gyermekeink jövője. Menjünk szavazni és mondjunk igent a keresztény értelemben vett családra, mely apából, anyából és gyerekekből tevődik össze.

Családi teadélután -második nap-, Gyergyószentmiklós 2018.10.05 (ATI FIL...

Érdemes megnézni ezt a filmet!!! MENJÜNK EL szavazni és mondjunk IGENT a hagyományos, keresztény értékeken alapuló családmodell támogatására.

Római Riportok - 2018. szeptember 30.

Szent Ferenc ünnepe Esztelneken

Október 4-én, csütörtökön, Rendünk legnagyobb ünnepén, Szent Ferenc atyánk tiszteletére bemutatott szentmise délelőtt 11 órakor kezdődik, amelyre szeretettel hívjuk és várjuk Esztelnek község minden-egyes lakóját és a környékbeli híveket, akik valamilyen formában kötődnek Szent Ferenc atyánkhoz. Munkálkodjunk azon, hogy minél többen jöjjenek el a szentmisére.

Az ünnepi, búcsús szentmise főcelebránsa és szónoka az újmisés mezőtúri Ft. Kovács Zoltán, kisteleki segédlelkész lesz, akit szeptember 8-án, Szegeden szenteltek pappá. Ez azt jelenti, hogy a szentmise befejeztével primiciás áldásban is részesülhetünk.