Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból (Mk 10, 17 – 27) hallottuk, hogy odasietett Jézushoz valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus válasza, tartsd meg a parancsokat és sorolni kezdi a tíz parancsolatot… „Mester, ezeket mind megtartotta kora ifjúságomtól fogva” – volt a válasz.
Látjuk, hogy a kérdező tudta: az élet teljessége függ a parancsolatok, az isteni törvények megtartásától. Természetesen, ahogy a Megváltó földi életének éveiben, úgy napjainkban sincsenek kevesen azok, akik szeretnék örökölni az örök életet.
De vajon sokan vannak-e, akik keresik a tökéletességet és annak elnyerése érdekében tesznek is valamit?
Igen, azt hiszem, tudatában vagyunk, hogy milyen nagy a szakadék a vágyaink és a tetteink között. Kevés olyan lélek van, aki törekszik az Úr felé és odafigyel értelme és szíve tisztaságára. A legjobban kérni szeretjük Istent, folyamatosan, szüntelenül kérjük Őt.
Nem csak az Úr kortársai tapasztalták meg irgalmának bőségét, de mi magunk is tapasztalhatjuk azt. Krisztus nem hagyja figyelmen kívül az imáinkat és megad mindent, ami üdvözülésünket és örök boldogságunkat szolgálja. De nagyon fontos, hogy hogyan kérünk. Milyen a szívünk és mi tölti el az adott pillanatban? Ne feledjük, Szent Jakab apostol szerint: „igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése” (5,16).
A kérdező tehát pontosan megtartotta az Úr által felsorolt összes parancsolatot. Ez még az Úr földi életének idején is meglehetősen ritka volt, ahogy napjainkban is az.
Elgondolkodván a mai Evangéliumon, szomorúan állapíthatjuk meg, hogy milyen távol állunk attól az erkölcsi magaslattól, amelyen ez a kérdező volt.
Úgy tűnik, ez a parancsolatokat megtartó ember dicséretet várt az Úrtól, de a dicséret mellett olyan szavakat is hallott, amelyek választás elé állították: „Valami hiányzik még belőled. Menj, add el, amid van, oszt szét a szegények között, és így kincsed lesz az égben. Aztán gyere és kövess engem!”
Nem kötelezi arra, hogy kizárólag őt kövesse, hanem csak hívja, hogy az örök javakkal és Krisztus követésével szemben „semmibe vegye a gazdagságot”. Ekkor kiderült, hogy az ifjú kötődése ehhez a világhoz – a gazdagságon keresztül – rendkívül szoros volt, mert Jézus szavai behatolnak az ifjú szívébe és azt válságba sodorják, de sajnos nem Jézus mellett dönt, ugyanis: „elszomorodott, és leverten távozott, mert nagy vagyona volt”. Úgy látszik, Jézus is elszomorodott, mert ezt mondja: „Milyen nehezen jut be a gazdag az Isten országába”.
Sajnos a gazdagság uralkodott az értelmén és az akaratán. Szomorúan távozott az Úrtól, mert nem volt képes lazítani a gazdagságtól való függésén, hiába értette ésszel, hogy semmilyen vagyont nem fog magával vinni az örökkévalóságba. Megtartván oly sok parancsolatot, mégsem volt képes azt mondani az Úrnak: „Uram ez nem az én vagyonom. Bár megdolgoztam érte becsülettel, de még sem az enyém, Tőled van és rendelkezz felette”.
Az evangéliumi ifjú, aki Istenre nyitottnak látszott, a világi dolgok rabságában élt, rabja volt a vagyonának és társadalmi pozíciójának. Szent Lukács mondja, hogy előkelő, főember volt, tehát valami fontos pozíciót töltött be (Lk 18,18). Ha mindez Isten és ember közé áll, akkor oly nagy akadályt jelenthet, hogy az ilyen embernek nagyon nehéz lesz üdvözülnie.
Az evilágiakhoz való kötődés, ahhoz, amit Isten alkotott, ami csupán az ő ajándéka, de nem Ő maga, megakadályozhatja, sőt lehetetlenné is teheti üdvözülésünket, ha e kötődések rabságában élünk. Jézus ezért mondja, hogy csak az jut be a mennyek országába, aki kész Istenért mindent elhagyni, mindent feláldozni, miként tették a szentek.
Itt is, mint az Evangélium más szakaszaiban is, a gazdagság úgy jelenik meg, mint az üdvösség szinte leküzdhetetlen akadálya. Nem azért, mert a gazdagság önmagában rossz, hanem azért, mert az ember hajlamos arra, hogy túlságosan ragaszkodjék hozzá, annyira, hogy jobban szeresse Istennél.
Kt. Lényegében semmivel nem rendelkezünk. Ha van pénzünk, vagyonunk, házunk, akkor is tudnunk kell, hogy mindezeket csak ideiglenes használatra kapjuk. A földi, átmeneti dolgok iránti túlságos kötődés csak eltávolít minket Istentől.
Mennyire erős a kötődésünk az evilági dolgok iránt? Az evilági dolgok nem feltétlenül anyagi vagyont jelentenek. Jelenthetik a világban betöltött pozíciónkat is, lelki kötöttségeinket is, amelyeket oltárra emelünk Isten helyett.
Nem kellene, hogy a dolgok, a pénz abszolút függésben tartsa az embert, mert akkor eltávolodik Istentől és könnyű prédájává válik a szívet rabságban tartó és onnan Krisztus békéjét kiűző szenvedélyeknek.
Nincs jelentősége a vagyonunk mértékének. Az a lényeges, hogy mi milyen mértékben válunk rabjává e vagyonnak. Isten Országa felé tartva „nem szolgálhatunk Istennek és a mammonnak” (Mt. 6, 24). Vagyis a választás földi életünkben elkerülhetetlen. Ez az út nehéz, de az evangéliumi olvasmány végén meghalljuk az Úr üdvösségünk „kulcsát” tartalmazó válaszát.
Krisztus tanítványai összezavarodtak! Ha ez a tiszta, tökéletességre törekvő ember szomorúan távozik, akkor egyáltalán ki üdvözülhet? „Ami lehetetlen az embereknek, az az Istennek lehetséges”- mondja Jézus.
Az Úr válasza reményt ültet a mi szívünkben is, hisz Isten nem tagadja meg ezt a kegyelmet senkitől, aki őt bizalommal kéri. Ő segít az akadályok elhárításában is, így üdvösségünk Isten irgalmának következménye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése