Ha „nincs halál”, akkor föltámadás sincs – Halottak napja

Szilveszter archívum - Kaplonyi temető 2011

Mindenszentek ünnepén, mi a zarándok Egyház tagjai a mennyei dicsőségben élő Szenteket ünnepeljük és kérjük közbenjárásukat, most halottak napjának előestéjén, délutánján, az Egyház azon gyermekeiért imádkozunk, akik meghaltak, akik "a földi életből eltávozva tisztulnak" (LG 49).

Természetesen ide nem csak a névtelen tisztuló lelkek tartoznak, hanem mindazok, akiket ismertünk, akiket szerettünk, akik jótevőink voltak, akik hozzánk tartoztak, akik családtagjaink voltak, de ma már nincsenek közöttünk, mert a halállal testük visszatért a föld porába, melyből vétett és lelkük a tisztulás után az Istenhez, hogy majd a feltámadás napján újra egyesülhessen a testtel.

Amíg ez a földi élet tart, az Egyház három seregre oszlik: a boldogok, akik már Isten színe látásának örvendenek, a tisztulásra szoruló elhunytak, akik még nem juthatnak be ebbe a dicsőségbe, s az úton levők, akik a jelen élet próba tételét élik, éljük itt a földön.

Egyiket a másiktól nagy távolság választja el, de ez nem akadályozza lelki egységüket, mivel „Krisztus valamennyi híve... összeolvad az egy egyházba, és egymáshoz kapcsolódik Őbenne. Az úton levőknek és a Krisztus békéjében elszenderült, megholt testvéreknek egysége a legkevésbé sem szakad meg, sőt erősebb lesz a lelki javak közösségében” (uo.) – tanítja az Egyház.

Melyek ezek a lelki javak? A Szentek közbenjárnak földön küzdő testvéreikért, példájukkal bátorítják őket; az úton lévők imájukkal siettetik, hogy elhunyt testvéreik beléphessenek az örök dicsőségbe.

Ez a szentek megvalósulóban lévő egyessége: a menny, a tisztulás és a föld szentjei. Jóllehet különböző fokban, valamennyien szentek az őket éltető és egyesítő Krisztus kegyelme által.

Ennek a vigasztaló valóságnak távlatában a halál többé már nem pusztulás, hanem átmenet, sőt az igazi, az örök életre való megszületés, „Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk összedől, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített” (2 Kor 5, 1) – mondja Szent Pál apostol.

Földi pályafutásunk végén a test, a földi sátor, megsemmisül, azaz meghal, a lélek azonban Istennél él, az idők végén pedig Krisztus által feltámad a test is. Ő maga mondta: „Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s föltámasszam az utolsó napon (Jn 6, 40), s föltámasszam az utolsó napon”.
Márpedig, ha „nincs halál, nincs halottak napja”, ahogy az ezotéria képviselője, Müller Péter magyar író a Bibliával ellentétben hirdeti, s írását futó tűzként terjesztik és lájkolják a facebookon a krisztusi tanítást nem ismerő személyek, akkor nincs feltámadás sem. Márpedig Szent Pál apostol szerint „Ha nincs föltámadás, akkor Krisztus sem támadt föl. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, s hiábavaló a ti hitetek… Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél. Ám Krisztus föltámadt holtából, mint a holtak zsengéje. Egy ember által jött a halál, egy ember által jön a holtak föltámadása is” (1 Kor 15, 13-14. 19-20). 

Igen, mi, úton lévők, a tisztuló elhunytak és a mennyben élő boldogok, mindnyájan ezt a végső feltámadást várjuk, ami a testnek a lélekkel való egyesülése után, teljes mértékben részesít minket Krisztus húsvéti misztériumában. Most, mikor még csak részben éljük ezt az igazságot, imádkozzunk egymásért, főképp elhunyt testvéreinkért. „Szent és jámbor gondolat”, hogy értük engesztelő áldozatot mutassunk be, „hogy megszabaduljanak bűneiktől” (2 Makk 12,45) – tanítja már az Ószövetségi Szentírás.

A halottak napi liturgia a Kinyilatkoztatás alapján az örök életbe vetett hitre és reményre irányítja figyelmünket. Jellegzetes részt olvasunk a Bölcsesség könyvéből (3, 1-6. 9): „Az igazak lelke Isten kezében van, gyötrelem nem érheti őket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak, a világból való távozásukat balsorsnak vélték, elmenetelüket megsemmisülésnek. De békességben vannak” (1-3).

Aki hitt Istenben és Őt szolgálta földi életében, az a halállal nem a semmibe, hanem Isten karjába hull: találkozik vele és „szeretetben nála marad” (9) és barátságának öröme lesz osztályrésze.
Az igazi keresztény ezért nem fél a haláltól, de nem is tagadja annak valóságát, létét, hanem Szent Pállal ismétli: „míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. Ám jobban szeretnénk megválni e testtől és hazaérkezni az Úrhoz” (2 Kor 5,6. 8). Nem a halált magasztaljuk, hanem abban Isten tervét látjuk, hiszen halálunk napja lesz mennyei születésnapunk!

A halálnak ez a derűs felfogása a Krisztusba vetett hitre és a hozzátartozás tudatára épül. „Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6, 39).
Az Atya minden embert Krisztusnak adott, és ő valamennyit megváltotta vérével. Ha tehát ezek az emberek elfogadják a Krisztushoz való tartozást, s az evangélium szerinti hittel és jó cselekedetekkel bővelkednek földi életükben, biztosak lehetnek abban, hogy "övéi" sorába tartoznak, s így semmi, még a halál sem ragadhatja ki őket kezéből. „Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14, 8). Az Úréi vagyunk, mivel megváltott és testébe beépített minket, mivel a kegyelem és szeretet által őbenne és őérte élünk; s ha ez így van életünkben, így marad halálunkban is.
Krisztus, életünk Ura, halálunk Ura lesz, és halálunkat elmerítve a sajátjában, örök életté alakítja át. Így valósul meg számunkra Jézus főpapi imája: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet” (Jn 17, 24).

Az Egyház Krisztus imáját visszhangozza, amikor így könyörög elhunyt gyermekeiért: „Istenünk, tekints kegyesen áldozati adományainkra, amelyeket gyermekeidért fölajánlunk, hogy akiknek a keresztény hit kiváltságát megadtad, ajándékozd nekik, annak jutalmát is”(Felajánló könyörgés), a boldogító örök életet.