Morfondírozom… Az öröm és a fájdalom – ugyanabból a forrásból?

A minap megkeresett egy régi ismerősöm. Több mint harmincöt éve volt a hittanosom, cserkészem. Ahogy beszélgettünk, szinte észrevétlenül peregtek előttünk a régi káplánévek emlékei: arcok, kirándulások, táborok, közös nevetések. Furcsa ajándéka az időnek, hogy évtizedek tűnnek el egy őszinte beszélgetés első perceiben.

Aztán lassan mélyebb vizekre eveztünk. Már nem a múltat idéztük, hanem az életet próbáltuk megérteni. Búcsúzáskor megígértük egymásnak, hogy a következő találkozásig nem várunk újabb harmincöt évet.

Az elválás pillanatától kezdve egy mondata, egy kérdés nem hagy nyugodni.

Azt kérdezte:

– Lehet-e ugyanaz az öröm és a fájdalom, a boldogság és a szenvedés forrása?

Azóta ezen morfondírozom.

Arra jutottam, hogy talán ez az emberi élet egyik legmélyebb igazsága.

Hiszen csak az tud igazán fájni, aki vagy ami egyszer igazán örömet adott. Ami közömbös számunkra, annak az elvesztése alig hagy nyomot bennünk. De, akit szeretünk, aki belelopta magát a szívünkbe, akiben reményt találtunk, az ugyanazzal az erővel képes örömöt és fájdalmat is ébreszteni bennünk.

A fájdalom mélysége sokszor nem más, mint a szeretet mélységének tükre.

A Szentírás is újra és újra erről beszél.

Az apa öröme a gyermekében ugyanaz a forrás, amelyből aggódása is fakad.

A tanítványok számára Jézus közelsége jelentette életük legnagyobb ajándékát, mégis ugyanez a szeretet tette elviselhetetlenné nagypéntek sötétségét.

Mária is ugyanazzal a szívvel mondta ki az angyali üdvözletkor: „Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38), amellyel ott állt a kereszt alatt. Simeon próféta szavai – „A te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2,35) – nem a szeretet kudarcát jövendölték meg, hanem annak beteljesedését.

Talán a lélektan is csak megerősíti azt, amit az evangélium régóta tud.

Amikor valakit közel engedünk magunkhoz, nemcsak gazdagabbak leszünk, hanem sebezhetőbbek is. Attól a naptól kezdve félteni kezdjük, hiányzik, ha nincs velünk, fáj, ha szenved, és egyszer majd el kell engednünk. Ez a kockázat benne van minden valódi szeretetben.

De ez nem a szeretet hibája.

Éppen ellenkezőleg.

Ez annak a bizonyítéka, hogy a szeretet élő, valódi.

Van azonban egy fontos különbség szeretet és szeretet között.

Ha azért fáj a másik, mert birtokolni akarom, mert nem tudom elfogadni, hogy nem az én akaratom szerint él, akkor a fájdalmam valójában rólam szól.

Ha viszont azért fáj, mert szeretném, hogy megtalálja az útját, hogy boldog legyen, hogy hű maradjon Istenhez, akkor ez a fájdalom már nem lehúz, hanem megtisztít. Ebben a fájdalomban már több az önátadás, mint az önsajnálat.

A kereszt előtt állva talán még világosabbá válik mindez.

A Golgota a világ legnagyobb fájdalmának helye. És ugyanakkor a világ legnagyobb szeretetének is. Ugyanaz az esemény lett a legmélyebb szenvedés és a legnagyobb remény forrása. A keresztből született meg a húsvét.

Lehet, hogy a mi életünkben sincs két külön forrás.

Egyik az örömé, másik a fájdalomé.

Hanem csak egy.

A szeretet.

Ami ajándékként örömöt fakaszt. Megpróbaltatásként könnyeket. De a forrás ugyanaz marad.

Eszembe jut ilyenkor Kahlil Gibran (1883–1931 - libanoni származású amerikai maronita keresztény költő, filozófus, képzőművész) gyönyörű mondata:

„Minél mélyebbre vájja beléd a fájdalom a medrét, annál több örömöt tudsz befogadni.”

A hit ehhez még hozzátesz valamit.

Ha szeretetünk Krisztusban gyökerezik, akkor a könnyeink sem vesznek kárba. Amit ma csak fájdalomként értünk, azt egyszer talán örömként fogjuk felismerni. Nem azért, mert a szenvedés önmagában jó, hanem mert Isten szeretete képes mindent átalakítani, még a sebeinket is.

Talán ezért nem attól kell leginkább félnünk, hogy egyszer fájni fog szeretni.

Hanem attól, hogy egyszer már nem lesz senki és semmi, aki meg tudná érinteni a szívünket.

Mert ahol nincs többé öröm és nincs többé fájdalom sem, ott talán már szeretet sincs.

Szilveszter Barát