Virágvasárnap tükrében – öröm, árulás, igazság

A történelem újra és újra megismétli önmagát – és az emberiség mégsem tanul belőle. Ugyanazok a kérdések, ugyanazok a választások, ugyanazok a kudarcok térnek vissza, csak más köntösben. Virágvasárnap ezt a fájdalmas ismétlődést állítja elénk – de nem vádol, inkább tükröt tart.

Ez a nap kettős arcot mutat. Egyik kezünkben pálmaág – a győzelem, az öröm jele. Másikban a szív csendje – a közelgő szenvedés sejtelme. Ünneplünk, ujjongunk, lobogtatjuk a pálmaágakat: „Hozsanna Dávid Fiának!” – mintha minden rendben lenne. Aztán néhány nap múlva ugyanaz a tömeg, ugyanazzal az erővel, csak most dühösen, csalódottan, kiáltja: „Feszítsd meg őt!”

Mi változott? Az emberek? A hangulat? A remények, amelyek nem váltak valóra?
Valójában semmi új nem történt. Az emberi szív nem lett más. Akkor sem, most sem. Mert amit ott, Jeruzsálemben láttunk, az nem egyszeri történelmi esemény, hanem újra és újra ismétlődő belső dráma.

Ma már nem személy szerint Jézussal történik mindez – de újra meg újra vele történik, amikor az Ő testének tagjai, választottjai – a pápa, a püspök, a pap –, vagy bármely hívő, aki komolyan veszi Krisztust, elindul az Ő útján, és találkozik az emberek reakcióival.

A szívünkből fakadó ujjongás gyorsan fordulhat közönybe, majd dühbe, végül vérfagyasztó gyűlöletbe, ha nem azt kapjuk, amit reméltünk. Ha a Messiás nem hagyja jóvá beképzelt igazságainkat, ha nem hoz azonnali gyógyulást, látványos eredményeket, kényelmes megoldásokat – hanem inkább csak tükröt tart.

És mi nem mindig szeretjük azt, amit benne látunk. Összehordunk tücsköt-bogarat, hibáztatunk fűt-fát, bűnbakká teszünk mindenkit, aki az utunkba kerül – legyen az családtag vagy vallási vezető –, csak hogy ki ne derüljön rólunk a meztelen igazság. Még önmagunk előtt sem – nemhogy mások előtt.

Virágvasárnap megkérdezhetjük magunktól: vajon én melyik hang vagyok ebben a tömegben? A hozsannázó? A csöndes, bizonytalan szemlélő? A távozó? Az elvakult vádló? Az, aki vélt sérelmei miatt mást lejárat, róla hamis képet terjeszt?

És vajon mit lát bennem Jézus, amikor rám néz – és így lát? Rám is azt mondja, amit kivégzőire: „Nem tudja, mit cselekszik”? Tudom-e vállalni Őt akkor is, amikor nem győztesként jelenik meg, hanem sebezhetőként, alázatosként, meg nem értettként?

A szelíd Király szamárháton jön, nem trónon. Nem villogó karddal, hanem meztelen alázattal. Nem parancsol, hanem hív. Nem uralkodik, hanem szolgál. És nem ítél, hanem szeret. Még akkor is, ha tudja, mi következik.

A virágvasárnapi pálmaág nem trófea. Nem dicsekvésre való, hanem emlékeztető. Hogy győzelem és szenvedés együtt jár. Hogy az igazi hit nem a hozsannák idején mutatkozik meg, hanem a csendes hűségben, amikor senki nem tapsol, senki nem lát.

Ez az ünnep nemcsak Jézusról szól, hanem rólunk is. A döntéseinkről. A ragaszkodásunkról. Arról, hogy merjük-e követni Őt az ünneplésből a csendbe, a kenyértöréstől a keresztig – hogy majd együtt örülhessünk a feltámadás hajnalán.