5. NE KELTS
BENNE BŰNTUDATOT!
Hogyan
mondhatja ki a szülő, hogy hiányzik a gyermeke anélkül, hogy saját fájdalmával
visszahúzná őt?
„Fiam,
miért tetted ezt velünk? Lásd, atyád és én bánkódva kerestünk.” (Lk 2,48)
– Persze,
menj csak. Érezd jól magad. A mondat önmagában egészen ártatlannak
hangzik.
De a
hangsúly néha hozzáteszi azt, amit a szavak nem mondanak ki: Mi pedig majd
elleszünk valahogy nélküled…
Vagy:
– Ne
aggódj miattunk. Már megszoktuk, hogy ritkán jössz.
– Látom,
ott fontosabb dolgaid vannak.
– Bezzeg
régen mindenről meséltél.
– Neked
könnyű. Te elmentél. Mi itt maradtunk.
Nem
feltétlenül akarunk bántani.
Csak hiányzik. És szeretnénk, ha tudná.
De van egy
pont, ahol a kimondott hiányból észrevétlenül bűntudat lehet.
És
akkor a gyermek
már nem azért jön haza, mert vágyik haza. Hanem azért, mert rosszul érzi magát,
ha nem jön.
A
hiányt kiszabad mondani
Kezdjük
ezzel.
Nem kell
úgy tenni, mintha nem fájna.
Nem kell
mosolyogva azt mondani: „Én tökéletesen jól vagyok.” amikor közben belül
üresnek érezzük a házat.
A szeretet
természetéhez tartozik, hogy a másik hiányozhat.
Ha valaki
fontos számunkra, érezzük a távollétét. Ez nem gyengeség. Nem birtoklás. Nem
feltétlenül egészségtelen ragaszkodás. Egyszerűen annak a jele is lehet, hogy szeretünk.
Ezért
nyugodtan mondhatjuk: „Hiányzol.”
Sőt,
milyen szép ezt hallania egy fiatalnak!
Azt
jelenti: - Fontos vagy nekem. - Helyed van az életemben. - Más a ház, amikor
nem vagy itthon.
A kérdés
nem az, kiszabad-e mondani. Hanem az: mit teszek a mondat végére?
„Hiányzol
– ezért gyere haza!” Vagy: „Hiányzol – de örülök, hogy éled az életedet.”
Óriási
különbség.
Mária
sem titkolta a fájdalmát
Amikor a
tizenkét éves Jézus Jeruzsálemben marad, Mária és József három napig keresik.
Amikor
végre megtalálják, Mária nem mondja: „Semmi baj, Fiam, én egyáltalán nem
aggódtam.”
Őszintén
kimondja: „Fiam, miért tetted ezt velünk? Lásd, atyád és én bánkódva
kerestünk.”
Mária nem
szégyelli az érzését. - Elmondja, hogy fájt. - Elmondja, hogy aggódott. - Elmondja,
hogy kereste.
Jézus
pedig olyan választ ad, amelyet Mária abban a pillanatban nem is ért teljesen: „Nem
tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?”
És itt
történik valami nagyon fontos. Mária nem teszi saját fájdalmát Jézus
hivatásának akadályává.
Nem
mondja: „Ha igazán szeretnél, ilyet többé nem tennél velem.”
Hanem –
ahogy Lukács később mondja – szívében őrzi mindezeket.
A
fájdalmat is. A kérdést is. És a fiát is – immár egyre nyitottabb tenyérrel.
Amikor
a szeretetből adósság lesz
A szülő
rengeteget ad. - Éjszakákat. - Időt. - Pénzt. - Figyelmet. - Aggódást. - Lemondást.
- Éveket az életéből.
És mindez
valóban hatalmas ajándék.
De veszélyes
pillanat érkezik el akkor, amikor ezt az ajándékot – akár észrevétlenül – számlává
alakítjuk.
„Én
mindent megtettem érted…”
„Ennyi
áldozat után ennyit igazán megtehetnél.”
„Majd
megtudod, ha neked is lesz gyermeked.”
„Miattad
mondtam le annyi mindenről.”
Lehet,
hogy minden szó igaz.
Mégis
súlyossá válhatnak. Mert a gyermek egyszer csak azt érezheti: vissza kell
fizetnem, hogy felneveltek.
Pedig a
szülői szeretet nem kölcsön. Ajándék. Az igazi ajándék pedig nem
nyújtja be később a számlát.
„Miattad
vagyok szomorú”
Talán ez
az egyik legnehezebb terület.
A gyermek
hazatelefonál, és hallja a hangunkon, hogy valami nincs rendben.
– Mi a
baj?
– Semmi.
– De
hallom, hogy szomorú vagy.
– Hát…
hiányzol. De mindegy.
Ez a
„mindegy” néha többet mond száz szemrehányásnál. A fiatal pedig leteszi a
telefont, és máris megjelenik benne a kérdés: Rosszat teszek azzal, hogy jól
érzem magam itt?
Szabad
örülnöm, miközben anya otthon szomorú? Haza kellene mennem?
Itt kell
különösen vigyázni.
Mert a
gyermeknek nem feladata hordozni a szülő lelki egyensúlyát.
Szerethet
bennünket. Figyelhet ránk. Törődhet velünk. De nem lehet az ő feladata az, hogy
mi ne legyünk magányosak. Ez a teher túl nehéz lenne számára.
Ne
kelljen választania az új élete és közted
Amikor a
fiatal új városba kerül, új embereket ismer meg.
Egyszer
csak vannak történetei, amelyekben mi nem szerepelünk.
Nevet
valamin, amit nem értünk.
Vannak
barátai, akiket alig ismerünk.
Talán
hétvégén sem jön haza, mert programja van.
És a szülő
szívében megjelenhet: „Már jobban érzi magát velük, mint velünk.”
Ez fájhat.
De vigyázzunk, hogy ne állítsuk választás elé: ők vagy mi.
Mert a
felnövekedés természetes része, hogy gyermekünk világa kitágul.
Ha jól
szerettük, nem kisebb világot akarunk neki, hanem nagyobbat.
És talán
egyszer eljutunk oda, hogy őszintén tudjuk mondani: „Hiányzol, de örülök
annak, hogy ott is vannak emberek, akik szeretnek téged.”
Ebben már
nagyon sok szabadság van.
A
bűntudat hazahozhatja – de nem biztos, hogy közelebb hozza
Bűntudattal,
lehet kapcsolatot fenntartani. Működik. Legalábbis egy ideig.
A gyermek
gyakrabban telefonál. - Hazajön, amikor nem is szeretne. - Lemond egy
programot. - Figyelmesebb lesz. - Kívülről akár úgy is tűnhet, hogy minden
rendben.
Csakhogy
közben lassan valami megváltozhat benne. A hazatérésből kötelesség lesz.
A
telefonálásból feladat. A szeretetből teljesítmény. És egyszer csak azt
érezheti: „Ha szabad akarok lenni, távolabb kell mennem.”
Éppen azt
érjük el, amitől féltünk.
A bűntudat
ugyanis közel tarthatja a testet, miközben eltávolíthatja a szívet.
A szeretet
viszont teret ad – és éppen ezért ad lehetőséget a szabad visszatérésre.
Mondd
ki másképpen
Nem kell
elhallgatni a hiányt. Csak tanuljuk meg úgy kimondani, hogy ne váljon teherré.
Ne ezt: „Már
megint nem jössz haza?”
Hanem: „Hiányozni
fogsz, de érezd jól magad.”
Ne ezt: „Ránk
már soha nincs időd.”
Hanem: „Örülök,
amikor jut időd ránk is.”
Ne ezt: „Látom,
ott már jobban érzed magad.”
Hanem: „Jó
hallani, hogy lassan ott is otthon érzed magad.”
Ne ezt: „Mi
itt egyedül maradtunk.”
Hanem: „Csendesebb
lett nélküled a ház, de örülünk, hogy elindultál a saját utadon.”
Ugyanaz a
hiány. De egészen más szeretet.
És én
mit kezdjek a fájdalmammal?
Ez a
valódi kérdés. Ha nem tehetem gyermekem vállára, akkor hová tegyem?
Isten
elé.
Beszéljek
róla a házastársammal. Egy baráttal. Egy lelki emberrel. Menjek sétálni.
Térjek
vissza olyan dolgokhoz, amelyekre régen nem jutott idő.
Imádkozzam.
Sírjak, ha sírnom kell.
De ne
várjam, hogy gyermekem feladata legyen betölteni minden üresen maradt helyet.
Talán
éppen ez az elengedés egyik legmélyebb lelki lépése: amit eddig a gyermek
jelenléte töltött be, azt most nem akarom visszakövetelni tőle, hanem lassan
Isten kezébe teszem.
És egyszer
csak felfedezhetem: az életem nem ért véget azzal, hogy ő elindult. Az én utam
is folytatódik.
Egy
kérdés önmagamhoz
Ma ezt
kérdezzem meg:
Amikor
kimondom gyermekemnek, hogy hiányzik, szeretetemet szeretném kifejezni – vagy
azt szeretném elérni, hogy változtassa meg miattam a döntését?
És még
valamit: tudok-e örülni annak, hogy jól érzi magát nélkülem is?
Ez
fájdalmas kérdés lehet. De fontos.
Mert a
nevelés egyik gyönyörű, mégis nehéz gyümölcse éppen az, amikor gyermekünk
már képes nélkülünk is élni – de továbbra is szeret velünk lenni.
Ezen a
héten próbáld ki
Amikor
legközelebb hiányzik, és már nyúlnál a telefonért, állj meg egy pillanatra.
Mondd: „Uram,
köszönöm, hogy annyire szeretem, hogy hiányzik.”
Aztán
kérdezd meg magadtól: Most azért keresem, mert szeretnék vele beszélni –
vagy azért, mert azt szeretném, hogy ő csillapítsa az én hiányomat?
Ha
felhívod, nyugodtan mondd: „Hiányzol.”
De tegyél
hozzá még valamit: „És örülök, hogy éled az életedet.”
Ez a
második mondat szabaddá teszi az elsőt.
Azt üzeni:
szeretlek, de nem akarlak magamhoz kötözni.
IMA,
HOGY A HIÁNYA NE VÁLJON TEHERRÉ
Uram,
köszönöm,
hogy van, aki hiányozhat.
Most
csendesebb lett nélküle.
És néha
fáj.
Taníts
kimondani:
„Hiányzol”
– anélkül, hogy azt mondanám: „Ezért tartozol nekem.”
Taníts
nyitott tenyérrel szeretni.
Úgy, hogy
mindig tudja:
van hová
hazajönnie,
Ámen.
Egy
mondat, amit vigyél magaddal
Mondd
ki bátran: „Hiányzol.” De ne tedd hozzá láthatatlanul: „Ezért tartozol nekem.”
Inkább mondd: „Hiányzol – és örülök, hogy éled az életedet.” Ez már nem
visszahúzó, hanem elengedő szeretet.
Szilveszter
Barát
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése