„A
világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.” (Jn 1,5)
Egyik este
(2026. október 14.) itt Székelyudvarhelyen, a Kossuth utcában sétáltam.
Már besötétedett. Az utca esti csendjében egyszer csak megakadt a tekintetem
egy kapun. Pontosabban azon a fényen, amely a gyönyörű kovácsoltvas díszítés
mögül szűrődött ki.
Megálltam.
Néztem. Aztán elővettem a telefonomat, és lefényképeztem.
Nem tudom,
ki készítette ezt a míves vaskaput, hány ember ment már el előtte, és hányan
vették észre a szépségét. De azon az estén nekem valami többet mondott, mint
amit a szemem látott.
A kapu
zárva volt, de a fény szabadon átragyogott rajta.
És
elgondolkodtam.
Vajon nem
ilyen sokszor a mi életünk is?
Mennyi
mindennel zárjuk körül magunkat! Félelmekkel, csalódásokkal, régi sérelmekkel,
kimondatlan fájdalmakkal. Néha még azok előtt is bezárjuk szívünk kapuját, akik
szeretnek bennünket. Máskor pedig Isten előtt is.
Pedig Ő
nem szűnik meg keresni bennünket.
A
feltámadt Jézus is zárt ajtókon keresztül lépett tanítványai közé. Nem azért,
hogy szemrehányást tegyen nekik félelmük miatt, hanem hogy békességet
ajándékozzon nekik.
„Békesség
nektek!” (Jn
20,19)
Milyen
csodálatos! Ahol az ember félelmében bezárkózik, ott Krisztus a békességével
jelenik meg.
Ahogy
néztem a kaput, egy másik gondolat is megszületett bennem.
A vas
kemény, hideg és mozdulatlan.
Mégis milyen széppé formálta a mester keze! A merev anyagból levelek, indák,
finom hajlatok születtek. Mintha a vas is életre kelt volna.
Vajon a mi
szívünkkel nem tehet-e hasonlót az isteni Mester?
Amit az
élet megkeményített, azt az Ő szeretete újra formálhatja. Amit a csalódás
bezárt, azt az Ő irgalma megnyithatja. Ahol pedig már csak sötétséget látunk,
ott Ő képes új világosságot gyújtani.
És még
valami.
A
fényképen nem látjuk, honnan ered a világosság. Csak azt látjuk, hogy jelen van.
Hogy átragyog a vasrács résein. Hogy a sötétség ellenére is világít.
Isten
jelenlétével is sokszor így vagyunk.
Nem mindig
érezzük közelségét. Nem mindig értjük útjait. Vannak napok, amikor az
imádságunk is száraz, a szívünk fáradt, és úgy tűnik, mintha az ég is
hallgatna.
De attól,
hogy nem látjuk a fény forrását, a fény még valóságos.
Attól,
hogy nem érezzük Istent, Ő még velünk van.
Kedves
Olvasóm!
Ma arra
hívlak, hogy gondolatban állj meg velem ennél a kapunál.
Nézd meg
figyelmesen!
És kérdezd
meg önmagadtól:
Van-e a
szívemben olyan kapu, amelyet régóta zárva tartok? Van-e valaki, akit nem
engedek közel magamhoz? Van-e olyan fájdalmam, amelyet még Isten elé sem mertem
igazán letenni?
Ne félj
ezektől a kérdésektől!
Nem kell
egyszerre minden kaput kitárnod. Talán ma elég egyetlen kis rés. Egy őszinte
ima. Egy megbocsátás felé tett lépés. Egy jó szó. Egy régóta halogatott
beszélgetés.
A kegyelem
sokszor ilyen apró nyílásokon keresztül kezdi meg munkáját bennünk.
Amikor
azon az estén tovább indultam a Kossuth utcában, a kapu mögött továbbra is
világított a fény.
Én pedig
magammal vittem egy egyszerű felismerést:
Nem az
a legfontosabb, mennyi sötétség vesz körül bennünket, hanem az, hogy engedjük-e
Krisztus világosságát átragyogni az életünkön.
Mert a
fény nem ismer zárt kaput.
És ahol
Krisztus világossága utat talál, ott a remény is újraéled.
Egy
rövid ima a fénykép előtt
Uram
Jézus Krisztus! Te ismered szívem bezárt kapuit. Tudod, mitől félek, mi fáj, és
mit rejtegetek még előtted is. Ne engedd, hogy a sötétség foglya maradjak!
Világíts be életem elzárt zugaiba, és formáld szívemet szereteted türelmével.
Add, hogy ne csak befogadjam világosságodat, hanem tovább is sugározzam azok
felé, akikkel találkozom. Ámen.
„Néha
egyetlen esti fény elég ahhoz, hogy másként lássuk a sötétséget.”
Fotó: Szilveszter barát Székelyudvarhely, Kossuth utca
