„Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj.”- Évközi 22. vasárnap

Az imént olvastuk az első olvasmányban: „Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj.” Jeremiás próféta bánkódása ez (Jer 20,7-9) annak az Isten által kiválasztott embernek mélységes gyötrelmét, fájdalmát fejezi ki, akinek Isten szavát, üzenetét kell átadnia a választott népnek, a nép részéről azonban meg nem értésben, sőt üldöztetésben van része.
Ugyanis a legtöbbször a szövetség útjáról letért népet kell figyelmeztetnie, olykor dorgálnia. A prófétának rá kell mutatnia arra, hogyha nem hagynak fel a bűnös, az Istennel kötött szövetséghez való hűtlen életmóddal akkor a büntetés, a pusztulás következik. Ezzel pedig természetesen nem nyeri el a nép, még kevésbé a nép vezetőinek tetszését.
Ahelyett, hogy komolyan vennék a próféta figyelmeztetését és bűnbánatot tartanának, inkább üldözik a prófétát, el akarják hallgattatni, gondolván, hogy ezáltal az Istent is el tudják hallgattatni. Ezek után a próféta nagy fájdalmában perlekedni kezd az Úristennel, odáig jut, hogy kijelenti: Isten rászedte akkor, amikor meghívta szolgálatára, becsapta, hiszen szava hirdetése gyalázatára vált és csúfságára.
A szenvedéstől összetörten Jeremiás ki akarja vonni magát Isten akarata alól, menekülni szeretet volna hivatása elől, nem akart tovább az Úr eszköze lenni, de érzi, hogy ez lehetetlen: „mintha perzselő tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni” – mondja a próféta.
Ez a titokzatos belső tűz, Isten szeretetének jele, ami meghódította, továbbá a ráruházott prófétai karizma arra készteti, hogy minden természetes hajlandósága, félelme ellenére folytassa hálátlan küldetését. Csodálatos példa ez arra, hogyan működik Isten hatalma egy gyönge teremtményben, emberben.

Még világosabb az evangélium tanítása (Mt 16,21-27): Jézus a rá váró kínszenvedésről beszél apostolainak, amelynek Jeremiás szenvedése csak halvány előképe. „Ettől kezdve – vagyis attól a pillanattól, hogy Péter apostol az Isten Fiának nevezte – Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie… megölik”. Péter a rá jellemző hevességgel azonnal reagál: Szerinte megengedhetetlen az, hogy a Messiást, az élő Isten Fiát, üldözzék, és halálra adják.
Péter minden idők emberének gondolatait fejezi ki. Az emberi logika szerint minél nagyobb valaki, annál több sikert, több győzelmet kell aratnia, Istennek azonban nem ez a logikája. Jézus kijelenti, hogy szenvednie kell, mégpedig az Atya akaratából, s így kell megváltania a világot a bűntől.
Természetesen a "kell", korántsem valamilyen kényszerre utal, hanem arra, hogy az Isten-ember, Jézus Krisztus felismerte Isten akaratát és azt maradéktalanul teljesíteni akarja. Ő nem a sors kényszeréből szenved és hal meg, hanem önszántából, értünk való szeretetéből. Egy alkalommal erre utalva mondja: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet… Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, 17-18).
A szenvedés ellen tiltakozó Péter apostol Jézus részéről heves elutasításban részesült: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak!”.
Félelmetes az ellentét e szavak és a Jézus Istensége és messiási mivolta megvallásakor hallott szavak között, amit a múlt vasárnap olvastunk föl. Akkor azt hallhatta, hogy „Boldog vagy Simon…”, és megkapta a főhatalmat és most: sátánnak nevezik és elutasítják.
Mind ennek egyetlen oka van, Péter emberileg gondolkodva, elképzelhetetlennek, értelmetlennek tartja Jézus szenvedését és halálát. Neki könnyebb elismerni Jézusban az Isten Fiát, mint elfogadni azt, hogy a gonosztevőkhöz hasonlóan kivégzik. Aki azonban megbotránkozik a keresztben, az magában Jézusban botránkozik meg. Aki elutasítja a kínszenvedést, őt utasítja el, mert Krisztus maga a megfeszített Üdvözítő.
Viszont aki Jézus útmutatása alapján szenved, annak szenvedése értelmet nyer, mert a véges értékektől való elszakadás mértékében Istent fogadhatja be életébe. Az ilyen Istent befogadó magatartás már nem értelmetlen kínlódás, hanem út a boldogság felé. S minthogy az Istenből eredő boldogság ajándékozni kíván, a krisztusi módon szenvedő ember örömet sugároz a természet és embertársai felé.
Amikor Jézus a tudatos kereszthordozásra buzdít, arra figyelmeztet, hogy szenvedésünk ne a véges értékek siratásából álljon, hanem Isten befogadásában.

A kereszt, mint tárgy, és mint kiterjesztett, átvitt értelemben szemlélt fogalom, a legszorosabban Krisztushoz tartozik, az ő legszemélyesebb ügye. Krisztus nélkül a kereszt elveszíti szimbolikus jelentését, és értelmezhetetlen. Az ezzel kapcsolatos tanítás így hangzik: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem” (Mk 8,34). Nem azt mondja, hogy az én keresztemet hordozzátok: mindenkinek a sajátját kell fölvennie.
„Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket – írja Szent Pál apostol a mai szentleckében,  –, adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul”(Róm 12,1). A keresztény nem hordhatja kényszerből a keresztjét, hanem önként, szeretettel kell fogadnia, hogy Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért „élő és szent” áldozat legyen.
Ez azonban az emberi, az anyagvilághoz tapadó gondolkodásmód gyökeres átalakulása által lehetséges csak: Isten logikája szerint kell gondolkodnunk, hogy így felismerjük, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a tökéletes előtte, és a szenvedés láttán meg ne botránkozzunk.

Elmondhatjuk, hogy Krisztust követni, az ő tanítványának lenni öntudatos elkötelezettséget jelent ma is. Erre maga Jézus mutat rá, mondván: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen.” A bűnbe esés óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára.
Jézus tanítását visszhangozza Szent Pál a római keresztényeknek írt levelében, amikor arra buzdítja őket, hogy ne hasonuljanak a világhoz, amely semmit se akar tudni Istenről, hanem egész életük legyen Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért Istennek tetsző „élő és szent” áldozat.
Krisztus követése olyan útvonal ma is, amelyet gyakran jelöl meg értetlenség, szenvedés, sőt üldöztetés és erőszakos halál, amit a keleti keresztények szomorú története napjainkban is alátámaszt. Senki se tápláljon hamis reményeket: ma, csakúgy, mint tegnap, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az árral szembe kell úsznunk, haladnunk, ellentétben világunk gondolkodásmódjával.
Erre utalva mondta 2014. augusztus 29-én a Szentatya, Ferenc pápa Jorge Hernandez, a Palesztinában lévő, gázai plébánosnak: „Az evangélium áldozatokat igényel, amelyeket Jézus mindnyájunktól kér, különböző helyeken. Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról ott, azon a földön, amely Őt szenvedni látta, amely látta halálát, de látta feltámadását is. Tehát erővel és bátorsággal haladjatok előre!”

Igen, a világkülönböző részein ma is sokan szenvednek az evangéliumért. Kötelességünk, hogy emlékezzünk a hit nagy tanúira, akik korunkban is szenvedtek és szenvednek hitükért, életpéldájukat kövessük, és ugyanakkor imádkozzunk azokért, akiket ma is üldöznek, hitükért, vallásos meggyőződésükért.
Kérjük Máriát, a boldogságos Szűzanyát, hogy a hitvallók és vértanúk Királynője segítségével az üldözöttek és mi magunk is legyünk erősek az élet nehézségei közepette, azokat Krisztussal egységben éljük meg a magunk és a világ üdvösségéért.

Szent István király ünnepe. Élő közvetítés 18 - órától. Augusztus 20. 2020

„Ki vagyok én a ti számotokra?” - Évközi 21. vasárnap

Szentírási rész: Mt 16,13– 20

A mai evangéliumi szakaszban az Úr Jézus azt kérdezi az apostoloktól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”
A válaszból kiderül, hogy voltak, akik úgy vélték, a régen meghalt Illés próféta jött vissza Jézus személyében. Mások azt mondták, hogy talán Jeremiás vagy Keresztelő János, illetve valamelyik próféta szelleme lakozik benne. Vagyis egészen általános, személytelen válaszokat adnak.
Egészen más a helyzet, amikor a másodszor is fölteszi a kérdést: „Hát ti, kinek tartotok engem”, ki vagyok én a ti számotokra? Itt arra kell válaszolniuk, hogy ők hogyan állnak hozzá, hogyan viszonyulnak hozzá, milyen a kapcsolatuk vele. Itt nem segít sem az, hogy mit tudnak róla és, hogy mi az emberek véleménye vele kapcsolatosan, csak az, hogy mi az ő személyes válaszuk.

Elsőként Péter apostol válaszol: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia, megígért Messiás. Talán Péter maga sem tudta, hogy honnan jött ez a gondolat, de Jézus felvilágosította: Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.
Olyasmit mondott Péter, amit magától soha nem mert volna kimondani. A zsidó ember el sem merte képzelni, hogy egy ember egyúttal Isten is lehet. Amit Péter apostol kimondott, azt nem az eszével mondta ki, hanem azzal a hittel, amivel Isten akkor ajándékozta meg, amikor lelke mélyén kinyilatkoztatta neki, hogy Jézus egyszerre Isten és ember, vagyis a Magasságbeli Isten Fia, de az Ember Fia is.

Nem Péter apostol sajátos felismerése, illetve saját lelkéből fakadó hite érlelte meg benne a választ, hogy Jézus az élő Isten Fia, hanem Isten ajándéka volt, amit Péter apostol el is fogadott. Vagyis annak megvallása, hogy a názáreti Jézus az élő Isten Fia, egy újfajta tudás, világnézet, értékrend alapja, amely nem a testtől és a vértől, emberi okoskodásból származik, hanem a mennyei Atya Szentlélek általi kinyilatkoztatása és ajándéka.
Amikor ugyanis Jézus Péter apostol hitvallását hallja, kijelenti: ez a hit Isten kegyelmi ajándéka.
Mi is Isten kegyelméből lettünk hivőkké. De a hit megőrzéséhez szükséges, hogy az Egyház közösségében éljünk, és az Egyház sziklaalapjához, Péter utódaihoz ragaszkodjunk.

Ezért soha nem mondhatjuk azt, hogy mi nagyon szeretnénk hinni, de sajnos nem tudunk, mert nem kaptuk meg Istentől ezt az ajándékot. A kereskedelemben, követelmény, hogy legalább egy rövid használati utasítást mellékeljenek a megvásárolt áruhoz.
Az Úr Jézus minden tanításához mellékeli a használati utasítást is; a hitet. Mivel Jézus nem e világi tudományt, igazságokat hirdet, hanem természetfelettit, ő minden tanításához, tettéhez mellékeli a hit ajándékát.

Egyedül rajtunk áll, hogy élünk−e a hit lehetőségével, elfogadjuk−e amit Jézus tanít és megpróbálunk-e a szerint élni, vagy nem hisszük el, és akkor elzárkózunk tanítása elől. De ebben az esetben nem állíthatjuk, hogy nem vagyunk képesek elhinni, ezt vagy azt a jézusi igazságot, hanem ha őszinték vagyunk, akkor világosan kimondjuk, hogy: mi ezt nem akarjuk elhinni. Így mi vagyunk a felelősek tettünkért, és Istent nem vádolhatjuk azzal, hogy Ő nem adta meg nekünk a hit kegyelmét.

A mennyei Atya nem személyválogató, minden jóakaratú embert meghív a hit nagyszerű kalandjára, mert mindenki számára ki akarja nyilatkoztatni, hogy Krisztus, az ő egyszülött Fia, Isten, aki emberré lett, hogy az egész világot megváltsa, üdvözítse.
Ezért hangsúlyozta Jézus a zsidóknak annyira, hogy ne a maguk bölcsességére hagyatkozzanak, amikor felette ítéletet mondanak, hanem inkább figyeljenek a mennyei Atyára, mert „Senki sem jöhet hozzám, csak az, akit az Atya vonz” (Jn 6.44). És az Atya mindenkit vonz, mindenkit üdvözíteni akar, mindenkinek örök szeretetet, örök életet akar adni. De ezekben csak az részesülhet, aki Péterhez hasonlóan Krisztust Isten Fiának ismeri el, és a szerint is él.

Ha Isten mindenkit hív, mégis miért van az, hogy olyan kevesen ragadják meg az isteni hit ajándékát?
Talán Ádám−Éva ősbűne ismétlődik meg napjainkban, olykor még a rendszeres templomba járok között is, amikor egyesek úgy gondolják, hogy nekik joguk van a vallással kapcsolatos hitetlenséget választani, vagy a hamis, lebukott látnokok sugallatára hallgatva, a hitigazságok között válogatni és csak abban hinni, amit ők jónak ítélnek és nem abban, amit az egyházi tanítóhivatal 2000 éve elénk tár. Mennyire szomorú, hogy templomba járó személyek inkább adnak hitelt lebukott, hamis látnokoknak, mint az egyházi tanítóhivatalnak, ennek érdekében képesek felnőtt fejjel összevissza hazudozni, sőt másokat megrágalmazni, csakhogy a maguk látszat katolikusságát mentsék, s nyugodtan szentáldozáshoz járulnak.
Mások azt hiszik, akkor lesznek sikeresek, ha minél nagyobb tudást, és hatalmat szereznek, ami által egyre gazdagabbak lehetnek.

Ha az ember nem akar Istennek hinni, akkor saját magának fog hinni. Az Istenben hinni nem akaró ember magától nem találhatja ki, hogy az ember többre hivatott, minthogy pusztán emberként meggazdagodva élvezze ezt a mulandó, földi életet.
Isten azt akarja, hogy gyermekeként, isteni emberként részesüljünk Fiának, Jézus Krisztusnak életéből, ami a keresztség szentsége által valósul meg bennünk. Hogy ezen túl már ne önző módon éljünk a világ felfogása szerint, hanem az Isten használati utasítását betartva, hitben követve Jézust, vállalva az áldozatot is, annak biztos tudatában, hogy már megkezdtük az örök életet.

Az igaz ember a hitből él, mondja Pál apostol. Hogy ne csak elmélet maradjon az Istenbe és tanításába vetett hitünk, váltsuk valóra, amit Jézus megkívánt tanítványaitól. Legyen egyre személyesebb vele a kapcsolatunk, mert csak a kölcsönös szeretet őrizhet meg a mennyek országába, az örök életbe vezető úton.

„Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” A valódi kérdés persze inkább az, hogy mi közöm az Emberfiához? Más szóval: mit változtat az életemen, a hétköznapjaimon? Hisz amennyit változtat, amennyire hatással van rá, annyit jelent nekem az élő Isten Fia. S Péter apostol a végső választ, keresztre feszítve, fejjel lefelé adta meg, vagyis érdemesnek tartotta meghalni az Emberfiáért. Ebből kiderül, hogy a kérdés olykor kényelmetlen is lehet. S mégis, válaszolnom, válaszolnunk kell rá. Péter hitvallásán belül nekünk is meg kell fogalmaznunk a magunk személyes, egész lényünket elkötelező hitvallását Jézus Krisztus mellett.

A hangszerek királynőjének szerényebb változata az Esztelneki Ferences templomban

Az esztelneki ferences templom, hagyományosan megépített orgonájának elhelyezésére 2020. április 23-án, a templom búcsúját megelőző napon került sor.
Ünnepélyes megszólaltatása, használatba vétele templomunk búcsúnapján, 24-én, Szent György vértanú ünnepén történt, nagyon szerény körülmények között, kántor, pap és néhány hívő jelenlétében, a világjárvány okozta előírások miatt. Ünnepélyes megáldására várhatóan szeptember folyamán kerül sor.

Az ötregiszteres (425 síp) és egy manuális új hangszer, az ezt megelőző öreg harmóniumot és az azt követő, más helyen leltárból kiirt, használt kis elektronikus orgonát helyettesíti.
Az orgonát Sándor Péter orgonaépítő tervezte és csapatával építette meg.

Az anyagi fedezet 23%-át a templomba járó hívek adták össze, míg a többi 77%-ot az Angustia egyesülethez benyújtott pályázat révén, az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból finanszírozott LEADER program keretében kaptuk meg.

Itt szeretnék hálás köszönetet mondani azon személyeknek, családoknak, akik az orgonaépítés gondolatát jónak tartották, mellé álltak és megvalósulásáért anyagi áldozatot is hoztak.
Hálás köszönet a helyi, Angustia Egyesület irodavezetőjének, akivel sokat beszélgettünk arról, hogy hogyan lehetne egy ilyen jelegű pályázatot kiírni, míg végül megtörtént a kiírás és a munkatársainak is köszönet, akik lelkesen támogatták régi álmom megvalósulását.

Isten fizesse mindenkinek mindazt, amit tett annak érdekében, hogy a hangszerek királynőjével gazdagabb legyen templomunk és ez által közös Isten dicséretünk!

fr. Szilveszter ofm
templom igazgató

 

A többi kép ide kattintva lesz látható. 

Csíksomlyói Mária - szobor Füzesabonyban

Nagyboldogasszony ünnep és vele kapcsolatos események Esztelneken – képes beszámoló

 Immár huszonnegyedik alkalommal tartották meg az országos ima és engesztelő ájtatosságot nemzetünk lelki és erkölcsi megújulásáért Budapesten, a Szent István Bazilikában, augusztus 14-én, Nagyboldogasszony ünnepére virradóan.
Ebbe az imádságos, engesztelő virrasztásba kapcsolódtunk be mi is, itt Esztelneken.

Pénteken éjfél előtt egy órával szentségimádást végeztünk, alatta gyónási lehetőség volt, majd éjféli 12 órától kezdtük a Boldogságos Szent Szűz Mennybevitelének ünnepi szentmiséjét, amelyet az Erdélyi Ferences Rendtartomány előjárója, Erik testvér mutatott be, a Dél afrikai származású, a Rend Római központjában szolgálatot teljesítő Pedro testvér és Szilveszter testvér koncelebrálásával. 

A szentmise kezdése előtt Erik testvér megáldotta azt a miseruhát, amit egyik templomunkba járó család adományozott, és amelyet a Csíksomlyói Segítő Szűzanya és az Esztelneki Madonna képe díszit.
Ez úton is hálás köszönet érte és Isten fizesse a nem mindennapi adományt. Másokat is hasonló cselekedetekre biztatunk, mert szükségünk lenne egy zöldre, pirosra és lilára, hogy teljes legyen a liturgikus ruha szükségletünk.

Nagyboldogasszony ünnepi szentmiséjének befejeztével megáldottuk a hívek által hozott gyógynövényeket az alábbi szöveggel: 

„Mindenható Istenünk, Te a gyógyulás és az egészség forrása, testünk és lelkünk orvosa vagy! Te kikutathatatlan bölcsességedben sok növénynek gyógyító erőt adtál. Kérünk téged, halmozd el ezeket az általad sarjasztott növényeket gyógyító áldásoddal, hogy a betegek testük és lelkük gyógyulására használhassák, és így betegségükből felépülve áldhassanak téged. Áldd meg ezeket a gyógynövényeket! Emlékeztessenek bennünket dicsőségedre és gondoskodó jóságodra! Ajándékozz nekünk a Boldogságos Szűz közbenjárására gyógyulást! Engedd ,hogy mindannyian az örök boldogságra jussunk, ott bekapcsolódhassunk az egész teremtett világ hálaadásába, ahol örökké áldunk téged Jézus Krisztus a te Fiad által!”  

(Nagyboldogasszony-napi gyógynövényáldás szövege egy XVII. század végi pannonhalmi iratból)

A többi kép ide kattintva látható.

Sancta Maria Choir - This Mother’s Heart (cover version) / سانتا ماريا –...

Lovász Irén - Boldogasszony anyánk - Our mother Blissfulwomen (Szt. Istv...

„Üdvözítőnk édesanyja légy segítség hű népednek, az elesett bűnösöknek” – Nagyboldogasszony ünnepe

Esztelneki Madonna - Futásfalvi templomban

Mindannyiunk előtt ismerős, hogy Nagyboldogasszony napján ünnepeljük azt a tényt, hogy a Szent Szűz teste, amely az Üdvözítőt a világnak adta, földi életének befejezése után fölvétetett a mennybe, vagyis Isten egészen egyedül álló módon dicsőítette meg azzal, hogy testét nem érte a földi enyészet, hanem fölvette a mennyei boldogságba.

Egyébként magyar vonatkozásban ez a legősibb Mária-ünnep. 1038-ban Szent István királyunk, Imre herceg halála után, ezen a napon ajánlotta országát, s népét a Szent Szűz oltalmába. De nemcsak népünk és a nyugati egyház számra a legnagyobb Mária ünnep a mai, hanem a keleti, az ortodox egyházak számára is.

Mária, akinek szűzi méhében a második isteni személy emberré lett, a mi Édesanyánk is, hiszen Jézus a kereszten, nekünk ajándékozta őt, mint anyát, bennünket pedig gyermekeiként Mária gondjaira bízott.

Ma, Nagyboldogasszony ünnepén égi Édesanyánk, az első olvasmány, a Jelenések könyve szerint a Nap aranysugaraiba öltözött Asszonyként áll előttünk, ő rá tekintünk, mint a biztos remény és a JÓ rossz fölötti végleges győzelmének jelére, mert olyan időket élünk, amelyek nem akarnak kedvezni Mária-gyermekeinek.

Mi idősebbek még el sem felejtettük a kommunizmust, azt az időszakot, amikor az ateista gondolkodás a keresztényeket a peremre szorította, most pedig, paradox, azaz ellentmondásos módon a keresztény Európában a keresztény hitet szorítják háttérbe, amikor nincsenek figyelemmel az öreg kontinens keresztény gyökereire.

Ma olyan időket élünk, amikor a keresztény erények és értékek homályba vesznek, sajnos sokszor a magukat hívőnek nevező családok, személyek, életében is. Éppen ezért tekintetünket a Napba-öltözött Asszonyra emeljük, az Atyaisten „legkedvesebb leányára”, hogy a belőle sugárzó erények ne szoruljanak ki se a mi életünkből, se a családjaink, se társadalmunk, se népünk életéből.

A Biblia tanításából kiindulva azt valljuk Máriával kapcsolatban, hogy ő is ember, mint mi, ő is teremtmény, mint mi. – Igaz, van egy óriási különbség közöttünk éspedig az, hogy Mária Jézus anyja, Jézus pedig valóságos Isten és valóságos ember, vagyis Istenember, s ennek következtében az Ő édesanyja, Mária, Istenanya.

Mária, a mennybe fölvett Istenanya életéből mindenekelőtt az ő hitét kell kiemelnünk és elsajátítanunk, ha valóban azt akarjuk, hogy „üdvösségünk nyílt kapuja” legyen földi pályafutásunk végén. Rokona – Erzsébet – is az ő hitét dicséri a mai evangéliumi szakaszban, mondván: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45).

Mária boldog, sőt jövendölése szerint boldognak mondja őt minden nemzedék, de boldogsága nem kizárólag Istenanyaságából fakad, hanem abból, hogy felismeri és teljesíti Isten akaratát.

Napjainkban, amikor sokaknál a hit hanyatlását tapasztaljuk, bizony nem árt tudatosítani a szentírási üzenetet, hogy a hit boldogság forrása lehet!

Mária boldogsága mindenki számára elérhető, hiszen ehhez csak meg kell hallani Isten szavát, és hűségesnek kell maradni hozzá. Ahogy Mária tette! „Először a szívében foganta meg Jézust, aztán a méhében” – mondja Szent Ágoston. Mindenki felemelkedhet Máriához, akinek a szívében megfogan Isten tanítása. „Minden lélekben, aki hisz, megfogan és megszületik Isten Igéje” (Szent Ambrus). Ha pedig felemelkedünk Mária hitéhez, akkor már itt a földön részesülhetünk Mária boldogságában, földi életünk után pedig fölemeltetünk a mennyei boldogságba. Amellyel kapcsolatosan Pál apostol azt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9).

Azonban nem elég Mária hitét elsajátítanunk és általa boldogulnunk, hanem azt úgy kell megélnünk, ahogy ő élte, hogy vonzó legyen mások számára: természetesen elsősorban szeretteink, gyermekeink, unokáink és közvetlen környezetünk számára.

Épen ezért a mi Mennyei Édesanyánk arra szólít fel bennünket, hogy kerüljük a rosszat és tegyük a jót, engedelmesen követve a minden keresztény, sőt minden ember szívébe bevésett isteni törvényeket. Mária, aki a legnagyobb megpróbáltatás idején is megőrizte reményét, azt kéri tőlünk, hogy ne csüggedjünk, amikor otthonunk ajtaján kopogtat a szenvedés és a halál, azt kéri, hogy tekintsünk bizalommal a jövőbe. Arra buzdít bennünket a Szeplőtelen Szűz, hogy legyünk egymásnak igazi testvérei és közösen törekedjünk egy igazságosabb, szolidárisabb és békésebb világ építésére. Arra kér bennünket, hogy ne engedjünk a gonosznak, amikor az a széthúzás, a gyűlöletkeltés és a harag eszközeivé akar tenni minket.

Ma, amikor figyelmünket a napba öltözött Asszonyra irányítjuk, akit Isten testestül, lelkestül fölvett a mennyei boldogságba, ne feledjük, hogy az ő életének útja is megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel volt telítve: szívét a fájdalmak tőre járta át. Ezért Fájdalmas Anyának is nevezzük őt, de a szenvedésekkel telített, golgotás út végén a dicsőség várt rá. Így lett a fájdalmas anyából, dicsőséges anya, mind a földön, mind pedig a mennyben.

Mária földi dicsőségét a saját szemünkkel láthatjuk. Hiszen melyik emberi teremtményt szólították, hívták annyiszor örömben, fájdalomban, könnyek között, melyik nevet sóhajtották többször az emberi ajkak, mint éppen az övét? Krisztus után melyik teremtményhez fohászkodtak, könyörögtek többször, Krisztus Urunk után kinek emeltek számosabb templomot? Melyik arcot, alakot igyekeztek annyiszor ábrázolni kép, szobor és dombormű formájában, mint az övét?

Húsz évszázad bizonyítja, hogy igazi prófécia, jövendölés volt, amit a Szentlélektől eltelve a Magnificatban kijelentett: Íme, ezen túl boldognak hirdetnek engem az összes nemzedékek!

Tehát nagy Mária dicsősége a földön. De Mária „Isten dicsőségében” van, nem az emberekében. Az emberek dicsősége a földön és az Egyházban csak halvány tükörképe Isten dicsőségének. Isten dicsősége – maga Isten, amennyiben az ő léte fény, szépség, ragyogás, és főképp szeretet.

S mit tesz Mária ebben a dicsőségben? Megvalósítja azt a hivatást, amelyre minden ember és az egész Egyház meg lett teremtve: Mária az égben teljesen „Isten fölségének dicsérete” (Ef 1, 14). Mária dicséri, magasztalja az Istent. De mondhatnánk azt is, hogy maga Mária az Isten dicsősége, abban az értelemben, hogy dicsekszik Istennel, az ő teremtőjével, és Isten dicsekszik vele, az ő teremtményével.

Mária magasztalja Istent, s eközben örül, ujjong és boldog. A lelke most valóban „ujjong az Istenben”. De fölmerül bennünk a kérdés, hogy a Boldogságos Szűzanya, akit boldognak mond minden nemzedék, és aki már célba ért, aki Isten dicsőségében van, egyáltalán gondol-e ránk, az ő gyermekeire, akik ebben a siralomvölgyben élnek, vagy talán elfelejtett bennünket? Egyáltalán milyen hely jut nekünk immár az ő szívében és gondolataiban?

Azt hiszem a mi égi édesanyánk, Mária a mennyei dicsőségben sem feledkezik meg rólunk, közben jár értünk, akik hozzá menekszünk, míg csak meg nem szabadulunk e siralomvölgyből.

Egészen biztos, hogy a Boldogságos Szűzanya nem tétlenkedik a mennyei dicsőségben, nem unatkozik, hanem dicsőíti Istent és közbenjár érettünk, kik hozzá menekszünk. A feltámadt Jézusról azt írta Szt. Pál apostol, hogy „az Isten jobbján közbenjár értünk” (Róm 8, 34). Jézus közbenjár értünk az Atyánál, Mária pedig közbenjár értünk a Fiúnál, miként tette a kánaáni menyegzőn is.

Amikor Mária közbenjáró hatalmáról beszélünk, akkor nem valami kitalált, vagy elvont következtetésekről beszélünk. Mária közbenjáró hatalma a történelemből igazolható, s nem valami elvont fogalmakkal kell alá támasztanunk. Hogy Mária kegyelmeket és isteni segítséget eszközölt ki, a zarándok Egyház számára, vagyis a hozzá menekülök, az őt kérők számára, az kézzelfogható módon bizonyítható.

Elég csak a különböző kegytemplomokban, a kegyszobrok, képek közelében hálából elhelyezett emléktárgyakra és a köszönetnyilvánító márványtáblákra gondolnunk, amiket „hálából a Szűzanyának” felirattal láttak el az adakozók, annak jeléül, hogy életükben megtapasztalták a Szűzanya hathatós testi-lelki, vagy éppen anyagi támogatását.

Lelki szemeink előtt felidézhetjük a Csíksomlyói Istenanya, a napba öltözött Boldog Asszony szobrát, s a körülötte lévő sok márványtáblát.

De utalhatunk a ma Futásfalván őrzött Esztelneki Madonna kegyszobrára is, amellyel kapcsolatosan az 1697-ben, Esztelneken született Veres Lajos, ferences atya a következőket írja: „az új Szűz Mária szobrot a csíksomlyói Istenanya szobrának a mintájára készítették. Egy páncélos huszár közkatona faragta. Mérete jó nagy és alakja igen szép, díszes… Alkatában és a formákban kifejeződő méltóság a hívő, vallásos 1elket áhítatra, tiszteletre képes ragadni. A Szűz anya - a kifejező forma felülmúlhatatlan mozdulatával - bal karjával a Kisded Jézust öleli magához. Feje fölött a koronát két faragott angyal tartja jobb és bal felől. A szobrot nem sokkal előbb (1750-ben) a kolostor tagjai ünnepélyesen helyezték el a főoltáron, nagy néptömeg részvétele mellett.

A nép már azelőtt is áhítatos buzgósággal gyűlt egybe a kolostor templomba. De ettől kezdve annyira megnövekedett buzgósága, hogy minden hónap első vasárnapján a Kolostor lelkiatyái alig-alig tudták őket meggyóntatni. Még délután egy órakor és későbben is a gyóntatószékben ültek… mert a három székely széknek hívő népe nagy távolságból is ide vonzódik.”

Sajnos mindennek a ferences kolostor és templom leégésével 1921-ben vége szakadt, illetve Futásfalván próbálták meg újra éleszteni 1990-es évek elejétől több-kevesebb sikerrel. Ugyanis a Domus historia, a háztörténetének följegyzése szerint a tűzvész áldozatává vált templomból egyedül csak a Mária szobor menekült meg épségben csodával határos módon, majd, számunkra még ismeretlen okok miatt, Futásfalván kötött ki.

Visszatérve az emléktárgyakhoz, táblákhoz, elmondhatjuk, hogy minden egyes emléktárgynak és táblának külön-külön története van, de a befejezés mindegyiknél ugyan az, vagyis annak megvallása, hogy „sohasem lehetett hallani, hogy Mária bárkit is magára hagyott volna, aki oltalmát kérte és segítségért Hozzá folyamodott”.

Hogy Mária kegyelmeket és isteni segítséget eszközölt ki, a hozzá menekülök, az őt kérők számára, az kézzelfogható módon bizonyítható, de nem csak az imameghallgatásokat jelző hála táblák által, hanem a hívek szívében-lelkében ma is élő Mária tisztelet által is.

Azaz bizonyítékok vagytok ti magatok is kedves testvérek, akik a mai ünnepen eljöttek ide a templomba, hogy köszöntsétek a Szűzanyát égi születésnapja alkalmával és segítségét, oltalmát kérjétek ügyes-bajos dolgaitokban. S mindezt teszitek azért, talán épen személyes tapasztalat alapján, mert meg vagytok győződve arról, hogy van hatalma és együtt érző anyai szíve, közbenjárni, illetve kiesdni számotokra a szükséges kegyelmeket. Igen, itt és a világ számtalan templomában, hányan és hányan nyertek el kegyelmeket úgy, hogy jól tudták, Mária közbenjárására lettek meghallgatva!

A mi földi utunk is Máriáéhoz hasonlóan, szenvedésekkel, keresztekkel van szegélyezve, de az örök dicsőségbe vezet.

A mai szép ünnep arra figyelmeztet bennünket, hogy a halál után nem a megsemmisülés, nem a beolvadás, a Nirvána vár reánk, hanem a mennyei Atya! Hozzá, haza megyünk. Tulajdonképpen ez a hit teszi értelmessé, értékessé és boldoggá az emberi életet.

Vigyázzunk nagyon, hogy ezt a szent hitet, amit Szent István királyunk hagyott ránk, a hitnek, a reménynek és a szeretetnek a fáklyáját sértetlenül őrizzük meg, és sértetlenül adjuk is tovább gyermekeinknek, szeretteinknek, s minden jóakaratú embernek.

Ehhez kérjük égi Édesanyánk, az Esztelneki Madonna segítségét: „Üdvözítőnk édesanyja, / mennyeknek megnyílt kapuja, / tengerjárók szép csillaga, / Boldogságos Szűz Mária! // Légy segítség hű népednek! / az elesett bűnösöknek, / ki szülője Istenednek, / Anyja lettél Teremtődnek. /…/ Azért, édes Istenanyja, / légy bűnösök szószólója, / botló lábunk támasztója, / üdvösségünk nyílt kapuja.” / … Ámen.

Esztelneki Ferences Kolostor homlokzatának felújítása

Megkésett (képes) beszámoló és köszönetnyilvánítás

Egy kissé megkésve, de annál nagyobb örömmel szeretnék beszámolni arról, hogy 2019 novemberének végére kolostorunk külső falai megújultak, kivéve a főhomlokzatot.
Utóbbi csak azért nem újulhatott meg, hogy ne lehessen teljes az örömünk, hogy az örömbe üröm is vegyülhessen. Pedig, minden adva volt, fel volt állványozva, munkások is voltak, az anyag is megvolt hozzá, csak a zöld jelzés maradt el, bár három nappal korábban arra is pozitív ígéret volt...
Az állványokat lebontották, elvitték, majd visszahozzák, újra fölépítik, természetesen mindez pénzbe kerül, újabb plusz kiadás az amúgy sem elegendő alapból… hogy kinek és miért volt jó ez így? Nem tudom, de nekünk a pénz hiánya miatt biztos, hogy nem jó.

A nagy felújítási tervben nem szerepelt a vakolat teljes leverése és a homlokzat újra vakolása, csupán a meglévő hibák kijavítása. Viszont utólag derült ki, hogy a meglévő vakolat nem időt álló, egészen föl kell újítani. S mivel nem szerepelt a tervben így természetesen nem is volt anyagi fedezete a megnyert uniós pályázatban.
Hogy mégis sikerült a falakat kijavítani és egészen újra vakolni a kolostort, kivéve a főhomlokzatot, az a Kovászna Megye Tanácsának és az Esztelneki Polgármesteri hivatal vezetőinek köszönhető. Ő hozzájuk fordultam segélykérésünkkel és hála Istennek nem találtam süket fülekre. Minden bizonnyal tudatában vannak annak, hogy a több mint 325 éves műemlék épületünk megmentése az utókor számára, nem csak a Rend személyes ügye csupán, hanem részben közügy is, a község, a megye ügye is…
Ez úton is hálásan köszönöm mind a Megyei Tanács vezetőségének mind pedig a helyi Polgármesteri Hivatal vezetőségének, hogy kezdetektől fogva pozitívan álltak hozzá a megyében egyedüli, öreg ferences kolostor ügyéhez, életének meghosszabbításához. 

A belső felújítási munkálatoknak is egy nagy része el van végezve. A felújított résznek egy kisebbik felébe hála Istennek és köszönet a vállalkozónak, a karácsonyi ünnepek előtt beköltözhettünk.
Sajnos az országban és az építészeti iparban uralkodó káosznak és bürokráciának köszönhetően a munkálatok leálltak és kifutottunk a szerződésben szereplő időből, amiért hosszabbítást kellett kérjünk.
Közben az anyagiakkal is elég gyatrán állunk. A 2015-ben megpályázott és 2017-ben megnyyert összeg ma már nem fedezi a teljes terv kivitelezéséhez szükséges költségeket… 

Itt szeretnék hálás köszönetet mondani mindazoknak, akik a tavaly adójuk 2%-át erre a célra fordították és azoknak is, akik személyi jövedelmükből támogattak bennünket. Isten fizesse mindenkinek a jószívű támogatását! 

Befejezésül arra kérek mindenkit, aki idelátogat, hogy mondjon egy fohászt annak érdekébe, hogy a bürokrácia útvesztőiből kikászálódhassunk, a munkálatok folytatódjanak, és minél előbb befejeződjenek. Köszönöm! 

fr. Szilveszter ofm
Templomigazgató és házfelelős 

A többi kép ide kattintva nézhető meg.

A szükség

A hit úgy tart bennünket, mint madarat a szárnya – Évközi 19. vasárnap

 Szentírási rész: Mt 14,23-33

Az ember földi életét egy nagy utazáshoz hasonlíthatnánk, amelynek napvilágos és sötét, mondhatnánk azt, hogy alagutas szakaszai vannak. Az előbbi világosság felűről, az Istentől jön, míg a sötét, alagutas szakaszt  csak az ember alkotta, mesterséges fények világítják be. Az égi fény mindnyájunk számára a hitből fakad, míg a földi világosság a tudományból, az emberi okoskodásból származik.
Nagy kérdés, melyiket választjuk? Vajon önfeledt szórakozóként, vagy komolyan kérdező, Krisztust megvalló emberként akarunk előre haladni az élet útján?
Olyan nagyszerű eligazítást ad számunkra e döntő kérdés megválaszolásában a mai evangéliumi szakasz (Mt 14,22-33): Jézus vízen járásának leírása.
Ebben Péter apostol pillanatok alatt átélte mind a hit biztonságát és erejét, mind az emberi okoskodás és tudás bizonytalanságát. Az Úr Jézusnak mindenesetre az volt a célja ezzel az eseménnyel, hogy apostolait és általuk minden követőjét teljesen nyitottá tegye a hitre és ráhangolja őket a feltétlen Istenbe vett bizalomra.

Az esemény nyomban a kenyérszaporítási csoda után játszódik le. Jézus felszólítja apostolait: szálljanak bárkába és evezzenek a Genezáreti tó túlsó partjára. Ő majd elbocsátja a tömeget.
Az apostoloknak ellenszelük van. Óriási erőfeszítéssel küzdenek a hullámokkal, emiatt, még éjszaka 3 órakor is a tavon vannak. Testi és lelki erejük egyaránt kimerülőben volt már, amikor Jézus jött feléjük a vízen járva. A kétségbeesett, idegileg felzaklatott tanítványok démoni erő megjelenésére gondolnak. Fölkiáltanak: kísértet. Jézus szava azonban megnyugtatja őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!”
Ekkor Péter apostol, aki talán tesztelni akarja az Urat, ezt mondja: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” „Ő azt mondta: Jöjj!” Erre Péter kiszállt a bárkából, és elindult Jézus felé a vízen járva.
Pétert fenntartotta a hite. A hullámok azonban erősen csapdostak, a szél is tombolt, és Péter hite megingott. A hit biztonsága helyet jön a kétely, az emberi okoskodás: hogy ép ésszel ilyent nem lehet tenni, biztosan elsüllyedek, hiszen nincs szilárd talaj a lábam alatt –, gondolja, és máris süllyedni kezd a gondolkodó, sok tapasztalattal rendelkező és a halászmesterségét jól értő Péter. Gondolkodása nem volt oktalan, és mégis – míg előbb hite fenntartotta, addig most a „tudománya” süllyedni hagyta. Jézushoz kiált: „Uram ments meg engem”, Jézus kézen fogja és kihúzza őt, de nem mulasztja el a tanítást: „Te kicsinyhitű miért kételkedtél?”
Péter az Úr iskolájában döbbenhetett rá a hit fontosságára, szerepére, arra, hogy egyedül kire bízhatja az életét. Saját ingadozásában, félelmében átélte a hit csodás erejével szemben az emberi gondolkodás és gondoskodás gyengeségét.

Olykor valahogy így vagyunk mi is, kishitű keresztények: félünk az „ellenszéltől”, a veszélyektől, elbátortalanodunk a nehézségek idején és amikor a talaj is inog a lábunk alatt, amikor süllyedni kezdünk segítségért kiáltunk, de vakságunkban Jézust kísértetnek nézzük. Viszont, amikor felismerjük Őt, a vigasz pillanataiban mindenre képesnek hisszük magunkat. Mint Péter, aki elindul a vízen Jézus felé. Aztán megrémülünk: „lehetséges, hogy vízen járok?” A kétely marcangolja szívünket. Újra segítségért kiáltunk, most már kétségbeesetten.
S Jézus kinyújtja kezét, hogy segítsen. Ő mindig ezt teszi, ha eleven a hitünk, ha nem kételkedünk az ő isteni hatalmában, ha valóban feléje fordulunk, és csak benne bízunk, akkor nem engedi, hogy elsüllyedjünk. S amikor megtapasztaljuk, hogy mennyire számíthatunk rá, akkor a „szél is eláll”!

Egyszer minden embernek döntenie kell, hogy az Istenbe vetett hit segítségével, sokszor tajtékozó hullámokon Jézus kezét fogva, vagy Isten nélkül, de szilárd talajt érezve a lába alatt, anyagi javakkal bebiztosítva akarja-e járni az élet útját, s élni a hétköznapokat?
A hit független a lábunk alatti talajtól, a kétes biztonságot ígérő anyagi világtól. A hit úgy tart bennünket, mint madarat a szárnya. Letörhet alatta a száraz ág, de nem fél, hiszen kitárja szárnyait, s tovaröppen. „A hit - a zsidókhoz írt levél szerint - szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk”(11,1).
Tehát látás és érzékelés nélkül is igazi biztonságot jelent.

Míg a tudás mindig csak az alattunk lévő talajra vonatkozik: a földhöz, a földi dolgokhoz és eseményekhez, az anyaghoz kötött életünket vizsgálgatja. Addig a hit már csak azért is sokkal többet jelent, mert általa személyekhez kapcsolódunk: emberekhez és Istenhez. Márpedig a személyes, élő kapcsolat Istennel és benne embertársainkkal, sokkal értékesebb, mint bármiféle anyaghoz való kötödés.

Hiszen Ő és csakis Ő jelentheti számunkra a teljes biztonságot az élet minden hullámzása, ingatagsága és hűtlensége ellenére. Ezt a nagy igazságot fogalmazza meg és önti versbe Arany János, amikor a Fiához címzett versében a következőket írja:

„Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok,
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet…

Ártatlan szíved tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem...

Mert szegénynek drága kincse a hit,
Tűrni és remélni megtanít:
S néki, míg a sír rá nem lehel,
Mindig tűrni és remélni kell!”...

Az ember életében a legfontosabb dolog a hit kel-hogy legyen, mert hit nélkül sötétbe vezet életünk útja, mégpedig mind nagyobb sebességgel és vezető nélkül. Lehet útközben szórakozni és művelődni, játszani vagy dolgozni, anyagi javakat gyűjteni vagy szétszórni, lehet ideig-óráig a pillanat műveibe belemélyedni, de nem lehet a békés, biztonságos megérkezést remélni. Ha Isten nem biztonság számunkra, akkor értelmetlen semmibe hullás lesz az egész életünk.
Hit nélkül csupán egy vak sors játékszerei vagyunk. Nem találunk magyarázatot az élet sok-sok kérdésére: az igazságtalanságra, ami bennünket ér: a szenvedésre, amit nem kerülhetünk el: a munkára és erőfeszítésre, aminek nem látjuk a gyümölcsét. De hit nélkül nincs értelme a jóságnak, a lemondásnak, a türelemmel viselt szenvedésnek, megpróbáltatásnak és az engedelmességnek sem.

Amikor hitről beszélek, akkor nem arra gondolok, amit a tolakodó szektásoknak adott válaszunkban – hogy miért nem akarjuk elhagyni vallásunkat, hitünket –, így szoktunk megfogalmazni: „Ki miben született abba haljon is meg”. Ennek a kijelentésnek nagyon kevés, szinte azt is mondhatnám, hogy semmi köze sincs az érett, felnőtt hithez és az öntudatos vallásossághoz. Ez a kijelentés arra enged következtetni, hogy üres formaságokhoz és tartalmatlan szokásokhoz ragaszkodunk, miközben figyelmen kívül hagyjuk a lényeget, azt, ami egyedül számíthat vallásos életünkben: az Istennel való személyes kapcsolat, az elkötelezett, hitből fakadó keresztény élet. Már maga az Úr Jézus is megmondta: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: - Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát”(Mt 7.21).
Márpedig Isten akarata nem az, hogy üres formaságokhoz ragaszkodjunk, hanem az, hogy vallásos szokásainkat megtöltsük élettel. Gondolok itt az Isten- és felebarát iránti szeretet konkrét tetteire: a napi imára, a vasárnap és ünnepnapi, sőt a hétköznapi szentmisén való részvételre, a rendszeres szentgyónásra, szentáldozásra, a gyerekek vallásos nevelésére, a szülök és gyerekek közötti őszinte tiszteletre és szeretetre, minden ember megbecsülésére, a szegény, gondokkal küszködő, elhagyatott embertársak megsegítésére...
A hétköznapi szentmisével kapcsolatosan szeretném megjegyezni, annyira elszomorító, itt Felső Háromszéken, az úgynevezett szentföldön, az, hogy nem tudunk mit kezdeni a hétköznapi szentmisékkel, nem tudjuk kellően értékelni Istennek ezt a hatalmas, ingyenes ajándékát, s ennek köszönhetően, ha nem halottért van a szentmise, akkor szinte senki, vagy csak egy, két, három személy vesz részt a szentmisén... Tényleg nem tudjuk, vagy nem hisszük, hogy micsoda érték rejlik benne, hogy milyen óriási, lelki energia forrás lehetne az a mi számunkra, az élet megpróbáltatásai, nehézségei közepette?

Visszatérve az előbbi gondolathoz, ha vallásos életünkben csak a külsőségekhez ragaszkodunk, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy fiataljaink, gyerekeink nem gyakorolják a vallást. Ők bátran rákérdeznek a dolgok miértjére, és ha nem látják, nem tapasztalják azok lényegét és értelmét, akkor nem kérnek belőle, elvetik maguktól.
A hitet csak akkor leszünk képesek tovább adni és elfogadtatni, ha vallott hitünk és életvitelünk, magatartásunk között szoros egység van, ha nem kétfajta életet élünk, egy úgynevezett vallásosat a templomban és egy pogány, isten nélküli durva életet azon kívül, hanem csak egyet, de azt ízig-vérig keresztény, azaz krisztusi módon.
Ha képesek vagyunk megláttatni a hit lényegét, ha képesek vagyunk megtapasztaltatni a vallásos élet pozitívumait és mindazt a pluszt, amit a hit nyújt nekünk az Isten nélküli világgal szemben, ha a mindennapokban kiegyensúlyozott életvitelünkkel tudjuk bizonyítani azt, hogy az Istennel való élet, örömmel telítettebb, szebb és boldogabb, mint az Isten nélküli élet, akkor egészen biztos, hogy fogékonyabbak lesznek a hitre, a vallásos életre...

Witgenstein, a neves keresztény filozófus szerint: „Hinni Istenben annyi, mint látni, hogy az életnek értelme van”! Viszont a keresztény hit ennél sokkal több. Hinni Istenben annyi, mint hinni a Végtelen Szeretetben, a háromszemélyű egy Istenben, aki már itt a földön képes boldogítani bennünket, aki hozzá segít ahhoz, hogy testileg-lelkileg kiegyensúlyozott életet éljünk, aki tenyerén hord itt minket, és nem ejt el végleg még a halálban sem, hanem felfog bennünket az örök élet biztonságába.

„Uram, Jézus Krisztus, azért jöttél és hívtad az embereket, hogy kövessenek téged. Oly keveset tudok rólad! Lépj a lelkem elé! Nyisd meg szememet, hogy lássam, ki vagy! Nyisd meg fülemet, hogy belém hatoljanak szavaid! Szólítsd szívemet, hogy fölébredjen és téged kövessen!”
(Romano Guardini)

Esztelneki Ferences Templom Hirdetése: Évközi 19. vasárnap

 Hirdetjük a kedves testvéreknek:

1. Hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön reggel ½ 8-tól, pénteken éjféli 12 órától és szombaton délután 6 órától lesz szentmise templomunkban.

2. Immár huszonnegyedik alkalommal tartják meg az országos ima és engesztelő ájtatosságot nemzetünk lelki és erkölcsi megújulásáért Budapesten, a Szent István Bazilikában, Nagyboldogasszony ünnepére virradóan. Ebbe az imádságos engesztelő virrasztásba szeretnénk bekapcsolódni mi is, itt Esztelneken. Ezért pénteken éjfél előtt egy órával szentségimádást végzünk, majd éjféli 12 órától kezdjük a Boldogságos Szent Szűz Mennybevitelének ünnepi szentmiséjét, amelyet az Erdélyi Ferences Rendtartomány előjárója, Erik testvér mutat be.

3. Kérjük a kedves Esztelnekieket, Kurtapatakiakat és a szomszédos településeken lakó testvéreket, hogy akik tenni akarnak nemzetünk és közösségeink erkölcsi és lelki megújulásáért, keresztény jövőnkért, azok vegyenek részt a közös imavirrasztáson és engesztelésen. Akik viszont egészségügyi okok vagy az időskor miatt fizikailag nem tudnak eljönni, azok kapcsolódjanak be lelkileg otthon a közös engesztelésbe, imádkozásba.
 
4. A szentmise előtt egy órával, a szentségimádás alatt, azaz 11 órától szentgyónási lehetőség lesz Erik testvérnél.
 
5. Szombaton, Nagyboldogasszony főünnepén délután 6 órától lesz az ünnepi szentmise, aminek keretében megáldjuk a magunkkal hozott gyógynövényeket.

Szentbeszéd 2020.08.02 Barsi Balázs Ofm

Római Riportok - 2020. augusztus 1.

Krisztus nem fényes jövőt, hanem testvéri jelent ajánl. - Évközi 18. vasárnap

Szentírási rész: Mt 14,13-21

Az imént elhangzott evangéliumi történet először igen sokat mond arról, hogyan viszonyul Jézus az egyes emberhez, a közösséghez és a tömeghez, másrészt pedig jelképek segítségével azt akarja tudomásunkra adni, hogy őbenne, őáltala a földön Isten életének és áldásának a teljessége van jelen.

A mai evangéliumi szakaszban az emberi élet és az ember életét alkotó kapcsolattartás három mozzanata figyelhető meg, ami itt egymásra épül, és egymást kölcsönösen megvilágítja. Kiinduló pont a mély és nagyon személyes kapcsolat két ember között: a barátság.
Feltételezhetjük, hogy Keresztelő Szent János Jézusnak nem csak rokona és előfutára volt, hanem barátja is. Igaz csak Lázár esetében jegyezte fel a krónika, hogy mennyire megrendítette annak halála, de bizonyára a Jánosé is megdöbbentette.
Azonban érdemes más szempontból is párhuzamot vonni a két esemény között! Jézus nem lázas tevékenységbe kezd, hogy felejteni tudjon, hogy ne kelljen, szembenézzen a tényekkel, s azokat feldolgozza, amikor tudomást szerez János haláláról - mint kortársaink többsége – hanem a csendet keresi: „csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül” - egyedül Istennel, a Mennyei Atyával.

Csak a csendben nyernek értelmet a valóban embert próbáló események.
Csak a csendben, az Isten jelenlétében érthető meg, hogy mi az értelme a látszólag értelmetlen dolgoknak: például a barát, szülő, hitvestárs vagy gyermek súlyos betegségének, vagy éppen elvesztésének. Egy-egy természeti katasztrófának, világméreteket öltő ragályos járványnak, anyagi dolgainkban való károsodásnak, jó szándékú törekvéseinkben elszenvedett kudarcainknak.
Csak a csendben lesz világos, hogyan fonódik össze sorsunk a másik emberével. Hisz János halála megelőlegezi Jézusét. S a csenden túl: van, amikor a magány az egyetlen válaszadó fölmerülő kérdéseinkre, kételyeinkre.

Azonban a közember, akinek hivatása mások, a többi ember szolgálata, boldogítása, nem sokáig lehet magányos. Jézust is utoléri a tömeg, de emiatt ő nem méltatlankodik, nem elutasító a tömeggel szemben – ami, sajnos eléggé divattá vált napjaink rohanó embere számára – hanem szereti. Szereti és gyógyítja. A gyógyítás ebben az esetben a sikeres kapcsolatteremtés netovábbja. Átalakít, megment, ajándékoz.
Minderre azonban a kis közösséget, az apostolokat is meg kell tanítania, melynek ő a lelke és a vezetője. Tanítványai ugyanis elküldenék a tömeget: mintha csak azt mondanák, vége a fogadóórának, menjetek haza! Jézus válasza meglepő. Nem csak arra inti őket, hogy ne küldjék el a tömeget, hanem arra is, hogy szolgálják ki: „adjatok nekik enni”.

Az újfajta közösségnek tagjai, melyet Jézus alapít, az Egyház, felelősséget kell, hogy érezzenek embertársaik iránt.
Az eszközök szegénysége sem riasztja el a Mestert a szolgálattól, a szükségben lévők megsegítésétől! Annyi elég, amennyi van, jelenesetben az öt kenyér és a két hal, hogy megvalósítsa az összetartozás, a szolidaritás közösségét! Ellentéte ez a kommunisztikus törekvéseknek, amely azt vallja, előbb meg kell változtatni a társadalmat, aztán majd, egyszer az egyének, a személyek élete is jobbra fordul… de ezt a mentalitást, felfogást, azt hiszem, jól ismerjük a 89-es előtti időkből.

Krisztus nem fényes jövőt, hanem testvéri jelent ajánl. S nem mennyei kenyeret küld, mint egykor Atyja a pusztában éhező választott népnek, hanem a meglevőt, a közösség birtokában levőt szaporítja meg és osztatja szét, s lám, mindannyian ettek és jól is laktak. Ez ma is így van, azaz így lehetne, ha komolyan vennénk tanítását és követnénk életpéldáját.
Igen, ha az ember, körülményei és szegénysége miatt, csak keveset tud tenni testvéreiért, Isten azt akarja, hogy ezt a keveset teljesen és egész szívvel tegye meg, aztán Ő gondoskodik annak megszaporításáról.

A Jézust követő és éhségéről megfeledkező tömeg nem csalódik reményében. Így beigazolódtak az első olvasmányban fölolvasott Izajás próféta szavai: „vegyetek és egyetek pénz nélkül”, és nem csupán anyagi értelemben, hiszen miközben Jézus megszaporította a kenyeret, hogy táplálja testüket, szavát is szétosztotta közöttük, hogy táplálja lelküket.

Azt mondtuk, hogy az evangéliumi részlet először igen sokat mond arról, hogyan viszonyul Jézus az egyénhez, a közösséghez és a tömeghez, másrészt jelképek segítségével azt a tanítást fogalmazza meg, hogy Jézusban Isten életének és áldásának teljessége van jelen a földön.

A kenyér az Ószövetség világában az isteni élet és gondoskodás szimbóluma. Isten mannával táplálta az Egyiptomból kiszabadított népet. S ez azt jelenti, hogy a zsidóság a pusztai vándorlás idején valamiképpen megtapasztalta Isten életet adó jelenlétét. Illés prófétát a nagy éhínség idején hollók táplálták kenyérrel. E leírás azt szimbolizálja, hogy Isten gondoskodott választottairól. Elizeus próféta száz embert táplált a megszaporított húsz árpakenyérrel. Ez jelképes kifejezése annak, hogy Isten a prófétákon keresztül élettel ajándékozta meg népét.

Az evangéliumi kenyérszaporítási csodát ezeknek az ószövetségi jelképeknek tükrében kell látnunk, s nem szabad a szöveg szó szerinti jelentésénél megragadnunk, hanem észre kell vennünk, hogy a leírás jelképei Jézusra, az örök élet zálogára irányítják figyelmünket.

Az esti időpont és a kenyértörés szavai az utolsó vacsora eseményét idézik. A leírásban említett füves rész a szimbólumok nyelvén a tavaszra, Jézus húsvétjára utal. A jóllakottság azt szimbolizálja, hogy Jézus nemcsak közvetíti Isten áldását, hanem Ő maga Isten áldása, Ő az örök élet kenyere. A tizenkét kosár is jelkép, amely arra utal, hogy Jézus örök életet adó ereje a tizenkét apostol közvetítésével árad a világra.

Aki elkötelezetten követi Krisztust, benne mindent megtalál, amire csak földi és örök élete szempontjából szüksége van. De végtelen szeretetére támaszkodó biztos, megingathatatlan hittel kell Őt követni. Akkor megértjük Pál apostol szenvedélyes felkiáltását, mely a szentleckében hangzott fel: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” (Róm 8,35). Sem az élet viszontagságai, sem az apostoli élet nehézségei nem szakíthatják el a tanítványt Mesterétől, mivel meg van győződve arról, hogy az Ő szeretetéből merített erővel bármi nehézséget leküzdhet, mert reményünk az Úr Jézus személyes szeretetén nyugszik, s ezért életünk válasz kell, hogy legyen az Ő szeretetére.

Ehhez persze nem elég a kötelességszerű, rutinos, megszokott vallásosság. Aki Krisztust az erényes élet megjutalmazójának, földi gondjaink megoldójának tekinti csupán, s nem magának a jutalomnak és az egyetlen fontosnak, az ezt nem érti.
Ehhez szerelemmel párosult áldozatos szeretet kell, amiben nem arra figyelünk, hogy mi milyen áldozatot hozunk, milyen lemondásokra vagyunk képesek, hogy mennyit imádkozunk és böjtölünk… hanem ahol az isteni Vőlegény értünk hozott áldozatától megrendülve és belőle erőt merítve belépünk a nagylelkű ingyenesség világába, ahol már nem valamit adunk, hanem önmagunkat – egészen és feltétel nélkül.

A mai szentmisén köszönjük meg Istennek, hogy elküldte nekünk Jézust, áldásának teljességét, az örök élet kenyerét. És kérjük Őt, segítsen, hogy Jézus életpéldájából és tanításából táplálkozva egykor valamennyien eljuthassunk Isten örök lakomájára.