Szent István király ünnepe. Élő közvetítés 18 - órától. Augusztus 20. 2020

„Ki vagyok én a ti számotokra?” - Évközi 21. vasárnap

Szentírási rész: Mt 16,13– 20

A mai evangéliumi szakaszban az Úr Jézus azt kérdezi az apostoloktól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”
A válaszból kiderül, hogy voltak, akik úgy vélték, a régen meghalt Illés próféta jött vissza Jézus személyében. Mások azt mondták, hogy talán Jeremiás vagy Keresztelő János, illetve valamelyik próféta szelleme lakozik benne. Vagyis egészen általános, személytelen válaszokat adnak.
Egészen más a helyzet, amikor a másodszor is fölteszi a kérdést: „Hát ti, kinek tartotok engem”, ki vagyok én a ti számotokra? Itt arra kell válaszolniuk, hogy ők hogyan állnak hozzá, hogyan viszonyulnak hozzá, milyen a kapcsolatuk vele. Itt nem segít sem az, hogy mit tudnak róla és, hogy mi az emberek véleménye vele kapcsolatosan, csak az, hogy mi az ő személyes válaszuk.

Elsőként Péter apostol válaszol: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia, megígért Messiás. Talán Péter maga sem tudta, hogy honnan jött ez a gondolat, de Jézus felvilágosította: Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.
Olyasmit mondott Péter, amit magától soha nem mert volna kimondani. A zsidó ember el sem merte képzelni, hogy egy ember egyúttal Isten is lehet. Amit Péter apostol kimondott, azt nem az eszével mondta ki, hanem azzal a hittel, amivel Isten akkor ajándékozta meg, amikor lelke mélyén kinyilatkoztatta neki, hogy Jézus egyszerre Isten és ember, vagyis a Magasságbeli Isten Fia, de az Ember Fia is.

Nem Péter apostol sajátos felismerése, illetve saját lelkéből fakadó hite érlelte meg benne a választ, hogy Jézus az élő Isten Fia, hanem Isten ajándéka volt, amit Péter apostol el is fogadott. Vagyis annak megvallása, hogy a názáreti Jézus az élő Isten Fia, egy újfajta tudás, világnézet, értékrend alapja, amely nem a testtől és a vértől, emberi okoskodásból származik, hanem a mennyei Atya Szentlélek általi kinyilatkoztatása és ajándéka.
Amikor ugyanis Jézus Péter apostol hitvallását hallja, kijelenti: ez a hit Isten kegyelmi ajándéka.
Mi is Isten kegyelméből lettünk hivőkké. De a hit megőrzéséhez szükséges, hogy az Egyház közösségében éljünk, és az Egyház sziklaalapjához, Péter utódaihoz ragaszkodjunk.

Ezért soha nem mondhatjuk azt, hogy mi nagyon szeretnénk hinni, de sajnos nem tudunk, mert nem kaptuk meg Istentől ezt az ajándékot. A kereskedelemben, követelmény, hogy legalább egy rövid használati utasítást mellékeljenek a megvásárolt áruhoz.
Az Úr Jézus minden tanításához mellékeli a használati utasítást is; a hitet. Mivel Jézus nem e világi tudományt, igazságokat hirdet, hanem természetfelettit, ő minden tanításához, tettéhez mellékeli a hit ajándékát.

Egyedül rajtunk áll, hogy élünk−e a hit lehetőségével, elfogadjuk−e amit Jézus tanít és megpróbálunk-e a szerint élni, vagy nem hisszük el, és akkor elzárkózunk tanítása elől. De ebben az esetben nem állíthatjuk, hogy nem vagyunk képesek elhinni, ezt vagy azt a jézusi igazságot, hanem ha őszinték vagyunk, akkor világosan kimondjuk, hogy: mi ezt nem akarjuk elhinni. Így mi vagyunk a felelősek tettünkért, és Istent nem vádolhatjuk azzal, hogy Ő nem adta meg nekünk a hit kegyelmét.

A mennyei Atya nem személyválogató, minden jóakaratú embert meghív a hit nagyszerű kalandjára, mert mindenki számára ki akarja nyilatkoztatni, hogy Krisztus, az ő egyszülött Fia, Isten, aki emberré lett, hogy az egész világot megváltsa, üdvözítse.
Ezért hangsúlyozta Jézus a zsidóknak annyira, hogy ne a maguk bölcsességére hagyatkozzanak, amikor felette ítéletet mondanak, hanem inkább figyeljenek a mennyei Atyára, mert „Senki sem jöhet hozzám, csak az, akit az Atya vonz” (Jn 6.44). És az Atya mindenkit vonz, mindenkit üdvözíteni akar, mindenkinek örök szeretetet, örök életet akar adni. De ezekben csak az részesülhet, aki Péterhez hasonlóan Krisztust Isten Fiának ismeri el, és a szerint is él.

Ha Isten mindenkit hív, mégis miért van az, hogy olyan kevesen ragadják meg az isteni hit ajándékát?
Talán Ádám−Éva ősbűne ismétlődik meg napjainkban, olykor még a rendszeres templomba járok között is, amikor egyesek úgy gondolják, hogy nekik joguk van a vallással kapcsolatos hitetlenséget választani, vagy a hamis, lebukott látnokok sugallatára hallgatva, a hitigazságok között válogatni és csak abban hinni, amit ők jónak ítélnek és nem abban, amit az egyházi tanítóhivatal 2000 éve elénk tár. Mennyire szomorú, hogy templomba járó személyek inkább adnak hitelt lebukott, hamis látnokoknak, mint az egyházi tanítóhivatalnak, ennek érdekében képesek felnőtt fejjel összevissza hazudozni, sőt másokat megrágalmazni, csakhogy a maguk látszat katolikusságát mentsék, s nyugodtan szentáldozáshoz járulnak.
Mások azt hiszik, akkor lesznek sikeresek, ha minél nagyobb tudást, és hatalmat szereznek, ami által egyre gazdagabbak lehetnek.

Ha az ember nem akar Istennek hinni, akkor saját magának fog hinni. Az Istenben hinni nem akaró ember magától nem találhatja ki, hogy az ember többre hivatott, minthogy pusztán emberként meggazdagodva élvezze ezt a mulandó, földi életet.
Isten azt akarja, hogy gyermekeként, isteni emberként részesüljünk Fiának, Jézus Krisztusnak életéből, ami a keresztség szentsége által valósul meg bennünk. Hogy ezen túl már ne önző módon éljünk a világ felfogása szerint, hanem az Isten használati utasítását betartva, hitben követve Jézust, vállalva az áldozatot is, annak biztos tudatában, hogy már megkezdtük az örök életet.

Az igaz ember a hitből él, mondja Pál apostol. Hogy ne csak elmélet maradjon az Istenbe és tanításába vetett hitünk, váltsuk valóra, amit Jézus megkívánt tanítványaitól. Legyen egyre személyesebb vele a kapcsolatunk, mert csak a kölcsönös szeretet őrizhet meg a mennyek országába, az örök életbe vezető úton.

„Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” A valódi kérdés persze inkább az, hogy mi közöm az Emberfiához? Más szóval: mit változtat az életemen, a hétköznapjaimon? Hisz amennyit változtat, amennyire hatással van rá, annyit jelent nekem az élő Isten Fia. S Péter apostol a végső választ, keresztre feszítve, fejjel lefelé adta meg, vagyis érdemesnek tartotta meghalni az Emberfiáért. Ebből kiderül, hogy a kérdés olykor kényelmetlen is lehet. S mégis, válaszolnom, válaszolnunk kell rá. Péter hitvallásán belül nekünk is meg kell fogalmaznunk a magunk személyes, egész lényünket elkötelező hitvallását Jézus Krisztus mellett.

A hangszerek királynőjének szerényebb változata az Esztelneki Ferences templomban

Az esztelneki ferences templom, hagyományosan megépített orgonájának elhelyezésére 2020. április 23-án, a templom búcsúját megelőző napon került sor.
Ünnepélyes megszólaltatása, használatba vétele templomunk búcsúnapján, 24-én, Szent György vértanú ünnepén történt, nagyon szerény körülmények között, kántor, pap és néhány hívő jelenlétében, a világjárvány okozta előírások miatt. Ünnepélyes megáldására várhatóan szeptember folyamán kerül sor.

Az ötregiszteres (425 síp) és egy manuális új hangszer, az ezt megelőző öreg harmóniumot és az azt követő, más helyen leltárból kiirt, használt kis elektronikus orgonát helyettesíti.
Az orgonát Sándor Péter orgonaépítő tervezte és csapatával építette meg.

Az anyagi fedezet 23%-át a templomba járó hívek adták össze, míg a többi 77%-ot az Angustia egyesülethez benyújtott pályázat révén, az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból finanszírozott LEADER program keretében kaptuk meg.

Itt szeretnék hálás köszönetet mondani azon személyeknek, családoknak, akik az orgonaépítés gondolatát jónak tartották, mellé álltak és megvalósulásáért anyagi áldozatot is hoztak.
Hálás köszönet a helyi, Angustia Egyesület irodavezetőjének, akivel sokat beszélgettünk arról, hogy hogyan lehetne egy ilyen jelegű pályázatot kiírni, míg végül megtörtént a kiírás és a munkatársainak is köszönet, akik lelkesen támogatták régi álmom megvalósulását.

Isten fizesse mindenkinek mindazt, amit tett annak érdekében, hogy a hangszerek királynőjével gazdagabb legyen templomunk és ez által közös Isten dicséretünk!

fr. Szilveszter ofm
templom igazgató

 

A többi kép ide kattintva lesz látható. 

Csíksomlyói Mária - szobor Füzesabonyban

Nagyboldogasszony ünnep és vele kapcsolatos események Esztelneken – képes beszámoló

 Immár huszonnegyedik alkalommal tartották meg az országos ima és engesztelő ájtatosságot nemzetünk lelki és erkölcsi megújulásáért Budapesten, a Szent István Bazilikában, augusztus 14-én, Nagyboldogasszony ünnepére virradóan.
Ebbe az imádságos, engesztelő virrasztásba kapcsolódtunk be mi is, itt Esztelneken.

Pénteken éjfél előtt egy órával szentségimádást végeztünk, alatta gyónási lehetőség volt, majd éjféli 12 órától kezdtük a Boldogságos Szent Szűz Mennybevitelének ünnepi szentmiséjét, amelyet az Erdélyi Ferences Rendtartomány előjárója, Erik testvér mutatott be, a Dél afrikai származású, a Rend Római központjában szolgálatot teljesítő Pedro testvér és Szilveszter testvér koncelebrálásával. 

A szentmise kezdése előtt Erik testvér megáldotta azt a miseruhát, amit egyik templomunkba járó család adományozott, és amelyet a Csíksomlyói Segítő Szűzanya és az Esztelneki Madonna képe díszit.
Ez úton is hálás köszönet érte és Isten fizesse a nem mindennapi adományt. Másokat is hasonló cselekedetekre biztatunk, mert szükségünk lenne egy zöldre, pirosra és lilára, hogy teljes legyen a liturgikus ruha szükségletünk.

Nagyboldogasszony ünnepi szentmiséjének befejeztével megáldottuk a hívek által hozott gyógynövényeket az alábbi szöveggel: 

„Mindenható Istenünk, Te a gyógyulás és az egészség forrása, testünk és lelkünk orvosa vagy! Te kikutathatatlan bölcsességedben sok növénynek gyógyító erőt adtál. Kérünk téged, halmozd el ezeket az általad sarjasztott növényeket gyógyító áldásoddal, hogy a betegek testük és lelkük gyógyulására használhassák, és így betegségükből felépülve áldhassanak téged. Áldd meg ezeket a gyógynövényeket! Emlékeztessenek bennünket dicsőségedre és gondoskodó jóságodra! Ajándékozz nekünk a Boldogságos Szűz közbenjárására gyógyulást! Engedd ,hogy mindannyian az örök boldogságra jussunk, ott bekapcsolódhassunk az egész teremtett világ hálaadásába, ahol örökké áldunk téged Jézus Krisztus a te Fiad által!”  

(Nagyboldogasszony-napi gyógynövényáldás szövege egy XVII. század végi pannonhalmi iratból)

A többi kép ide kattintva látható.

Sancta Maria Choir - This Mother’s Heart (cover version) / سانتا ماريا –...

Lovász Irén - Boldogasszony anyánk - Our mother Blissfulwomen (Szt. Istv...

„Üdvözítőnk édesanyja légy segítség hű népednek, az elesett bűnösöknek” – Nagyboldogasszony ünnepe

Esztelneki Madonna - Futásfalvi templomban

Mindannyiunk előtt ismerős, hogy Nagyboldogasszony napján ünnepeljük azt a tényt, hogy a Szent Szűz teste, amely az Üdvözítőt a világnak adta, földi életének befejezése után fölvétetett a mennybe, vagyis Isten egészen egyedül álló módon dicsőítette meg azzal, hogy testét nem érte a földi enyészet, hanem fölvette a mennyei boldogságba.

Egyébként magyar vonatkozásban ez a legősibb Mária-ünnep. 1038-ban Szent István királyunk, Imre herceg halála után, ezen a napon ajánlotta országát, s népét a Szent Szűz oltalmába. De nemcsak népünk és a nyugati egyház számra a legnagyobb Mária ünnep a mai, hanem a keleti, az ortodox egyházak számára is.

Mária, akinek szűzi méhében a második isteni személy emberré lett, a mi Édesanyánk is, hiszen Jézus a kereszten, nekünk ajándékozta őt, mint anyát, bennünket pedig gyermekeiként Mária gondjaira bízott.

Ma, Nagyboldogasszony ünnepén égi Édesanyánk, az első olvasmány, a Jelenések könyve szerint a Nap aranysugaraiba öltözött Asszonyként áll előttünk, ő rá tekintünk, mint a biztos remény és a JÓ rossz fölötti végleges győzelmének jelére, mert olyan időket élünk, amelyek nem akarnak kedvezni Mária-gyermekeinek.

Mi idősebbek még el sem felejtettük a kommunizmust, azt az időszakot, amikor az ateista gondolkodás a keresztényeket a peremre szorította, most pedig, paradox, azaz ellentmondásos módon a keresztény Európában a keresztény hitet szorítják háttérbe, amikor nincsenek figyelemmel az öreg kontinens keresztény gyökereire.

Ma olyan időket élünk, amikor a keresztény erények és értékek homályba vesznek, sajnos sokszor a magukat hívőnek nevező családok, személyek, életében is. Éppen ezért tekintetünket a Napba-öltözött Asszonyra emeljük, az Atyaisten „legkedvesebb leányára”, hogy a belőle sugárzó erények ne szoruljanak ki se a mi életünkből, se a családjaink, se társadalmunk, se népünk életéből.

A Biblia tanításából kiindulva azt valljuk Máriával kapcsolatban, hogy ő is ember, mint mi, ő is teremtmény, mint mi. – Igaz, van egy óriási különbség közöttünk éspedig az, hogy Mária Jézus anyja, Jézus pedig valóságos Isten és valóságos ember, vagyis Istenember, s ennek következtében az Ő édesanyja, Mária, Istenanya.

Mária, a mennybe fölvett Istenanya életéből mindenekelőtt az ő hitét kell kiemelnünk és elsajátítanunk, ha valóban azt akarjuk, hogy „üdvösségünk nyílt kapuja” legyen földi pályafutásunk végén. Rokona – Erzsébet – is az ő hitét dicséri a mai evangéliumi szakaszban, mondván: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45).

Mária boldog, sőt jövendölése szerint boldognak mondja őt minden nemzedék, de boldogsága nem kizárólag Istenanyaságából fakad, hanem abból, hogy felismeri és teljesíti Isten akaratát.

Napjainkban, amikor sokaknál a hit hanyatlását tapasztaljuk, bizony nem árt tudatosítani a szentírási üzenetet, hogy a hit boldogság forrása lehet!

Mária boldogsága mindenki számára elérhető, hiszen ehhez csak meg kell hallani Isten szavát, és hűségesnek kell maradni hozzá. Ahogy Mária tette! „Először a szívében foganta meg Jézust, aztán a méhében” – mondja Szent Ágoston. Mindenki felemelkedhet Máriához, akinek a szívében megfogan Isten tanítása. „Minden lélekben, aki hisz, megfogan és megszületik Isten Igéje” (Szent Ambrus). Ha pedig felemelkedünk Mária hitéhez, akkor már itt a földön részesülhetünk Mária boldogságában, földi életünk után pedig fölemeltetünk a mennyei boldogságba. Amellyel kapcsolatosan Pál apostol azt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9).

Azonban nem elég Mária hitét elsajátítanunk és általa boldogulnunk, hanem azt úgy kell megélnünk, ahogy ő élte, hogy vonzó legyen mások számára: természetesen elsősorban szeretteink, gyermekeink, unokáink és közvetlen környezetünk számára.

Épen ezért a mi Mennyei Édesanyánk arra szólít fel bennünket, hogy kerüljük a rosszat és tegyük a jót, engedelmesen követve a minden keresztény, sőt minden ember szívébe bevésett isteni törvényeket. Mária, aki a legnagyobb megpróbáltatás idején is megőrizte reményét, azt kéri tőlünk, hogy ne csüggedjünk, amikor otthonunk ajtaján kopogtat a szenvedés és a halál, azt kéri, hogy tekintsünk bizalommal a jövőbe. Arra buzdít bennünket a Szeplőtelen Szűz, hogy legyünk egymásnak igazi testvérei és közösen törekedjünk egy igazságosabb, szolidárisabb és békésebb világ építésére. Arra kér bennünket, hogy ne engedjünk a gonosznak, amikor az a széthúzás, a gyűlöletkeltés és a harag eszközeivé akar tenni minket.

Ma, amikor figyelmünket a napba öltözött Asszonyra irányítjuk, akit Isten testestül, lelkestül fölvett a mennyei boldogságba, ne feledjük, hogy az ő életének útja is megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel volt telítve: szívét a fájdalmak tőre járta át. Ezért Fájdalmas Anyának is nevezzük őt, de a szenvedésekkel telített, golgotás út végén a dicsőség várt rá. Így lett a fájdalmas anyából, dicsőséges anya, mind a földön, mind pedig a mennyben.

Mária földi dicsőségét a saját szemünkkel láthatjuk. Hiszen melyik emberi teremtményt szólították, hívták annyiszor örömben, fájdalomban, könnyek között, melyik nevet sóhajtották többször az emberi ajkak, mint éppen az övét? Krisztus után melyik teremtményhez fohászkodtak, könyörögtek többször, Krisztus Urunk után kinek emeltek számosabb templomot? Melyik arcot, alakot igyekeztek annyiszor ábrázolni kép, szobor és dombormű formájában, mint az övét?

Húsz évszázad bizonyítja, hogy igazi prófécia, jövendölés volt, amit a Szentlélektől eltelve a Magnificatban kijelentett: Íme, ezen túl boldognak hirdetnek engem az összes nemzedékek!

Tehát nagy Mária dicsősége a földön. De Mária „Isten dicsőségében” van, nem az emberekében. Az emberek dicsősége a földön és az Egyházban csak halvány tükörképe Isten dicsőségének. Isten dicsősége – maga Isten, amennyiben az ő léte fény, szépség, ragyogás, és főképp szeretet.

S mit tesz Mária ebben a dicsőségben? Megvalósítja azt a hivatást, amelyre minden ember és az egész Egyház meg lett teremtve: Mária az égben teljesen „Isten fölségének dicsérete” (Ef 1, 14). Mária dicséri, magasztalja az Istent. De mondhatnánk azt is, hogy maga Mária az Isten dicsősége, abban az értelemben, hogy dicsekszik Istennel, az ő teremtőjével, és Isten dicsekszik vele, az ő teremtményével.

Mária magasztalja Istent, s eközben örül, ujjong és boldog. A lelke most valóban „ujjong az Istenben”. De fölmerül bennünk a kérdés, hogy a Boldogságos Szűzanya, akit boldognak mond minden nemzedék, és aki már célba ért, aki Isten dicsőségében van, egyáltalán gondol-e ránk, az ő gyermekeire, akik ebben a siralomvölgyben élnek, vagy talán elfelejtett bennünket? Egyáltalán milyen hely jut nekünk immár az ő szívében és gondolataiban?

Azt hiszem a mi égi édesanyánk, Mária a mennyei dicsőségben sem feledkezik meg rólunk, közben jár értünk, akik hozzá menekszünk, míg csak meg nem szabadulunk e siralomvölgyből.

Egészen biztos, hogy a Boldogságos Szűzanya nem tétlenkedik a mennyei dicsőségben, nem unatkozik, hanem dicsőíti Istent és közbenjár érettünk, kik hozzá menekszünk. A feltámadt Jézusról azt írta Szt. Pál apostol, hogy „az Isten jobbján közbenjár értünk” (Róm 8, 34). Jézus közbenjár értünk az Atyánál, Mária pedig közbenjár értünk a Fiúnál, miként tette a kánaáni menyegzőn is.

Amikor Mária közbenjáró hatalmáról beszélünk, akkor nem valami kitalált, vagy elvont következtetésekről beszélünk. Mária közbenjáró hatalma a történelemből igazolható, s nem valami elvont fogalmakkal kell alá támasztanunk. Hogy Mária kegyelmeket és isteni segítséget eszközölt ki, a zarándok Egyház számára, vagyis a hozzá menekülök, az őt kérők számára, az kézzelfogható módon bizonyítható.

Elég csak a különböző kegytemplomokban, a kegyszobrok, képek közelében hálából elhelyezett emléktárgyakra és a köszönetnyilvánító márványtáblákra gondolnunk, amiket „hálából a Szűzanyának” felirattal láttak el az adakozók, annak jeléül, hogy életükben megtapasztalták a Szűzanya hathatós testi-lelki, vagy éppen anyagi támogatását.

Lelki szemeink előtt felidézhetjük a Csíksomlyói Istenanya, a napba öltözött Boldog Asszony szobrát, s a körülötte lévő sok márványtáblát.

De utalhatunk a ma Futásfalván őrzött Esztelneki Madonna kegyszobrára is, amellyel kapcsolatosan az 1697-ben, Esztelneken született Veres Lajos, ferences atya a következőket írja: „az új Szűz Mária szobrot a csíksomlyói Istenanya szobrának a mintájára készítették. Egy páncélos huszár közkatona faragta. Mérete jó nagy és alakja igen szép, díszes… Alkatában és a formákban kifejeződő méltóság a hívő, vallásos 1elket áhítatra, tiszteletre képes ragadni. A Szűz anya - a kifejező forma felülmúlhatatlan mozdulatával - bal karjával a Kisded Jézust öleli magához. Feje fölött a koronát két faragott angyal tartja jobb és bal felől. A szobrot nem sokkal előbb (1750-ben) a kolostor tagjai ünnepélyesen helyezték el a főoltáron, nagy néptömeg részvétele mellett.

A nép már azelőtt is áhítatos buzgósággal gyűlt egybe a kolostor templomba. De ettől kezdve annyira megnövekedett buzgósága, hogy minden hónap első vasárnapján a Kolostor lelkiatyái alig-alig tudták őket meggyóntatni. Még délután egy órakor és későbben is a gyóntatószékben ültek… mert a három székely széknek hívő népe nagy távolságból is ide vonzódik.”

Sajnos mindennek a ferences kolostor és templom leégésével 1921-ben vége szakadt, illetve Futásfalván próbálták meg újra éleszteni 1990-es évek elejétől több-kevesebb sikerrel. Ugyanis a Domus historia, a háztörténetének följegyzése szerint a tűzvész áldozatává vált templomból egyedül csak a Mária szobor menekült meg épségben csodával határos módon, majd, számunkra még ismeretlen okok miatt, Futásfalván kötött ki.

Visszatérve az emléktárgyakhoz, táblákhoz, elmondhatjuk, hogy minden egyes emléktárgynak és táblának külön-külön története van, de a befejezés mindegyiknél ugyan az, vagyis annak megvallása, hogy „sohasem lehetett hallani, hogy Mária bárkit is magára hagyott volna, aki oltalmát kérte és segítségért Hozzá folyamodott”.

Hogy Mária kegyelmeket és isteni segítséget eszközölt ki, a hozzá menekülök, az őt kérők számára, az kézzelfogható módon bizonyítható, de nem csak az imameghallgatásokat jelző hála táblák által, hanem a hívek szívében-lelkében ma is élő Mária tisztelet által is.

Azaz bizonyítékok vagytok ti magatok is kedves testvérek, akik a mai ünnepen eljöttek ide a templomba, hogy köszöntsétek a Szűzanyát égi születésnapja alkalmával és segítségét, oltalmát kérjétek ügyes-bajos dolgaitokban. S mindezt teszitek azért, talán épen személyes tapasztalat alapján, mert meg vagytok győződve arról, hogy van hatalma és együtt érző anyai szíve, közbenjárni, illetve kiesdni számotokra a szükséges kegyelmeket. Igen, itt és a világ számtalan templomában, hányan és hányan nyertek el kegyelmeket úgy, hogy jól tudták, Mária közbenjárására lettek meghallgatva!

A mi földi utunk is Máriáéhoz hasonlóan, szenvedésekkel, keresztekkel van szegélyezve, de az örök dicsőségbe vezet.

A mai szép ünnep arra figyelmeztet bennünket, hogy a halál után nem a megsemmisülés, nem a beolvadás, a Nirvána vár reánk, hanem a mennyei Atya! Hozzá, haza megyünk. Tulajdonképpen ez a hit teszi értelmessé, értékessé és boldoggá az emberi életet.

Vigyázzunk nagyon, hogy ezt a szent hitet, amit Szent István királyunk hagyott ránk, a hitnek, a reménynek és a szeretetnek a fáklyáját sértetlenül őrizzük meg, és sértetlenül adjuk is tovább gyermekeinknek, szeretteinknek, s minden jóakaratú embernek.

Ehhez kérjük égi Édesanyánk, az Esztelneki Madonna segítségét: „Üdvözítőnk édesanyja, / mennyeknek megnyílt kapuja, / tengerjárók szép csillaga, / Boldogságos Szűz Mária! // Légy segítség hű népednek! / az elesett bűnösöknek, / ki szülője Istenednek, / Anyja lettél Teremtődnek. /…/ Azért, édes Istenanyja, / légy bűnösök szószólója, / botló lábunk támasztója, / üdvösségünk nyílt kapuja.” / … Ámen.

Esztelneki Ferences Kolostor homlokzatának felújítása

Megkésett (képes) beszámoló és köszönetnyilvánítás

Egy kissé megkésve, de annál nagyobb örömmel szeretnék beszámolni arról, hogy 2019 novemberének végére kolostorunk külső falai megújultak, kivéve a főhomlokzatot.
Utóbbi csak azért nem újulhatott meg, hogy ne lehessen teljes az örömünk, hogy az örömbe üröm is vegyülhessen. Pedig, minden adva volt, fel volt állványozva, munkások is voltak, az anyag is megvolt hozzá, csak a zöld jelzés maradt el, bár három nappal korábban arra is pozitív ígéret volt...
Az állványokat lebontották, elvitték, majd visszahozzák, újra fölépítik, természetesen mindez pénzbe kerül, újabb plusz kiadás az amúgy sem elegendő alapból… hogy kinek és miért volt jó ez így? Nem tudom, de nekünk a pénz hiánya miatt biztos, hogy nem jó.

A nagy felújítási tervben nem szerepelt a vakolat teljes leverése és a homlokzat újra vakolása, csupán a meglévő hibák kijavítása. Viszont utólag derült ki, hogy a meglévő vakolat nem időt álló, egészen föl kell újítani. S mivel nem szerepelt a tervben így természetesen nem is volt anyagi fedezete a megnyert uniós pályázatban.
Hogy mégis sikerült a falakat kijavítani és egészen újra vakolni a kolostort, kivéve a főhomlokzatot, az a Kovászna Megye Tanácsának és az Esztelneki Polgármesteri hivatal vezetőinek köszönhető. Ő hozzájuk fordultam segélykérésünkkel és hála Istennek nem találtam süket fülekre. Minden bizonnyal tudatában vannak annak, hogy a több mint 325 éves műemlék épületünk megmentése az utókor számára, nem csak a Rend személyes ügye csupán, hanem részben közügy is, a község, a megye ügye is…
Ez úton is hálásan köszönöm mind a Megyei Tanács vezetőségének mind pedig a helyi Polgármesteri Hivatal vezetőségének, hogy kezdetektől fogva pozitívan álltak hozzá a megyében egyedüli, öreg ferences kolostor ügyéhez, életének meghosszabbításához. 

A belső felújítási munkálatoknak is egy nagy része el van végezve. A felújított résznek egy kisebbik felébe hála Istennek és köszönet a vállalkozónak, a karácsonyi ünnepek előtt beköltözhettünk.
Sajnos az országban és az építészeti iparban uralkodó káosznak és bürokráciának köszönhetően a munkálatok leálltak és kifutottunk a szerződésben szereplő időből, amiért hosszabbítást kellett kérjünk.
Közben az anyagiakkal is elég gyatrán állunk. A 2015-ben megpályázott és 2017-ben megnyyert összeg ma már nem fedezi a teljes terv kivitelezéséhez szükséges költségeket… 

Itt szeretnék hálás köszönetet mondani mindazoknak, akik a tavaly adójuk 2%-át erre a célra fordították és azoknak is, akik személyi jövedelmükből támogattak bennünket. Isten fizesse mindenkinek a jószívű támogatását! 

Befejezésül arra kérek mindenkit, aki idelátogat, hogy mondjon egy fohászt annak érdekébe, hogy a bürokrácia útvesztőiből kikászálódhassunk, a munkálatok folytatódjanak, és minél előbb befejeződjenek. Köszönöm! 

fr. Szilveszter ofm
Templomigazgató és házfelelős 

A többi kép ide kattintva nézhető meg.

A szükség

A hit úgy tart bennünket, mint madarat a szárnya – Évközi 19. vasárnap

 Szentírási rész: Mt 14,23-33

Az ember földi életét egy nagy utazáshoz hasonlíthatnánk, amelynek napvilágos és sötét, mondhatnánk azt, hogy alagutas szakaszai vannak. Az előbbi világosság felűről, az Istentől jön, míg a sötét, alagutas szakaszt  csak az ember alkotta, mesterséges fények világítják be. Az égi fény mindnyájunk számára a hitből fakad, míg a földi világosság a tudományból, az emberi okoskodásból származik.
Nagy kérdés, melyiket választjuk? Vajon önfeledt szórakozóként, vagy komolyan kérdező, Krisztust megvalló emberként akarunk előre haladni az élet útján?
Olyan nagyszerű eligazítást ad számunkra e döntő kérdés megválaszolásában a mai evangéliumi szakasz (Mt 14,22-33): Jézus vízen járásának leírása.
Ebben Péter apostol pillanatok alatt átélte mind a hit biztonságát és erejét, mind az emberi okoskodás és tudás bizonytalanságát. Az Úr Jézusnak mindenesetre az volt a célja ezzel az eseménnyel, hogy apostolait és általuk minden követőjét teljesen nyitottá tegye a hitre és ráhangolja őket a feltétlen Istenbe vett bizalomra.

Az esemény nyomban a kenyérszaporítási csoda után játszódik le. Jézus felszólítja apostolait: szálljanak bárkába és evezzenek a Genezáreti tó túlsó partjára. Ő majd elbocsátja a tömeget.
Az apostoloknak ellenszelük van. Óriási erőfeszítéssel küzdenek a hullámokkal, emiatt, még éjszaka 3 órakor is a tavon vannak. Testi és lelki erejük egyaránt kimerülőben volt már, amikor Jézus jött feléjük a vízen járva. A kétségbeesett, idegileg felzaklatott tanítványok démoni erő megjelenésére gondolnak. Fölkiáltanak: kísértet. Jézus szava azonban megnyugtatja őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!”
Ekkor Péter apostol, aki talán tesztelni akarja az Urat, ezt mondja: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” „Ő azt mondta: Jöjj!” Erre Péter kiszállt a bárkából, és elindult Jézus felé a vízen járva.
Pétert fenntartotta a hite. A hullámok azonban erősen csapdostak, a szél is tombolt, és Péter hite megingott. A hit biztonsága helyet jön a kétely, az emberi okoskodás: hogy ép ésszel ilyent nem lehet tenni, biztosan elsüllyedek, hiszen nincs szilárd talaj a lábam alatt –, gondolja, és máris süllyedni kezd a gondolkodó, sok tapasztalattal rendelkező és a halászmesterségét jól értő Péter. Gondolkodása nem volt oktalan, és mégis – míg előbb hite fenntartotta, addig most a „tudománya” süllyedni hagyta. Jézushoz kiált: „Uram ments meg engem”, Jézus kézen fogja és kihúzza őt, de nem mulasztja el a tanítást: „Te kicsinyhitű miért kételkedtél?”
Péter az Úr iskolájában döbbenhetett rá a hit fontosságára, szerepére, arra, hogy egyedül kire bízhatja az életét. Saját ingadozásában, félelmében átélte a hit csodás erejével szemben az emberi gondolkodás és gondoskodás gyengeségét.

Olykor valahogy így vagyunk mi is, kishitű keresztények: félünk az „ellenszéltől”, a veszélyektől, elbátortalanodunk a nehézségek idején és amikor a talaj is inog a lábunk alatt, amikor süllyedni kezdünk segítségért kiáltunk, de vakságunkban Jézust kísértetnek nézzük. Viszont, amikor felismerjük Őt, a vigasz pillanataiban mindenre képesnek hisszük magunkat. Mint Péter, aki elindul a vízen Jézus felé. Aztán megrémülünk: „lehetséges, hogy vízen járok?” A kétely marcangolja szívünket. Újra segítségért kiáltunk, most már kétségbeesetten.
S Jézus kinyújtja kezét, hogy segítsen. Ő mindig ezt teszi, ha eleven a hitünk, ha nem kételkedünk az ő isteni hatalmában, ha valóban feléje fordulunk, és csak benne bízunk, akkor nem engedi, hogy elsüllyedjünk. S amikor megtapasztaljuk, hogy mennyire számíthatunk rá, akkor a „szél is eláll”!

Egyszer minden embernek döntenie kell, hogy az Istenbe vetett hit segítségével, sokszor tajtékozó hullámokon Jézus kezét fogva, vagy Isten nélkül, de szilárd talajt érezve a lába alatt, anyagi javakkal bebiztosítva akarja-e járni az élet útját, s élni a hétköznapokat?
A hit független a lábunk alatti talajtól, a kétes biztonságot ígérő anyagi világtól. A hit úgy tart bennünket, mint madarat a szárnya. Letörhet alatta a száraz ág, de nem fél, hiszen kitárja szárnyait, s tovaröppen. „A hit - a zsidókhoz írt levél szerint - szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk”(11,1).
Tehát látás és érzékelés nélkül is igazi biztonságot jelent.

Míg a tudás mindig csak az alattunk lévő talajra vonatkozik: a földhöz, a földi dolgokhoz és eseményekhez, az anyaghoz kötött életünket vizsgálgatja. Addig a hit már csak azért is sokkal többet jelent, mert általa személyekhez kapcsolódunk: emberekhez és Istenhez. Márpedig a személyes, élő kapcsolat Istennel és benne embertársainkkal, sokkal értékesebb, mint bármiféle anyaghoz való kötödés.

Hiszen Ő és csakis Ő jelentheti számunkra a teljes biztonságot az élet minden hullámzása, ingatagsága és hűtlensége ellenére. Ezt a nagy igazságot fogalmazza meg és önti versbe Arany János, amikor a Fiához címzett versében a következőket írja:

„Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok,
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet…

Ártatlan szíved tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem...

Mert szegénynek drága kincse a hit,
Tűrni és remélni megtanít:
S néki, míg a sír rá nem lehel,
Mindig tűrni és remélni kell!”...

Az ember életében a legfontosabb dolog a hit kel-hogy legyen, mert hit nélkül sötétbe vezet életünk útja, mégpedig mind nagyobb sebességgel és vezető nélkül. Lehet útközben szórakozni és művelődni, játszani vagy dolgozni, anyagi javakat gyűjteni vagy szétszórni, lehet ideig-óráig a pillanat műveibe belemélyedni, de nem lehet a békés, biztonságos megérkezést remélni. Ha Isten nem biztonság számunkra, akkor értelmetlen semmibe hullás lesz az egész életünk.
Hit nélkül csupán egy vak sors játékszerei vagyunk. Nem találunk magyarázatot az élet sok-sok kérdésére: az igazságtalanságra, ami bennünket ér: a szenvedésre, amit nem kerülhetünk el: a munkára és erőfeszítésre, aminek nem látjuk a gyümölcsét. De hit nélkül nincs értelme a jóságnak, a lemondásnak, a türelemmel viselt szenvedésnek, megpróbáltatásnak és az engedelmességnek sem.

Amikor hitről beszélek, akkor nem arra gondolok, amit a tolakodó szektásoknak adott válaszunkban – hogy miért nem akarjuk elhagyni vallásunkat, hitünket –, így szoktunk megfogalmazni: „Ki miben született abba haljon is meg”. Ennek a kijelentésnek nagyon kevés, szinte azt is mondhatnám, hogy semmi köze sincs az érett, felnőtt hithez és az öntudatos vallásossághoz. Ez a kijelentés arra enged következtetni, hogy üres formaságokhoz és tartalmatlan szokásokhoz ragaszkodunk, miközben figyelmen kívül hagyjuk a lényeget, azt, ami egyedül számíthat vallásos életünkben: az Istennel való személyes kapcsolat, az elkötelezett, hitből fakadó keresztény élet. Már maga az Úr Jézus is megmondta: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: - Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát”(Mt 7.21).
Márpedig Isten akarata nem az, hogy üres formaságokhoz ragaszkodjunk, hanem az, hogy vallásos szokásainkat megtöltsük élettel. Gondolok itt az Isten- és felebarát iránti szeretet konkrét tetteire: a napi imára, a vasárnap és ünnepnapi, sőt a hétköznapi szentmisén való részvételre, a rendszeres szentgyónásra, szentáldozásra, a gyerekek vallásos nevelésére, a szülök és gyerekek közötti őszinte tiszteletre és szeretetre, minden ember megbecsülésére, a szegény, gondokkal küszködő, elhagyatott embertársak megsegítésére...
A hétköznapi szentmisével kapcsolatosan szeretném megjegyezni, annyira elszomorító, itt Felső Háromszéken, az úgynevezett szentföldön, az, hogy nem tudunk mit kezdeni a hétköznapi szentmisékkel, nem tudjuk kellően értékelni Istennek ezt a hatalmas, ingyenes ajándékát, s ennek köszönhetően, ha nem halottért van a szentmise, akkor szinte senki, vagy csak egy, két, három személy vesz részt a szentmisén... Tényleg nem tudjuk, vagy nem hisszük, hogy micsoda érték rejlik benne, hogy milyen óriási, lelki energia forrás lehetne az a mi számunkra, az élet megpróbáltatásai, nehézségei közepette?

Visszatérve az előbbi gondolathoz, ha vallásos életünkben csak a külsőségekhez ragaszkodunk, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy fiataljaink, gyerekeink nem gyakorolják a vallást. Ők bátran rákérdeznek a dolgok miértjére, és ha nem látják, nem tapasztalják azok lényegét és értelmét, akkor nem kérnek belőle, elvetik maguktól.
A hitet csak akkor leszünk képesek tovább adni és elfogadtatni, ha vallott hitünk és életvitelünk, magatartásunk között szoros egység van, ha nem kétfajta életet élünk, egy úgynevezett vallásosat a templomban és egy pogány, isten nélküli durva életet azon kívül, hanem csak egyet, de azt ízig-vérig keresztény, azaz krisztusi módon.
Ha képesek vagyunk megláttatni a hit lényegét, ha képesek vagyunk megtapasztaltatni a vallásos élet pozitívumait és mindazt a pluszt, amit a hit nyújt nekünk az Isten nélküli világgal szemben, ha a mindennapokban kiegyensúlyozott életvitelünkkel tudjuk bizonyítani azt, hogy az Istennel való élet, örömmel telítettebb, szebb és boldogabb, mint az Isten nélküli élet, akkor egészen biztos, hogy fogékonyabbak lesznek a hitre, a vallásos életre...

Witgenstein, a neves keresztény filozófus szerint: „Hinni Istenben annyi, mint látni, hogy az életnek értelme van”! Viszont a keresztény hit ennél sokkal több. Hinni Istenben annyi, mint hinni a Végtelen Szeretetben, a háromszemélyű egy Istenben, aki már itt a földön képes boldogítani bennünket, aki hozzá segít ahhoz, hogy testileg-lelkileg kiegyensúlyozott életet éljünk, aki tenyerén hord itt minket, és nem ejt el végleg még a halálban sem, hanem felfog bennünket az örök élet biztonságába.

„Uram, Jézus Krisztus, azért jöttél és hívtad az embereket, hogy kövessenek téged. Oly keveset tudok rólad! Lépj a lelkem elé! Nyisd meg szememet, hogy lássam, ki vagy! Nyisd meg fülemet, hogy belém hatoljanak szavaid! Szólítsd szívemet, hogy fölébredjen és téged kövessen!”
(Romano Guardini)

Esztelneki Ferences Templom Hirdetése: Évközi 19. vasárnap

 Hirdetjük a kedves testvéreknek:

1. Hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön reggel ½ 8-tól, pénteken éjféli 12 órától és szombaton délután 6 órától lesz szentmise templomunkban.

2. Immár huszonnegyedik alkalommal tartják meg az országos ima és engesztelő ájtatosságot nemzetünk lelki és erkölcsi megújulásáért Budapesten, a Szent István Bazilikában, Nagyboldogasszony ünnepére virradóan. Ebbe az imádságos engesztelő virrasztásba szeretnénk bekapcsolódni mi is, itt Esztelneken. Ezért pénteken éjfél előtt egy órával szentségimádást végzünk, majd éjféli 12 órától kezdjük a Boldogságos Szent Szűz Mennybevitelének ünnepi szentmiséjét, amelyet az Erdélyi Ferences Rendtartomány előjárója, Erik testvér mutat be.

3. Kérjük a kedves Esztelnekieket, Kurtapatakiakat és a szomszédos településeken lakó testvéreket, hogy akik tenni akarnak nemzetünk és közösségeink erkölcsi és lelki megújulásáért, keresztény jövőnkért, azok vegyenek részt a közös imavirrasztáson és engesztelésen. Akik viszont egészségügyi okok vagy az időskor miatt fizikailag nem tudnak eljönni, azok kapcsolódjanak be lelkileg otthon a közös engesztelésbe, imádkozásba.
 
4. A szentmise előtt egy órával, a szentségimádás alatt, azaz 11 órától szentgyónási lehetőség lesz Erik testvérnél.
 
5. Szombaton, Nagyboldogasszony főünnepén délután 6 órától lesz az ünnepi szentmise, aminek keretében megáldjuk a magunkkal hozott gyógynövényeket.

Szentbeszéd 2020.08.02 Barsi Balázs Ofm

Római Riportok - 2020. augusztus 1.

Krisztus nem fényes jövőt, hanem testvéri jelent ajánl. - Évközi 18. vasárnap

Szentírási rész: Mt 14,13-21

Az imént elhangzott evangéliumi történet először igen sokat mond arról, hogyan viszonyul Jézus az egyes emberhez, a közösséghez és a tömeghez, másrészt pedig jelképek segítségével azt akarja tudomásunkra adni, hogy őbenne, őáltala a földön Isten életének és áldásának a teljessége van jelen.

A mai evangéliumi szakaszban az emberi élet és az ember életét alkotó kapcsolattartás három mozzanata figyelhető meg, ami itt egymásra épül, és egymást kölcsönösen megvilágítja. Kiinduló pont a mély és nagyon személyes kapcsolat két ember között: a barátság.
Feltételezhetjük, hogy Keresztelő Szent János Jézusnak nem csak rokona és előfutára volt, hanem barátja is. Igaz csak Lázár esetében jegyezte fel a krónika, hogy mennyire megrendítette annak halála, de bizonyára a Jánosé is megdöbbentette.
Azonban érdemes más szempontból is párhuzamot vonni a két esemény között! Jézus nem lázas tevékenységbe kezd, hogy felejteni tudjon, hogy ne kelljen, szembenézzen a tényekkel, s azokat feldolgozza, amikor tudomást szerez János haláláról - mint kortársaink többsége – hanem a csendet keresi: „csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül” - egyedül Istennel, a Mennyei Atyával.

Csak a csendben nyernek értelmet a valóban embert próbáló események.
Csak a csendben, az Isten jelenlétében érthető meg, hogy mi az értelme a látszólag értelmetlen dolgoknak: például a barát, szülő, hitvestárs vagy gyermek súlyos betegségének, vagy éppen elvesztésének. Egy-egy természeti katasztrófának, világméreteket öltő ragályos járványnak, anyagi dolgainkban való károsodásnak, jó szándékú törekvéseinkben elszenvedett kudarcainknak.
Csak a csendben lesz világos, hogyan fonódik össze sorsunk a másik emberével. Hisz János halála megelőlegezi Jézusét. S a csenden túl: van, amikor a magány az egyetlen válaszadó fölmerülő kérdéseinkre, kételyeinkre.

Azonban a közember, akinek hivatása mások, a többi ember szolgálata, boldogítása, nem sokáig lehet magányos. Jézust is utoléri a tömeg, de emiatt ő nem méltatlankodik, nem elutasító a tömeggel szemben – ami, sajnos eléggé divattá vált napjaink rohanó embere számára – hanem szereti. Szereti és gyógyítja. A gyógyítás ebben az esetben a sikeres kapcsolatteremtés netovábbja. Átalakít, megment, ajándékoz.
Minderre azonban a kis közösséget, az apostolokat is meg kell tanítania, melynek ő a lelke és a vezetője. Tanítványai ugyanis elküldenék a tömeget: mintha csak azt mondanák, vége a fogadóórának, menjetek haza! Jézus válasza meglepő. Nem csak arra inti őket, hogy ne küldjék el a tömeget, hanem arra is, hogy szolgálják ki: „adjatok nekik enni”.

Az újfajta közösségnek tagjai, melyet Jézus alapít, az Egyház, felelősséget kell, hogy érezzenek embertársaik iránt.
Az eszközök szegénysége sem riasztja el a Mestert a szolgálattól, a szükségben lévők megsegítésétől! Annyi elég, amennyi van, jelenesetben az öt kenyér és a két hal, hogy megvalósítsa az összetartozás, a szolidaritás közösségét! Ellentéte ez a kommunisztikus törekvéseknek, amely azt vallja, előbb meg kell változtatni a társadalmat, aztán majd, egyszer az egyének, a személyek élete is jobbra fordul… de ezt a mentalitást, felfogást, azt hiszem, jól ismerjük a 89-es előtti időkből.

Krisztus nem fényes jövőt, hanem testvéri jelent ajánl. S nem mennyei kenyeret küld, mint egykor Atyja a pusztában éhező választott népnek, hanem a meglevőt, a közösség birtokában levőt szaporítja meg és osztatja szét, s lám, mindannyian ettek és jól is laktak. Ez ma is így van, azaz így lehetne, ha komolyan vennénk tanítását és követnénk életpéldáját.
Igen, ha az ember, körülményei és szegénysége miatt, csak keveset tud tenni testvéreiért, Isten azt akarja, hogy ezt a keveset teljesen és egész szívvel tegye meg, aztán Ő gondoskodik annak megszaporításáról.

A Jézust követő és éhségéről megfeledkező tömeg nem csalódik reményében. Így beigazolódtak az első olvasmányban fölolvasott Izajás próféta szavai: „vegyetek és egyetek pénz nélkül”, és nem csupán anyagi értelemben, hiszen miközben Jézus megszaporította a kenyeret, hogy táplálja testüket, szavát is szétosztotta közöttük, hogy táplálja lelküket.

Azt mondtuk, hogy az evangéliumi részlet először igen sokat mond arról, hogyan viszonyul Jézus az egyénhez, a közösséghez és a tömeghez, másrészt jelképek segítségével azt a tanítást fogalmazza meg, hogy Jézusban Isten életének és áldásának teljessége van jelen a földön.

A kenyér az Ószövetség világában az isteni élet és gondoskodás szimbóluma. Isten mannával táplálta az Egyiptomból kiszabadított népet. S ez azt jelenti, hogy a zsidóság a pusztai vándorlás idején valamiképpen megtapasztalta Isten életet adó jelenlétét. Illés prófétát a nagy éhínség idején hollók táplálták kenyérrel. E leírás azt szimbolizálja, hogy Isten gondoskodott választottairól. Elizeus próféta száz embert táplált a megszaporított húsz árpakenyérrel. Ez jelképes kifejezése annak, hogy Isten a prófétákon keresztül élettel ajándékozta meg népét.

Az evangéliumi kenyérszaporítási csodát ezeknek az ószövetségi jelképeknek tükrében kell látnunk, s nem szabad a szöveg szó szerinti jelentésénél megragadnunk, hanem észre kell vennünk, hogy a leírás jelképei Jézusra, az örök élet zálogára irányítják figyelmünket.

Az esti időpont és a kenyértörés szavai az utolsó vacsora eseményét idézik. A leírásban említett füves rész a szimbólumok nyelvén a tavaszra, Jézus húsvétjára utal. A jóllakottság azt szimbolizálja, hogy Jézus nemcsak közvetíti Isten áldását, hanem Ő maga Isten áldása, Ő az örök élet kenyere. A tizenkét kosár is jelkép, amely arra utal, hogy Jézus örök életet adó ereje a tizenkét apostol közvetítésével árad a világra.

Aki elkötelezetten követi Krisztust, benne mindent megtalál, amire csak földi és örök élete szempontjából szüksége van. De végtelen szeretetére támaszkodó biztos, megingathatatlan hittel kell Őt követni. Akkor megértjük Pál apostol szenvedélyes felkiáltását, mely a szentleckében hangzott fel: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” (Róm 8,35). Sem az élet viszontagságai, sem az apostoli élet nehézségei nem szakíthatják el a tanítványt Mesterétől, mivel meg van győződve arról, hogy az Ő szeretetéből merített erővel bármi nehézséget leküzdhet, mert reményünk az Úr Jézus személyes szeretetén nyugszik, s ezért életünk válasz kell, hogy legyen az Ő szeretetére.

Ehhez persze nem elég a kötelességszerű, rutinos, megszokott vallásosság. Aki Krisztust az erényes élet megjutalmazójának, földi gondjaink megoldójának tekinti csupán, s nem magának a jutalomnak és az egyetlen fontosnak, az ezt nem érti.
Ehhez szerelemmel párosult áldozatos szeretet kell, amiben nem arra figyelünk, hogy mi milyen áldozatot hozunk, milyen lemondásokra vagyunk képesek, hogy mennyit imádkozunk és böjtölünk… hanem ahol az isteni Vőlegény értünk hozott áldozatától megrendülve és belőle erőt merítve belépünk a nagylelkű ingyenesség világába, ahol már nem valamit adunk, hanem önmagunkat – egészen és feltétel nélkül.

A mai szentmisén köszönjük meg Istennek, hogy elküldte nekünk Jézust, áldásának teljességét, az örök élet kenyerét. És kérjük Őt, segítsen, hogy Jézus életpéldájából és tanításából táplálkozva egykor valamennyien eljuthassunk Isten örök lakomájára.

2020. 07. 25. Papszentelés a Szegedi Dómban

2020. 07. 26. Újmise a Páduai Szent Antal templomban

„Szívünk már most a maradandókhoz ragaszkodjék...” - Évközi 17 vasárnap

Szentírási részek: 1 Kir 3. 5. 7-12 // Róm 8, 28-30 // Mt 13, 44 - 46 

A mai szentírási szakaszok alapgondolatát röviden így fogalmazhatnánk meg: az a boldogság, amelyet Isten az ember számára megálmodott, felbecsülhetetlen érték, óriási kincs, aminek megszerzéséért érdemes minden áldozatot meghozni.

Az ószövetségi olvasmányban (1 Kir 3. 5. 7-12) Salamon király trónra lépése után, imájában nem hosszú életet, vagy evilági gazdagságot kér Istentől, de nem is ellenségeinek halálát kívánja, hanem „éber szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat”, hogy megértse Isten akaratát, engedelmes lelkületet, hogy teljesíteni is tudja azt. Bölcsességért könyörög, hogy igazságot szolgáltathasson, hogy kellő okossággal vezethesse népét.

A bölcsesség ebben az esetben nem valami furfangosság, nem másokat kijátszó „életművészet”. A bibliai bölcsesség az Istennel való együttgondolkodás, a vele való azonosulás, akaratunk alárendelése Isten akaratának. Mivel Salamon lelki dolgot kér, Isten jutalmul a bölcsesség, az éber szív mellett, gazdagságot, hírnevet és hosszú életet is ad neki.

Salamon kérése megmutatja nekünk, hogy az igazi bölcsesség, az éber szív, az olyan szív, amely meghallgat, érzékeny az igazság hangjára és ezért képes megkülönböztetni a jót a rossztól, és ez többet ér a föld minden összeharácsolt kincsénél, viszont ezt egyedül Isten adhatja meg az őt kérőnek.

Salamon esetében a kérés Izrael, vagyis a nép vezetésére irányul, amelyet Isten üdvözítő tervének kinyilatkoztatására választott ki. Izrael királyának Istennel összhangban kell lennie, hallgatnia kell Szavát, hogy az Úr által kijelölt úton, az igazságosság és béke ösvényein tudja vezetni a népet.

Salamon példája azonban mindenkire érvényes. Lelkiismeretünk lehetővé teszi, hogy „királynak” megfelelő módon cselekedjünk, a jót tegyük és a rosszat elkerüljük. A lelkiismeret képessé tesz bennünket az igazság hangjának meghallására és éber követésére. Azok a személyek, akik vezetői feladatot teljesítenek még nagyobb felelősséggel tartoznak, tehát még inkább szükségük van Isten segítségére.

Viszont mindannyiunknak megvan a maga teendője és felelőssége. Azonban a nem megfelelő gondolkodásmód, mentalitás miatt dolgokat és szívességeket kérünk Istentől, holott életünk és a társadalom életének valódi minősége mindannyiunk lelkiismeretétől, a jó felismerésére és megvalósítására irányuló képességünktől függ, amellyel a békét és az igazságot szolgálhatjuk.

A szentleckében Pál apostol arra a megdöbbentő és varázslatos titokra emlékezik, hogy Istennek nincs más célja az emberrel, mint hogy megdicsőítse, azaz minden álmát felülmúló boldogsággal ajándékozza meg. Viszont Isten célja akkor valósulhat meg, ha az ember az igazi bölcsességgel rendelkezve, törekszik hasonlóvá válni Krisztushoz, ha az ő tanítása szerint él. Mivel Krisztus a szenvedés és a halál által részesült a feltámadásban és a dicsőséges örök életben, a mi életünk is ezen az úton érheti el a teljességét, juthat el végső céljához, az örök boldogságba.

A mai evangéliumi szakasz, az Országról szóló példabeszédekkel Jézusra, a megtestesült Bölcsességre mutat, aki megtanítja az embereknek a mennyek országa meghódításához szükséges bölcsességet. A példabeszédben kifejtett tanítása rendkívül eleven, megrázza a szívet-lelket, és így cselekvésre késztet.

Az Úr Jézus az evangéliumi hasonlatokkal az Isten boldogító jelenlétével egyenértékű mennyek országának felbecsülhetetlen értékéről beszél, és az ezzel kapcsolatos helyes emberi magatartásformákra buzdít.

Jézus a mennyek országát először a szántóföldbe rejtett kincshez hasonlítja. A példabeszédben szereplő ember, aki minden bizonnyal bérli a szántóföldet, ezért amikor megtalálja a kincset, örömében fogja magát, eladja mindenét, amije csak van és megveszi a földet, hogy így a kincs birtokába juthasson.

Hasonló a helyzet a mennyek országát megtaláló ember esetében is. Aki fölfedezi ezt az országot, az Istennel való boldogságot, eladja mindenét, azaz elutasítja mindazt, ami Isten közelségét, Istennel való személyes kapcsolatát akadályozná. A kincsről nem tudó emberek szemében ostobának, élet idegennek látszik. Ő azonban boldog, és tudja, hogy amit tesz, jól teszi.

Ugyanezt tanítja a másik hasonlat is, amelyben Jézus azt hangsúlyozza, hogy az országot, az Istennel való kapcsolatot keresni is kell. A példázatban szereplő kereskedő igazgyöngyöt keresett és talált is egy nagyon értékeset, ezért eladta mindenét, csakhogy birtokolhassa, megvásárolhassa azt.

Mindaz, akinek nincs tudomása az igazgyöngyről, s csak a kereskedő önkiüresítését látja, bolondnak tartja emberünket, aki látszólag tönkreteszi saját egzisztenciáját, megélhetését. A gyöngy birtokosa azonban biztos a dolgában.

Ugyanígy van, a mennyek országát, Isten barátságát kereső ember esetében is. Amikor az országra rátalál, merészen elutasítja minden látszólagos, evilági értékét, mert tudatában van annak, hogy ez a birodalom a bizonytalan és gyorsan tovatűnő földi lét garanciáival szemben minden álmunkat felülmúló örök-életet, örömet és boldogságot ígér.

Mindkét hasonlatban egy értékes kincs felfedezéséről van szó: az első ember véletlenül akad rá, a második tudatosan keresi. Azonban a közös mindkettőben az, hogy sietve mindenüket eladják, és megszerezik azt. A mennyek országa – az Isten boldogító jelenlétének megtapasztalása, a barátság Istennel, az Evangélium, a kereszténység, a kegyelem, – az a kincs, amely ugyan rejtve, de mégis jelen van a mi világunkban is.

Sokan vannak egészen a közelében, s mégsem fedezik fel, vagy ha felfedezték, nem becsülik értéke szerint, vagy nem sokat törődnek vele, és a földi országnak, az e világnak adják az elsőbbséget, mert jobban szeretik az anyagi jólétet, a gazdagságot, a szenvedélyeket, a pillanatnyi földi örömöket.

Csak az határozza el, hogy megszerzéséért „minden javát eladja”, aki éber szívvel meg tudja különböztetni a jót a rossztól, az igazi boldogságot, a látszat boldogságtól, az örökkévalót a mulandótól, a látszatot a lényegtől.

Igaz, Jézus nem keveset kér az Ország elnyeréséért, a vele való barátságért, az örök boldogságért, hanem mindent. De az is igaz, hogy nem keveset ígér, hanem elképzelhetetlenül sokat: örök életet, az Istennel való örök és boldogító közösségben.

Ezek a szentírási szövegek nemcsak a kortársaknak szóltak, hanem határozott kérdéseikkel bennünket is megszólítanak. Vajon tudatosítottuk-e már magunkban, hogy Isten milyen felbecsülhetetlen értékű életet készített számunkra? S ha igen, úgy irányítjuk-e életünket, mint a hasonlatok emberei? Vagy még mindig vannak vélt kincseink, amelyek megakadályozzák, hogy elnyerhessük az igazi értéket, magát Istent?

Ha őszinték vagyunk, nyilvánvaló, hogy ezekre a kérdésekre nem tudunk azonnal, s egyértelműen válaszolni. Éppen ezért legalább a jövőben igyekezzünk a példázat embereinek nyomába lépni. Próbáljunk megszabadulni látszat-értékeinktől, evilági csecsebecséinktől, hogy elnyerhessük a maradandó boldogság kincsét és az örök élet igazgyöngyét.

Ma még mások élettörténetben láthatjuk, hogy mennyit is érnek az evilági kincsek, egy halálos-betegség, egy láthatatlan vírus megjelenésével, de talán holnap, holnapután a saját bőrünkön is tapasztalni fogjuk...

Ha a földi élet megőrzéséért az ember hajlandó minden javát feláldozni, miért ne kellene még inkább így tennie örök élete elnyeréséért?

A tengerbe vetett hálóról, a halászat végén a jó és a rossz halak elválasztásáról és a hitványok kiszórásáról szóló példabeszédnek is ugyanez a végkövetkeztetése.

A fontosak nem az ideiglenes, a néhány napig, óráig tartó helyzetek, hanem a végsők, a döntőek és örökkévalóak. Ezeket az utóbbiakat azonban az időben, a jelen pillanatban készíti elő az, aki igazi bölcsességgel, éber szívvel cselekszik. Nem elég tehát a példabeszédet meghallgatni, meg is kell azt érteni. Maga Jézus kérdezi hallgatóitól, s általuk tőlünk is: „Megértettétek mindezeket?”

Nem elvontan, általánosságban kell megérteni, nem is másokra vonatkoztatva, hanem önmagunkra alkalmazva, az élethez való konkrét viszonyunkban, személyes kapcsolatainkban. Aki így érti meg a példabeszédeket, az lesz Jézus igazi tanítványa, aki – Jézus szavai szerint – „hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő”.

Ez azt jelenti, hogy az újban, az Újszövetségi Szentírásban, és a régiben, az Ószövetségben meg tudja találni magatartásának, életvitelének bölcs mértékét és iránymutatását.

S ha megtalálta az isteni bölcsesség iránymutatását és magáévá tette, akkor aztán sem az Ország meghódításához szükséges lemondások, sem az élet megpróbáltatásai nem döbbentik meg. Megérti ugyanis, hogy nem a földi, hanem az örök boldogság a fontosabb és arról is meggyőződik, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik” (Róm 8,28).

Ezért kértük a szentmise bevezető könyörgésében és kérjük most elmélkedésünk befejeztével is:

„Istenünk, benned bízók oltalmazója, aki nélkül semmi sem szent, semmi sem állandó: áraszd ránk bőséges irgalmadat – adj nekünk bölcsességet és éber szívet, élő hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, értelmet és érzéket –, hogy irányításoddal úgy használjuk a mulandó javakat, hogy szívünk már most a maradandókhoz ragaszkodjék.” Ámen

Római Riportok - 2020. július 19.

Dr. Tempfli Imre atya búcsúmiséje - 2020 július 19 - Stuttgart

Amíg a világ fennáll, tart a jó és a rossz közötti küzdelem - Évközi 16. vasárnap

Szentírási rész: Mt 13, 24-30

Ha körültekintünk a világban, és a sok rosszat látjuk a TV képernyőjén, vagy olvasunk róla az újságban, interneten, ami naponta történik a nagyvilágban, Amerikában, Európában, de sajnos sokszor a közvetlen környezetünkben is, akkor a keresztény embernek könnyen támad, azaz érzése a mai evangéliumi szakaszból vett képpel élve, hogy több a konkoly, mint a jó mag, és hogy a gaz szinte elfojtja a termést.
Könnyen bele tudunk tehát helyezkedni az evangéliumi példabeszéd szolgáinak lelkivilágába, akik csodálkoznak, és türelmetlenkedve kérdik: „Uram, ugye jó magot vetettél a szántóföldedbe? Honnan került belé a konkoly? Akarod, hogy kimenjünk és kigyomláljuk?”
A tanítványok kérdése – érthető. Ősi nehézség, megválaszolatlan probléma: honnan a rossz, a gonosz jelenléte a világban, ha egyszer Isten is és a teremtése is jó? Hogy kerül oda konkoly? Talán a gazda – az Úr – nem elég figyelmes? Hisz hatalma volna megakadályozni a botrány, a rossz terjedését, avagy nem?

Szent Máté evangélista a földműves életéből vett képpel igyekszik választ adni, erre a természetfeletti igazságot érintő kérdésre.
„Hasonlít a mennyek országa az olyan emberhez, aki jó magot vetett földjébe” - kezdi a mennyek országáról szóló tanítását. Talán érthetőbb lenne, ha azt mondanánk, hogy a mennyek országának eljövetelével is úgy van, mint azzal az emberrel, aki jó magot vetett a földjébe. A párhuzamot nem a konkrét személy, hanem az esemény egésze között kell felfedeznünk.

Az éppen megszülető és máris üldözések közepette élő egyház a példabeszéd szolgáival és az ószövetségi igaz Jóbbal, vagy a zsoltárossal együtt teszi fel a mindig aktuális kérdést: Honnan ered a rossz és miért élhetnek zavartalan nyugalomban a gonosztevők?
Talán még nagyobb lehetett az elkeseredettségük azoknak az első keresztényeknek, akik hitüket Jézusba helyezték, és abban a hitben éltek, hogy Jézus második eljövetele még az ő életükben bekövetkezik, és tapasztalniuk kellett, hogy késik, s ennél fogva az utolsó ítélet is, a bűnösök pedig élik világukat, a keresztény üldözőkkel nem történik semmi.
Már Keresztelő János hirdette, hogy utána jön az, aki "hatalmasabb", mint ő. „Szórólapáttal kezében kitakarítja szérűjét, és csűrbe gyűjti búzáját, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti" (Mt 3,12). Nem véletlen, ha az Aratás Urának szájába Szent Máté ugyanezeket a szavakat adja: „Megmondom az aratóknak: előbb a konkolyt szedjétek össze és kössétek kévébe, hogy tűzre kerüljön, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe" (Mt 13,30).
Tudjuk azonban, hogy maga Keresztelő János is, elfogatása után, Heródes börtönében bizonytalanná vált Jézus kiléte felől, látva az ő viselkedését: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?" – kérdezteti tanítványaival Jézustól (Mt 11,3). Máshol a türelmetlen tanítványok az égiek haragját szeretnék lehívni az őket be nem fogadó szamaritánusok városára (Lk 9,54).

Valószínűnek tűnik, hogy Jézus tanítványai közül sokan táplálták magukban a megigazult, könyörtelenül tiszta lelkek közösségének vágyát. Azzal a tudattal élve, hogy ők Isten szent népe és az Úr elpusztítja majd a hitetleneket. Ezek után elképzelhetetlen volt számukra, hogy a messiási idők beköszöntével is fennmaradhat a rossz, és hogy az Üdvözítő műve akadályokba ütközhet.
Igen, ha már eltűrte „az ellenséges ember beavatkozását” a Magvető, itt az ideje, hogy gyomláljunk – vélik ma is az önmagukat igazaknak tartók. Isten országa azonban nem rögtönítélő bíróság.

Hogyan engedheti meg az Isten a konkoly növekedését, egyáltalán a létét… ez felháborító, gondolják a „jók”, kivéve… ha csak nem róluk/rólunk van szó. De ha magunkat látjuk a „konkoly” szerepében, hirtelen megenyhülünk. Hirtelen nagyra értékeljük Isten türelmét. Akkor hirtelen mi is jobbnak tartjuk, hogy várjunk csak az aratásig… Annyi minden történhet időközben! A szolgák türelmetlensége annyiban is abszurd, hogy édes mindegy, hogy a büntetés, amit itt elégetésként ír le a szerző, most vagy később éri utol a vétkest. Az igazi tét, hogy örök időkre szól az ítélet. Ezért is, csak az számít, hogy elkerüljük a büntetést, hogy aratáskor ne kerüljünk szórólapátra, hanem a magtárba!

A konkoly és a búza példabeszédével Jézus válaszol mindezekre a türelmetlenségekre és kétségekre, a bűnös ember megtűrését illetően.
Itt is a végső győzelem üzenetének ugyanazzal a reményt keltő kibontakozásával találkozunk, mint a magvetőről szóló példabeszédben. Amint Jézusban elérkezett Isten küldötte, a Magvető, úgy lesz majd ugyanaz a Jézus az idők végezetén az Aratás Ura.
Az ítélkezés tehát nem a mi dolgunk, és a "farizeusi" hívő magatartás láttán, mely önmagát mások fölé ítélőbíróként állítja, Jézus szavait idézhetjük: „Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, akkor majd elég tisztán látsz ahhoz, hogy kivehesd a szálkát felebarátod szeméből." (Mt 7,5).

Szent II. János Pál pápa mondta egy alkalommal: Krisztus keresztáldozata egyszer s mindenkorra meghozta Isten Országának győzelmét. A keresztény élet mégis megköveteli a rossz kísértései és erői elleni állandó küzdelmet, harcot. Az Úr majd csak a történelem végén fog eljönni dicsőségben az utolsó ítéletre, és hogy új eget és új földet teremtsen. De amíg a világ fennáll, tart a jó és a rossz küzdelme elsősorban az emberek szívében.
Az Úr Jézus tehát eljön az idők végén, amikor Isten az üdvösség ajándékával tölti be azt a világot, amely felkészülten várja eljövetelét. Azonban akik elzárkóztak az üdvözítő Isten elől, azok kimaradnak ebből az Isten által megújult világból, mert, ahogy Jézus fogalmaz: aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom Mennyei Atyám előtt. .
Addig az időpontig azonban megmarad a világban a jó és a rossz küzdelme, amelyet sokszor az a látszat kísér, hogy a rossz győzedelmeskedett. Ez a látszólagos vereség már Jézus életében is megmutatkozott. Ahová Jézus lépett, mindenütt betegekkel, ördögtől megszállottakkal találkozott, mindenütt meg nem értéssel és ellenségeskedéssel kellett szembenéznie. A gonosz látszólag győzelmet aratott, mert sikerült Jézust igazságtalanul keresztre feszíteni.
Ez azonban csak látszat szerint volt kudarc, mert valójában a szenvedés útja lett, azaz út, amelyen keresztül az Istentől jövő üdvösség beárad a világba. Krisztus szenvedése és halála bűneinkért felajánlott engesztelő áldozat volt, így nyílt meg számunkra az üdvösség útja.
Épen ezért a kereszt előtt állva nem találunk szavakat. Az Úr Jézus rettenetes kereszthalála a végsőkig kitartó hűségének és minden ember iránti szeretetének legmagasabb rendű bizonyítéka. A kereszt az istenszeretetnek, az irgalomnak, a megbocsátásnak és az üdvösségnek az eszköze.

„A világ felfeszítette a keresztre a szeretetet” mondta Jan Korec szlovák bíboros, azonban a kereszt világítja meg az egész világot, ahol pusztít a bűn, a gyűlölet, a bosszú, a féktelen szenvedélyek, üldözések, öldöklések, eljutva egészen a náci és szovjet haláltáborokig, vagy a napjainkban is dúló háborúkig, vérbe torkoló tüntetésekig, mely ártatlan emberek vérét ontja, vagy a hitük miatt zaklatott, anyagi javaiktól, s olykor életüktől megfosztott keresztényekig, illetve a több millió abortuszig…
A Golgotán azonban felgyullad a remény lángja, a jobb lator bűnbánatot tart, a bűn már nem legyőzhetetlen rossz, Jézus feltámad a harmadik napon. A halál és a feltámadás ugyanannak az egyetlen isteni tervnek a két oldala. A mag, amely elhal, gyümölcsöt terem. A keresztre feszített Úrnak hatalma van ahhoz, hogy minden embert magához vonzzon és boldogítson.

Ha tehát a világban olyan jeleket látunk, amelyek mintha azt jeleznék, hogy Isten nem törődik a világgal, akkor tudnunk kell, hogy ez azért van, mert Isten nem akarja, hogy a konkollyal a búza is kitépődjön, Isten nem akarja a bűnös halálát, kárhozatát, hanem hogy megtérjen és éljen.
Amikor a saját életünkben találkozunk a rosszal, olyan helyzetbe kerülünk, amelyből nem látszik továbbvezető út, nem szabad engednünk a kísértésnek, amely azt súgja, Isten elhagyott minket.

A szenvedésnek és a rossznak sokféle látványos jelenléte a világban arra utaló jel is lehet, bármennyire is idegenkedünk tőle, hogy Isten a legnagyobb rosszból is képes jót kihozni, hogy a legnagyobb rosszat is képes a javunkra fordítani, hogy Isten közeledik felénk az üdvösség ajándékával. Így a szenvedés, rossz a kerszt a remény jelévé válhat a hívő ember számára.

Ez nem valami rendkívüli elmélet, amely túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Igaz, hogy szépségét és értékét csak mélyen hívő szemmel tudjuk felfedezni.
A szenvedés a felszínről nézve soha nem szép és nem kívánatos, maga Jézus is szeretet volna szabadulni tőle az olajfák hegyén… De Krisztus Urunk kereszthalála óta a hívő ember számára nyilvánvaló, hogy van értéke és értelme. Abban az életben, amelyet összetört az ellenségeskedés, a bosszúállás, a szeretetlenség, a gyűlölet, a zűrzavar, Jézus jön felénk Isten erejével és az üdvösséggel a világba… az én világomba is.

Testével és vérével, életével, amelyet a gonoszság feszített keresztre, meggyógyította a bűn által okozott sebeket. Ezzel a gyógyító jelenlétével van jelen közöttünk, amelynek az eucharisztikus áldozat, az Oltáriszentség a legnagyobb jele, ahol táplálékul adja önmagát nekünk naponta ezerszer és ezerszer, a világ minden oltárán, hogy belőle és vele táplálkozva küzdhessünk a rossz és a szenvedés ellen, de ha Mennyei Atyánk úgy látja jónak, akkor Szent Fiához hasonlóan járhassuk keresztutunkat, amely a nagypénteki eseményeken át is, a húsvéti feltámadásba, a mennyei dicsőségbe vezet.

Van bennem jó föld is? - Évközi 15. vasárnap

Szentírási rész: Mt 13, 1-23

Azt hiszem, nem mondunk semmi újat azzal, ha kijelentjük, hogy az Úr Jézus a legjobb tanító. Tanítása nem száraz elmélet volt, hanem: „lélek és élet”(Jn 6,63). Ő úgy tanította az embereket, hogy az isteni igazságokat egyszerűen, rövid és érthető módon, az életből vett történetekkel, képekkel és példákkal hozta közel hallgatóinak szívéhez. Szavait első hallásra meg lehetett érteni. A mai evangéliumban ilyen  példabeszédet hallhattunk (Mt 13,1-23).

A példabeszédek által az Úr két dolgot akart megvalósítani: egyrészt, az emberekhez saját nyelvükön akart szólni, másrészt meg akart osztani velük valami nagyon fontosat, ami meghaladja az emberi igazságokat. A képek, amiket használ, világosak és érthetőek, hiszen hallgatói életéből származnak. Azonban mélyebb szemlélést, gondolkodást, a szívvel való látást igénylik.

Arra hív bennünket az Úr általuk, hogy ne maradjunk meg a szavak felszínes értelménél, hanem kérdezzünk, keressünk, járjunk utána, és hagyjuk, hogy az elrejtett értelem megérintse a szívünket, lelkünket.

A mai példabeszéd sikeresebb megértéséhez jó tudnunk, hogy Jézus korában, a Szentföldön nem úgy vetettek, mint manapság, hogy előbb fölszántják a földet és csak utána vetik el a magot, majd beboronálják. Még kevésbé használtak gépet a vetéshez, mint ma. Ott a szántóföld az előző évi aratás óta parlagon hevert, szántatlanul. Ők először bevetették a földet, egészen a mezsgyéig, és utána láttak neki, hogy felszántsák és a magot a földbe keverjék.

Így történhetett meg az, hogy az elvetett mag egy része az útfélre, a letaposott földre hullott. A járókelők tovább tapostak rajta. Bevetette a magvető a köves talajt is, ahol még volt némi termőföld. A tövist, bogáncsot és gyomot nem irtotta ki vetés előtt, hiszen úgy is felszántotta földjét a vetés után. A gazt és a tövist a szántó eke szakította ki tövestől a földből.

Tehát miután az egész földet bevetette a gazda, csak azután látott neki a szántásnak. Ezek szerint a magvető csak szántáskor vehette észre, hogy helyenként milyen a talaj.

Az emberi szívek állapota, amit a példabeszédben a föld, a talaj szimbolizál ma sem egyforma. Egyesek szívének jellemvonása érdektelenséget tükröz, másokét könnyelműség jellemzi, illetve az anyagiasság és állhatatlanság van benne túlsúlyban. A mag, Isten igéje, az Evangélium „az út mellé hull” (Mk 4,4), amikor valójában az emberek nem hallják meg vagy pontosabban mondva, elengedik a fülük mellett; sziklára hull (Mk 4,5), anélkül hogy földbe kerülne, így képtelen kicsirázni, gyökeret ereszteni; tövisek közé hull (Mk 4,7), amikor az emberi szívekben lévő sokféle gond, hamarosan megfojtja, nem engedi, hogy termést hozzon.

De a magok egy része jó földbe hull (Mk 4,8), tudniillik olyan férfiak és nők szívébe, akik készek rá, hogy személyes kapcsolatban éljenek Istennel, és együttműködve az emberekkel bő termést hozzanak.

Jézus a példabeszédben a jó hírt nyilatkoztatja ki, Isten Országának örömhírét – amely a szántóföld nehézségei, a világ feszültségei, konfliktusai és gyötrő kérdései ellenére is eljön. Az evangélium magva, az emberek gyarlósága ellenére is termékennyé teszi az emberi történelmet, és nagyon jó aratást ígér. Jézus azonban figyelmeztet is: Isten magva csak a jól felkészült szívben csírázik ki, szökik szárba és hoz bő termést.

Érdemes lenne csak magunkra vonatkoztatni ezt a mély tartalommal rendelkező példabeszédet. Szemléljük magunkat, mint termő földet, mint talajt, amelynek az a feladata, hogy befogadja az isteni Ige magvait.

A hétköznapi rohanások közepette érdemes egy kissé megállni, és tudatosan időt szakítani arra, hogy így, talajként szemléljük önmagunkat, és beszélgessünk el Istennel magunkról és életünkről. Mert Ő szeretné átváltoztatni a terméketlen talajt termőfölddé, ha azzal küzdünk, illetve a termőt még jobbá akarja tenni. De csak akkor teheti, ha lehetőséget adunk Neki és megnyitjuk előtte a szívünket, hogy beléphessen életünkbe.

„Íme, kiment a magvető vetni!”- kezdte Jézus tanítását a Genezáret-tó partján, a nagy tömeg előtt. Mivel az Ő tanítása örök érvényű, ezért ma nekem, neked szól. Ezek a magok ma felém, felénk hullanak, a lelkünk, a szívünk földjébe.

Azon kell elgondolkodnunk, hogy milyen föld, milyen talaj vagyunk a mag számára? Útfél? Hallottuk, hogy az elvetett mag egy része az útfélre, a járókelők által letaposott földre hullott. Kemény talaj volt az a magok számára. Ráadásul a madarak egy részét felcsipegették. Ezen a talajon nem sok termés volt várható.

Ilyen vagyok én is? Itt ülök a templomba, de amikor kimegyek a templomból, amikor hazamegyek, minden érdekesebb dolog leköti a figyelmemet, és el is felejtem, hogy szólt hozzám Isten az Ő igéje által?

Köves talaj vagyok? - A mag másik része köves talajra hullott. Kevés volt a föld számára. Gyorsan kikelt, mert nem került mélyen a földbe, de a perzselő Nap heve hamar kiszárította mivel nem volt elég nedvessége, tápláléka.

Örülök a krisztusi tanításnak itt a templomban, de ha visszatérek a „világba”, a hétköznapokba, jól megvagyok úgy, ahogy eddig voltam? Nem adok tovább semmit abból, amit itt kaptam?

Tövises föld vagyok? - Más magok a tövisek közé kerültek. Egy darabig nőttek a tövisekkel, gyomokkal, gazokkal, míg azok a táplálékot, vizet, levegőt el nem vették tőlük. A gyorsan növő gazok elfojtották a kikelt és növekedésnek induló búzát.

Átmenetileg fölszabadulok napi gondjaim alól, de nem tudom elengedni, és Istenre bízni azokat. S miközben meg akarok felelni a különböző elvárásoknak, a család, az ismerősök igényeinek, miközben már nem marad időm Istenre?

Vagy lehet, hogy jó föld vagyok? - A példabeszéd szerint a magok egy része jó termőföldbe jutott. Különféle mértékben, a talaj jóságának megfelelően hoztak több-kevesebb termést: harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést is.

Van bennem jó föld is? Kimegyek a templomból, s igyekszem tettekre váltani a hallott tanítást, a családban, az emberekkel való kapcsolatomban, esetleg rosszakaróimmal szemben, ha vannak ilyenek, azzal, hogy nem csak beszélek róla, hanem teszem is azt, amit az Úr kér tőlem?

Jézus a példabeszéd végén ezt mondta: akinek van füle a hallásra, az hallja meg!

Jézus a legkiválóbb igehirdető volt, nagy tömegek hallgatták, mégis tudta, hogy a hallgatók jó része különböző okok – felszínesség, könnyelműség, anyagiasság, állhatatlanság – miatt mégsem fog gyümölcsöt teremni. A közeljövő megmutatta, hogy igaza volt. Mintegy háromévi prédikálás után, melynek során ezrek és ezrek hallgatták szavait és látták a csodáit, de a nagypénteki események utánig, az első pünkösdig mindössze százhúsz tanítvány tartott ki hűségesen Jézus követésében.

A kérdés az, hogy mi hol vagyunk? Megelégszünk azzal, hogy a Jézushoz tartozó, keresztlevéllel is igazolható „sokaság”-hoz, a több mint kétmilliárd tagot számláló, 'kereszténység'-hez tartozunk, vagy Jézusnak mindent alárendelve, teljes szívvel követjük Őt?

Mi lehet Jézus véleménye a mi kereszténységünkről? Mi vajon kitartunk Isten tökéletes akaratában, amíg megjelennek életünkben a Szentlélek bőséges gyümölcsei, vagy meghátrálunk a próbák és a kísértések között?

Akinek van füle a hallásra, az hallja meg! Jézus szavai azt fejezik ki, hogy Ő nemcsak, egy életből vett történetet mondott el a magot vető emberről.

Jézus szavainak mélyebb értelmet kell tulajdonítanunk. A példabeszéden, mint mondtuk korábban, el kell gondolkozni. Valamit meg kell belőle tanulni mindenkinek a maga számára. Akinek ez sikerül, az valóban „halló” füllel hallotta Jézus szavait, s lelkében az elvetett mag százszoros termést hoz.

Jézus az imént elhangzott példabeszédben 'Isten országáról’, a 'mennyek országáról’ tanítja az embereket, s arra akar rávilágítani, hogy az Ő tanítására, milyen sors vár az emberi lelkekben, szívekben: siker és kudarc, eredmény és eredménytelenség egyaránt.

Viszont marad a kérdés: mit tudok tenni én, hogy Isten országának vetése bennem és környezetemben jó talajra találjon, és sok termést hozzon? Hová tartozom, tartozunk? A sokaságba számol minket Jézus, vagy a „tanítványok” közé, akiknek van fülük a hallásra?

Az evangéliumi tanítás mindannyiunk számára megfontolandó, mert nem sokban különbözünk a Jézust hallgató emberektől. Gyakorta előfordul velünk is, hogy értetlenkedve fogadjuk az evangéliumot, s bizony az is megtörténik, hogy kockára tesszük keresztény hivatásunkat.

Ezért a mai szentmisén, az Esztelneki Madonna közbenjárására arra kérjük Istent, adjon nekünk készséges, nyitott szívet tanításának befogadására, és erősítse bennünk a tanúságtevői hivatástudatot, hogy keresztény életünk valóban százszoros termést hozhasson, az Ő dicsőségére, embertársaink javára és lelkünk üdvére.

Teo-vlog 2. Kiálts!

Egy paptestvér kilépésének margójára

Sebezhető vagy... - Imre atya írása

Egyik nap egy omladozó fal mellett vitt el az utam. Megálltam előtte és megkérdeztem tőle: „Miért álltam meg melletted? Mi a titkod?”
Gondolkodás nélkül így felelt: „Az, ami benned is értékes!”

Mikor látta, hogy nem értem, így folytatta:
„Bárhogyan szeretnéd,
Te sem tudsz mindig minden terhet elviselni, ami naponta nyomaszt.
Te sem tudsz mindent elcipelni, amit rád raknak.
Te sem tudsz minden nyomást kibírni, aminek ki vagy téve.
Aki komolyan éli az életét, az sebezhetővé válik.
A sebezhetőség pedig egy csodálatos értékes kincs!”

Megpróbáltam közbeszólni, mert nem akartam elfogadni azt, hogy aki sebezhető, az kincset talált.

A fal azonban szelíden leintett, és folytatta: „Ne rettenj vissza attól, hogy sebezhető vagy. Az az egyik legdrágább titkod.
Sebezhetőséged ugyanis megértésre és irgalmasságra tanít.
Aki ugyanis csak egyszer is átérezte, hogy a sebek mennyire tudnak fájni;
aki megtanulta, mennyi ideig és milyen gyengéden kell gyógyítgatni sebeit;
aki sebeit végül is elfogadja,
az irgalmas és megértőbb lesz másokkal szemben!
Az tartózkodik attól, hogy embertársait megbántsa, nekik fájdalmat okozzon, rajtuk sebet üssön.”

Mióta a málladozó fal megtanított arra, hogy sebezhetőségem érték, már magam sem szégyellem.

Megértőbb vagyok magammal – és másokkal szemben.

Stuttgart, 2020. július 4.
Imre atya

Forrás: https://www.stuttgarti-katolikusok.de/index.php/sebezheto-vagy/