Ma, az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztust, mint a világmindenség királyát ünnepeljük. Az Atya egyszülött Fiát, aki Szűz Máriától született. Születése hírüladásától fogva messiási értelemben vett „királynak” nevezzük, aki Dávid trónjának örököse lesz, a próféták ígéretei szerint, s királyságának nem lesz vége, mondja az angyal (Lk 1,32–33).
Krisztus Urunk király volta harmincéves koráig rejtve maradt, amíg Názáretben élte mindennapi életét. Azután nyilvános működése idején Jézus megnyitotta az új Országot, amely „nem e világból való” (Jn 18,36), és végül beteljesítette azt, halálával és föltámadásával. Feltámadása után apostolainak megjelenve ezt mondta: „Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön” (Mt 28,18): ez a hatalom a szeretetből fakad, amelyet Isten a maga teljességében mutatott meg nekünk Fia kereszt-áldozatában.
Az első keresztények ezzel a tömör, de igen sokat mondó formulával vallották meg hitüket: „Jézus Krisztus az Úr”. Az a meggyőződés jut itt kifejezésre, hogy a keresztre feszített Názáreti Jézust Isten felmagasztalta, és a világmindenség Urává tette, "(ezért) Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban" (Fil 2,10). Az ősegyház ugyanakkor azt is hittel vallotta, hogy Krisztus uralma a történelem végén mindenki előtt nyilvánvalóvá válik majd, és azoknak is el kell ismerniük, akik most elutasítják.
Viszont ahhoz, hogy a végső számadáskor a Király, vagyis Krisztus szavai kedvezőek lehessenek a mi számunkra: „Jöjjetek, Atyám áldottai…” Fontos tisztáznunk, hogy Krisztus Király uralmának ebben az időszakában, amelyben mi élünk, hogyan nyilvánul meg a hatalma? Alattvalói, vagyis mi, hogyan tehetünk tanúbizonyságot arról, hogy elfogadjuk uralmát, alávetjük magunkat tekintélyének? Ma, Szent Máté evangéliuma ezekre a kérdésekre válaszol.
Krisztus királysága hogyan van jelen a világban? Szt. Máté elbeszélésében olyan cselekedetek jellemzik Krisztus uralmának jelenlétét a világban, amelyek legkevésbé sem tartoznak az evilági hatalom, uralom megnyilvánulásához.
A történelem arról tanúskodik, hogy a hatalom uralkodni akar, saját akaratát érvényesíti mások fölött, ennek érdekében minél látványosabban szeretné bizonyítani erejét. Ezzel szemben Krisztus országa, amelynek eljöveteléért imádkozunk a Miatyánkban, Krisztus uralma a szeretetben nyilvánul meg. Ez azonban most nem passzív elfogadást jelent, hanem aktív cselekedeteket, amelyek arra alkalmasak, hogy a szeretetet kinyilvánítsák. Bár ebbe a keretbe mindenki beletartozik, mégis a krisztusi szeretetnek van jellemző megnyilvánulási területe.
Megkülönböztetett figyelmet szentel mindazoknak, akik valamilyen testi, vagy lelki szükségben szenvednek. Ehhez tartoznak azok, akik nélkülözések között élnek, tehát nincs megfelelő táplálékuk, amely éhségüket csillapítaná, nincs megfelelő ruhájuk, amelybe öltözhetnének. A szükségben szenvedők másik csoportjához a betegek tartoznak. Betegséggel sokféle módon találkozunk az életben. Jézus most azokra gondol, akiknek életéhez tartós módon kapcsolódik a betegség. Ide tartoznak elsősorban az idősek, és természetesen mindazok, akiknél valamilyen oknál fogva az egészség tartósan megfogyatkozott. Különösen elgondolkodtatók azok a szavak, amelyekkel Jézus a bebörtönzöttekre utal. „Börtönben voltam és fölkerestetek”. Elsősorban az igazságtalanul bebörtönzöttekre gondolhatunk. Sajnos minden korban, nagy számban voltak ilyenek, de gondolnunk kell minden elítéltre.
Jézus szavai bátorítást nyújtanak nekik. Ilyen körülmények között is számíthatnak segítségére. Abban az időben, amikor a keresztényeket üldözték ez már folyt akkor is, amikor az evangélium keletkezett, az utolsó ítélettel kapcsolatos szavak bátorítást nyújtottak az üldözött keresztényeknek, akik az Eukarisztiából erőt meríthettek ahhoz, hogy a gyűlöletet szeretettel, az erőszakot megbocsátással győzzék le. Az Úr Jézus különösen jelen van életükben, amikor hitükért megpróbáltatást szenvednek, éheznek, bebörtönözik őket, és azok, akik ilyen körülmények között segítik őket, Isten áldásában részesülnek. „Jöjjetek Atyám áldottai!”
Az evangéliumi szakasz központjában az utolsó ítélet áll. Jézus szavai kifejezetten azt hirdetik, hogy neki királyi hatalma van, amely most abban nyilvánul meg, hogy ítéletet mond az egész emberiség fölött, szétválasztja a jókat a rosszaktól. A jókat a világ kezdetétől nekik készített országba fogadja, a rosszakat pedig örökre kizárja abból. „Jézus, akit királyként gúnyoltak ki a kereszten, királyként fogja megítélni a világot.” (Jakubinyi)
Jézus királyi ítélő hatalma magába foglalja az igazságos bírói ítéletet. Ez nemcsak a külső cselekedetekre irányul, hanem teljesen nyilvánvalóak előtte a szív titkai is. Minden ember belső élete, belső lelki fejlődése, sikerei, kudarcai, jó és rossz szándékai, ezek küzdelmei nyitott könyvként állnak előtte.
Az ítéletben itt a felebaráti szeretet cselekedetei vannak különösen kihangsúlyozva. Ebből szabad azt a következtetést levonni, hogy a világ igazi fejlődése nem csak a jólét növekedésében, nem az egyre nagyobb eredményeket felmutató tudományban mérhető le, hanem abban, hogy mennyire áll az emberi szívek középpontjában a felebaráti szeretet. Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy milyen mértékben állítjuk a pénzt és a tudományt a felebaráti szeretet szolgálatába. Milyen jó lenne, ha legalább annyi pénzt és munkát fordítanának a világ nagyjai a szegénység felszámolására, az emberi élet védelmére, mint a fegyverek, a pusztító eszközök fejlesztésére és gyártására. Per pillanat tanúi lehetünk mind ennek.
A megmérettetés alapja tehát a másik ember iránti viselkedésmód, a szeretet. „Éhes voltam, és ennem adtatok, mezítelen, és felruháztatok, börtönben sínylődtem, és meglátogattatok"... Látszólag egyik területnek sincs semmi köze a valláshoz. És mégis. A nyomor, a betegség, a tudatlanság, a bűn mind a halál erőinek sokarcú megnyilvánulása. Gyermekkorunk meséinek hétfejű sárkánya, mellyel harcba száll az ártatlan, és győz.
Krisztus feltámadása a halál erői fölött aratott győzelem, amely bennünket, hívőket is arra indít, hogy tegyük a jót. Ezért nem maradhat meg a keresztény vallásosság a templom falai között. Ott kell tanúságot tennie, ahol a bűn és a halál hatalma érezteti hatását. Ez pedig mindenütt jelen van, a családban éppúgy, mint a közéletben.
Az éhínség, a nyomor, a kirekesztés, a gyűlölködés felszámolását a legújabb kori demokráciák is a zászlajukra tűzik. Mindez örvendetes, bár az ember sokszor úgy érzi, hogy valami nagyon megakasztotta a gépezetet. Ezért kellene nagyon is megfontolni a világi hatalom birtokosainak Szent II. János Pál pápának az olasz parlamentben tett történelmi látogatásakor mondott szavait: "Egy erkölcsi alapok nélküli demokrácia nem más, mint a totális diktatúra alattomos megnyilvánulása."
Bár a példabeszéd szerint az ítélet középpontjában a felebaráti szeretet van, azonban burkoltan itt is hozzátartozik a hit. A felebaráti szeretet gyakorlása Jézus jelenlétéhez kapcsolódik, aki különlegesen közösséget vállalt azokkal, akik bármilyen lelki vagy testi szükséget szenvednek. A felebaráti szeretetnek ez a Krisztushoz kapcsoltsága sajátos hívő jelleget ad gyakorlásának. Most a szeretet gyakorlása teszi hitelessé a hitet. Az Isten szeretete sem hiányzik ebből a szemléletből, amely közvetlenül a felebaráti szeretetre irányul. Ezt akkor fedezzük fel, ha arra gondolunk, ki az, aki azonosítja magát minden nélkülözővel. Ez Jézus, az Isten Fia. A felebaráti szeretet gyakorlásában így mindig benne van Isten szeretete is. Az irgalmasság testi cselekedeteinek gyakorlásában a hívő felfedezheti Krisztus jelenlétét, akinek uralma így jelentkezik hívei szívében.
Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai evangéliumi részlet nem hagy kétséget afelől, hogy Krisztus király nemcsak hitvalló magasztalást, szép szavakat kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban, de főleg a rászorulókban, őt szolgáljuk. Mert „Krisztusnak nincs más teste, mint a te tested - írta egy helyen Avilai nagy Szent Teréz -, nincsenek kezei, csak a te kezeid, lábaid az ő lábai. Krisztus szeretete a te szemeiden keresztül tekint a világra”.
Hódolatunk, tiszteletünk, Krisztus iránta érzet szeretetünk, csak akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az ebből fakadó irgalmasságot. Krisztus Királyt nem szavakkal, hanem életpéldánkkal kell hirdetnünk és azzal, hogy készek vagyunk szenvedni, sőt akár életünket is áldozni másokért. Ne feledjük, Krisztus annyiban él, amennyiben bennünk él: testünkben, karunkban, lábunkban és cselekedeteinkben.
Ezért hangsúlyozta XVI. Benedek pápa, hogy a keresztények feladata „az emberi történelem tökéletesedésén” való fáradozás, el kell vinniük Krisztus „hatalmát”, amely a szeretetből fakad, az emberi élet minden területére, hiszen Ő „történelmünk és kultúránk fókuszpontja, az emberi nem középpontja, és minden szív boldogsága”.
Szűz Mária, az Esztelneki Madonna, akit Isten különleges módon kapcsolt Fia királyi mivoltához, eszközölje ki számunkra, hogy befogadjuk Őt, mint életünk Urát, hogy hűségesen együttműködjünk uralma megvalósulásában, Országa eljövetelében, amely a szeretet, az igazságosság és a béke birodalma.
Krisztus Urunk király volta harmincéves koráig rejtve maradt, amíg Názáretben élte mindennapi életét. Azután nyilvános működése idején Jézus megnyitotta az új Országot, amely „nem e világból való” (Jn 18,36), és végül beteljesítette azt, halálával és föltámadásával. Feltámadása után apostolainak megjelenve ezt mondta: „Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön” (Mt 28,18): ez a hatalom a szeretetből fakad, amelyet Isten a maga teljességében mutatott meg nekünk Fia kereszt-áldozatában.
Az első keresztények ezzel a tömör, de igen sokat mondó formulával vallották meg hitüket: „Jézus Krisztus az Úr”. Az a meggyőződés jut itt kifejezésre, hogy a keresztre feszített Názáreti Jézust Isten felmagasztalta, és a világmindenség Urává tette, "(ezért) Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban" (Fil 2,10). Az ősegyház ugyanakkor azt is hittel vallotta, hogy Krisztus uralma a történelem végén mindenki előtt nyilvánvalóvá válik majd, és azoknak is el kell ismerniük, akik most elutasítják.
Viszont ahhoz, hogy a végső számadáskor a Király, vagyis Krisztus szavai kedvezőek lehessenek a mi számunkra: „Jöjjetek, Atyám áldottai…” Fontos tisztáznunk, hogy Krisztus Király uralmának ebben az időszakában, amelyben mi élünk, hogyan nyilvánul meg a hatalma? Alattvalói, vagyis mi, hogyan tehetünk tanúbizonyságot arról, hogy elfogadjuk uralmát, alávetjük magunkat tekintélyének? Ma, Szent Máté evangéliuma ezekre a kérdésekre válaszol.
Krisztus királysága hogyan van jelen a világban? Szt. Máté elbeszélésében olyan cselekedetek jellemzik Krisztus uralmának jelenlétét a világban, amelyek legkevésbé sem tartoznak az evilági hatalom, uralom megnyilvánulásához.
A történelem arról tanúskodik, hogy a hatalom uralkodni akar, saját akaratát érvényesíti mások fölött, ennek érdekében minél látványosabban szeretné bizonyítani erejét. Ezzel szemben Krisztus országa, amelynek eljöveteléért imádkozunk a Miatyánkban, Krisztus uralma a szeretetben nyilvánul meg. Ez azonban most nem passzív elfogadást jelent, hanem aktív cselekedeteket, amelyek arra alkalmasak, hogy a szeretetet kinyilvánítsák. Bár ebbe a keretbe mindenki beletartozik, mégis a krisztusi szeretetnek van jellemző megnyilvánulási területe.
Megkülönböztetett figyelmet szentel mindazoknak, akik valamilyen testi, vagy lelki szükségben szenvednek. Ehhez tartoznak azok, akik nélkülözések között élnek, tehát nincs megfelelő táplálékuk, amely éhségüket csillapítaná, nincs megfelelő ruhájuk, amelybe öltözhetnének. A szükségben szenvedők másik csoportjához a betegek tartoznak. Betegséggel sokféle módon találkozunk az életben. Jézus most azokra gondol, akiknek életéhez tartós módon kapcsolódik a betegség. Ide tartoznak elsősorban az idősek, és természetesen mindazok, akiknél valamilyen oknál fogva az egészség tartósan megfogyatkozott. Különösen elgondolkodtatók azok a szavak, amelyekkel Jézus a bebörtönzöttekre utal. „Börtönben voltam és fölkerestetek”. Elsősorban az igazságtalanul bebörtönzöttekre gondolhatunk. Sajnos minden korban, nagy számban voltak ilyenek, de gondolnunk kell minden elítéltre.
Jézus szavai bátorítást nyújtanak nekik. Ilyen körülmények között is számíthatnak segítségére. Abban az időben, amikor a keresztényeket üldözték ez már folyt akkor is, amikor az evangélium keletkezett, az utolsó ítélettel kapcsolatos szavak bátorítást nyújtottak az üldözött keresztényeknek, akik az Eukarisztiából erőt meríthettek ahhoz, hogy a gyűlöletet szeretettel, az erőszakot megbocsátással győzzék le. Az Úr Jézus különösen jelen van életükben, amikor hitükért megpróbáltatást szenvednek, éheznek, bebörtönözik őket, és azok, akik ilyen körülmények között segítik őket, Isten áldásában részesülnek. „Jöjjetek Atyám áldottai!”
Az evangéliumi szakasz központjában az utolsó ítélet áll. Jézus szavai kifejezetten azt hirdetik, hogy neki királyi hatalma van, amely most abban nyilvánul meg, hogy ítéletet mond az egész emberiség fölött, szétválasztja a jókat a rosszaktól. A jókat a világ kezdetétől nekik készített országba fogadja, a rosszakat pedig örökre kizárja abból. „Jézus, akit királyként gúnyoltak ki a kereszten, királyként fogja megítélni a világot.” (Jakubinyi)
Jézus királyi ítélő hatalma magába foglalja az igazságos bírói ítéletet. Ez nemcsak a külső cselekedetekre irányul, hanem teljesen nyilvánvalóak előtte a szív titkai is. Minden ember belső élete, belső lelki fejlődése, sikerei, kudarcai, jó és rossz szándékai, ezek küzdelmei nyitott könyvként állnak előtte.
Az ítéletben itt a felebaráti szeretet cselekedetei vannak különösen kihangsúlyozva. Ebből szabad azt a következtetést levonni, hogy a világ igazi fejlődése nem csak a jólét növekedésében, nem az egyre nagyobb eredményeket felmutató tudományban mérhető le, hanem abban, hogy mennyire áll az emberi szívek középpontjában a felebaráti szeretet. Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy milyen mértékben állítjuk a pénzt és a tudományt a felebaráti szeretet szolgálatába. Milyen jó lenne, ha legalább annyi pénzt és munkát fordítanának a világ nagyjai a szegénység felszámolására, az emberi élet védelmére, mint a fegyverek, a pusztító eszközök fejlesztésére és gyártására. Per pillanat tanúi lehetünk mind ennek.
A megmérettetés alapja tehát a másik ember iránti viselkedésmód, a szeretet. „Éhes voltam, és ennem adtatok, mezítelen, és felruháztatok, börtönben sínylődtem, és meglátogattatok"... Látszólag egyik területnek sincs semmi köze a valláshoz. És mégis. A nyomor, a betegség, a tudatlanság, a bűn mind a halál erőinek sokarcú megnyilvánulása. Gyermekkorunk meséinek hétfejű sárkánya, mellyel harcba száll az ártatlan, és győz.
Krisztus feltámadása a halál erői fölött aratott győzelem, amely bennünket, hívőket is arra indít, hogy tegyük a jót. Ezért nem maradhat meg a keresztény vallásosság a templom falai között. Ott kell tanúságot tennie, ahol a bűn és a halál hatalma érezteti hatását. Ez pedig mindenütt jelen van, a családban éppúgy, mint a közéletben.
Az éhínség, a nyomor, a kirekesztés, a gyűlölködés felszámolását a legújabb kori demokráciák is a zászlajukra tűzik. Mindez örvendetes, bár az ember sokszor úgy érzi, hogy valami nagyon megakasztotta a gépezetet. Ezért kellene nagyon is megfontolni a világi hatalom birtokosainak Szent II. János Pál pápának az olasz parlamentben tett történelmi látogatásakor mondott szavait: "Egy erkölcsi alapok nélküli demokrácia nem más, mint a totális diktatúra alattomos megnyilvánulása."
Bár a példabeszéd szerint az ítélet középpontjában a felebaráti szeretet van, azonban burkoltan itt is hozzátartozik a hit. A felebaráti szeretet gyakorlása Jézus jelenlétéhez kapcsolódik, aki különlegesen közösséget vállalt azokkal, akik bármilyen lelki vagy testi szükséget szenvednek. A felebaráti szeretetnek ez a Krisztushoz kapcsoltsága sajátos hívő jelleget ad gyakorlásának. Most a szeretet gyakorlása teszi hitelessé a hitet. Az Isten szeretete sem hiányzik ebből a szemléletből, amely közvetlenül a felebaráti szeretetre irányul. Ezt akkor fedezzük fel, ha arra gondolunk, ki az, aki azonosítja magát minden nélkülözővel. Ez Jézus, az Isten Fia. A felebaráti szeretet gyakorlásában így mindig benne van Isten szeretete is. Az irgalmasság testi cselekedeteinek gyakorlásában a hívő felfedezheti Krisztus jelenlétét, akinek uralma így jelentkezik hívei szívében.
Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai evangéliumi részlet nem hagy kétséget afelől, hogy Krisztus király nemcsak hitvalló magasztalást, szép szavakat kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban, de főleg a rászorulókban, őt szolgáljuk. Mert „Krisztusnak nincs más teste, mint a te tested - írta egy helyen Avilai nagy Szent Teréz -, nincsenek kezei, csak a te kezeid, lábaid az ő lábai. Krisztus szeretete a te szemeiden keresztül tekint a világra”.
Hódolatunk, tiszteletünk, Krisztus iránta érzet szeretetünk, csak akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az ebből fakadó irgalmasságot. Krisztus Királyt nem szavakkal, hanem életpéldánkkal kell hirdetnünk és azzal, hogy készek vagyunk szenvedni, sőt akár életünket is áldozni másokért. Ne feledjük, Krisztus annyiban él, amennyiben bennünk él: testünkben, karunkban, lábunkban és cselekedeteinkben.
Ezért hangsúlyozta XVI. Benedek pápa, hogy a keresztények feladata „az emberi történelem tökéletesedésén” való fáradozás, el kell vinniük Krisztus „hatalmát”, amely a szeretetből fakad, az emberi élet minden területére, hiszen Ő „történelmünk és kultúránk fókuszpontja, az emberi nem középpontja, és minden szív boldogsága”.
Szűz Mária, az Esztelneki Madonna, akit Isten különleges módon kapcsolt Fia királyi mivoltához, eszközölje ki számunkra, hogy befogadjuk Őt, mint életünk Urát, hogy hűségesen együttműködjünk uralma megvalósulásában, Országa eljövetelében, amely a szeretet, az igazságosság és a béke birodalma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése