„Meg vagy-e velünk, Úrnőnk, elégedve?” – Prohászka Ottokár több mint száz évvel ezelőtt feltett kérdése, amit az olvasmányos imaórádban olvashatunk, ma reggel bennünket is megállít és elgondolkodtat.
Szent István király élete
alkonyán nem egyszerűen egy országot és egy koronát bízott Máriára, hanem
egy népet bízott egy Édesanyára. Tudta, hogy országot lehet törvényekkel
kormányozni, határokkal védeni, munkával építeni – de egy nép lelkét
csak Isten tudja megtartani.
Azóta sok évszázad
hullámai csaptak át fölöttünk. Prohászka gyönyörű képével élve: a világ
háborgó tenger, mi pedig törékeny szigeten állunk. De fölöttünk ott
ragyog a Tenger Csillaga, Mária. Nem azért, hogy helyettünk éljen,
döntsön vagy küzdjön, hanem hogy mindig Krisztus felé mutassa az utat.
Az angyal így köszönti: „Üdvözlégy,
kegyelemmel teljes! Az Úr veled van.” Mária nagyságának titka ebben van: az
Úr vele van – ő pedig egészen az Úré.
Pál apostol ma még
mélyebbre vezet bennünket: „Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten
elküldte Fiát, aki asszonytól született.” És miért? Hogy többé ne
rabszolgák, hanem fiak legyünk. Mária tehát nem önmagához köt
bennünket. Karjára veszi Krisztust, és Őt adja nekünk.
Ezért Magyarok Nagyasszonyának
ünnepe nem lehet csupán szép történelmi emlékezés. Feladat is.
Talán ma nekünk kell
meghallanunk Prohászka kérdését: Meg vagy-e velünk, Úrnőnk, elégedve? Elégedett
vagy-e azzal, ahogyan egymással beszélünk? Ahogyan családjainkban
szeretünk? Ahogyan gyermekeinket neveljük? Ahogyan hitünket
megéljük? Elégedett vagy-e velünk, amikor kereszténynek valljuk
magunkat, de életünkben kevés látszik Krisztus irgalmából, igazságából és
tisztaságából?
Máriát tisztelni ugyanis
nemcsak annyi, hogy elénekeljük: Boldogasszony Anyánk. Máriát tisztelni
azt jelenti: megtanulunk hozzá hasonlóan igent mondani Istennek.
Szent István koronát
helyezett Mária kezébe. Mi ma a szívünket tegyük oda. Családunkat,
fiataljainkat, öregjeinket, betegeinket, félelmeinket, jövőnket – és egész
népünket.
Magyarok Nagyasszonya,
maradj velünk! Taníts hinni, amikor bizonytalanok vagyunk; remélni,
amikor elfáradunk; szeretni, amikor könnyebb volna egymás ellen fordulni. És
segíts, hogy amikor egyszer újra felhangzik a kérdés: „Meg vagy-e
velünk, Úrnőnk, elégedve?”, életünkkel is válaszolhassunk, mondhassuk:
Igyekeztünk méltók lenni
ahhoz, hogy Szent István népeként Krisztushoz tartozzunk. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése