8. NEM A SEMMIBE ENGEDTEM – ISTEN KEZÉBE TETTEM
Az
elengedés, mint hit, ráhagyatkozás és közbenjáró ima
„Minden
gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok.” (1Pt 5,7)
Amikor
már nem ér el a kezem
Elérkezik
az a pillanat, amikor a szülőnek be kell látnia: gyermekét már nem tudja
mindenhová elkísérni. Nem lehet mellette az egyetemi előadóteremben, a
kollégiumi vagy albérleti szobában, a munkahelyén, az idegen város utcáin. Nem
láthatja, kikkel találkozik, milyen döntéseket hoz, mi okoz neki örömet, és mi
miatt sír talán egyedül.
Pedig a
szülői szív továbbra is ugyanúgy szeret. Sőt, néha mintha még jobban aggódna,
mint amikor gyermeke otthon élt. Hiszen régen legalább látta, hallotta,
megkérdezhette, mi történt vele. Most pedig sokszor csak várja a telefonhívást,
az üzenetet, vagy azt a néhány mondatot: „Jól vagyok, ne aggódjatok!”
De vajon
elég ennyi a megnyugváshoz? És mi történik akkor, amikor nem érkezik üzenet?
Az
elengedés legmélyebb kérdése végül nem az, hogy mennyire bízom a gyermekemben,
hanem az, hogy mennyire bízom Istenben.
A
szeretet nem jelent mindenhatóságot
Szülőként
sokáig úgy érezhetjük, hogy rajtunk múlik gyermekünk biztonsága és boldogsága.
Ez részben igaz is: felelősséget kaptunk érte, gondoskodnunk kellett róla,
nevelnünk és védenünk kellett.
Csakhogy
van egy határ, amelyet nem léphetünk át. Nem élhetjük helyette az életét, nem
hozhatjuk meg minden döntését, és nem óvhatjuk meg minden csalódástól.
Ezt
elfogadni nem könnyű. Néha egyenesen fájdalmas. Mert szeretnénk biztosak lenni
abban, hogy minden rendben lesz vele.
A hit
azonban nem azt ígéri, hogy gyermekünket soha nem éri baj, nem követ el hibát,
vagy nem találkozik szenvedéssel. A hit ennél mélyebb bizonyosságot kínál: bármi
történjék is, Isten szeretete nem hagyja magára.
A
Gondviselésbe vetett bizalom nem a veszélyek tagadása. Inkább annak
felismerése, hogy Isten ott is jelen lehet, ahová a mi kezünk már nem ér el.
Anna,
aki visszaadta gyermekét Istennek
Az
Ószövetségben különösen szép példát találunk erre Sámuel édesanyjának, Annának
a történetében.
Anna
hosszú ideig könyörgött gyermekért. Amikor megszületett Sámuel, hálával
fogadta, majd ígéretéhez híven az Úr szolgálatára ajánlotta.
Így
imádkozott: „Ezért én is átengedem őt az Úrnak.” (vö. 1Sám 1,27–28)
Micsoda
hit kellett ehhez!
Anna nem
azért engedte el fiát, mert kevésbé szerette. Éppen ellenkezőleg: annyira
szerette, hogy felismerte, gyermeke élete nagyobb ajándék annál, mint amit
kizárólag magának tarthatna meg.
Természetesen
ma nem ugyanaz a feladata a szülőnek, mint Annának volt. Nem kell gyermekét
fizikailag elszakítania magától. De lelkileg megtanulhatja ugyanazt a
mozdulatot: akit ajándékba kaptam Istentől, azt hálával és bizalommal újra
az ő kezébe helyezem.
Ez nem
lemondás a gyermekről, hanem lemondás arról, hogy mindent én akarjak
irányítani.
A
ráhagyatkozás nem tétlenség
Fontos
tisztáznunk valamit. Amikor azt mondjuk: „Istenre bízom a gyermekemet”,
ez nem jelenti azt, hogy többé semmi közöm hozzá, vagy hogy nem kell segítenem,
amikor valóban szüksége van rám.
Ha beteg,
törődöm vele. Ha bajba kerül, lehetőségeim szerint segítek. Ha tanácsot kér,
őszintén válaszolok. Ha veszély fenyegeti, nem maradok közömbös.
De közben
megtanulom megkülönböztetni azt, ami az én feladatom, attól, amit már neki
kell vállalnia.
A
ráhagyatkozás nem azt jelenti: „Történjen bármi, engem már nem érdekel.”
Hanem ezt:
„Uram, megteszem, ami szeretetből rám tartozik, de nem akarom elfoglalni a
Te helyedet az ő életében, és nem akarom elvenni gyermekemtől a saját életéért
viselt felelősséget.”
Ez a
bizalom egyszerre teszi szabaddá a szülőt és a gyermeket.
Amikor
az aggódásból imádság születik
Az
aggodalmat nem lehet egyszerűen kikapcsolni. Hiába mondjuk magunknak: „Ne
gondolj rá annyit!” A szív nem mindig engedelmeskedik.
De az
aggodalommal kezdhetünk valamit: imádsággá alakíthatjuk.
Amikor
eszünkbe jut gyermekünk, nem kell rögtön telefonálnunk, hogy megtudjuk, minden
rendben van-e. Előbb Istenhez fordulhatunk:
Uram,
légy vele ma is! Adj neki bölcsességet a döntéseiben, erőt a nehézségekben, jó
barátokat az útján, és őrizd meg szívében a jóságot!
Ez nem
varázsige, amely minden bajt elhárít. Az imádság nem biztosíték arra, hogy
minden úgy történik, ahogyan szeretnénk.
Sokkal
inkább személyes találkozás Istennel, akinek elmondhatjuk félelmeinket, és
akinek szeretetére rábízhatjuk azt is, amit nem tudunk ellenőrizni.
A
közbenjáró ima nem helyettesíti a gyermek szabadságát, hanem szeretettel kíséri
őt annak gyakorlásában.
És közben
bennünket is formál. Lassan megtanít arra, hogy ne a félelem irányítsa
szeretetünket, hanem a bizalom.
Mária
megtanít a hűséges jelenlétre
Gondoljunk
ismét Szűz Máriára! Amikor Jézus megkezdi nyilvános működését, Mária nem
irányítja minden lépését. Nem akarja megszabni, merre menjen, kikkel
találkozzon, mit mondjon.
És amikor
elérkezik a kereszt órája, Mária ott áll Fia mellett.
Nem tudja
levenni a keresztről. Nem tudja megszüntetni a szenvedését. De nem hagyja
magára.
Micsoda
különbség van a birtokló ragaszkodás és a hűséges szeretet között!
A
szeretet nem mindig tudja megváltoztatni a másik helyzetét, de akkor is képes
mellette maradni.
A szülőnek
is meg kell tanulnia ezt. Nem mindig oldhatja meg gyermeke gondjait, de lehet
számára biztos pont: valaki, aki meghallgatja, imádkozik érte, és akkor is
szereti, amikor nehéz időszakon megy keresztül.
A béke
nem azt jelenti, hogy többé nem féltem
Talán ez
a sorozat egyik legfontosabb felismerése.
Nem akkor
sikerül elengednem gyermekemet, amikor már egyáltalán nem aggódom érte. A
szülői szív valószínűleg mindig hordoz valamennyi féltést.
A lelki
béke inkább akkor
kezd megszületni, amikor az aggodalom már nem uralkodik rajtam. Amikor tudok
aludni akkor is, ha gyermekem távol van. Amikor tudok örülni a saját napomnak,
miközben ő a maga életét éli. Amikor nem akarom minden pillanatban tudni, mi
történik vele.
És amikor
képes vagyok kimondani:
„Uram, én nem lehetek mindig mellette. De Te ott vagy.
Én nem látom minden lépését. De Te ismered az útját.
Én nem tudom megőrizni minden bajtól. De a Te
szeretetedben mindig bízhatom.”
Ez nem
könnyelműség, hanem a hitből fakadó belső szabadság.
Egy
kérdés önmagamhoz
Amikor
gyermekemre gondolok, mi erősebb bennem: a félelem attól, hogy valami rossz
történhet vele, vagy a bizalom, hogy Isten szeretete az ő életében is
munkálkodik?
És vajon
tudok-e úgy imádkozni érte, hogy ne csak azt kérjem Istentől, teljesítse az én
elképzeléseimet, hanem azt is: segítse gyermekemet felismerni és szabadon
követni az ő akaratát?
Ezen a
héten próbáld ki
Válassz ki
minden nap néhány percet, amikor tudatosan Isten elé viszed gyermekedet. Ne
hosszú imádságra gondolj, hanem egyszerű, őszinte találkozásra.
Képzeld
el, amint gyermekedet szeretettel az Úr kezébe helyezed, és mondd:
„Uram,
köszönöm, hogy rám bíztad. Most én bízom őt Rád. Segíts, hogy ne félelemből,
hanem szeretetből kísérjem tovább!”
Aztán térj
vissza a napi feladataidhoz. Hiszen a te életed is Isten ajándéka, amelyet
továbbra is felelősen és örömmel kell élned.
IMA –
ISTEN KEZÉBE TESZEM GYERMEKEMET
Gondviselő
mennyei Atyám!
Köszönöm
gyermekemet, akit szeretetből nekem ajándékoztál. Köszönöm az éveket, amikor
mellettem növekedett, amikor foghattam a kezét, taníthattam, óvhattam és
segíthettem.
Most
már egyre messzebbre vezet az útja. Vannak örömei, amelyeket nem látok,
nehézségei, amelyekről talán nem is tudok, és döntései, amelyeket már nélkülem
kell meghoznia.
Te
ismered őt, Uram. Ismered szívének vágyait, félelmeit, küzdelmeit és reményeit.
Ma
újra a Te kezedbe helyezem.
Ne
engedd, hogy aggodalmammal megnehezítsem az útját, vagy félelmeimmel elvegyem
szabadságát. Adj nekem bölcsességet, hogy tudjam, mikor kell szólnom, mikor
kell segítenem, és mikor kell csendben, imádkozva mellette maradnom.
Ha
eltéved, segíts megtalálnia a helyes utat. Ha elesik, adj erőt a felálláshoz.
Ha öröm éri, taníts engem is vele örülni. Ha szenved, adj mellé szerető
embereket, és segíts, hogy én se forduljak el tőle.
És
amikor nagyon hiányzik, emlékeztess arra, hogy a távolság nem választja el
őt a Te szeretetedtől.
Uram,
nem a semmibe engedtem. A Te gondviselő kezedbe helyeztem.
Őrizd
meg őt szeretetedben, engem pedig taníts békével, hittel és nyitott szívvel
szeretni.
Ámen.
Egy
mondat, amit vigyél magaddal
Az
elengedés nem azt jelenti, hogy többé nem fogom gyermekem kezét, hanem azt,
hogy amikor már nem foghatom, hittel rábízom arra az Istenre, aki engem is, őt
is szeret, és akinek gondviselő keze messzebbre ér, mint az enyém.
Szilveszter
Barát
Folytatás: BEFEJEZÉS – A SZERETET MEGMARAD,
CSAK MEGTANUL ELENGEDNI
Nyolc közös elmélkedés után még egyszer
visszatekintünk a megtett útra. Mit tanultunk a szülői szeretetről, a
bizalomról és az elengedésről? És vajon mit adott mindez azoknak az
édesanyáknak és édesapáknak, akik maguk is átélik ezt a nehéz, de reményteli életszakaszt?
A sorozat záró írásában szeretettel hívom olvasóimat, hogy osszák meg
tapasztalataikat, kérdéseiket és gondolataikat, amelyek következő közös lelki
utunkat is alakíthatják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése