Keresztény
szülői kézikönyv az elengedéshez
1. AMIKOR ELCSENDESEDIK A HÁZ
Az
üres szoba, a hiány és az első napok
„Ezért
a gyermekért imádkoztam… Most pedig én is átadom őt az Úrnak.” (vö. 1Sám 1,27–28)
Elment.
Nem
végleg. Talán csak egy hétre. Talán a hétvégén már újra otthon lesz. Más
esetben két-három hét, egy hónap is eltelik, amíg újra megérkezik. Kollégium,
albérlet, másik város, egyetem.
Mégis
valami megváltozott.
Reggel nem
nyílik az ajtaja. Nem kell szólni, hogy elkésik. Eggyel kevesebb tányér kerül
az asztalra. Nem hallatszik a szobájából zene, beszélgetés vagy éppen az a zaj,
amely tegnap még bosszantott.
És milyen
különös: ami tegnap zaj volt, ma hiányzik.
Az ember
benyit a szobájába. Az ágy ott van. Néhány könyv is maradt. Egy ruhadarab a
széken. Valami apróság az asztalon.
Minden
ismerős.
Csak ő
nincs ott.
Ne
ijedj meg attól, hogy hiányzik!
Az első
fontos tanács talán éppen ez lenne:
ne
akard túl gyorsan „jól viselni”.
Nem kell
bizonygatnod magadnak, hogy „hiszen ez az élet rendje”. Persze hogy az. Tudtad
tizennyolc-húsz éven keresztül, hogy egyszer eljön ez a nap.
Csakhogy
egészen más tudni, hogy egyszer elmegy – és más becsukni mögötte az ajtót.
Ha könny
szökik a szemedbe, sírj.
Ha
hiányzik, mondd ki: hiányzik.
A hiány
nem feltétlenül annak a jele, hogy rosszul engedted el.
Sokszor
egyszerűen annak a jele, hogy nagyon szeretted.
A
keresztény hit nem érzéstelenségre tanít. Jézus is sírt Lázár sírjánál. Tudta,
hogy az Atya kezében van minden – és mégis sírt.
A hit nem
megszünteti az emberi érzéseket, hanem Isten elé viszi őket.
Anna is elengedett egy gyermeket
Szeretem
Anna történetét.
Hosszú
időn keresztül könyörgött gyermekért. Amikor megszületett Sámuel, bizonyára úgy
szerette, ahogyan csak egy sok könny között kért gyermekét tudja szeretni az
édesanya.
És mégis
elérkezett a pillanat, amikor elvitte őt az Úr házába.
Azt
mondta:
„Ezért
a gyermekért imádkoztam… Most pedig én is átadom őt az Úrnak.”
Micsoda
mondat!
Nem azt
mondja: „Már nincs szükségem rá.”
Nem azt: „Mostantól
nem érdekel, mi történik vele.”
Hanem: „Átadom.”
Talán ez
az elengedés egyik legszebb bibliai szava.
A
keresztény szülő ugyanis végül nem egyszerűen elengedi gyermekét.
Átadja.
Rábízza
arra, akitől egykor kapta.
Az üres szoba kétféleképpen maradhat üres
Lehet
belőle emlékmű.
Minden
maradjon pontosan úgy, ahogyan ő hagyta. Újra és újra bemegyek, nézegetem a
dolgait, számolom a napokat, várom a telefont, figyelem, mikor volt elérhető,
és közben észrevétlenül az egész életem a hiánya körül kezd forogni.
De az üres
szoba lehet valami más is:
a hála
helye.
Benézek,
és nem azt mondom:
„Milyen
rossz, hogy nincs itt!”
Hanem
lassan megtanulom ezt mondani:
„Istenem,
köszönöm, hogy ennyi éven át itt lehetett.”
Köszönöm a
reggeleket.
A
veszekedéseket is.
A
becsapott ajtókat.
A közös
étkezéseket.
A
nevetéseket.
A
kamaszkori vitákat.
A
kibéküléseket.
A
bizonyítványokat.
A
betegségek melletti virrasztásokat.
Mindazt,
ami tegnap még természetesnek tűnt, és amiről ma kezdem felismerni, hogy ajándék
volt.
Így a
hiány lassan hálává tud érni.
Nem egyik
napról a másikra.
De
elindulhat.
Ne telefonálj minden alkalommal, amikor hiányzik
Ez már
nehezebb.
Hiányzik –
tehát felhívom.
Eszembe
jut – írok neki.
Nem
válaszol – újra írok.
Még mindig
nem válaszol – felhívom.
Aztán
kezdődik:
„Mi van
veled? Miért nem jelentkeztél? Ettél? Hol vagy? Kikkel vagy?”
Pedig
talán éppen órán ül. Tanul. Új emberekkel beszélget. Próbál eligazodni egy
számára ismeretlen világban.
A hiányérzete
nem jogosít fel arra, hogy folyamatos jelenlétet követeljek tőle.
Ez kemény
mondat, de fontos.
Amikor
nagyon szeretném felhívni csak azért, hogy megnyugodjak, talán előbb
megpróbálhatnék valami mást.
Imádkozni
érte.
Csak
egyetlen mondatot:
„Uram,
most nem tudom, mit csinál. De Te tudod. Légy vele!”
És lehet,
hogy utána már egészen másképpen fogok telefonálni.
Nem
ellenőrizni.
Hanem
szeretni.
Ne töltsd ki azonnal az űrt!
Van még
egy kísértés.
Azonnal
elfoglalni magunkat.
Munka.
Takarítás. Televízió. Internet. Telefon. Programok.
Csak ne
legyen csend.
Pedig
lehet, hogy éppen a csendben szeretne Isten valamit mondani.
Mert
amikor egy gyermek elindul otthonról, nemcsak az ő életében kezdődik új
fejezet.
A
szülőében is.
Eddig
rengeteg időt, energiát, figyelmet igényelt. Fuvarozni kellett. Mosni rá.
Főzni. Segíteni. Meghallgatni. Vitatkozni vele. Várni haza.
Most ebből
valamennyi felszabadul.
És egyszer
csak ott a kérdés:
Mit
kezdjek azzal a szeretettel, amelynek most kevesebb napi feladata van?
Ne fojtsd
el.
Adj neki
új irányt.
Fordulj
újra a házastársad felé.
Keress meg
valakit, akire régen nem jutott időd.
Tegyél
valamit, amit évek óta halogatsz.
Szolgálj.
Olvass.
Menj
sétálni.
És
mindenekelőtt: adj több helyet Istennek.
Lehet,
hogy gyermeked elindulása nemcsak az ő meghívása egy új életre.
A tied is.
Egy kérdés önmagamhoz
Ma este,
amikor benézek az üres szobába, kérdezzem meg magamtól:
Mi fáj
igazán?
Az, hogy
hiányzik?
Vagy az,
hogy én már nem vagyok annyira szükséges számára, mint régen?
A kettő
nem ugyanaz.
Az első a szeretet természetes fájdalma.
A
másodikban talán már nekem is van mit elengednem.
Mert a
szülői hivatás egyik legszebb eredménye éppen az, hogy a gyermeknek egyre
kevésbé van szüksége arra, hogy helyette éljünk – de továbbra is szüksége van
arra, hogy szeressük.
Ezen a héten próbáld ki
Amikor
legközelebb rád tör a hiány, ne nyúlj rögtön a telefonért.
Állj meg
egy percre.
Mondd ki a
gyermeked nevét Isten előtt.
Aztán
mondd:
„Uram,
köszönöm őt. Ma újra rád bízom.”
És csak
ezután döntsd el, hogy valóban fel kell-e hívnod.
Talán
igen.
Akkor hívd
fel örömmel.
De már ne
azért, hogy ellenőrizd.
Hanem
azért, hogy meghallgasd.
IMA AZ ELSŐ CSENDES NAPOKRA
Most
taníts másképpen szeretni.
Te ott
vagy vele.
Ma újra a
Te kezedbe teszem.
Ámen.
Egy mondat, amit vigyél magaddal
Az üres
szoba nemcsak azt mondja, hogy valaki elment. Azt is, hogy valaki elég nagy
lett ahhoz, hogy elinduljon – és ebben a te szeretetednek is része van.
Szilveszter
Barát
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése