II. rész: A kis kápolna, ahol az ember hazatalál Krisztus szívébe - Porciunkula ünnepe – Angyalos Boldogasszony

Olvasmányok: Sir 24,1–4.22–31; Gal 4,3–7; Lk 1,26–38

A reggeli szentmisében azt ünnepeltük, hogy Isten belép az ember életébe. A názáreti ház csendjében Mária megnyitotta szívét, és az Ige testté lett. A Porciunkula kis kápolnájában Szent Ferenc ugyanennek az isteni hívásnak mondott igent. Ott valami egészen új kezdődött el benne.

Ma este azonban nem a kezdetre tekintünk. Hanem a célra.

Mert a keresztény élet szépsége nemcsak abban áll, hogy egyszer elindulunk Krisztus felé, hanem abban, hogy kitartunk mellette egészen életünk végéig és hazatalálunk az Ő szívébe.

A Porciunkula ezért nemcsak a kezdet, hanem a beteljesedés helye is.

Nyolcszáz évvel ezelőtt, október elején Szent Ferenc – megtörten, betegen, szinte teljesen megvakulva – még egyszer visszatért ebbe a kis kápolnába, ahol már nem önmagára tekintett. A Zsoltárokat hallgatta, elénekeltette a Teremtmények énekét, majd mezítelenül a földre fektettette magát, mert úgy akart megérkezni Istenhez, ahogyan egykor minden elkezdődött: szegényen, szabadon és teljesen Krisztusra hagyatkozva.

Tehát nem azért tért vissza, mert nosztalgiázni akart. Nem azért, mert a múltba menekült. Hanem mert tudta: oda szeretne visszatérni, ahol Krisztus a legmélyebben megérintette a szívét.

Ez mélyen emberi. Bizonyára mindannyian őrzünk ilyen helyeket.

Talán egy templomot, ahol először gyóntunk igazán, őszintén. Egy padot, ahol egy nehéz döntést imádkoztunk végig. Egy kórházi szobát, ahol Isten különös közelségét éreztük. Egy ravatalt, ahol a fájdalomban is megszületett a remény. Vagy éppen ezt a templomot, ahol valamikor világossá vált előttünk, hogy Krisztus nemcsak tanítás, hanem élő Személy.

Az ilyen helyeket nem a kövek teszik szentté. Hanem az isteni kegyelem.

És amikor az ember élete alkonyához ér, nem a legszebb tájakat keresi, hanem azt a helyet, ahol igazán szeretve volt.

Ferenc számára ez a hely a Porciunkula volt. De miért?

Azért, mert ott találta meg önmagát? Nem.

Azért, mert ott talált rá Krisztus. És ez a kettő nem ugyanaz.

Mi gyakran azt mondjuk: „Megtaláltam önmagamat.” Az evangélium azonban ennél mélyebbet mond: engedd, hogy Krisztus találjon rád! Mert amikor Ő megtalál bennünket, akkor találjuk meg mi is önmagunkat.

Ferenc egész életének ez volt a titka. Sokan azt gondolják, hogy a szentség rendkívüli tettek sorozata. Pedig Ferenc élete mást tanít.

Alig több mint húsz év telt el attól a naptól, hogy Ferenc komolyan igent mondott Krisztus hívására. Emberi szemmel nézve nem hosszú idő. Mégis elegendő volt ahhoz, hogy Isten kegyelme teljesen átformálja az életét. Sok minden megváltozott ez alatt a húsz év alatt.

Megváltozott az öltözete, az életformája, a feladata, a kapcsolatai. Élete végére a teste is megtört: a stigmák sebeit hordozta, a betegségek fölemésztették erejét. De volt valami, ami egyetlen pillanatra sem változott: Krisztus iránti szeretete, hűsége.

Az életszentséget nem az évek számával mérik. Ferencnek alig húsz éve volt arra, hogy Krisztus útján járjon. De ezt a húsz évet teljes szívvel élte. Nem hosszú életet élt, hanem teljes életet. És talán ez a 800 éves jubileum legfontosabb üzenete számunkra is.

Nem azt ünnepeljük, hogy nyolcszáz éve meghalt egy nagy szent. Hanem azt, hogy egy ember 20 éven át hűséges maradt ahhoz az első igenhez, amelyet Krisztusnak kimondott.

Milyen szépen összecseng ez a mai evangéliummal! Mária azt mondja: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.”

Ez az igen nemcsak egy pillanatra szólt. Az egész életére.

Ez az igen ott volt Betlehemben. - Ott volt az egyiptomi menekülésben. - Ott volt a názáreti hétköznapokban. - Ott volt a kereszt alatt. - És ott volt a pünkösdi imádságban is.

Mária ugyanazt az igent élte végig egész életében.

Ferenc is ezt tette. Az ő élete olyan, mint Mária igenjének ferences visszhangja. Nem új igent keresett minden nap. Hanem hűséges maradt ahhoz az egyhez, amelyet egyszer már kimondott.

Talán itt van a keresztény élet egyik legfontosabb titka. A világ mindig az újat keresi. - Új élményeket. - Új kapcsolatokat. - Új sikereket.

Az evangélium azonban nem az újdonságot dicséri, hanem a hűséget.

Egy házaspár sem attól lesz boldog, hogy minden évben új házasságot köt. Hanem attól, hogy ugyanazt az igent élik napról napra.

Egy pap sem attól lesz Krisztus szolgája, hogy új hivatást keres, hanem attól, hogy nap mint nap megújítja a papszenteléskor kimondott igent.

A szerzetes sem tesz minden évben új fogadalmat. Hanem ugyanazt a fogadalmat mélyíti el, újítja meg.

És a keresztény ember sem keres minden reggel új Krisztust. Hanem ugyanazzal az Úrral járja végig az élet útját.

Bár korunkban is akadnak olyan hangok, amelyek azt ígérik, hogy újabb és különlegesebb kinyilatkoztatásokat hoznak, mintha Krisztus evangéliuma önmagában már nem lenne elég. Az ilyen utak azonban nem közelebb visznek Krisztushoz, hanem könnyen elszakítanak attól az Egyháztól, amelyre ő maga bízta az evangéliumot és a szentségeket. Ferenc soha nem új Krisztust keresett, hanem egyre mélyebben törekedett megismerni ugyanazt a Krisztust, akit az Egyház hirdetett, és akit az Eucharisztiában imádott.

Ez a hűség teszi széppé az ember, az öntudatos hivő ember életét.

Talán ezért olyan megható Ferenc utolsó útja. Nem a rendházba kívánkozott. Nem egy kényelmes helyre. Hanem a Porciunkulába.

Mert tudta, hogy az ember akkor érkezik haza, ha oda tér vissza, ahol Krisztus először otthonra talált benne.

És most, Testvéreim, szeretném megfordítani ezt a gondolatot.

A reggel arról elmélkedtünk, hogy Krisztus otthonra talál az ember szívében. – Ez elolvasható a Szilveszter Barát Blogon.

Ma este pedig azt mondhatjuk: Az ember hazatalál Krisztus szívébe.

Ez a keresztény élet célja. - Nem egyszerűen jól élni. - Nem csupán becsületesnek lenni. - Nem csak vallásos szokásokat gyakorolni. - Hanem úgy élni, hogy egyre inkább Krisztus szívében legyen az otthonunk.

Hiszen Ő maga mondta: „Maradjatok bennem, és én tibennetek.” Micsoda vigasztaló ígéret! Nem nekünk kell saját erőnkből felkapaszkodnunk Istenhez. Ő már lehajolt hozzánk. Ő már helyet készített nekünk a saját szívében. Nekünk csak el kell fogadnunk ezt a szeretetet.

Néhány perc múlva ismét az oltárhoz járulunk. Az Eucharisztia minden szentmisében ugyanazt a kérdést teszi fel nekünk: Akarsz-e ma is velem maradni?

És amikor kimondjuk az áment, valójában nemcsak azt mondjuk, hogy hiszünk Krisztus valóságos jelenlétében. Hanem azt is: Igen, Uram. Ma is hozzád akarok tartozni. Nem vonom vissza azt az igent, amelyet egykor neked mondtam.

Talán lesznek még küzdelmek. Talán lesznek bukások. Talán lesznek sötét napok is. De, aki Krisztushoz tartozik, az mindig tudja, merre van az otthona.

Szent Ferenc ezt tudta. Ezért tért vissza a Porciunkulába. Nem a múltat kereste. Hanem azt a Krisztust, aki egész életében vezette.

A nyolcszáz éves jubileum végső üzenete talán egyetlen mondatban igy foglalható össze:

A Porciunkula ott kezdődik, ahol Krisztus otthonra talál az ember szívében; és ott teljesedik be, ahol az ember végleg hazatalál Krisztus szívébe.

Kérjük ma az Angyalos Boldogasszonyt, Égi Édesanyánkat, hogy tanítson bennünket a hűségre.

Kérjük Szent Ferenc atyánkat, segítsen bennünket abban, hogy soha ne vonjuk vissza azt az igent, amelyet egyszer Krisztusnak kimondtunk.

És amikor majd egyszer földi zarándokutunk végére érünk, adja meg nekünk az Úr azt a kegyelmet, hogy ne idegenként álljunk előtte, hanem úgy érkezzünk meg hozzá, mint akik végre hazataláltak. Ámen.