I. rész: A kis kápolna, ahol Krisztus otthonra talál az ember szívében - Porciunkula ünnepe – Angyalos Boldogasszony

Olvasmányok: Sir 24,1–4.22–31; Gal 4,3–7; Lk 1,26–38

Vannak helyek a földön, amelyek első pillantásra egészen jelentéktelennek tűnnek. Nem magas hegyek, nem hatalmas városok, nem pompás épületek. Mégis, aki hittel közelít hozzájuk, érzi: itt valami történt. Itt Isten megérintette az embert, és az ember megnyitotta a szívét Isten előtt.

A Szentírás tele van ilyen helyekkel. Betlehem egy kicsiny város, mégis ott születik meg a Megváltó. Názáret egy ismeretlen galileai település, mégis ott hangzik el Mária ajkáról az a csendes igen, amely megváltoztatja a világ történelmét. A Golgota a szégyen helye volt, mégis ott tárul fel Isten szeretetének legnagyobb titka.

Isten útja sajátos. Nem a nagyságot keresi, hanem a nyitottságot. Nem a látványosságot, hanem az engedelmes szívet. Ezért olyan beszédes a mai ünnep is.

A Porciunkula – az Angyalos Boldogasszony kis kápolnája – nem volt híres hely. Romos, elhagyatott kápolna volt Assisi mellett. Aki arra járt, talán észre sem vette. De Isten ezt a kis kápolnát választotta ki arra, hogy új korszak kezdődjön az Egyház életében.

Szent Ferenc itt hallotta meg Krisztus hívását. Itt gyűjtötte maga köré első testvéreit. Itt tanulta meg, mit jelent az evangéliumot egyszerűen, örömmel és fenntartások nélkül élni. És nyolcszáz évvel ezelőtt ugyanide tért vissza, hogy itt fejezze be földi zarándokútját.

Micsoda különös isteni pedagógia! Ahol minden elkezdődött, ott teljesedett be minden. Ezért a Porciunkula nem egyszerűen egy kápolna. Nem csupán egy történelmi emlékhely. A Porciunkula egy üzenet. Egy élő evangélium.

És ezt az üzenetet a mai liturgia csodálatos egységben bontja ki előttünk.

Az első olvasmányban Sirák könyve a Bölcsességről beszél, amely lakást keres az emberek között. Az Egyház ezt a szakaszt kezdettől fogva Máriára is alkalmazta. Ő lett az a tiszta hajlék, amelyben Isten Igéje otthonra talált.

A második olvasmányban Szent Pál ezt mondja: „Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született… hogy a fogadott fiúságot elnyerjük.”

Az evangéliumban pedig azt a pillanatot látjuk, amikor mindez elkezdődik. Gábor angyal belép egy názáreti házba, és egy fiatal leány elé áll. Isten nem parancsol. Nem kényszerít. Meghív. És Mária válasza egyszerű, mégis az egész emberiség történelmét megváltoztatja: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.”

Ha csak egyetlen mondatot kellene hazavinnünk a mai ünnepről, talán ez lenne az: Isten ott kezdi el legnagyobb műveit, ahol talál egy nyitott szívet.

Ez történt Máriával. És ugyanez történt Szent Ferenccel is. - Ferenc nem azért lett szent, mert rendkívüli képességei voltak. Nem azért, mert mindent tudott. Nem azért, mert hibátlan ember volt. Hanem azért, mert volt bátorsága szívében helyet készíteni Krisztusnak.

Éppen ezért nem véletlen, hogy életének középpontja nem egy saját maga által épített templom lett, hanem az Angyalos Boldogasszony kápolnája. Ferenc mintha egész életével ezt akarta volna mondani: Ahol Mária befogadta Krisztust, ott szeretnék én is újra és újra találkozni Vele.

Ez a Porciunkula legmélyebb titka. Nem a kövek. Nem a falak. Nem is a búcsú. Hanem Krisztus. Krisztus, akit Mária befogadott. Krisztus, akit Ferenc követett. Krisztus, aki ma is kopogtat a mi szívünk ajtaján.

És talán itt ér össze a nyolcszáz éves jubileum és a mai ünnep.

Ferencesként könnyen meghatódunk azon a gondolaton, hogy ugyanabban a kis kápolnában, ahol Ferenc először mondott igent Krisztusnak, ugyanott adta vissza életét is az Atyának. De ha csak eddig jutunk, akkor még nem értettük meg a Porciunkulát.

A Porciunkula nem azért lett szent hely, mert Ferenc ott élt, hanem, mert Krisztus ott otthonra talált egy ember szívében.

És ez a mai ünnep kérdése hozzánk is. Van-e bennünk hely Krisztus számára?

Milyen különös, Testvéreim, hogy a mai ember szinte mindent fel akar újítani maga körül. Felújítjuk a házainkat, kolostorainkat, templomainkat, utcáinkat, eszközeinket. Ha valami elromlik, igyekszünk kijavítani vagy lecserélni.

Sokkal nehezebb azonban szembenézni azzal, hogy a saját szívünknek is szüksége van időről időre megújulásra.

Pedig Ferenc története éppen erről szól. Amikor Krisztus azt mondta neki: „Építsd újjá egyházamat!”, ő először valóban köveket hordott. Megjavította San Damiano templomát, majd a Porciunkulát is. De ahogy egyre mélyebben megismerte Krisztust, megértette, hogy az Úr ennél sokkal többet kér. Nem csupán a köveket akarja helyreállítani. Hanem az emberi szíveket.

Hiszen egy templom akkor él igazán, ha élő hitű emberek imádkoznak benne. Egy család akkor erős, ha Krisztus lakik benne. Egy közösség akkor lesz testvéri, ha nem csupán egymás mellett élnek az emberek, hanem egymásért is.

Talán ezért olyan időszerű ma is Szent Ferenc. Ő nem új módszerekkel akarta megmenteni az Egyházat. Nem programokat dolgozott ki. Nem panaszkodott a korára. Hanem saját magát adta oda Krisztusnak. És amikor egy ember egészen Krisztusé lesz, körülötte lassan minden megváltozik.

Ez Isten útja. Mindig egy emberrel kezdi. Először Máriával. Aztán Ferenccel. És ma talán veled vagy velem szeretné folytatni.

Ezért nem véletlen, hogy a Porciunkula-búcsú középpontjában, amit ma is elnyerhetünk, az irgalom áll.

Szent Ferenc nem kiváltságot kért. Nem azt kérte, hogy akik ide elzarándokolnak, különleges élményben részesüljenek. Hanem azt kérte, hogy aki őszinte szívvel megtér, az tapasztalhassa meg Isten irgalmának teljességét.

Mert ő maga is ebből élt. Nem a saját erényeiből. Hanem abból, hogy Isten újra és újra felemelte. És talán ez az, amire ma nekünk is a legnagyobb szükségünk van.

Mert a világunk gyorsan ítél. Gyorsan címkéz. Gyorsan elfordul attól, aki hibázott. Krisztus azonban egészen másként néz ránk. Ő nem a múltunkat kérdezi először. Hanem azt:

„Akarod-e, hogy újjáteremtselek?”

Ez a szent gyónás csodája. Ez a teljes búcsú kegyelmének mélysége. És ez minden szentmise ajándéka.

Sokszor azt gondoljuk, hogy az Eucharisztiához, szentáldozáshoz azért járulunk, mert már jó keresztények vagyunk. Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz. Azért járulunk az Úr asztalához, mert szükségünk van rá. Mert nélküle elfáradunk. Mert nélküle megkeményedik a szívünk. Mert nélküle lassan elveszítjük azt az első szeretetet, amely egykor Krisztushoz vezetett bennünket.

Ezért olyan gyönyörű a mai ünnep belső összefüggése. Mária befogadta Krisztust. Ferenc befogadta Krisztust. És néhány perc múlva mi is a szívünkbe fogadhatjuk Krisztust a szentáldozásban.

Nem véletlen tehát, hogy Ferenc annyira szerette ezt a kis Mária-kápolnát. Mert tudta: Mária mindig Krisztushoz vezet. És ahol Krisztus otthonra talál, ott az ember is hazatalál.

Ezért szeretném, ha ma nem csupán Assisire gondolnánk. Hanem arra a helyre is, ahol Krisztus először megszólított bennünket. - Talán ebben a templomban történt. - Talán gyermekkorunk első szentgyónásán, szentáldozásán. - Talán egy csendes szentségimádáson. - Talán egy nehéz élethelyzetben, amikor már minden emberi kapaszkodó elfogyott.

Mindannyiunk életében van egy ilyen Porciunkula.

Egy hely, ahol ráébredtünk, hogy Isten nem mondott le rólunk, hanem szeret bennünket.

És milyen fontos időnként visszatérni oda – nem feltétlenül földrajzilag, hanem a szívünkben. Mert aki emlékszik arra, honnan indult el Krisztussal, az könnyebben marad hűséges hozzá.

Mindezek után talán jobban megértjük, Testvéreim, hogy miért olyan különleges a ferences lelkiség szerint élők számára az idei esztendő.

Nyolcszáz évvel ezelőtt Szent Ferenc atyánk október elején ismét visszatért a Porciunkulába. Teste már gyenge volt, ereje megfogyatkozott, szeme alig látott. Emberi szemmel nézve élete végéhez érkezett. De ő nem valaminek a végét látta. Hanem egy beteljesedést.

Visszatért oda, ahol minden elkezdődött. Abba a kis Mária-kápolnába, ahol egykor megtanulta, hogy Krisztus az élet igazi gazdagsága. Ahol először értette meg az evangélium egyszerűségét. Ahol testvérekkel együtt dicsérte Istent. Ahol újra és újra megtapasztalta az irgalmat. Nem véletlenül vágyott oda.

Az ember élete végén mindig oda szeretne visszatérni, ahol a legmélyebben találkozott a szeretettel. És ez nemcsak Szent Ferencre igaz, hanem ránk is.

Ha egyszer elérkezik földi életünk alkonya, nem az lesz a legfontosabb, hogy mennyit dolgoztunk, mennyit szereztünk, milyen sikereink voltak. Hanem az, hogy ki lakott a szívünkben.

Ezért olyan szép a mai ünnep. A Porciunkula egyszerre beszél a kezdetről és a beteljesedésről.

A kezdet Mária názáreti igenje. A beteljesedés Ferenc hazatérése az Atyához. És a kettő között ott van Krisztus. Ő az, aki belépett Mária életébe. Ő az, aki átformálta Ferenc életét. És Ő az, aki ma be akar lép a mi életünkbe is.

Testvéreim!

Talán ezért fogalmazódott meg bennem az elmúlt napokban egy mondat, amelyet szeretnék, ha hazavinnénk erről az ünnepről. A Porciunkula nem azért lett szent hely, mert Ferenc ott élt, hanem mert Krisztus ott otthonra talált egy ember szívében.

És ez a kereszténység, a mi hitünk lényege. Elsősorban nem templomokat építeni.

Hanem Krisztusnak helyet készíteni a szívünkbe, lelkünkbe. Mária ezt tette. Ferenc ezt tette. És most rajtunk a sor…

Néhány perc múlva az oltárhoz járulunk és a szentáldozásban ugyanaz a Krisztus jön hozzánk, akit Mária a szíve alatt hordozott. Ugyanaz a Krisztus, aki megszólította Ferencet.

Ugyanaz a Krisztus, aki kétezer éve nem fáradt bele abba, hogy újra meg újra kopogtasson az ember szívének ajtaján.

Az Eucharisztia ezért a mi Porciunkulánk. Itt történik meg újra az a csoda, amely Názáretben kezdődött. Itt nemcsak emlékezünk Krisztusra, hanem Ő maga jön el hozzánk. És ahogyan Mária befogadta, úgy hív bennünket is, hogy tiszta szívvel fogadjuk be.

Talán sokan úgy érezzük, nem vagyunk méltók erre. És igazunk van. Mária sem a saját érdemeire tekintett. Ferenc sem a saját tökéletességére. Mindketten Isten kegyelmére hagyatkoztak. Ezért lehetett az ő életük ennyire termékeny. És ezért lehet a mi életünk is reménnyel teli.

A mai ünnep tehát nem egyszerűen Assisiről szól. Nem csupán Ferencről. Hanem arról, hogy Isten ma is olyan embereket keres, akik helyet készítenek szívükben Krisztusnak.

És ha Krisztus valóban otthonra talál a szívünkben, akkor lassan minden megváltozik.

Megváltozik az imádságunk. Megváltozik a családunk. Megváltozik a közösségünk. Megváltozik az Egyház.

Mert Isten ott kezdi el ma is legnagyobb művét, ahol egy ember szíve megnyílik Krisztus előtt. Így történt Názáretben, így történt a Porciunkulában, és így akar történni a mi életünkben is.

Ezért kérjük ma Angyalos Boldogasszonyt, tanítson bennünket arra az alázatra, amellyel ő kimondta: „Legyen nekem a te igéd szerint.”

És kérjük Szent Ferencet is, hogy segítsen megőrizni életünk első szeretetét, hogy mi is hűségesek maradjunk Krisztushoz egészen földi zarándokutunk végéig.

Így egyszer majd számunkra is beteljesedik mindaz, amit ma ünneplünk és az irgalom, amely új életet kezdett bennünk, akkor majd örök találkozássá válik Krisztussal az Atya országában. Ámen.