Szentírás: 1Kir 18,20–39
A nap lement, lassan véget ér ez a nap is. Talán csendesebb
lett körülöttünk a világ, és végre van néhány percünk arra, hogy
visszatekintsünk arra, ami történt velünk.
Reggel Illés próféta kérdése állt előttünk: „Meddig
sántikáltok kétfelé?”
Most este érdemes feltennünk magunknak a kérdést: vajon ma
melyik irányba hajlott a szívünk? Az Úr felé, vagy inkább a saját félelmeink,
aggodalmaink és számításaink felé?
Lehet, hogy voltak pillanatok, amikor türelmetlenek voltunk.
Talán egy nehéz helyzetben elveszítettük a békénket. Talán ismét mindent a
saját erőnkből akartunk megoldani. De az is lehet, hogy ma sikerült egy kicsit
jobban rábíznunk magunkat Istenre, mint tegnap.
A Kármel-hegy eseménye arra emlékeztet bennünket, hogy az
élő Isten válaszol. Nem mindig úgy, ahogyan várjuk, és nem mindig olyan
látványosan, mint Illés idejében. Mégis, ha figyelmesen visszanézünk a
napunkra, talán felfedezhetjük válaszának jeleit.
Lehet, hogy egy váratlan segítségben volt jelen. Egy
vigasztaló szóban. Egy elkerült konfliktusban. Egy rövid imában, amely békét
adott. Vagy egyszerűen abban, hogy erőt kaptunk ahhoz, amit reggel még
lehetetlennek gondoltunk.
Hányszor érezzük úgy, hogy életünk oltára átázott a
gondoktól! Mégis, Isten gyakran éppen ezekben a helyzetekben mutatja meg
hűségét. Nem mindig tűzzel az égből, hanem a kegyelem csendes jelenlétével.
Most, az este nyugalmában nem kell bizonyítanunk semmit. Nem
kell erősnek mutatkoznunk. Elég, ha őszintén az Úr elé visszük mindazt, ami
sikerült, és azt is, ami nem. Ő nemcsak a győzelmeink Ura, hanem a
gyengeségeinkben is velünk marad.
Jézus Krisztus ma is hűségesen vezetett bennünket
Egyházában, az apostoli hit közösségében. Ha voltak botlásaink, kérjük
bocsánatát. Ha kaptunk kegyelmeket, adjunk hálát értük. És bízzuk rá a holnapot
is, mert ugyanaz az Úr vár ránk reggel, aki ma egész nap velünk járt.
Esti ima:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése