Szentírás: 1Kir 18,20–39
Van, amikor az ember szíve olyan, mint egy útkereszteződés.
Egyik irányba hívja Isten, a másikba a világ zajos ígéretei. Egyik pillanatban
még bízni szeretne az Úrban, a másikban már a saját erejébe, terveibe vagy
félelmeibe kapaszkodik.
A mai szentírásban Illés próféta a Kármel-hegyen egyetlen
kérdést tesz fel a népnek: „Meddig sántikáltok kétfelé?” Nem haragból
kérdezi ezt, hanem azért, mert tudja: a megosztott szív soha nem talál
békét.
Sokan úgy indulunk neki ennek a napnak, hogy fáradtak
vagyunk. Talán csalódások nyomják a vállunkat. Talán egy nehéz beszélgetés, egy
betegség, egy bizonytalan jövő vagy egy megoldatlan családi helyzet miatt
szorongunk. Ilyenkor könnyen kísértést érzünk arra, hogy mindent magunk
akarjunk kézben tartani.
Illés azonban arra tanít, hogy az élő Isten nem néma
bálvány. Ő válaszol. Nem mindig látványos módon, nem mindig azonnal, de
válaszol annak, aki bizalommal fordul hozzá.
Képzeld el a Kármel-hegy oltárát: vízzel öntötték le, minden
emberi számítás szerint lehetetlenné tették, hogy lángra lobbanjon. És mégis,
amikor Illés imádkozik, Isten tüze leszáll az égből.
Hányszor érezzük úgy, hogy a mi életünk oltára is átázott!
Hogy túl sok a kudarc, túl nagy a teher, túl kevés az erő. De éppen ott
mutatkozik meg Isten hatalma, ahol az ember már a saját erejének határára
érkezett.
Jézus Krisztus ma is arra hív, hogy ne két szívvel, ne két
irányba induljunk. Bízzunk benne egészen. Az Ő Egyházában maradva, az apostolok
hitéhez és a Szentatyával való közösséghez hűségesen járjuk utunkat. Mert
Krisztus nem széthúzást akar, hanem egy nyájat és egy pásztort. Az egység nem
emberi találmány, hanem az Ő ajándéka és akarata.
Ma ne azt kérdezd, hogy van-e elég erőd. Inkább azt kérdezd:
van-e elég bizalmad az Úrban?
Ha igen, akkor a te életedben is fellobbanhat az a tűz,
amely reményt, hitet és új kezdetet ad.
Ima
Útravaló gondolat:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése