Szentírás: 1Kir 17,7–16
Vannak reggelek, amikor úgy érezzük, hogy elfogyott minden.
Nemcsak a pénz, az erő vagy az idő, hanem a remény is. Olykor úgy indulunk neki
a napnak, mint a sareptai özvegyasszony: megszámoljuk, ami még maradt, és azt
látjuk, hogy nagyon kevés.
A mai olvasmányban egy asszony áll előttünk, akinek már csak
egy marék lisztje és egy kevés olaja maradt. Nem a bőségből élt. Nem voltak
tartalékai. Nem látott biztos jövőt maga előtt. Mégis, amikor Illés próféta
Isten nevében kér tőle, bizalommal engedelmeskedik.
És itt történik a csoda.
Nem azonnal hullik az égből az áldás. Nem lesz hirtelen
gazdag. Hanem napról napra megtapasztalja, hogy Isten nem hagyja magára.
A lisztesfazék nem ürül ki, az olajoskorsó nem apad el.
Sokszor mi is úgy várjuk Isten segítségét, hogy egyszerre
szeretnénk látni az egész utat. Az Úr azonban gyakran csak a következő lépéshez
ad világosságot. Mint a hegyi ösvényen haladó zarándoknak, aki éjszaka
lámpással jár: a fény nem világítja be az egész hegyoldalt, de a következő
néhány lépést igen. És ez elegendő ahhoz, hogy továbbmenjen.
Talán ma neked is csak egy „marék liszted” van. Kevés
türelmed, kevés erőd, kevés bizalmad. Ne a hiányt nézd! Add oda
Krisztusnak azt a keveset, amid van. Ő ma sem a tökéletességet kéri, hanem a
szívedet.
Az Egyház kétezer éve ugyanezt tanítja nekünk: maradjunk
Krisztusban, maradjunk egységben az Ő Egyházával, és járjunk azon az úton,
amelyet az apostolokra épített. A pápával és az egész Egyházzal való közösség
nem teher, hanem biztos kapaszkodó, amikor körülöttünk sok hang próbál másfelé
vezetni.
Ne félj tehát ettől a naptól! Isten gondviselése ma is
működik. Talán csendesen. Talán észrevétlenül. De valóságosan.
Ima
Útravaló gondolat
Aki a kevését bizalommal Isten kezébe teszi, az
megtapasztalja, hogy a gondviselés soha nem fogy el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése