A templomban
körbenézve valami hasonlót láttam a fiatal és idős arcokon. Fáradtságot.
Lehajtott tekinteteket. Egyfajta visszafogott, befelé húzódó hangulatot. És
miközben ezt figyeltem, rá kellett jönnöm: bennem is ugyanez van. Nem kívülről
zavart. Belül fájt.
Pedig a
szentmise csúcs és forrás. Ott van benne minden: a bűnbánat lehetősége, ahol
letehetem, ami nyomaszt; az Ige, amely felemelhet; az átváltoztatás titka; a
felszólítás: „Emeljük fel szívünket!”; és az a meghívás: „Vegyétek és
egyétek…”
Mégis
előfordul, hogy úgy jövünk ki a templomból, mintha nem történt volna meg a nagy
találkozás, mintha „mise” történt volna.
Miért?
Nem minden
szürkeség hitválság
Az első
fontos felismerés ez volt: nem biztos, hogy lelki baj történt.
Évtizedek óta
úton vagyok. Voltak lelkes időszakok, amikor minden világosnak és könnyűnek
tűnt. Voltak csendesebb, szárazabb szakaszok is. Soha nem gondolkodtam a
feladáson – de fáradt voltam. Olykor nagyon.
A szolgálati
fáradság nem látványos. Nem omlik össze tőle az ember egyik napról a másikra.
Inkább lassan, észrevétlenül tompít. A derű halványodik, az öröm
visszafogottabb lesz, a belső rendszer pedig túl sokáig marad „készenlétben”.
Ez nem
hitetlenség. Ez emberi korlát.
A vágy már
fél ima
Azon a
reggelen nem csalódottság volt bennem, hanem vágy.
Ez döntő
különbség.
Ha valaki
érzi, hogy szeretne mélyebben találkozni Istennel, az nincs távol Tőle. A vágy
nem hiány. A vágy irány.
Sokszor nem
az számít, hogy mit érzek. Hanem hogy merre húz a szívem.
Hűség vagy
élmény?
Az évek alatt
megtanultam, hogy a hit nem élményfüggő.
A felnőtt hit
talán ott kezdődik, amikor az ember akkor is megy, akkor is imádkozik, akkor is
jelen van, amikor nem ragyog minden belül. Amikor nem kísérik különleges
érzések.
A gyökér
ilyenkor mélyül. Nem látványosan. Csendben.
A 0–24-es
készenlét terhe
Van azonban
egy másik réteg is, amelyet nem szabad elhallgatni.
A 0–24-es
belső készenlét hosszú távon kimerít. Nem csak fizikai jelenlétről van szó.
Hanem arról, hogy az ember, fejben és szívben soha nem engedi el teljesen a
felelősséget, a készenlétet. (Záró
jelben jegyzem meg, hogy volt eset, amikor éjfél előtt nem sokkal csengetek,
halottat jelentettek, mert úgy tudták, hogy a halálesetet azonnal jelenteni kell
a papnak. Természetesen a betegek kenetének kérése más kategória, az
elsőbbséget élvez az alvással szemben is) Mindig figyel. Mindig reagálna. Mindig számíthatnak rá.
Ez önmagában
szép. De keretek nélkül veszélyes.
Ilyenkor a
mise nem azért tűnik szürkének, mert Isten nincs jelen, hanem mert a lélek
túlterhelt. A föld nem tud több vizet befogadni, ha túl tömör.
„Emeljük
fel szívünket!”
Ez a mondat
nem érzelmi parancs a szentmisében. Nem azt jelenti: „Érezz most valamit!”
Ez döntés.
Néha szó
szerint is: felegyenesedni. Megemelni a tekintetet. Nem a földre nézni, hanem
előre. Kimondani egyszerűen: „Uram, most is itt vagy. Akkor is, ha nem erősen
érzem.”
A derű nem
mindig ajándék, amely ránk hull. Néha fegyelmezett mozdulat. Céltudatos irányba
fordulás.
Elég a
csendes közelség
Ha Ő közel
van, az elég.
Nem kell
minden nap lelkesedni. Nem kell minden misén különleges élményt átélni. Elég a
biztos tudat: a templomot elhagyva, nem egyedül indulok neki a napnak.
A nap sem ugrik
fel az égre egyetlen mozdulattal. Először csak dereng az égalja. Aztán lassan
világosodik. De attól, hogy még nem ragyog teljes fényében, már biztosan kel,
világit.
Talán a
hitünk is ilyen.
Hazavihető
gondolatok
- A vágy már fél ima.
- A hűség fontosabb, mint az
élmény.
- A szürkeség nem mindig lelki baj
– néha fáradtság.
- A 0–24-es készenlét keretek
nélkül kockázatos.
- Ésszerű keret állítás nem önzés,
hanem bölcsesség.
- A derű néha döntés.
- Este mondd ki csendesen: „Ma is a
tenyereden hordoztál.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése