„Aki engem látott, az Atyát is látta” – Krisztus, az út az Atyához - húsvét 5. vasárnapja - előesti beszéd

Szentírási rész: Jn 14,1–12

Minden korban milliók vágytak arra, hogy Istent megismerjék. Ne csak halljanak róla, ne csak parancsait ismerjék, hanem valamiképpen közel kerüljenek hozzá, és személyesen is „lássák” őt. Tulajdonképpen minden vallás legmélyebb törekvése ez: Istent megismerni, Istent látni, vele élő kapcsolatba lépni.

Az ószövetségi választott nép boldogan vallotta: nincs nép, amelyhez olyan közel lennének istenei, mint amilyen közel van hozzájuk az ő Istenük. Pedig: ők Istent csak tetteiben, jeleiben ismerték meg. Közvetlenül senki sem láthatta. És mégis ott élt bennük a vágy: látni Istent.

Ez a vágy tör felszínre Fülöp apostol kérésében is: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát!” – vagyis: látni szeretnénk Istent.

Mózes is kérte egykor, hogy láthassa Istent, de azt a választ kapta: az ember nem láthatja meg őt úgy, hogy életben maradjon. Isten teljes látása ugyanis meghaladja a földi ember lehetőségeit – ez az örök boldogság ajándéka.

Éppen ezért különösen nagy az a fordulat, amely Jézus Krisztusban történt: amit az ember önerejéből nem érhetett el, azt Isten maga ajándékozta nekünk azzal, hogy láthatóvá lett. Azzal, hogy az örök Fiú emberré lett, és így mondhatja Jézus: „Aki engem látott, az Atyát is látta.”

Ez a kijelentés a keresztény hit középpontja. Jézusban maga az Isten lépett közénk. Amikor látjuk az ő jóságát, irgalmát, szelídségét – az Atyát látjuk. Amikor találkozunk az ő szeretetével – az Atya szeretetével találkozunk. Amikor megtapasztaljuk hatalmát és bölcsességét – az Atya erejét és bölcsességét tapasztaljuk.

És itt van a fordulópont.

Az apostolok – és köztük Fülöp – nehezen értették ezt. Mert ők még mindig külső, emberi látást kerestek.

Pedig Jézus másfajta látásról beszél: nem szemmel való látásról, hanem hitben való látásról.

Ez számunkra vigasztalás. Mi nem láttuk Jézust test szerint. De hitben, kegyelemben – vagyis az ő életében részesedve – mégis találkozhatunk vele. És általa az Atyával, a Szentlélekben.

Ez a megtapasztalás már az örök élet előíze.

Ezért mondja Jézus: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam.”

Ez nem egy kép. Ez valóság.

Jézus nemcsak tanít egy útról – ő maga az út.
Nemcsak igazságokat mond – ő maga az igazság.
Nemcsak életet ad – ő maga az élet.

És itt válik személyessé a kérdés:

Ha ő az út – akkor rajta járunk-e?
Ha ő az igazság – akkor hozzá igazítjuk-e az életünket?
Ha ő az élet – akkor engedjük-e, hogy bennünk éljen?

Mert az ember csak akkor találja meg az igazi boldogságot, ha Jézust követi, hallgat rá, és hagyja, hogy az ő élete átformálja.

És aki Krisztussal él, az az Atyával is közösségben van. Mert ő és az Atya egy.

A zsoltáros szava így kap új értelmet:
„Uram, mutasd meg nekünk utaidat!” –
ezek az utak Jézusban válnak láthatóvá.

És itt egy egészen új dolog történik:
az út már nem egy törvény, nem egy szabályrendszer – hanem egy Személy.

A cél: az Atya.
Az út: a Fiú.

Jézus az egyetlen híd Isten és ember között.

Ezért bátorítja a tanítványokat:
„Ne nyugtalankodjék a szívetek… Atyám házában sok hely van.”

Az ember vágyik az otthonra. Tamási Áron mondta: az ember akkor boldog, ha otthon van. De az igazi otthon nem itt van.

Az igazi otthon az Atya háza.

A földi életünk olyan, mint a fészkéből kiesett madáré: nyugtalan, kereső. Jézus azért jött, hogy visszavezessen bennünket ebbe az otthonba.

És ez a mondat különösen fontos: „Sok hely van.”

Vagyis: mindenkinek van helye.
Mindenkinek van esélye.
De nem automatikusan – hanem ha az életünkkel készülünk rá.

És itt jön a felelősségünk. Ha mi már ismerjük az utat, akkor nem tarthatjuk meg magunknak. Meg kell mutatnunk Krisztust másoknak.

XVI. Benedek pápa figyelmeztet: egy anyagias világban könnyen elveszítjük az örök élet iránti érzékünket. Pedig az ember mélyen szomjazik Istenre.

Segítenünk kell, hogy ezt felismerjék.

Nem elsősorban szavakkal – hanem élettel.

Úgy kell élnünk, hogy bennünk felismerhető legyen Krisztus.

Ezért imádkozik Jézus:
„Legyenek mindnyájan egyek… hogy elhiggye a világ.”

A hitelességünk nem a szavainkban, hanem az egységünkben és szeretetünkben mutatkozik meg.

Befejezésül

Valljuk meg mi is:

Krisztus az út, amely az Atyához vezet.
Krisztus az igazság, amely értelmet ad életünknek.
Krisztus az élet, amely az örök boldogság forrása.

Engedjük, hogy az ő szava vezessen minket.
Újítsuk meg hitünket benne.
És bízzunk az ő ígéreteiben. Ámen.