„Az egek hirdetik Isten dicsőségét, az égbolt vallja
kezének művét.” (Zsolt 19,2)
A kép előterében egy monumentális emberi alkotás, egy
óceánjáró hajó magasodik: szinte úszó város, acélból, üvegből és emberi
találékonyságból építve. A háttérben pedig a természet időtlen csendje:
Norvégia mélyzöld hegyei, sziklafalai és a havas csúcsok között kanyargó fjord.
Ez a látvány nem ellentmondás, hanem párbeszéd. A teremtett
világ és az emberi alkotás találkozása. Nem versengenek – inkább emlékeztetnek
arra, hogy az ember is a Teremtő képmása, és a kreativitása – ha alázatos –
egyfajta válasz a teremtett szépségre.
A fjord mélye Isten titkairól suttog, a hegyek állandósága
az örökkévalóságot idézi. Az emberi hajó e tájba simulva azt mondja: „úton
vagyunk”. Áthaladunk, megállunk egy időre, de nem birtokolhatjuk – csak
csodálhatjuk, tisztelhetjük.
Mennyi erő, tudás, szervezés kellett ennek a hajónak a
megépítéséhez! És mégis, milyen törékeny és apró marad az ember minden
teljesítménye a természet sok ezeréves sziklái és vizei között. Ez nem megalázó,
hanem felemelő. A hajó jelenléte a fjordban olyan, mint egy imádság: az ember a
maga módján válaszol a Teremtő hívására.
Az emberi alkotás akkor válik áldássá, ha nem rombolja,
hanem szolgálja a teremtett világot. Ha közlekedés, hajózás, technológia –
minden – végső soron a szépség, az élet, a közösség és az Istennel való
találkozás szolgálatába áll.
Csendes kérdések a képhez:
- Milyen
nyomot hagyok én a világban?
- Az
alkotásaim, döntéseim tiszteletben tartják a Teremtő művét?
- Tudok-e
rácsodálkozni arra, ami nem emberi kéz munkája, de Isten dicsőségét
hirdeti?

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése