„Ahol Krisztus lakozik, ott otthon vagyunk, éljünk Erdélyben, Norvégiában vagy bárhol a világon” - húsvét 6. vasárnapja

Jendem - Norvégia - 2025

Ma különleges módon gyűltünk össze – nem templomban, hanem e vendégház fedele alatt –, hogy együtt ünnepeljük a szentmisét, és szívünket a Feltámadott Krisztushoz emeljük. Talán így lehettek együtt az első keresztények is: közösségben, hitben, reményben és szeretetben, a Szentlélek békéjében.

Itt az Óceán partján ez az ház ma templommá válik. Ez az asztal oltárrá. És mi, akik Erdélyből jöttünk vagy Norvégiában élünk, rokonság vagy barátság által kapcsolódunk egymáshoz – Isten színe előtt ma egy közösség vagyunk, akik együtt keresik az élő Isten akaratát.

A húsvéti időszak arra hív, hogy ne csak emlékezzünk a feltámadásra, hanem merjünk benne élni. Merjünk hinni abban, hogy Krisztus jelen van életünk minden helyzetében. Hogy az Ő békéje képes betölteni szívünket és otthonainkat, akkor is, ha távol vagyunk a szülőföldtől, ha kérdések vagy bizonytalanságok kísérnek minket.

Most, amikor együtt kezdjük el ezt a szentmisét, kérjük nyitott szívvel a Szentlelket: jöjjön el közénk, tanítson bennünket, és költözzék be életünkbe az a béke, amelyet Jézus ígért azoknak, akik szeretik Őt.

Amikor ma együtt vagyunk itt e vendégháznak a szentmisére berendezett nappalijában, valami mélységesen ősi és ugyanakkor meglepően új történik velünk. Mintha visszalépnénk az időben – egészen az őskeresztények koráig. Akkoriban is így gyűltek össze a testvérek – barátok, rokonok, szomszédok –, otthonokban, családi körben, hogy hallgassák az evangéliumot, megtörjék a kenyeret, és megéljék az egységet. S ahogy akkor, úgy most is: a Feltámadt Krisztus miatt vagyunk itt.

Ez a találkozás nem csupán egy szentmise, hanem tanúságtétel is. Tanúságtétel arról, hogy Erdélyből jött turistaként és Norvégiában élő vendéglátóként is egyazon hit, egyazon Remény, és egyazon Isten Szeretete éltet minket. Két világ találkozása ez – és mégis egy világé: az Isten országáé, amely bennünk és közöttünk van.

1. „Aki szeret engem, megfogadja szavamat…” (Jn 14,23) Ezzel a mondattal fordul ma hozzánk Jézus az evangéliumi szakaszban. Nem egy elvont tanítást kér rajtunk számon, hanem a szeretet jeleit. A szeretet jele pedig az, ha meghallgatjuk, megfogadjuk és megéljük szavát – a hétköznapokban. Nem nagy tetteket kér, hanem egy élő, érző szívet. Egy szívet, amely nyitott. Egy életet, amely Istenre hangolt. Egy otthont, ahol nemcsak laknak, hanem ahol a Lélek is jelen van.

Ez az ige ma különösen is fontos számunkra, akik e lakásban ünneplünk. Mert Jézus nem csupán a templomokban akar jelen lenni, hanem a lakásokban, a családok szívében is. Azt mondja: „Atyám is szeretni fogja, és hozzá költözünk.” (Jn 14,23) Micsoda ígéret! Az Isten költözni akar – nem a mennyből a földre, hanem a mi életünkbe, a mindennapjaink közé. És ahol Ő lakik, ott már nem csak emberi szeretet van, hanem isteni béke is.

2. Mert a Lélek, aki tanít, emlékeztet, az békét is ad. Jézus azt is mondja: „A Vigasztaló, a Szentlélek… mindenre megtanít majd titeket.” (Jn 14,26) Micsoda bátorítás ez nekünk, akik gyakran bizonytalanok vagyunk, hogyan kell jól szeretni, hogyan kell nevelni a gyermekeinket, hordozni a múlt sebeit, vagy éppen elengedni a jövőtől való szorongást, félelmet.

A Szentlélek nem elméleteket tanít, hanem a szív bölcsességét adja: megtanít imádkozni, megbocsátani, elindulni, újrakezdeni. Ezt a Lelket kaptuk a keresztségben, és ezt kérjük most újra: jöjj, Szentlélek, és taníts minket az élet művészetére!

Jézus még egy ígéretet tesz: „Békességet hagyok rátok… ne nyugtalankodjék a szívetek.” (Jn 14,27) Nem akármilyen békéről van itt szó. Ez nem csupán a háborúk hiányát jelenti, nem egy csendes délután nyugalmát vagy egy fárasztó nap utáni megkönnyebbülést.

Ez a Feltámadott Krisztus békéje. Az a béke, ami átjárta tanítványait húsvét estéjén, amikor az ajtók zárva voltak, a szívük pedig félelemmel volt tele – és egyszer csak ott állt közöttük a Mester, és ennyit mondott: „Békesség nektek!” (Jn 20,19)

Ez a béke belülről fakad és nem a világ logikája szerint működik. A világ békéje mindig feltételekhez kötött: „ha megoldódik a probléma, ha egészséges vagyok, ha van elég pénz, ha a családtagjaim jól vannak” – akkor megnyugszom. Krisztus békéje viszont akkor is él bennünk, amikor a vihar még tombol. Amikor a kérdéseinkre még nincs válasz, amikor nem tudjuk, mit hoz a holnap. Mert ez a béke nem a külső eseményekre, hanem Isten jelenlétére épül.

Ez a béke ott van egy nagymama szemében, aki már sok mindent megélt: örömet, veszteséget, ünnepet és gyászt. Mégis, ott van benne a csendes derű – mert tudja, hogy mindenre van idő és az élet végső szava nem a halálé, hanem az Istené.

Ott van egy fiatal édesanya szívében, aki talán tele van aggodalommal a jövőt illetően, de ugyanakkor minden este imádkozik születendő gyermekéért – mert bízik abban, hogy az Úr, aki megajándékozta őket új élettel, gondoskodni is fog róla.

Ott van egy édesapa döntéseiben, aki sokszor a csendben hordozza családja terheit, de közben hittel néz előre, mert tudja: nem egyedül küzd, hanem a Feltámadott Krisztus erejével.

Ez a béke nem arról szól, hogy nincs szenvedés. Hanem arról, hogy a szenvedés mélyén sem vagyunk egyedül. Hogy valaki velünk van, akkor is, amikor mi magunk már nem látjuk a fényt. Hogy a Szentlélek, a Vigasztaló, ott munkálkodik bennünk, és rendet teremt bennünk, amikor minden összeomlani látszik. Ez a belső derű forrása – és ez az, amit a világ nem tud megadni. De Krisztus igen.

Ezért mondja Jézus: „Ne nyugtalankodjék a szívetek, és ne is csüggedjen!” Ne hagyjuk, hogy a világ zajai elnémítsák bennünk az Isten hangját. Inkább kérjük: „Uram, add nekem a te békédet. Ne azt, amit a világ ad, hanem azt, amit Te ígértél. A szív békéjét. A Lélek békéjét.”

És ha ezt kérjük, ez a béke áttöri a falakat, meglágyítja a szíveket, összeköti a nemzedékeket – és egy otthonból templomot, egy családból szent közösséget formál.

3. A mai első olvasmányban (ApCsel 15) egy különösen jelentős eseményről hallunk: az első apostoli zsinatról. Ebben a zsinati döntésben az Egyház egy nagyon kényes, belső feszültségekkel teli kérdésben keresett megoldást: vajon a pogányokból lett keresztényeknek is követniük kell-e a mózesi törvényeket, például a körülmetélkedést és az étkezési előírásokat vagy sem?

Ez nem csupán egy teológiai vita volt. Ez a kérdés mélyen megosztotta a korai keresztény közösséget. Egyik oldalon ott voltak azok, akik ragaszkodtak a zsidó hagyományokhoz, a másik oldalon pedig azok, akik a Krisztusban való új élet szabadságát hirdették. És mit tett az Egyház? Nem tagadta le a problémát. Nem söpörte szőnyeg alá a feszültségeket. Hanem összehívta az apostolokat és a véneket, meghallgatták egymást, imádkoztak, megvitatták – és végül a Szentlélek vezetésével hoztak egy döntést, ami megőrizte a hit lényegét, ugyanakkor figyelembe vette az emberi körülményeket is.

Ennek az eseménynek, számunkra is van üzenete, mondanivalója. Mert ma is sokféle élethelyzet, kultúra, gondolkodásmód és lelki érettség él együtt az Egyházban – a családjainkban, a plébániáinkon, a közösségeinkben. És nekünk sem az a dolgunk, hogy ítélkezzünk, kizárjunk vagy meg keményítsük a szívünket, hanem az, hogy párbeszédet folytassunk, az evangélium fényében szemléljük a valóságot, és újra meg újra meghívjuk a Szentlelket, hogy adjon világosságot, szeretetet és bölcsességet a döntéseinkhez.

És most érkezünk el a mondat második feléhez: „Ez a mi feladatunk ma is. Nem elzárkózni, hanem jelen lenni – családként, közösségként, hitvallóként. Nem panaszkodni, hanem reményt adni. Nem széthúzni, hanem összefogni.”

Ez a néhány sor valójában egy tanúságtevés, missziós program. Mert az evangélium soha nem maradhat meg a falakon belül. Nem csak templomi szólam, hanem életforma. És ez különösen igaz itt, e ház szentmiséjén, ahol a falak nem kőből, hanem élő kapcsolatokból épülnek: rokonságból, barátságból, közös emlékekből, hitből és vágyból, hogy az Isten velünk legyen.

Ezért mondom: ne zárkózzunk be. Ne gondoljuk, hogy nekünk nincs közünk mások gondjaihoz. Itt, ebben az idegen, de különlegesen szép természeti adottságokkal rendelkező országban, ahová Isten akarata vezetett – kit vendégként, kit hazát keresve, ki szolgálatból jött –, különösen fontos, hogy jelen legyünk egymás életében. Egy kézfogásban. Egy mosolyban. Egy tál meleg ételben. Egy meghallgatásban. Egy közös imában.

Mert ma, amikor sokan reménytelennek látják a világot, az Egyháznak, vagyis nekünk – nem elég csak panaszkodni, nem elég széttárt kézzel sóhajtozni. Reményt kell adnunk. Hiteles, élő reményt. Olyat, ami nem illúziókra, hanem Isten ígéreteire épül. Mert Ő ma is velünk van, ma is cselekszik.

És ne felejtsük: nem széthúzni, hanem összefogni. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek Jézus nevében – ott ő maga is jelen van (vö. Mt 18,20). Ezért olyan értékes ez a mai együttlét. Mert példát mutat: kirándulóként és vendéglátóként, származásban egyek, élethelyzetben különbözőek, de Krisztusban egy Test tagjai vagyunk. Erdélyből hoztátok a gyökereket – Norvégiában hajtanak levelet. A hit magja nem földrajz, hanem szív kérdése. Ti vagytok ma ennek az evangéliumi jelenlétnek a tanúi. Ti vagytok ma az Egyház hangja ebben a házban, ezen a településen, ebben az országban.

4. A jövő felé tekintve – „A városnak nincs szüksége napra…” üzeni az Írás (Jel 21) a szentleckében.

A Jelenések könyvének mai szakaszában egy csodálatos látomást kapunk: az új Jeruzsálemet, ahol „nincs szükség napra vagy holdra, hogy világítsanak, mert Isten dicsősége ragyogja be” (Jel 21,23). Ez a város nem csupán egy mennyei utópisztikus kép. Ez egy élő reménység, ami már most is munkálkodik – bennünk és közöttünk. Ez a város az Isten népe. Az Egyház. Mi magunk.

Ez az új Jeruzsálem nem kőfalakkal és aranykapukkal épül, hanem élő kövekből – emberekből, családokból, közösségekből, akik Krisztusban egymáshoz tartoznak. És ebbe a városba mi is beletartozunk: az erdélyi föld szeretetével, a hit évszázados örökségével, a népi jámborság hagyományaival, a család szentségével – de ugyanakkor a jelen valóságában élve, itt Norvégiában is.

Kedves testvérek! Ma, ebben az otthonban, ebben a közös szentmisében ez az új Jeruzsálem épül köztünk. Mert amikor együtt imádkozunk, amikor a szentmisében megtörjük a kenyeret, amikor szeretettel és figyelemmel fordulunk egymás felé, és közben nem feledjük el, honnan jöttünk – akkor valóságosan megtapasztalhatjuk, hogy Isten országa itt van közöttünk.

Nem kell hozzá különleges helyszín vagy díszes templom. Isten országa ott van, ahol közösség van, ahol hitben összekapcsolódunk, és ahol jelen van a szeretet. Ma ez itt, ebben az otthonban, pontosan így történik.

Erdély hegyei, templomai, falvai, az otthoni harangszó, az ünnepek illata, a nagyszülők imája – mind-mind ott élnek bennünk. Bár most messze vagyunk földrajzilag szülőföldünktől, lelkileg mégis közel vagyunk hozzá, mert a hit, amit onnan hoztunk magunkkal, most is élő.

És amíg nem felejtjük el, honnan jöttünk, és hűségesek maradunk a hithez, amit őseinktől kaptunk, addig nemcsak múltunk van, hanem jövőnk is lesz.

Mert aki erős gyökérből él, az viharálló fává nő. Ezt nemcsak képletesen mondjuk – kirándulásaink során magunk is láttunk ilyen fákat: meredek sziklafalakon, szélfútta magaslatokon, ahol azt hinnénk, semmi nem maradhat meg… ott álltak, állnak ezek a fák, méltósággal és élettel teli. Hogyan voltak képesek megmaradni, sőt fejlődni? Azért, mert gyökereik mélyre hatoltak, kapaszkodtak, és nem engedték, hogy elsodorja őket a vihar vagy az időjárás viszontagsága.

Pontosan így van ez az emberi élettel is. Aki tudja, honnan jött, aki értékeli szülei, nagyszülei hitét és áldozatát, aki megbecsüli a krisztusi tanítást, amit gyermekkorától hallott – az olyan gyökereket növeszt, amelyek megtartják az élet viharai között is. Lehet, hogy jön fájdalom, távollét, honvágy vagy nehézségek – de nem dönti le semmi, mert belülről tartja valami: az élő hit, az örökség, az Istenbe vetett bizalom.

És ez az ember – mint az erős fa – nemcsak megáll, hanem árnyékot is nyújt másoknak: a családjának, a barátainak, az unokáinak, a közösségének. Gyümölcsöt terem: türelmet, bölcsességet, jóságot, békét – olyan értékeket, amelyek mások számára is éltetőek.

Ezért fontos, hogy ne szakadjunk el a gyökereinktől, és ne engedjük, hogy a világ elnyomja bennünk azt az értékrendet, amit az otthon, az Egyház, és Krisztus tanítása adott. Mert ezek tartanak meg minket – és ezek által leszünk mi is megtartó emberekké mások számára.

Ragaszkodjunk a krisztusi hithez, amely nemzedékeken át formált minket: a nagyszüleink imái, a gyermekkori keresztutak, rózsafüzérek, az otthon el rebegett esti fohászok, a harangszó és az útravaló, amit Erdélyből hoztunk – mindez nem nosztalgia, hanem örökség, amit hordozni és továbbadni kell.

Ezért is különleges ez a mai nap: mert itt, idegen földön is megélhetjük az otthonosságot – Istenben. És ez bátorítson bennünket a jövőre nézve! Nem tudjuk, mit hoz a holnap: lehetnek benne megpróbáltatások, családi nehézségek, távolságok, betegségek, nehéz döntések. De a jövő nem félelmet kell keltsen, hanem bizalmat, mert maga Jézus ígérte: „Veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig.” (Mt 28,20)

Ne engedjük, hogy bármi is elválasszon bennünket egymástól. Mert ebben a világban, ahol annyi minden széthúz – nyelv, kultúra, politika, anyagi különbségek –, nekünk a Krisztusban való összetartozás a legnagyobb kincsünk. Ezt kell ápolnunk. Ezért kell imádkoznunk. Ezt kell képviselnünk.

És kezdhetjük egészen egyszerűen: egy jó szóval. Egy türelmes hallgatással. Egy segítő kéznyújtással. Egy közös imával. Egy meghallgatott panasszal. Egy megosztott örömmel. Mert ahogy a mennyei Jeruzsálem fénye Isten dicsőségéből árad, úgy a mi közösségünk fénye is a krisztusi szeretetből fakad, amely nem szűnik meg soha.

Kedves testvérek, befejezésül ki szeretném hangsúlyozni ismételten: a feltámadt Krisztus velünk van. Ő nemcsak az utunk kezdete, hanem a célja is. Ő a mi életünk és feltámadásunk. Ő a mi jelenünk és örök jövőnk.

Itt az óceán partján, ebben a házban most templommá lett a tér, oltárrá egy asztal, és közösséggé váltunk – nem pusztán származás vagy nyelv szerint, hanem hit és szeretet szerint. Ez a szeretet teszi láthatóvá az Egyházat – nem holt kőből, hanem élő kövekből. Belőlünk.

Engedjük hát, hogy Jézus ma is szívünkbe költözzön, békéjével újjáteremtsen minket, és egymásnak is otthonná legyünk – itt Norvégiában, ott Erdélyben, bárhol, ahol Isten Lelke vezet minket. Ámen.