Ferences templom hirdetései –Szent Család vasárnapja

Szentcsalád - Vargha Mihály alkotása

1.    December 31-én, kedden, Szent Szilveszter pápa napján az év végi hálaadó szentmise délután 4 órakor lesz.
2.    Szilveszter éjjelén ½ 12-kor kinyitjuk a templomot és kitesszük az Oltáriszentséget imádásra, majd éjfélkor szentségi áldásban részesítjük a jelenlévőket. Aki teheti tartson velünk. Érdemes lesz egy kis időre megszakítani a szilveszter éjszakai bulizást és a Szentségi Jézussal lépni át az újév küszöbét.
3.    Január 1-jén, szerdán a Boldogságos Szűz Istenanyaságának főünnepén a szentmise délelőtt ½ 11-kor lesz.
4.    Csütörtökön és pénteken pedig reggel ½ 8-tól lesz
5.    Pénteken kezdődik a Jézus Szíve nagy kilenced. Ezért a szentmise előtt, már 7 órától szentgyónási lehetőség lesz. Igyekezzünk minél többen bekapcsolódni a nagy kilencedbe, amire leköszönő főpásztorunk, György érsek hívta fel a figyelmünket, így csatlakozva a Budapesti nemzetközi eukarisztikus kongresszusra való előkészületekhez.
6.    A plébános úr megbízásából hirdetem, hogy Január 4-én, szombaton reggel 8 órakor kezdődik a házszentelés Kurtapatakon, amire fölkért, hogy végezzem.  
7.    Befejezésül hálás köszönetet szeretnék mondani a Domokos családnak, akik id. Domokos Ferenc temetésén összegyűlt adomány egyik részét templomunknak ajándékozták, amit mi a Szent Család dombormű kivitelezésére fordítottunk, így állítva emléket az elhunytnak. Ugyanakkor hálás köszönet Vargha Mihály szobrásznak, templomunk jótevőjének, aki megálmodta és megfaragta a Szent Család csoda szép és lényegre tapintó domborművét. Isten fizesse Erik testvérnek, ferences rendtartományunk provinciálisának, hogy ma velünk ünnepelt, bemutatta a legszentebb áldozatot és megáldotta a domborművet. A Szent Családot ábrázoló dombormű emlékeztessen bennünket Mária, József és a kis Jézus életpéldájára és ugyanakkor bátorítson bennünket az ő életvitelük, Istennek való elkötelezettségük követésére. Imáinkban bizalommal forduljunk hozzájuk, e dombormű előtt is, égi pártfogásukat kérve családjaink számára. 

Dombormű áldás és felajánló ima Szent Család ünnepén Esztelneken

Az esztelneki ferences templomban az idei Szent Család ünnepe rendkívülibb volt, mert sor kerülhetett egy domborműnek a leleplezésére és megáldására, valamint a családoknak a Szent Család oltalmába ajánlására.

Az ünnepi szentmise főcelebránsa és szónoka rendtartományunk provinciálisa, Erik testvér volt. Azért jött Esztelnekre, hogy megáldja a Vargha Mihály szobrász, templomunk jótevője által faragott Szent Család domborművet, ami szerintem igen jól sikerült és a lényeget kifejező alkotás.

A dombormű elkészítésének hátterében a Domokos család támogatása áll, aki id. Domokos Ferenc temetésén összegyűlt adomány egyik részét templomunknak ajándékozta, amit mi a Szent Család dombormű kivitelezésére fordítottunk, így állítva emléket az elhunytnak.

Ünnepi szentmisénk befejeztével Erik testvér a Szent Család oltalmadba ajánlotta családjainkat és ünnepi áldásban részesítette a jelenlévőket.

Ma, amikor veszélybe került a család, mint olyan, mi ezzel az eseménnyel tettünk hitet a keresztény család mellett és hajtottunk fejet a Szentcsalád előtt, s kértük égi támogatását, pártfogását, Esztelnek község és minden magyar család számára.
Olyan szép és lélekemelő volt látni e rendkívüli alkalommal, ünneplőbe, jó-néhány székely ruhába öltözött felnőttet és gyereket, és természetesen az apából, anyából álló családokat, akik együtt jöttek a templomba imádkozni és a Szent Család égi pártfogását kérni családjaik, családjaink számára.

A Szent Családot ábrázoló dombormű emlékeztessen bennünket Mária, József és a kis Jézus életpéldájára és ugyanakkor bátorítson bennünket az ő életvitelük, Istennek való elkötelezettségük követésére. Imáinkban bizalommal forduljunk hozzájuk, e dombormű előtt is, égi pártfogásukat kérve családjaink számára.

§§§

Felajánló ima a Szent Család ünnepén

Szent Család! Oltalmadba ajánljuk családjainkat. Oltalmadba ajánljuk a házastársakat: segítsd őket, hogy szívükben megőrizzék a szeretetet, a hűséget, a megbocsátást, a megbecsülést, és maradjanak mindhalálig egymás segítőtársai.

Oltalmadba ajánljuk a gyermekeket: segíts, hogy a szülők gyermekeikben mindig Isten ajándékát lássák, fogadják, becsüljék, őket Isten szeretetére neveljék, közbenjárásod pótolja emberi gyengeségeiket.

Oltalmadba ajánljuk szüleinket, és kérjük, hogy áldozatos gondoskodásukat szeretetünkkel, engedelmességünkkel viszonozzuk, és hálánkat cselekedeteinkkel is megmutassuk.

Istenünk, tekints itt egybegyűlt népedre, amely a mai napon bizalommal ajánlja családjait a Szent Család pártfogásába. Oltalmazd, védelmezd őket, hogy a világ kísértései között is hűségesek maradjanak Jézus tanításához, a házassági eskühöz, egymást a Te szereteteddel szeressék, és kegyelmed segítségével egykor méltók legyenek a Szent Család boldog közösségébe eljutni. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen

(Új Ember, 1993. dec. 26.)

A képes beszámoló ide kattintva nézhető meg. 

Pásztorjáték képekben - Ferences templom - Esztelnek

A helyi Nagy Mózes általános iskola diákjainak és tanárainak köszönhetően idén is sor kerülhetett a már szokásos éjféli szentmise előtti pásztorjátékra a hívek nagy örömére. A diákoknak sikerült föleleveníteni a több mint kétezer éve, Betlehemben történteket, és egy kissé közelebb hozni a születés titkát illetve annak lényegét.
Ez úton is hálás köszönet a diákoknak, akik előadták és a tanároknak, akik betanították a darabot.
Ennek az eseménynek szeretnénk emléket állítani a mellékelt kép összeállítással. Hálás köszönet a fiatal fotósnak is. 

A többi kép IDE KATTINTVA nézhető meg. 

Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek – Karácsony éjszaka

Kedves Testvérek, az alábbi gondolatokkal kívánok a blog minden olvasójának Áldott Karácsonyi Ünnepeket!

Sok szeretettel Esztelnekről: Szilveszter testvér

 „Gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom.” (Iz 9,6) – jövendölte Izajás próféta Krisztus Urunk születése előtt több száz évvel.

Éjféli szentmisénk szentírási részei Karácsony örömteli üzenetét szeretnék megosztani velünk, akiket oly sok minden aggaszt és félelemben tart. A mindennapi gondok és szenvedések, meg nem értések és nagy csalódások fölött nincs hatalmunk, nem tudjuk megszüntetni azokat egyik pillanatról a másikra, de ma éjszaka Annak születését ünnepeljük, aki meg tudja szelídíteni, és a javunkra tudja fordítani mindezeket.

Mária „világra hozta elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette”(Lk 2,1-14) – olvastuk az imént Szent Lukács evangéliumából.

Egy gyermek születése önmagában is titok. Ezt leginkább a szülők, tudják, részesei lehettek ennek a titokkal telítet csodának. Nem lehet azon egyhamar napirendre térni, amikor egyszer csak ott mocorog egy tenyérnyi gyermek édesapja kezében, édesanyja ölében. Már ez a titok is kitágítja a horizontot, megnevezhetetlen örömet gyújt a szülők, rokonok lelkében. Új élet született, aki nagy reménységre ad okot, akármilyen körülmények között jött is a világra.

Szűz Mária és Szent József átélték egykor ezt az örömet és reménységet, de azt is, amire ezen felül a hit bátorította és jogosította fel őket, ugyanis gyermekük, akit Jézusnak neveztek, a világ Üdvözítőjének született. Eredete titokzatos, számukra is megfoghatatlan volt.

Karácsony titka előtt a hívő ember elnémul, mert mit is szólhatna a Teremtő e hihetetlenül nagylelkű lépéséhez, szabad döntéséhez. Isten úgy szeretett minket, hogy Üdvözítőt küldött nekünk, aki testvérünkké lett. Ezzel kapcsolatosan Szent János evangéliumában olvashatjuk: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

Amikor Jézus a világba jött, szülőföldjén és világszerte sokan várták az Üdvözítőt, de a Messiás eljövetelét aligha képzelte el úgy bárki is, ahogyan az megtörtént. Minden értelmet felülmúlóan teljesítette be Izajás próféta jövendölését, ő Emánuel, ami azt jelenti: velünk az Isten.

Nem szól még egy szót sem, nem tud beszélni. Semmi mást nem képes, mint elfogadni a gyermeki lét korlátait és ajándékait. De ezzel is tanít minket: „ha meg nem változtok, és olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,3-4).

Mi az örömhír számunkra az angyali üdvözlettől egészen a nyilvános működésig? Mit tanulhatunk mi Isten gyermekségéből, Jézus gyermeki létéből?

Azáltal, hogy Isten Fia kisbabaként jelent meg közöttünk, számunkra a bizalom új ideje kezdődött. Az emberré lett Isten emberekre bízta magát. Bárcsak megértenénk, mit rejt ez a titok!

Istent mindig hatalmasként akarjuk látni, aki a mennyben trónol, mindenható, elérhetetlennek tűnik, leginkább akkor, amikor gyengeségünket, gyermekségünket és kiszolgáltatottságunkat éljük át. Érezzük, hogy Vele szemben mi csak porszemek vagyunk.

Megtestesülésével csecsemőként jött közénk, kiszolgáltatva magát az embereknek. Mint gyermek rábízta magát Szűz Máriára, Szent Józsefre és kiszolgáltatta magát a körülményeknek is. Mindenekelőtt teljesen rábízta magát mennyei Atyja szeretetére. Amikor majd a gondviselésről tanítja övéit, azt mondja: „Ti keressétek előbb Isten országát és annak igazságát,”… (Mt 6,33), majd „Ne féljetek! Sokkal többet értek ti a verebeknél” (Lk 12,7) – tanítja egy más helyen.

Bárcsak elhinnénk, hogy Isten szemében mindannyian, külön-külön, személy szerint értékesek vagyunk, és annyit érünk, amennyit szemében érünk és nem többet és nem kevesebbet! Amikor el hisszük, hogy Isten a mi mennyei Atyánk a valóságban is és nemcsak a szavak szintjén, akkor a bizalom új formáját fogjuk megélni, ami azt jelenti, hogy minden körülmények között ráhagyatkozunk. Ha elfogadjuk emberlétünk korlátait és határait, akkor nem másokhoz méricskéljük magunkat, hogy ki mennyire vitte, ha képesek vagyunk önmagunkat elfogadni, akkor béke lesz a szívünkben és nem lázadás, nem irigység, harag és ebből fakadó bosszúállás.

Ne akarjunk mindent előre tudni! Bízzuk rá magunkat Istenre, ahogy Szűz Mária és Szent József is tették. Ők hagyták, hogy Isten váratlan eseményeken keresztül vezesse őket. Ha József elkezd okoskodni, amikor megjelenik az angyal, és kéri: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba!” (Mt 2,13), ha nem engedi magát vezetni, akkor elveszíti a Gyermek életét a betlehemi vérengzésbe. Isten azt szeretné, ha megengednénk neki, hogy újra és újra továbbvezessen minket az élet útjain, a változásokon és váratlan eseményeken keresztül.

Higgyük el, Isten, aki maga a szeretet, amikor megváltoztat valamit az életünkben, akkor a szeretet új ajándékait készíti el számunkra. Soha nem öntörvényűen váltogatja az eseményeket és dolgokat. Szeretné mélyebb szeretetbe és megajándékozottságba vezetni utunkat. A Szeretet soha nem tesz rosszat sem szóval sem cselekedettel annak, akit igazán és őszintén szeret. Soha! Ha Isten szeretetében van elrejtve az életünk, akkor minden Isten szeretetében történik, minden a javunkra válik. Akkor is, ha nem értjük, ha per pillanat szenvedéssel és fájdalommal jár.

Természetesen hosszú folyamat mire belenövünk újra a gyermeki bizalomba és megtanuljuk rábízni magunkat a mennyei Atya szeretetére.

De, ha Isten egy kiszolgáltatott, védtelen, segítségre szoruló gyermekben testesült meg, hogy megmutassa, mennyire rászorul a mi szeretetünkre, akkor Karácsonykor mi is nagy elhatározást tehetnénk, és újra rábízhatnánk magunkat Istenre.

Fogadjuk el, hogy Isten gyermekei vagyunk, és minden élethelyzetben, életkorban, életállapotban válasszuk szabadon ezt az ajándékot! Éljünk úgy, hogy mi most az Atya jelenlétében az ő gyermekeiként vagyunk itt, ebben a világban! Istengyermekségünk fényében próbáljuk meg újra értelmezni, újra fogalmazni életünk értelmét, amelyben helye van az Istennek és az istenes dolgoknak!

Isten gyermekeként minden megváltozik, s Jézus arcképe lassan-lassan kirajzolódik a mi életünkön is. Éppen ezért életutunkat próbáljuk meg Vele együtt járni, Vele, aki Betlehemben emberré lett, csakhogy útitársunk lehessen. Ő Emánuel, az úton velünk együtt járó Isten.

Mai elmélkedésünket egy karácsonyi áldással szeretném befejezni, felállva fogadjuk: „Amikor a Betlehemben született gyermekre emlékszel, hajolj meg a tulajdon szívedben élő gyermek előtt, és kövesd álmaid csillagának fényét, s tudd, Isten veled van, bárhová mész is.

Hagyd, hogy az istállóban született remény megmutassa neked, hogy az Úr egy kisgyermeken át is képes megváltoztatni a világot.

Karácsony szelleme egész évben melengesse lelkedet!

Béke és kegyelem kísérjen utadon az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten nevében a világ végezetéig!” Ámen

Velünk az Isten! És mi vele vagyunk-e? Advent 4. vasárnapja

Ma, Advent 4. vasárnapján, amikor koszorúnkon meggyújtottuk a negyedik gyertyát is, a Szentírás tanításában már nemcsak szavakkal fordul felénk az Isten, hanem jellel is, mégpedig az Izajás próféta által megjövendölt jellel: „íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmanuelnek nevezi, ami annyit jelent: Velünk az Isten”(Iz 7,14).

A jel mindig többet mond a szónál, valami többletet rejt magában. Megfoghatatlan titok misztérium rejlik a mélyén. Sok jelet, jelképet használunk a mindennapi életben is, miért lenne ez másképp vallási életünkben?

Az adventi koszorún meggyújtott negyedik gyertya arra figyelmeztet, hogy már nagyon közel vagyunk az Üdvözítő születésének ünnepéhez, akiben a legszembetűnőbben és egyértelműbben fejeződik ki, hogy: Velünk az Isten.

Éppen ezért Karácsony szent ünnepe arról beszél nekünk, hogy a prófétai jövendölés beteljesült, hogy az Úristen által adott jelből valóság lett, hogy az ószövetségi választott nép hosszú várakozása, vágyakozása valóra vált, s időszámításunk kezdetén Isten, „aki úgy szerette a világot”, áttörte az „ég zárt ajtaját” és belépett az emberiség történelmébe.

Akik készek voltak őt befogadni, mint Mária és József is, azoknak szíve ujjongott az Úrban és magasztalták őt.

Ma igen nagy szükség van arra, hogy az Úr áttörje, nem az ég, hanem a megkeményedett emberi szívek zárt ajtaját, s itt elsősorban nem a templomtól, vallástól távol lévőkre kell gondolnunk. A templomba járókra is gondolhatunk, mégpedig azokra, akik a bűnnel kompromisszumot, megalkuvást kötöttek, azokra, akik olykor a szentségek látszólagos vételével is önmaguk vélt bűntelenségét akarják palástolni, megfeledkezve arról, hogy a „szíveket, veséket” vizsgáló Isten elől semmit sem lehet elpalástolni.

Annak idején Mária hitétől, igenjétől, szíve, lelke tisztaságától függött az, hogy a második isteni személy, Jézus beléphessen az emberiség életébe, hogy a megváltás műve elkezdődjön a földön.

Ma tőlünk, a mi tanúságtevő, őszinte keresztény életünktől és az ebből származó benső örömünktől, megzavarhatatlan lelki békénktől függ az, hogy az Úr Jézus ma is beléphessen a Szabadító után sóvárgó embertársaink életébe, hogy a megváltás műve folytatódjon, sőt kiteljesedjen a jövőben.

Kt. Advent utolsó vasárnapján az evangélium már egészen közvetlenül Jézus születésére irányítja a tekintetünket. Szent Lukács Máriát, a titkok közvetlen részesét állítja elénk, míg Máté – akinek evangéliumából olvastunk fel ma – Józsefről, az igaz férfiúról ír, aki tanácstalanul botorkál az események között mindaddig, amíg egy álomban őhozzá is szól az Úr angyala.

Minket, olvasókat is eligazít az az üzenet, amelyet elsősorban az ő számára fogalmaz meg az égi hírhozó. A gyermek, akit Mária a szíve alatt kordoz, nem férfi magvából születik, hanem a Szentlélek erejéből. Viszont József kapja azt a megbízást, hogy nevelőapaként nevet adjon neki. Az angyal szájából halljuk az ismerős Jézus név magyarázatát: „Ő szabadítja meg népét bűneitől.”

De maga Máté egy ószövetségi idézetet is odakapcsol József álmához. Ez egyfelől értelmezi Mária szűzi anyaságát: „íme, a szűz méhében fogan, és fiút szül”, másfelől a Jézus név mellé odailleszt egy másik, csodálatos nevet: „Nevét Emmánuelnek fogják hívni, ez azt jelenti: velünk az Isten.”

Izajásnak az a jövendölése, amelyből ez a mondat származik, a mai szentmise ószövetségi olvasmánya, s közvetlenül nem a Messiásra vonatkozott, hanem Ácház király születendő fiára. Az Emmánuel (velünk az Isten) név ezt a királyi gyermeket azért illette meg, mert az ő nem remélt születése bizonyította a választott nép előtt, hogy Isten velük van, nem hagyja, hogy a királyi ház kihaljon. Jézusban váratlan jelentősége támad ennek a prófétai névnek. Azzal, hogy ő megszületett közöttünk, valóban közénk állt az Isten, egy lett közülünk, magára vette emberségünknek terhét.

Egyébként szent Máté evangéliumán „vörös fonálként” vonul végig ez a gondolat. Velünk van az Isten Fia. Különös módon velünk is marad. Utolsó szava, már Feltámadottként ezt az Emmánuel nevet idézi: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,20) S a velünk, a veletek akkor már nem csak a választott nép fiait jelenti, hanem az egész emberiséget. Velünk van, a miénk, átölel minket, egymáshoz kapcsol, az Atyához emel.

Velünk az Isten. Csupán alany és állítmány. De mind a két szó nagyon fontos. Mert minket ért az a szerencse, az a kegyelem, hogy a világ teremtője, fenntartója, a Mindenható ismer minket, figyel ránk, aggódik értünk, segít, ha szükségben vagyunk, vagyis szeret minket. Velünk az Isten, aki közel van hozzánk, akinek fontosak vagyunk, aki örömmel gondoskodik rólunk, aki megmutatja hozzánk lehajló szeretetének jeleit. Nem vagyunk egyedül életünk útján, Ő mindenben, életünk minden területén „vándorlásunk társa lett, sőt életünk táplálója, erő forrása lett az oltáriszentségben”. Olyan sokat jelenthet ez a rövid közlés, ha a szívünkben érezzük, és egy élettel tudunk rá válaszolni.

„Velünk az Isten”. A Szentírás minden lapjáról, különösen is az Újszövetségből ez az örömhír sugárzik át, hogy tudniillik velünk az Isten. A világmindenséget - benne az embert - szeretetből teremtő Isten mindig is az emberrel akart maradni, akkor is, amikor az ember elfordult Tőle, amikor parancsát semmibe véve nem engedelmeskedtünk neki, amikor inkább a gonosz kísértőre hallgattunk.

Nekünk, a harmadik évezred keresztényeinek újra kell élnünk ezt az örömhírt, mert bizony sokszor úgy tűnik, mintha természetesnek vennénk, magától értetődőnek tartanánk azt, hogy Isten lehajolt az emberhez, hogy Megváltót küldött, hogy az Isten Jézus Krisztusban emberré lett, értünk szenvedett, meghalt és feltámadt, hogy megalapította Egyházát, hogy a Jézus Krisztus által rendelt szentségek elsősorban miértünk vannak, hogy az Oltáriszentségben Jézus nekünk adta önmagát a kenyér és a bor külső színe alatt, hogy vannak templomaink, papjaink, szerzeteseink, hogy Isten az örömhír terjesztésére időről-időre általa kiválasztott férfiakat hív meg.

Pedig mindebben semmi természetes, semmi magától értetődő nincs. Mindez Istennek a különleges ajándéka.

A nagy Jel számunkra is adva van. A kérdés az, hogy egyáltalán fel akarjuk-e ismerni? S ha igen, hogyan fedezhetjük fel a nagy Jelet, akit az Úr adott nekünk?

Kérdésünkre a választ az agg Simeon magatartásában találjuk meg. Jézus Krisztus születés-történetében találkozunk, ezzel a szentéletű, „igaz és istenfélő” idős férfivel, Simeonnal. Az Írás szerint „Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: "Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek” (Lk 2, 26-32).

Mit tesz Simeon? Várta a Megváltót, s mivel várakozásában a Lélek indítására figyelt, ezért fölismerte a nagy Jelt a betlehemi Kisdedben. Fölismerte és áldotta érte Istent, aki ígéreteit minden időben valóra váltja.

Simeon, az élettel betelve és megbékélt szívvel készült a halálra, mert még életében találkozott valakivel, aki üdvösséget hozott az egész világ számára.

Ez a Valaki, már eljött a betlehemi Kisded, Jézus Krisztus személyében. De előbb fel kell ismerni, be kell fogadni. A többire már neki lesz gondja.

Azonban ez a felismerés, nem is annyira magától megy, főleg ha nem tevékenyen várakozunk Rá, ha nem figyelünk a Lélek sugallataira. A lélek sugallatait az adventi csendben, az imában, és a tevékeny szeretetben hallhatjuk meg, és nem a reklámok kétes világában, a diszkók, bulizások félhomályos, alkoholtól terhelt zajában.

„Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmanuelnek nevezi, ami annyit jelent: Velünk az Isten! Nem csupán egy múltból itt felejtett üzenet ez, és nem is csak egy jövőben megvalósuló ígéret, hanem a jelenben megtapasztalható valóság, átélhető életérzés, biztonság és erőforrás mindazok számára, akik őszintén várakoznak Rá, akik nagyon vágyakoznak Utána és tesznek annak érdekébe, hogy belépjen az életükbe, akik figyelnek a Lélek ösztönzéseire: a csendben, az imában, az őszinte bűnbánatban, a tevékeny felebaráti szeretetben. 

Megdöbbentő, és elgondolkodtató az Istent kereső József Attila két verssora: „Az Isten itt áll a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot”.

Velünk az Isten! - ismételtük többször is elmélkedésünk során. És mi vele vagyunk-e? A nagy kérdés az, hogy mi Vele vagyunk-e? Mi olvasható ki ezzel kapcsolatosan az életvitelünkből, magatartásunkból, beszédünkből, cselekedeteinkből?

Adja Isten, hogy mi mindannyian azokhoz tartozzunk, akik tesznek annak érdekében, hogy velük legyen az Isten, és úgy éljünk, hogy Jézus beléphessen az életünkbe, hogy mindig velünk lehessen, és így elvihessük Őt a világba, hirdetvén azt a békét, amelyről az angyalok énekeltek a betlehemi éjszakában és amelyet egyedül Krisztus, a betlehemi Kisded adhat nekünk.

Betlehemi történet gyerekszemmel

Hirdetés: karácsonyi program az esztelneki ferences templomban

1.    Advent 4. vasárnapján déli 12 órakor lesz a szentmise, délután 5 órától pedig meggyújtjuk a negyedik gyertyát a község adventi koszorúján. Hozzunk magunkkal gyertyát hogy minél nagyobb legyen a fény!

2.    December 23-án, hétfőn délután 5 órától lesz szentmise. A szentmisét megelőzően, 4 órától csendes szentségimádás és ez alatt szentgyónási lehetőség lesz.

3.    December 24-én, kedden éjfél előtt egy órával, azaz 11 órától kezdjük az ünnepi szentmiseáldozatot, azt megelőzően, ½ 11-től iskolás gyerekeink pásztorjátékot adnak elő. Szeretettel hívunk és várunk mindenkit az ünnepi szentmisére és az azt megelőző pásztorjátékra.

4.    Karácsony első és másod napján, szerdán és csütörtökön is a megszokott időben, délelőtt ½ 11-től lesz az ünnepi szentmise.

5.    Pénteken és szombaton reggel ½ 8-tól lesznek a szentmisék.

6.    A jövő vasárnap, Szentcsalád vasárnapján a megszokott időben, ½ 11-től mutatunk be szentmiseáldozatot. Az ünnepi szentmise főcelebránsa rendtartományunk provinciálisa, Erik testvér lesz. Azért jön Esztelnekre, hogy megáldja a Varga Mihály szobrász által faragott Szentcsalád domborművet. Ma, amikor veszélybe került a család, mint olyan, mi ezzel az eseménnyel szeretnénk hitet tenni a keresztény család mellett és fejet hajtani a Szentcsalád előtt, s kérni égi támogatását, pártfogását, Esztelnek község és minden magyar család számára.

Olyan szép és lélekemelő lenne, ha e rendkívüli alkalomra, ünneplőbe, akár székely ruhába öltözve, minél több család, apa, anya és gyerek jönne el együtt a templomba imádkozni és a Szentcsalád égi pártfogását kérni családjaink számára.

Örvendezve várjuk Urunk születésének ünnepét – Advent 3. vasárnap

Az adventi idő liturgikus szövegei ismételten arra hívnak minket, hogy Jézusra várakozva éljünk, hogy ne szűnjünk meg várni eljövetelét, s így nyitottak és készségesek maradjunk a Vele való találkozásra.

Ezt az időszakot, amikor örvendezve várjuk Urunk születésének, Karácsonynak ünnepét (II. Adventi Prefáció) különösen is jellemzi, illetve kellene, hogy jellemezze a szív ébersége.

Az éberség, amire itt utalunk, nem csak fizikai állapot, vagyis nem csak arról van szó, hogy éppen nem alszik az ember, hanem erkölcsi-szellemi készenlét, ami nélkül félresiklik az ember élete és nem talál el az élő Istenhez, hanem megmarad a biológiai létezés és a pszichés örömök sóvárgása szintjén.

A szív ébersége az, amit nekünk mindig, a mindennapok során gyakorolnunk kell. A külső környezet, a társadalom, amelyben élünk, a szokásos, kereskedelmi jellegű üzeneteket kínálja csillogó, villogó reklámjai által.

A kereszténynek úgy kell élnie Adventben, hogy ne hagyja figyelmét eltéríteni a reklámok csillogása által, hanem helyesen értékelje a dolgokat, s így belső tekintetét Krisztusra szegezze. Ha ugyanis kitartunk „imádságban virrasztva és dicséretében ujjongva” - mondja a szentmise adventi prefációja - akkor, szemeink képesek lesznek felismerni Benne a világ igazi világosságát, amely azért jön, hogy eloszlassa a homályt, a bűn sötétségét.

A mai nap, az öröm vasárnapjának liturgiája különösen is az örömre biztat minket: nem szomorú, hanem vidám virrasztásra, adventi várakozásra. Szent Pál írja: „örüljetek az Úrban szüntelenül: újra csak azt mondom, örüljetek, az Úr közel van!” (Fil 4,4) áll a mai vasárnap szentmiséjének kezdő versében/énekében.

Egyes felmérések szerint az orvoshoz fordulók közel harminc százaléka nem annyira testi okokból beteg, hanem lelki okokból, túlterheltségből, gondokból vagy éppen ellenkezőleg, a túlságosan üres élete miatt nem érzi jól magát a saját bőrében, és ezért így előbb-utóbb testi betegségtünetei keletkeznek. Az ilyenre szokták mondani, hogy “idegalapon” van a betegsége. Amivel azonban baj van, az a lélek, a sivárság, a boldogtalanság, a képtelenség arra, hogy az ember örülni tudjon. Aki lelkileg beteg, az nem szereti a saját életét, nem szereti a többieket, nem szereti a világot és ez a szeretet-gátoltság és ez az örömtelenség előbb-utóbb valahogy megbetegíti a testet is. Nagyon nagy szám ez a harminc százalék, a neurotikus eredetű panaszok száma, és ezért is fontos, hogy Isten az ő szavával az apostolon keresztül az örömre hív minket: „Örüljetek az Úrban szüntelenül: újra csak azt mondom, örüljetek”!

Az igazi öröm nem a szórakozás, kikapcsolódás gyümölcse, vagyis az élet feladatai és felelőssége elől való menekvést értve rajta. De nem is a derűs lelkiállapot, ami az alkotás vagy elért siker jó érzéséből fakad.

Az igazi öröm valami mélyebbhez kötődik. Természetesen a hétköznapi, gyakran szédületes életritmus közepette fontos időt találni a pihenésre, de az igazi öröm az Istennel való kapcsolathoz kötődik. Vagyis a valódi öröm forrása nem az idő vidám eltöltése, hanem az Úrral való találkozás, az ő valóságos, személyes jelenlétének a megtapasztalása. A hétköznapok  feszültsége mellett szükség van a kikapcsolódásra is, de a valódi örömöt, amely nem múlik el, az jelenti, ha találkozunk Istennel, Jézus Krisztussal, és szívünkbe fogadjuk Őt.

Ugyanis az öröm Isten lényéhez tartozik. A Biblia boldog Istennek nevezi (1Tim 1,11), akinél teljes öröm van (Zsolt 16,11). A teremtés alapvető vonása, hogy Isten az embert szeretetből és örömre teremtette. Ez tükröződik az ember környezete, élettere megteremtésében is: az ember bármerre megy, bárhová néz, mindenütt új szépséget, új örömöt fedezhet fel.

A Biblia teremtés történetében olvashatjuk, hogy amikor Isten látta, hogy nem jó az embernek egyedül, nem tud igazán örülni, akkor megalkotta az asszonyt (1Móz 2,18.21k). Isten és a teremtett világ között akkor vannak rendben a dolgok, akkor van harmónia, békesség, amikor Isten örül(het) alkotásainak, s az ember örül Istennek (Zsolt 104,31.34). Isten akkor örül az embernek, ha az féli őt, alázatosan jár előtte, engedelmes, akaratát cselekszi. Az ember számára létkérdés, hogy Isten örüljön rajta, mert ez megtartó, erősítő, hordozó erő (Neh 8,10). Mivel az öröm forrása Isten, ezért az embernek csak akkor lehet igaz és tartós öröme, ha kapcsolatban, közösségben van vele. Isten arcát látni, felismerni tetteiben, gyönyörködni törvényében, igazságában, szentségében mindennél nagyobb öröm (Zsolt 1,3; 4,7k) mondja a zsoltáros. A boldog Isten minden embert be akar tölteni minden örömmel (Róm 15,13), állítja szent Pál apostol.

Azonban ennek útját akarja állni a Sátán a bűnre való ösztönzése által. A bűn ugyanis elválaszt bennünket Istentől. Isten számára azonban ugyanúgy örömöt jelent az, ha kapcsolatba kerülhet az emberrel, ahogyan ez jelenti az örömöt a mi számunkra is. De ott van közöttünk a bűn szakadéka. Ezt mi, emberek nem tudjuk áthidalni. Isten azonban megtette.

Van egy egyszerű kis rajz, ami megmutatja, hogy hogyan. Egy mély szakadék látható, az egyik oldalon Isten, a másikon az ember. És a szakadékon keresztbe fektetve, mint egy híd, ott van a kereszt. Isten Jézusban, az ő keresztjében jött közel hozzánk, áthidalta a bűn szakadékát és Jézus személyében belépett az életünkbe. És Jézussal együtt beköltözött lelkünkbe az öröm is. Az Ő közelében az emberben átrendeződnek a dolgok.

Nem veszi el többé örömünket a bűn és a vádoló lelkiismeret, mert Jézus megbocsátja bűneinket. Nem veszi el többé örömünket az aggódás, a szorongás, a félelem a jelentől és a jövőtől, mert Jézustól megtanuljuk, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, akiben mindig, minden körülmények között bízhatunk. Nem ronthatja meg örömünket a környezetünk, a többi ember, mert Jézus erőt ad, hogy még az ellenségeinket is szeressük, és jóval győzzük le a tőlük kapott rosszat. Nem leszünk örömtelenek, kesergők, ha magunkra maradunk, mert elveszítettünk valakit akinek a szeretete nagyon fontos volt számunkra, vagy ha elfordulnak tőlünk emberek, mert tudjuk, átéljük, hogy Jézus mindig velünk van. A mobiltelefonok világában nem kell ezt sokat magyarázni. Jézussal bármikor, bárhonnan beszélhetünk, felhívhatjuk őt az imádság mobil vonalán.

Örömünk igazi, egyetlen megbízható forrása tehát az, amit Pál apostol mond: örüljetek, mert az Úr közel van! Istennek ez a közelsége nyugalmat, békességet, félelem és aggódás nélküli életet, biztonságot ad, és örömöt ébreszt bennünk.

Aki Isten közelségében él, akiben ott van Isten öröme, akiben él Jézus Krisztus, az nem lesz neurotikus beteg, hanem felülemelkedik az élet megbetegítő hatásain, stresszein.

Aki saját életében már találkozott Istennel, szívében olyan derűt és örömöt tapasztalt meg, amit senki és semmilyen helyzet nem tud elvenni. A sokat idézett nagy püspök, Szent Ágoston nagyon is jól értette ezt; az igazságot, a békét, az örömöt keresvén, miután életében már sok mindent keresett hiába, azzal a híres kifejezéssel zárja, hogy az ember szíve nyugtalan, nem lel derűt és békét, amíg meg nem nyugszik Istenben (Vallomások, I,1,1).

Az igazi öröm, ahogy már fogalmaztunk, nem egy múló lelkiállapot, sem pedig valami, amit saját erőnkből érhetnénk el, hanem olyan ajándék, ami az élő Istennel való találkozásból fakad, ha helyet adunk Neki önmagunkban, ha befogadjuk az életünket vezérlő Szentlelket.

Az ember igazi öröme az, hogy az élete a helyén van, Isten kezében, Őtőle várjuk a boldogságot, a segítséget, a megoldást életünk minden helyzetében. Ezért távol kerül tőlünk az aggódás, a félelem, a gondok, a magány érzése, hiszen tudjuk, hogy Jézusban olyan Urunk van, aki mindig szeretettel van velünk, ahogyan megígérte, minden nap, a világ végéig. 

Most, az adventi időben erősödjünk meg a tudatban, hogy az Úr eljött közénk és folyamatosan megújítja vigasztaló, szerető és örömteli jelenlétét. Bízzunk Benne; amint ugyancsak Szent Ágoston mondja, saját tapasztalatának fényében: „az Úr közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz” (Vallomások, III,6,11).

Bízzuk adventi várakozásunkat az Esztelneki Madonnára, akinek lelke ujjongott az üdvözítő Istenben. Vezesse ő szíveinket Jézus eljövetelének örvendező várásában, egy imádsággal és jó cselekedetekkel teli várakozásban.

Adventi gondolatok: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul” - December 11., szerda

Adventi koszorú - Esztelnek Ferences templom

„Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű.”

Szentírási részek:  Iz 40,25-31; Zs 102; Mt 11,28-30

Ha elolvassuk a mai evangéliumot, eszünkbe juthat, hogy talán ez kellene legyen a keresztények fő életcélja: tanulni attól a Jézustól, aki szelíd volt és alázatos szívű, aki szeretettel fordult még ellenségei, az őt bántalmazók felé is élete utolsó óráiban. 

Milyen nagy erő kellett ehhez! Én erre biztosan nem lennék képes - gondolhatjuk a fenti sorokat olvasva.

Pedig Jézus éppen nem az erős és nagy-hatalmú embereket szólította meg, sőt ellenkezőleg: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítelek titeket!” Pont azokhoz szólt, akiknek legnehezebb a sorsa, nekik/nekünk szeretne lelki nyugalmat adni.

Nem lehetetlen hozzá hasonlóvá válni szelídségben és irgalomban, hiszen, ha az lenne, nem hívott volna meg erre a feladatra minket. S a receptet is megkapjuk hozzá, már Izajás soraiból kiolvasva: „Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak, az ifjak is összeeshetnek erőtlenül. De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.”

Adventi várakozásunk közben és életünk nehéz pillanataiban is jussanak eszünkbe e szavak, s higgyük el: aki az Úrban bízik, erőt kap tőle.

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája

Miért hívjuk a hajnali misét roráténak? [Misevlog #advent]

„Újra itt van advent, nyílik az ég, közel az Úr, egy gyertya ég...” – Advent első vasárnapja

Szentírási rész: Mt. 24, 37 - 44

„Újra itt van advent, nyílik az ég, közel az Úr, egy gyertya ég...” hangzik az egyik vallásos énekben.

Az egyházi év kezdetén mindig csodálatosan szép és ösztönző az adventi koszorú készítése, ahol ez még ma is gyakorlatban van és a gyertyagyújtás szertartása, amit ma és az elkövetkező vasárnapok estéjén mi is elvégezünk kint a kolostor előtti téren délután 5 órától. 

Maga a koszorú is figyelmeztető a mi számunkra. Örökzöld fenyőlevelei Jézus halált legyőző örök szeretetére emlékeztetnek.
A világító gyertyák számának növekedése szimbolizálja a növekvő fényt, szeretetet, amelyet Isten Jézusban a várakozónak ad karácsonykor. Az egymás után fellobbanó gyertyák növekvő fénye jelzi, hogy karácsonyhoz közeledve múlik a bűn sötétsége és növekszik a fény, hisz karácsonykor maga a Fény, Jézus Krisztus jön közénk.
A lila szalag, mellyel átkötjük a koszorút, lelkiismeret vizsgálatra, ennek következtében bűneink felfedezésével, beismerésével bűnbánatra, megtérésre ösztönöz, s szent fegyelemre és összeszedettségre serkent.

Ezért van az, hogy az öntudatosan élő hívő keresztény ember advent folyamán tartózkodik a zenés, zajos mulatságoktól, s a rohanó világ reklámos hangzavarában is megpróbál befelé fordulni, rendet rakni Istennel, s embertársaival való kapcsolatában. Ugyanis az ember magára maradva, Isten nélkül, csak a bűnnel tudja eljegyezni életét. Isten kegyelmével azonban a bűnből is fel tud emelkedni, és Krisztushoz kapcsolódva Isten akarata szerint tud élni. Sőt, éppen az Isten akaratának a sóvárgása képesíti az embert arra, hogy szolgálatot vállaljon, és küldetésben járjon az emberek között.

A keresztény és minden emberi közösség közös tapasztalata, hogy a nagy eseményekre készülni kell. Így az ókorban az uralkodó érkezését már hetekkel az esemény előtt hírmondó adta tudtul, hogy a helyiek rendbe tehessék az utakat, a házakat. Ilyen esemény az advent is: amikor a Királyok Királyának érkezésére emlékezünk és nemcsak környezetünket, házainkat, hanem szívünket és emberi kapcsolatainkat is rendbe szeretnénk tenni.

A Biblia legvégén, a Jelenések könyvének utolsó előtti mondatában feltör az őskeresztények szívből fakadó kérése, maranatha: azaz jöjj el, Uram Jézus.
A valamiképp már Istenre talált és ezért Istent még inkább kereső ember kívánsága ez. Az advent szó a görög maranatha latin megfelelője. Az egyház nyelvén Úr-jövetet jelent. Az Úr: a názáreti Jézus Krisztus, akiben Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiaként adta Őt nekünk, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.

Így advent értelme nemcsak az, hogy felidézzük emlékezetünkben a Megváltó születése előtti időszakot, az emberiség vágyát az Üdvözítő után és az Ószövetséget. Advent értelme nem is holmi külsőséges, látványos, felszínes hagyományok megismétléséből, „imádásából” áll.
Az advent számunkra valóságos várakozás és előkészület kel-hogy legyen az Úr érkezésére, jövetelére.

Miért? – kérdezhetné valaki. Talán nem jött még el valóságosan az Úr? Miféle eljövetelről beszél az adventi időszak? És miért kezdődik újra minden évben az előkészület? Mikor jön el az Úr?
Az adventi liturgiában, a mai olvasmányok válaszolnak ezekre a kérdésekre, amikor az Úr három eljöveteléről beszélnek.

Jézus Krisztus első eljövetele, a történelmi, a 2019 évvel ezelőtti, az ő test szerinti születése: az, hogy közénk született, vállalta emberi mivoltunkat, mai szóval élve szolidáris lett velünk. Ezzel lehetővé tette, hogy az eredeti bűn következtében, vagy éppen a személyes bűn következtében megromlott kapcsolat helyre álljon Isten és ember között, hogy megszabaduljunk vétkeink nyomasztó terhétől. Ezt az eljövetelt, ezt a „végső időt” várta a választott nép, ezt hirdették a próféták. Ennek a messiási időnek volt nagy hírnöke Izajás próféta is, a mai első olvasmány szerzője. S Karácsony ennek az Úrjövetnek, vagyis Jézus test szerinti születésének az ünnepe.

Másodszor jön el az Úr minden hívő emberhez egyénileg, az ő kegyelmeivel, amikor megjelenik a személyes hitben, a hit szerinti keresztény életben és a szentségek vételében: szentgyónásban, szentáldozásban. Ez az eljövetel tulajdonképpen egy egész életen át tartó folyamat, tökéletesedik, amikor egyre jobban „magunkra öltjük Urunkat, Jézus Krisztust – Pál apostol szerint –, hogy ne a bűnös vágyak szerint cselekedjünk”(Róm 13,11…). Ez az eljövetel személyes találkozások sorozata Jézus Krisztussal a személyes napi imában, az egyházban, az egyháztanításaiban, szentségeiben és embertestvéreinkben. Ezeknek a találkozásoknak a betetéződése lesz halálunk után az üdvösség, amikor örökre együtt leszünk Urunkkal és részesülünk dicsőségében.

Harmadszor jön el az Úr az evangélium ígérete szerint, a világ végén, a közösségi, az utolsó ítéletre. Ez az eljövetel az emberiség történelmének, üdvtörténetének a befejezését, az új ég és új föld születését jelenti. Jézus Krisztus világvégi eljövetelének jele és záloga az egyház, amely mint Noé bárkája – amire utal az evangéliumi szakasz –, összegyűjti és megmenti Isten népéből mindazokat, akik tudatosan akarják, igénylik ezt.

Az Úr első eljövetele már megtörtént 2019 évvel ezelőtt. Hogy a harmadik, a világvégi eljövetel mikor lesz pontosan, senki sem tudja a földön: „mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok”- mondja az evangélista (Mt 24,44).
Azt azonban tudjuk, hogy a harmadik eljövetelre a második, a kegyelmi eljövetel, a vele való találkozások készítenek fel bennünket. Csak vegyük észre az Eljövendőt, halljuk meg kopogtatását és engedjük be szívünkbe, életünkbe: a napi személyes ima, a Biblia olvasása, a szentségekhez való járulással, akár a napi szentmiseáldozaton való részvétellel különösen most az adventi időben, illetve a felebaráti szeretet gyakorlása, a jótettek által.

Mi tehát a feladatunk? E kérdésünkre maga Jézus adja meg a választ a mai evangéliumi szakaszban: „virrasszatok tehát, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok”.
Így advent az ébredés, a virrasztás, a várakozás ideje. Igaz a mai rohanó ember számára különösen is nehéz várni. Szeretne mindent azonnal megkapni. Pedig sokszor milyen fontos az előkészület.

Pilinszky János, katolikus írónk mondja, hogy: „Aki jól várakozik, az időből éppen azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: hetek, órák, percek kattogó szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, mint amire vár.” (Szög és olaj 371)

Ezért szegezi nekünk a kérdést a vers írónője (Lukátsi Vilma):
...ha nincs advent (mármint várakozás), lesz-e majd karácsony?
Váratlanul várjuk az Urat?
A zöld lombú, behavazott erdő
nem lelkünk állapotára mutat?
- Hogy várjuk Urunk visszajöttét?
… Emeljük föl szemünket az Égre,
és akinek van füle, meghallja: - Ébredjetek!
Ne szenderegjetek! - Az ÚR visszajötte közeleg!

A Kis Hercegnek mondja a róka: ha tudom, hogy délután 3-kor érkezel, már 2-kor elkezdem készíteni a szívemet a találkozásra.

Most advent kezdetén mi is kezdjünk hozzá és készítsük elő szívünket, lelkünket a Nagy találkozásra. Mert ha a gyermek örömteli izgalmával kezdjük el adventi készülődésünket Karácsony ünnepére. Ha mi is annyira vágyakozunk az Úr Jézus után, mint a kisgyerek távollévő szüleinek hazatértére, mint a szerelmes szerelmére, hitves a hitvesére, szülő a távol lévő gyerekére, akkor egészen biztos, el fog jönni, be fog lépni az életünkbe, hogy azt átalakítsa és irányítsa a boldogulás, az üdvösség útján.

Félreértés ne essék, a keresztény ember számára az adventi időszak egyáltalán nem azt jelenti, hogy most, az esztendő utolsó hónapjában kellene behozni az egész éves elmaradást, nemcsak azt jelenti, hogy barátainkkal, szeretteinkkel többet vagyunk együtt, hanem sokkal inkább azt, hogy önmagunk, Isten által megalkotott önmagunk leszünk. Elcsendesülünk, magunkba fordulunk, ami nem is annyira egyszerű ezekben a fogyasztás vezérelte, felfokozott tempójú napokban.

Advent, ahogy a neve is mutatja, az eljövetel időszaka: mintegy kérdésként feszül felénk ilyenkor nap mint nap, hogy kinek az eljövetelére várunk? Egyáltalán törődünk-e még azzal, hogy vár reánk Valaki, aki meg akarja újítani életünket, istenkapcsolatunkat?
Éppen ezért vegyük komolyan Izajás próféta biztatást: „Rajta, menjünk fel az Úr hegyére, (...) hogy tanítson meg útjaira, és így ösvényein járhassunk” (Iz 2,1–5).

Az adventi készületünk legyen tudatos várakozás. Éljük át ugyanazt a messiásvárást, amely az ószövetségi választott nép lelkében élt. Várjuk úgy Jézus eljövetelét, mint ókori elődeink, akik teljes reménységgel és bizonyossággal imádkozták nap mint nap, hogy „marana tha, azaz jöjj el, Uram” Jézus!
Ne feledjük, amilyen az adventünk, az adventi készülődésünk, várakozásunk, olyan lesz majd a karácsonyunk is.

Adventi ráhangoló - advent 1. hete, kedd – Hogyan lehet belső békénk?

Adventi ráhangoló - advent 1. vasárnapja