2. Kik állhatnak az események nyomán fellépő támadások mögött?Akik nyomon követtük az esetek sajtóvisszhangját, láthattuk, hogy a regensburgi beszéd utáni sajtóhadjárat célja nem az volt, hogy utánajárjon: Összeegyeztethető-e az emberi értelem Istennel, mint ahogyan azt a pápa mondja vagy sem? Vajon valóban fontosabb-e a szólásszabadság, amit a ma nyugati embere állít, mint a másik ember vallásos meggyőződésének tiszteletben tartása vagy sem? A Williamson-ügy kapcsán pedig a nemzetközi médiát nem az Egyház és a szakadár Testvériség közötti szakadás megszűnéséről való tárgyilagos és józan tudósítás, hanem a pápa vélt antiszemitizmusa érdekelte. Végül a pedofilbotrányok után nem az állt a sajtó érdeklődése középpontjában, hogy hogyan lehetne a gyermekeket ezen túl ezektől a perverz visszaélésektől mind az egyházi, mind az állami, mind a privát intézetekben megóvni, hanem kizárólag az, hogy hogyan lehetne az Egyház legfőbb vezetőire rábizonyítani, hogy maguk is bűnrészesek?
Miért éppen a pápát támadták olyan hevesen mindhárom esetben? Először is azért, mert ő az, aki a kereszténység legnagyobb hit és erkölcsi tekintélye, ami egy más meggyőződésű vagy hitetlen számára jogtalan igény. Korunk uralkodó ideológiája ugyanis azt vallja, hogy nem létezik egy mindenki számára érvényes igazság. Az az igaz, ami az egyén vagy egy csoport számára fontos. Mint ahogyan egyetlen egy vallás sem sajátíthatja ki magának a jogot az igazságra. Minden hitnek, minden vallásnak és minden meggyőződésnek egyformán van igaza. Ezt nevezi a pápa a „relativizmus diktatúrájának”... Másodszor pedig, ezek a „botrányok” tipikus példái annak, amit a szociológia „morális pániknak” nevez. Amikor egy meghatározott csoportról egy már régebb óta létező jelenséget a média felnagyít, annak számát és előfordulását eltúlozza, majd ún. „erkölcscsőszök” segítségével a csoportot az egész társadalomra nézve veszélyesnek tünteti fel. A három eset kapcsán is azonnal fölsejlik a mögöttes szándék: miközben miattuk a római pápát, a Katolikus Egyházat tesszik felelőssé, hitelét rontják, hit- és erkölcsbeli „felsőbbrendűségét” megkérdőjelezik, ezzel a maga által emelt piedesztálról ledöntik, és a társadalom előtt károsnak és veszélyesnek bélyegzik meg.
2.1. Külső erők
A pápa elleni támadások egyik táborához azok az erők tartoznak, melyek alapvetően nem fogadják el az Egyház tanítását (pl. szexuális etika), felépítését (teokrácia és nem demokrácia), és érdekeltek annak hiteltelenítésében illetve lerombolásában. Összetett erők ezek, amelyek nem valamiféle előre kitervelt összeesküvésben lépnek színre, hanem inkább a dolgok természetéből fakadóan szállnak szemben az Egyházzal, a vallással.
2.2. Belső erők
A másik tábort a pápa „katolikus ellenzéke” alkotja: laikusok és teológusok egyaránt, akik arra számítottak, hogy átmeneti lesz, aki lehetőleg nem túl sok zavart okoz az Egyházban. Ezek most leginkább teológiai és liturgikus tanítása kapcsán kritizálják őt. Legfőbb vádjuk, hogy nem lép előre az általuk kívánatosnak tartott „reformokban”: mint a papi cölibátus eltörlése, a nők pappá szentelése, a nép több beleszólásának biztosítása a püspökkinevezésekben.
Folytatjuk
Forrás: Stuttgarti Katolikusok facebook-ja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése