Hogyan imádkozz? - 2. rész - Fogalomtisztázás

STRAND fesztivál All Stars - Mama kérlek

Két rokon hivatás - Húsvét 4. vasárnapja

Esztelneki Madonna - 1750

Amint már a bevezetőben mondottam, az idén május első, húsvét negyedik vasárnapja, nemcsak az Anyák napja, hanem a hivatások (53.) világnapja is.

Egyházunk minden év május első vasárnapján figyelmünket az édesanyákra irányítja, és hálát akar adni a Legszentebb Háromságnak az anyaság, s egyben a nő misztériumáért, s mindazért, amit a női méltóság megvalósított, hiszen az Istenre figyelő nők által „Isten nagy tettei” érvényesülhettek az emberiség javára. Végül is, nemde egy asszonyban és általa történt meg az, ami a földön az emberi történelem legnagyobb eseménye: Isten megtestesülése, emberré válása?

Így, Szűz Mária hónapjának első vasárnapján Egyházunk figyelmünket először az édesanyákra irányítja. Isten Máriában, Szent Fia szülőjének személyében az anyai hivatást a legfelsőbb erkölcsi magaslatra emelte azáltal, hogy Jézus, a második isteni Személy „édesanyától született”(Gal 4,4).

Amióta a betlehemi anya a Megváltót a világra szülte, az anya méhe áldott és megszentelt. Amióta Krisztus maga Máriát ezerszer is édesanyjának nevezte, az édesanya neve megszentelődött. Amióta a szent evangélium kezdetén ezek a szavak olvashatók: „Mária, akitől született Jézus, akit Krisztusnak neveznek”(Mt 1,16), az anyai méltóság evangéliumi jó hír lett.

Május hava tehát Mária által az édesanyáké, azoké, akik évezredek óta kezükben tartják a világ sorsát. Aki teremtetett, maga is teremtő lett az anyaság által – állapíthatjuk meg igazából minden egyes édesanyáról. S az anyák a teremtéssel együtt vér és lelki közösséget vállalnak gyermekeikkel. „Ékes termőág” énekli róluk a költő, de védő lombok is ők az életben, úgy, mint a középkori festményeken Mária égszínű palástja.

Azáltal, hogy az anya életet ad gyermekének, szent természeti kötelék támad anya és gyermeke között. Erősebb azonban az erkölcsi kötelék, amelyet Isten IV. parancsolata szögez le: „Tiszteld atyádat és anyádat”! A tisztán természetes kötelék meg van az állatoknál is, legalább addig, amíg a kicsi saját maga nem tudja élelmét megszerezni…

Akkor lesz emberhez méltó az anya és gyermek kapcsolata, ha a természetes nívóról természetfeletti síkra emelkedik. Minden erkölcsi rend Isten parancsolatain nyugszik. Éppen ezért az anyák és gyermekek az erkölcsi normák szerint kell, hogy együtt éljenek!

Az anyának az Üdvözítő szava szerint örülnie kell, ha apró ember születik a világra (Jn 16,21). A gyermeket ezért áldásnak és nem átoknak kell tekinteni. A gyermekek viszont hálás szeretettel és tisztelettel tekintsenek szüleikre.

Soha senkire nincs annyira szükség itt a földön, mint éppen a jó édesanyákra. Ezt az igazságot a legjobban a kisgyermek érzi meg. - Nagy Frigyes német császárról jegyezték fel, hogy egy alkalommal összeszedette birodalmában a még beszélni nem tudó árvákat, és gondoztatta őket. Az ápolóknak azonban megtiltotta, hogy beszéljenek hozzájuk. Meg akarta állapítani, hogy emberi segítség nélkül megtanulnak-e beszélni. A csecsemők nem sokáig bírták a kísérletezést. Rövidesen jelentették a császárnak: Uram, már nincsenek árvái.

A gyermekek, akik anyai szeretet nélkül nőnek fel, többnyire rideg kedélyűek, „érzelmileg sérültek” lesznek. Állandó szeretet éhségtől szenvednek, mivel kiskorukban nem volt alkalmuk odasimulni édesanyjuk szívéhez, mivel senki sem mosolygott rájuk, nem csókolta meg őket, nem simogatta meg fejüket. Ezek a gyermekek felnőnek, és fizikailag egészségesek lesznek, mindent megtanulhatnak, csak egyet nem a szeretetet. Olyan lelki sérülés érte őket, amelyet egy életen át nem lehet kiheverni, vagy csak kemény küzdelem és külső segítség által.

Az anyák napja viszont arra is felhívja a figyelmet, hogy nemcsak a gyermekeknek van szükségük édesanyákra, hanem az anyáknak is gyermekeikre. Ahogy fentebb mondottuk: a gyermekek hálás szeretettel és tisztelettel tekintsenek szüleikre, édesanyjukra, akinek életüket is köszönhetik.

Ahhoz, hogy az édesanyák helyt tudjanak továbbra is állni övéik mellett, kell egy-két köszönő, biztató, bátorító szó feléjük. – Egy elkeseredett asszony, akinek soha nem köszönték meg a főztjét férje és gyermekei, húsvétkor szalmát tett az ünnepi asztalra. Amikor pedig felelősségre vonta férje, akkor csak ennyit kérdezett: mi az ezt észrevettétek? És a sok száz finom ebédet nem? Ezért szóltok? Azokért soha? Vigyázzunk arra, hogy ne bizonyuljunk hálátlanoknak.

Valaki azt mondotta, hogy az anyai szív dobogásának, soha nem lenne szabad megszűnni. De az igazság az, hogy az anyai szív dobogása csak egy pillanatra áll le, míg átlépi a földi és a természetfeletti élet határát, mert mihelyt Isten színe elé kerül, rögtön közbenjár övéiért. A keresztény ember hisz a szentek közösségében. És abban is, hogy az elköltözöttek – Istenben, mint a mindentudás Tükrében – tudnak rólunk és közbejárnak értünk. Ezért az árvák és az özvegyek bizalommal kérhetik a jó Istent, hogy elhunyt szeretteik közbejárására segítse őket. Ugyanakkor az elhunyt szülőkért végzet szentmisében könyörgünk az ő lelkük üdvéért – szép dolog ez.

Azonban mindennél fontosabb az, hogy már itt a földön törekedjünk visszafizetni szüleink jóságát. Azt hiszem a legdurvább és a legvisszataszítóbb jelenet az, amikor a gyermek szüleinek temetésén nagy krokodilkönnyeket hullat, sírási jelenetet rendez, de míg éltek szülei, feléjük sem nézet, hogy az öreg-beteg szülőknek nincs-e szükségük egy pohár vízre, darab kenyérre...

Az egyik kínai író művében (Lin Yutang: Bölcs mosoly) a szülői tiszteletről a következőket olvashatjuk: „a természetes ember szereti gyermekeit, de a kulturált ember a szüleit szereti. Egy kínai legnagyobb bánata, ha örökre elvesztette az alkalmat, hogy öreg szüleit orvossággal és levessel szolgálhassa ki halálos ágyukon, vagy nem lehet jelen haláluk pillanatában.”

Bármennyire is magasztos az édesanyai hivatás, egyet nem szabad elfelejteni, hogy az anyai hivatással szent kötelességek járnak együtt. A Szűzanya példájára a mai édesanyának is úgy kell ápolnia, gondoznia, nevelnie gyermekeit, hogy róluk is el lehessen mondani azt, amit Mária Fiáról irt az evangélista: „Jézus meg növekedett bölcsességben, korban Isten és az emberek előtti kedvességben”(Lk 2,52). Bár a Tarzán filmek már a múlthoz tartoznak, viszont a Tarzánként felnövő gyermekek vadállatias ösztöneikkel ma is kísértenek az élet dzsungelében. Sajnos az utca, a rossz társaság, a számítógép képernyője előtt töltött sok idő eltorzítja, vagy megfojtja fiaink és lányaink lelkét. Hogy ez ne így legyen, ezért az édesanya, illetve a szülő és gyermek kapcsolatát a természetes nívóról természetfeletti síkra kell emelni. Minden erkölcsi rend Isten parancsolatain nyugszik. Éppen ezért a szülőknek és gyermekeiknek az erkölcsi normák szerint kell, hogy együtt éljenek!

Elsősorban az édesanyák, de természetesen az édesapák kötelessége is, megtanítani gyermekeiket a helyes Isten és emberszeretetre, mert aki Istent igazán szereti, az egészen biztos, hogy szeretni fogja embertársait is...

A bevezetőben utaltunk arra, hogy a mai vasárnap nemcsak az Anyák napja, hanem a papi hivatások (53.) világnapja is. Talán ennek lényegére, mibenlétére leginkább Jeremiás próféta hivatás története világit rá.

Az egész Bibliában egyedülálló Jeremiás próféta meghívása. A többi meghívott személy, mint Ábrahám, Mózes, Sámuel, Izajás és még sokan mások meghívás–elbeszélésében nem kerül felszínre olyan elemi erővel a meghívott személy és Isten közötti szoros kapcsolat, mint az ő esetében. A születés előtti prófétai meghívás egyedüli a Szentírásban.

Jeremiást az Isten még az anyaméhben ismeri, még mielőtt megszületett volna felszentelte és prófétául rendelte a nemzetek javára. Isten a teremtő és Jeremiás a teremtett. Isten nem csupán egy valaki a sok létező közül, aki beleavatkozik a fiatal Jeremiás életébe, hanem ő az, aki a prófétát még születése előtt bizonyos feladatra rendelte. „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek…”

Hátborzongatóan mély kapcsolatra vetnek fényt ezek a szavak, amelyeket maga Isten mond prófétájának. Jeremiás Isten színe előtt „csak”, mint próféta létezik, hiszen eleve arra rendelte.

Amit Isten ajkáról hall, a meghívás, nem idegen az ő lététől, hanem azzal szorosan összefügg, mélyen benne gyökerezik a prófétai meghívás, hogy beszéljen az Isten nevében. Annak ellenére, hogy egy alkalommal így fakad ki: „Rászedtél Uram, és én hagytam, hogy rászedj” (20,7). Ez a kifakadás arról is tanúskodik, hogy ő nem vágyott erre a megbízatásra, hanem sokkal inkább Isten akarta, hogy próféta legyen és ő beleegyezett ebbe. Hivatása átöleli egész életét. Nem saját kezdeményezésére, hanem Teremtője elhatározásából próféta ő.

A próféta ellenvetése: még túl fiatal, elővételezik visszautasító hallgatóinak kifogását, miszerint túl fiatal, hogy próféta legyen. Két szempontból is meglepő ez az egyszerűség, látomás nélküliség: meghívása emlékeztet Mózesre, aki szintén ellenkezik meghívása ellen.

Ma is vannak fiatalok, akiket Isten ilyen sodró erővel hív meg egy egész embert igénybe vevő hivatásra. Sokan meglepődnek ezen a hangon. Pont engem Uram, miért? Hiszen túl fiatal, vagy túl gyarló, túl gyenge, túl félénk vagyok. Más terveim vannak az életben. De az Isten néhány személyt már megalkotásuk és születésük előtt „prófétának” rendelt. És az út, amelyre hív, nem feltétlenül a gyors, földi sikerek útja. Ellenszéllel, ellenállással, megvetéssel és üldöztetéssel egyaránt kell számolnia a meghívottnak, olykor éppen a magukat jó keresztényeknek tartok részéről. De számára is érvényesek a Jeremiás prófétához intézett biztató és vigasztaló szavak: „Ne félj tőlük, mert veled vagyok, és megoltalmazlak”.

Ma, a hivatások vasárnapján két rokon hivatásról az anyai és a papi hivatásról elmélkedtünk. Mindkettőben közös és lényegesen fontos az élet – a fizikai és a lelki – élet továbbadása, valamint annak felelősségtudattal való kibontakoztatása.

A bibliai szent asszonyok, a próféták, apostolok és szent tanítványok életpéldáját szem előtt tartva, ma azért imádkozzunk, hogy minden asszony és az Úr által megszólított ifjú találja meg Isten misztériumában önmagát és „legfőbb hivatását”.

Mária pedig, aki a hit, a szeretet és a Krisztussal való tökéletes egység rendjében az egész Egyházat megelőzi, esdje ki mindnyájunk: férfiak és nők számára egyaránt, azt a „gyümölcsöt”, azt az isteni segítséget, ami elengedhetetlenül szükséges legfőbb hivatásunk valóra váltásához. Ámen!

Ünnepélyes Mária-köszöntő. Élő közvetítés 17 orától. Május 2. 2020

Bátor Botond testvér pálos szerzetes gondolataival köszöntjük az Édesany...

5 dolog, ami idegesítő bennünk katolikusokban! - #papoktitkosélete

Hogyan kommunikálj nem hívőkkel? - Karantén verzió #papoktitkosélete

Az Úrral való találkozás előfeltétele a Szentírás és Eukarisztia - Húsvét 3. vasárnapja

A hét első napján, amikor kora hajnalban az asszonyok kimentek a sírhoz és azt üresen találva két angyallal találkoznak, akkor az angyal ezt kérdezi tőlük: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt”(Lk 24,6). „A sírtól visszatérve, mindent hírül adtak a tizenegynek és a többieknek… de azok üres fecsegésnek tartották és nem hittek nekik”(Lk 24, 9-11).

Emiatt teljes a káosz és a kiábrándultság az apostolok és a tanítványok lelkében. És mint ilyenkor lenni szokott, nem a józan ész, nem a tények, nem a hiteles tanúk számítanak, hanem a mendemonda, a pletyka, a hisztéria. És mindez azért van, mert nem valósította meg álmaikat, hozzá fűzött reményeiket. Azt remélték, hogy Jézus kinyilatkoztatja magát, mint Isten, megszabadítja Izraelt, kiűzi a rómaiakat, felállítja Isten uralmát, leleplezi a képmutatást, felfedi a korabeli papok kétértelmű tevékenységét, megszünteti a külsőségek szatócskodását, szétszakítja az írástudók pókháló-szövevényeit és a szabad, valódi hit útját egyengeti.

Ezt a lelkiállapotot, sivár és silány kiábrándultságot szinte kézzelfoghatóan képviseli Jézus két tanítványa, akik elhagyják Jeruzsálemet, az apostolok és tanítványok közösségét, hogy visszatérjenek Emmauszba, hogy visszatérjenek régi életükbe Annyira összetörte őket Jézus kivégzése, hogy már-már a meghasonlás örvényébe kerültek. Szemük, agyuk elsötétült, - önmagukat elvesztő, meghasonlott, személyiségükben megsérült, botorkáló vándorokká váltak.

A tanítványok nem hogy vigasztalták volna egymást, épp ellenkezőleg, még jobban felkorbácsolták egymás indulatát. Ennek következtében erőt vett rajtuk a menekülés démona: legjobb itt hagyni ezt a helyet, gondolták magukban, a szégyen városát. A kísértés azért is rettentő, mert Jeruzsálem minden hívő legszentebb szentélye, Jahve, azaz Isten otthona és ők ezt az otthont hagyják el.

Tény, hogy ilyen állapotban csak menekülni lehet. De hová? Önmagunk elöl, nem mehetünk sehová: árnyéka vagyunk saját énünknek. Hiába menekültek Jeruzsálemből, önmaguk zsákutcájába jutottak, s ha nem találkoztak volna Jézussal, végképp eltévedtek volna saját lelkük útvesztőjében. A Jézussal való találkozás döntően megváltoztatta e két kétségbeesett ember lelki útirányát.

Az emmauszi tanítványok megtérése abból állt, hogy Jézus megállította és nem engedte tovább őket, - eléjük állt a menekülésük legveszélyesebb pontján, hogy száznyolcvan fokos fordulattal visszairányítsa őket oda, ahová valók, ahol lelkük, sorsuk fészke, otthona van: Jeruzsálembe, amit nem illik, nem szabad cserben hagyni, amit vállalni kell!

A tanítványok csalódottan, szomorúan bandukolnak az Emmausz felé vezető úton. Ekkor szegődik melléjük valaki, akiről sokáig nem derül ki, kicsoda is valójában. Bár lángol a szívük szavai hallatán, de túl nagy még a csalódottságuk. És Jézus magyaráz, nagyon türelmesen, hosszasan, kilométereken át. Ez a magyarázat kellett ahhoz, hogy az ellentétes pólusnál megrekedt tévedésükből ki tudja őket ragadni.

Biztosak lehetünk benne, hogy ugyanezt velünk is megteszi. Melengeti didergő szívünket, élesztgeti hitünket isteni szavával. Mellénk is mellénk szegődött, és kísér, hosszú kilométereken, sőt egész életünkön át. Időnként felismerjük őt, mint az emmausziak, a kenyértörésben. De legtöbbször ismeretlen vándorként követ, velünk zarándokol. Megszólít egy-egy ember szavával, tetteivel, választ vár, de ha szomorúan bandukolunk, kész megvigasztalni. Néha meg belső hangként halljuk szavát, és jól tesszük, ha figyelünk rá. Ha figyelünk rá, akkor hangja átforrósítja szívünket, unalmas hétköznapjainkból nehéz, de csodálatos kalanddá változtatja életünket. Ha belebocsátkozunk ebbe a kalandba, lassan kibontakozik szemünk előtt a titok, és részesei lehetünk a feltámadás titkának.

A tanítványok teljes megtéréséhez azonban még valami kell. Bár lélekben már kezdenek "átállni", és szívük lángol (Lk 24,32), de még hiányzik a végső elhatározás: a hazamenetel, a visszatérés Jeruzsálembe. Különben is „esteledik és már lemenőben van a nap”. Ilyen helyzetben elbátortalanodik a vándor. És ki tudja, holnap lesz- e még annyi ereje az embernek, hogy valóra váltsa azt, amit ma olyan szépen elgondolt...

Az Úr Jézus ezt nagyon jól tudja. Éppen ezért látszatra „úgy tett mintha tovább akarna menni”, valójában mégis velük maradt. Sőt, asztalhoz ült velük, ami mindenhol, különösen Keleten a szívélyesség, barátság, intimitás jele. Ami futó találkozásnak látszott először, most a bátorító barátság alkalmává vált és a felismerés pillanata, illetve a Föltámadottal való találkozás meghatározó élménye lett.

Szent Lukács szinte szóról szóra azonos mondattal fejezi ki az emmauszi kenyértörés leírását és a nagycsütörtöki Utolsó vacsora történését: kenyeret vett kezébe, - hálát adott, - megtörte, - odanyújtotta nekik (vö. Lk 22,19 és 24,30).

Annyi bizonyos, hogy ez a gesztus annyira jellegzetesen jézusi volt, hogy nem a bibliamagyarázata közben, nem a hanghordozása alapján, hanem a kenyértörés pillanatában és magának a módnak, a jézusi gesztusnak láttán történt a minden kételyt elsöprő felismerés, a perdöntő meggyőződés, hogy a hozzájuk csatlakozó idegen maga Jézus, a Feltámadott!

Vagyis azzal ültek egy asztalnál, akiről azt gondolták három napon keresztül, hogy mindaz, amit tanított, merő illúzióvá vált keresztre feszítése miatt. De azáltal, hogy most saját maguk meggyőződtek, hogy a Feltámadottal találkoztak, tehát él, megtanulnak új módon találkozni a Keresztre-feszítettel is. Élményük lényege feloldja minden problémájukat, hiszen Isten Jézus mellett áll halálában is! Most már „az ismeretlen vándor” akár el is távozhat, hisz ettől a pillanattól jelenlévő marad számukra akkor is, ha eltávozik.

Ez az a hitélmény, melyben részesülhet minden hívő. A hit kegyelme segít abban, hogy hogyan hihetek a Feltámadottban, aki egyben Keresztre-feszített is. Ennek a felismerése történt Emmauszban, - és „ekkor eltűnt előlük” (24,31).

Most már nincs miért menekülni. Sőt, vissza kell menni, rohanni Jeruzsálembe, melyet hűtlenül elhagytak. „Lángoló szívvel” siettek vissza, hogy elmondják életük egyetlen és megmásíthatatlan élményét a Tizenegynek, akik ugyanezzel az élménnyel várták őket: láttuk, megjelent Simonnak is!

A mai evangéliumi szakasz isteni üzenete: a Szentírás és az Eucharisztia nélkülözhetetlen elemei annak, hogy találkozzunk az Úrral. Mi is gyakran érkezünk a vasárnapi szentmisére aggódó gondolatainkkal, nehézségeinkkel, csalódásainkkal. Az élet olykor megsebez bennünket, és mi szomorúan elindulunk „Emmauszunk” felé, hátat fordítva Isten tervének. Eltávolodunk Istentől. Azonban Isten szavának liturgiája befogad minket. Jézus megmagyarázza az Írásokat és szívünkben lángra lobbantja a hit és a remény melegségét, az Eucharisztiában pedig erőt ad nekünk.

Az emmauszi tanítványok is befogadták Isten Szavát; osztoztak a kenyértörésben és a szomorúság és a kudarc érzése örömmé változott bennük. Ne feledjük, Isten szava és az Eucharisztia mindig örömmel tölt el bennünket, ha nyitott szívvel és őszinte hittel fogadjuk őket.

#papoktitkosélete - Hogy néz ki egy gyóntatófülke belülről?

Hogyan imádkozz? - 1. rész - #papoktitkosélete

"Denk an die...!" Magyar fiú videója nyert a koronavírusos kampányban amelyet a Bázeli Zeneakadémia hirdetett meg

II kedd. Szent Antal nagykilenced. Élő közvetítés 18 -orától. Április 21...

"Meglátogatta az ő népét"

Nem hiszem, hacsak nem látom! - Az Isteni Irgalmasság – Húsvét 2. vasárnapja

Ma, húsvét második vasárnapján az Isteni Irgalmasságot ünnepeljük. Az egyház legfiatalabb ünnepét Szent II. János Pál pápa, húsz évvel ezelőtt, 2000. április 30-án rendelte el, hogy az Isteni Irgalom a harmadik évezred útja legyen.

Az ünneppel kapcsolatban érdemes idéznünk Jézus szavait, melyeket Szent Fausztina, lengyel nővér naplójában olvashatunk: „Azt kívánom, hogy az irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, de főleg a szegény bűnösök részére”. Ennek következtében az Irgalmasság vasárnapján teljes búcsú nyerhető a szokásos feltételek mellett, jelen esetben a tökéletes bánat félindítása és a lelki-áldozás elvégzése által.

A hitnek és a szeretetnek legveszedelmesebb ellensége a kétely: a furdaló kérdés, vajon a föltámadással kapcsolatos hit nemcsak áltatás és önámítás. Ilyenkor az okoskodás, a bizonyítás sem segít tovább, mert ezekbe is belemar a kételkedés. Csak, egy nagy, mindent megmásító élmény számít, mégpedig az, ha az isteni Irgalmasság maga nyilatkozik meg, s érezteti szerető, értünk aggódó jelenlétét életünkben.

Szent II. János Pál pápa, akit épen az Isteni Irgalmasság vasárnapján iktattak a szentek sorába 2014-ben, azt írja: „Az irgalomban gazdag Isten” kezdetű enciklikájában, hogy a húsvéti misztérium magába foglalja az isteni irgalom teljes kinyilatkoztatását. Vagyis annak a szeretetnek a kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és mindenfajta rossznál, ragályos betegségnél… Amely felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb kételyekből és veszedelmekből is. (96. pont)

A mai evangéliumi szakasz egyik főszereplőjét, Tamás apostolt jobban kínozta a Krisztus föltámadásával kapcsolatos kétely, mintsem a többiek megérthették volna. Hiszen Tamás volt az, aki a habozó apostoloknak annak idején odakiáltja: „Menjünk mi is, hogy meghaljunk Ővele!”, amikor Jézus nekivág a jeruzsálemi útnak, amely a biztos halálba vezetett. És Jézus nem hagyta magára a kételkedés pillanataiban: Sebét odamutatta neki, hogy a kételkedés sebei begyógyuljanak.

A mai evangéliumi rész, amely beszámol a bűnbánatszentségének az alapításáról is, Tamás apostol két kijelentésére épül: „…én nem hiszem, hacsak nem látom!” (Jn 20,25), illetve nyolc nappal később „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28).

Azonnal észrevehető a két felkiáltás közti ellentétet. Az első a hitetlenség, pontosabban, a kételkedés megnyilvánulása, a második az Újszövetség egyik legszebb hitvallása.

Emberileg mindenképpen érthető Tamás apostol kételkedése. Megérkezik a többi apostolhoz, akik azzal fogadják, hogy látták az Urat. Lelkesen elmondják neki, hogy találkoztak a feltámadt Jézussal. Az apostolok szinte büszkék a hitükre. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ők is csak azért hisznek, mert Jézus megmutatta nekik a kezén és az oldalán a keresztre feszítés sebeit. Tamás sem akar többet, mint amit apostoltársai átéltek. Látni szeretné az Urat és megérinteni sebeit.

Amikor Tamás megfogalmazza válaszát, nem zár be minden ajtót, nyitva hagyja szívét a hit előtt, mintha csak azt mondaná, akkor fogom elhinni, ha nekem is személyes tapasztalatom lesz róla, majd ha én is találkoztam a föltámadt Jézussal. 

A keresésnek ez a bizonytalansága azt hiszem mindannyiunkban jelen van, vagy jelen volt. Mi is találkozni szeretnénk Jézussal, mi is meg szeretnénk érinteni őt, beszélni vele, mélyebben szeretnénk hinni benne!

Nem csoda, hogy Tamással is megtörtént, ami megtörtént, a kétely fölébredése, Jézus föltámadása kapcsán. Mert a feltámadásban, és egyáltalán az istenhitben olyan dologról van szó, ami nem értelmünk tevékenységének eredménye, nem emberi okosságunktól függ. Isten és a feltámadt Krisztus hitére nem juthatunk el úgy, hogy hosszasan gondolkodunk a dologról érveket és ellenérveket felsorakoztatva, s végül megállapítjuk azt, hogy Istennek léteznie kell, s hogy Krisztus feltámadt.

Az istenhit Isten ingyenes ajándéka, Isten kegyelme, amit nem lehet kiérdemelni. Kérni lehet, sőt kell, de az ember nem teljesítményei, cselekedetei alapján kapja meg, hanem egyedül Isten szeretetéből kifolyólag. Éppen ezért Tamás hitetlensége, ha úgy tetszik logikus, hiszen Jézus első megjelenésekor, mikor nem volt Tamás közöttük, a társai elbeszélése alapján olyan dologban kellett volna hinnie, amit előtte az emberek soha nem tapasztaltak meg a történelem folyamán: hogy egy agyonkínzott, kivégzett ember magától feltámad. Neki nem adatott meg még a hit ajándéka akkor.

Amikor egy héttel később újra megjelenik az apostoloknak a feltámadt Jézus, azonnal Tamáshoz fordul, hogy válaszoljon annak kételkedésére. A dicsőséges Isten újra leereszkedik, isteni irgalmasságát helyezi előtérbe, és a saját emberi szintjén szólítja meg a kételkedő embert. A találkozás és a megtapasztalás, a sebhelyek megérintésének lehetősége felébreszti a hit pislákoló lángocskáját, és eleven tűzként csap fel az őszinte hitvallásban: én Uram, én Istenem!

Ez a vallomás túllép az emberi gondolkodás határán: Tamás Urának, Istenének ismeri el Jézust, akit eddig csak emberként tapasztalt meg. Pontosan azt ismeri el Jézusban, ami hitünk lényege, hogy Ő valóságos Isten és valóságos ember. Tamás embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső, értelmi, és a kegyelem sodrásába került létfontosságú érintkezés lesz. De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét, nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is hisz.

Tamás hitvallása egyben a legmélyebb szeretet megnyilatkozása is, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is vallja: „Én Uram, én Istenem!” Ez az „én Uram” kifejezés a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus és Tamás között, mert én Uram, egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket takar ez a vallomás, azt Tamás majd vértanú halálával mondja ki véglegesen Jézusnak az Egyház színe előtt.

Másodszor, nem kevésbé fontos esemény, hogy Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közé. Ezzel új módon teszi őt a közösség részévé. Érdemes megfigyelnünk Szt. János evangélista megjegyzését: amikor az Úr először jelent meg az apostoloknak, Tamás nem volt velük és nem is hitt nekik. Ebből a megjegyzésből kiérződik, hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet, amint Mária Magdolna, vagy az emmauszi tanítványok és jelen esetben Tamás példája is mutatja, akik az apostolok közösségében érik el a hit teljességét.

Ne feledjük, Jézus azért halt meg – ahogyan Szt. János evangéliuma mondja – hogy Isten szétszóródott fiait egybegyűjtse. Egyházat alapítva: szent vére áldozatából fakadó bűnbocsánattal, a húsvéti megjelenésekben.

Amint láthatjuk az evangéliumokban, az Úr Jézus feltámadása után, meghitt, személyes találkozások sorozatát nyújtja követőinek, s ezeket mindig vasárnapra időzíti. Ezzel mintegy előkészíti a születő közösséget, hogy hétről-hétre, vasárnapról-vasárnapra, a közösségben tapasztalják meg az Ő jelenlétét. A közösségben, amelyet az apostolok Krisztustól vett tanítása és a kenyértörés tart össze, az első olvasmány szerint.

S az apostolok, akik a közösségben tapasztalták meg a Föltámadt Krisztus jelenlétét, akik a közösségben jutottak el a húsvéti hitre, nagyon fontosnak tartják a közösség építését, újabb közösségek alapítását, mert így akarnak lehetőséget biztosítani, az igehirdetés és a kenyértörés által, másoknak is a föltámadt Úrral való találkozásra, az Ő jelenlétének a megtapasztalására.

Valamiképpen ezt munkálta, ezt tartotta fontosnak, a nagy pápa, Szent II. János Pál is, pápasága alatt. Ezzel kapcsolatosan mondotta Benedek pápa: „A világban II. János Pál pápa beszédei, személyisége, jelenléte, meggyőző ereje újfajta érzékenységet teremtett az erkölcsi értékek és a vallás szerepének fontossága iránt. Hihetetlen mértékben megnövekedett Róma püspökének jelentősége. A különbözőségek és annak ellenére, hogy nem ismerik el Péter utódjául, mégis minden keresztény elismerte, hogy ő a kereszténység szóvivője a világban. Senki más nem tud úgy beszélni a kereszténység nevében, és nem tud oly erőteljesen hangot adni a keresztény világ aktuális megnyilvánulásainak. A nem keresztények és más vallások számára is ő lett az emberiség nagy értékeinek szóvivője. Képes volt megteremteni a párbeszéd légkörét a különféle nagy vallások között, és felébreszteni a világ iránti közös felelősség érzését…

Képes volt felkelteni az ifjúságban a Krisztus iránti lelkesedést. Valódi újdonság volt ez, csakis egy ilyen különleges karizmával megáldott ember volt képes lelkesedést kelteni a fiatalokban Krisztus, az egyház és a komoly értékek iránt. Az egyházban újfajta szeretetet ébresztett fel az Eucharisztia iránt, új értelmet adott az isteni irgalmasság hatalmas voltának. Elmélyítette Szűz Mária tiszteletét, és ezzel bensőségesebbé, ugyanakkor hatékonyabbá tette az emberek hitét”- fogalmazott Benedek pápa nagy elődjével kapcsolatosan.

Íme ezt teszi Isten irgalma a kétkedő Tamással, Szent II. János Pál pápával és minden kereső emberrel. A feltámadt Jézus újra és újra megjelenik napjainkban is, hogy akik nyitott szívvel keresik, megtalálják. Hitet akar ébreszteni minden emberben.

Ezért írja Szent János az evangéliumi szakasz végén, mintegy összefoglalva evangéliuma megírásának célját: „Ezeket megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne”. Mert az irgalmas Isten: „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen”. (Jn 3,16)

Meghívás katolikus hit- és erkölcstanra

777 ONLINE - A mentős, aki térdre borult - Vanek Ákos

I kedd. Szent Antal nagykilenced. Élő közvetítés 18 -orától. Április 14....

I kedd. Szent Antal nagykilenced. Élő közvetítés 18 -orától. Április 14....

Azok figyelmébe akik elszeretnék végezni a Szent Antal kilencedet:

Mi a húsvéti vigília csúcspontja? [Misevlog #nagyszombat/2]

Mit szimbolizál a húsvéti gyertya? [Misevlog #nagyszombat/1]

Dr. Kovács Gergely gyulafehérvári érsek húsvétvasárnapi videóüzenete - 2...

Victimae Paschali Laudes & Alleluia

Nagyszombat, húsvétvasárnap és húsvéthétfő

A nagyheti és húsvéti szertartások idején a liturgikus előírásoknak és a helyi szokásoknak megfelelően, bár hívek nélkül végezzük a szertartásokat, mégis harangozni fogunk, ezzel jelezve híveinknek, hogy a templomban a pap végzi a liturgiát és hogy ők is kapcsolódjanak be lélekben.

Isten segítségével az alábbi program szerint ÉLŐBEN is közvetíteni fogjuk a szertartásokat. Ide kattintva - https://www.facebook.com/szilveszter.kakucs - indíthatjuk az élő adást.

Ne feledjük ez a fajta részvételünk a szent szertartásokban akkor lesz gyümölcsöző a számunkra, ha tudatosan kapcsolódunk be, ha azt tesszük, amit tennénk ilyenkor a templomban – felállva, leülve, letérdelve, válaszolva, imádkozva, énekelve – minden zavaró körülményt kiiktatva, a családdal együtt.

Nagyszombaton a liturgikus szertartás este 7 órakor kezdődik.

Húsvétvasárnap reggel 7 órától lesz az ételszentelés, az ünnepi szentmise pedig a megszokott időpontban ½ 11-től kezdődik, akárcsak húsvét másodnapján is.

FONTOS: ahogy a barkaszentelésnél, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció utasítása értelmében ez esetben is érvényes az otthon e szándékkal előkészített eledelek élő közvetítés során történő megáldása, ha bekapcsolódunk a szertartásba.

Az ételszentelést Esztelneken reggel 7 órakor végezzük, Csíkszeredából pedig reggel 8 órától közvetíti élőben a Templom.ro.

***

Áldott húsvéti ünnepeket kívánok mindazoknak, akik e sorokat olvassák!

Ne feledjük: Isten a legnagyobb rosszat is a javunkra tudja fordítani!

Dr. Kovács Gergely gyulafehérvári érsek üzenete nagyszombatra

Isten a legnagyobb rosszat is a javunkra tudja fordítani! – Nagypéntek – 2020

Szilveszter archívum

Nagypénteki liturgiánk középpontjában Urunk szenvedése áll. Azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy ezen a napon az Egyház nem mutat be szentmiseáldozatot, mert ma az Üdvözítő nem kenyeret és bort, hanem saját magát áldozza fel a kereszten értünk emberekért.

Az Egyházban nagypéntek az apostolok idejétől kezdve a legszigorúbb vezeklőnap volt. Nem tud örömünnepet ülni azon a napon, amelyen Krisztust kimondhatatlan kínok között meghalni látja. Sőt annak gondolata, hogy a mi bűneink okozták Krisztus halálát, minden hívő szívében fel kell keltenie azt a komolyságot és azt a gyászt, amely minden időktől fogva a nagypéntek sajátossága volt.

A nagypénteki szertartás egyik legszebb mozzanata a keresztleleplezése. A pap részletenként lebontja a leplet, háromszor mutat rá a keresztre és hív az imádásra, tiszteletre. Ez a szertartás nagyon fontos dologra figyelmeztet bennünket.

Először is arra, hogy nagypéntek a világtörténelem egyik legszégyenteljesebb napja, az emberi gonoszság és gőg megnyilatkozásának a napja. A történelem folyamán az emberek rengeteg sok gonoszságot követtek el. Amennyi gonoszságot, amennyi kínzást csak ki tudott találni az ember embertársa ellen, azt mind felsorakoztatta ezen a napon Krisztus ellen is: az árulástól kezdve, a tagadás, gúny, tövissel való koronázás, ostorozás, kereszthordozás, keresztre feszítés, s végül a halott oldalának átszúrásáig.

Basileus Macedon görög császárról jegyezte fel a történelem, hogy egy alkalommal, udvari embereivel szarvas vadászatra ment. Azonban egy anyaszarvas, mely kicsinyét védte, rátámadt a császára, agancsaira vette és vitte magával. A kísérők közt volt egy, akinek megmaradt a lélek jelenléte, vadászkésével elvágta a császár övét, amely beleakadt a szarvas agancsába. Így menekült meg a császár a súlyosabb balesettől. Azonban őfelsége nem tudta elviselni, hogy életét nem önmaga, hanem egyik alattvalója mentette meg, ezt nem tudta császári önérzetével összeegyeztetni, ezért megmentőjét perbe fogta, azzal vádolta, hogy gyilkos szándékkal közeledett feléje. Ennek az embernek életével kellett fizetnie, azért mert a császár életét megmentette.

Valami hasonló dolog történt nagypénteken is. A gőgös ember nem tudta elviselni, azt hogy az örök kárhozattól való megmenekülést, az Istennel való kibékülést egyedül Krisztusnak köszönheti, ezért szembefordult jótevőjével, perbe fogta, hamis vádak alapján elítélte és keresztre feszítette őt.

Jó, ez akkor volt mondhatja valaki, nekem semmi közöm Jézus halálához. Azonban Krisztus haláláért nem vádolhatjuk csupán az akkori embereket, nem ítélhetjük el csak őket. Az ő haláláért minden idők embere felelős, amikor bűnt követ el.

Még mi magunk is, amikor bűneinkkel eladjuk, mint Júdás, megtagadjuk, mint Péter, megostorozzuk, kigúnyoljuk, és keresztre feszítjük, mint a római katonák tették. Ezért kell bűnbánatot tartanunk, ezért kell bocsánatot kérnünk Jézustól, mert kereszt halálának mi is okozói vagyunk, hiszen az egész világ bűneit magára véve halt meg a kereszten.

Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy Nagypéntek egyben a világtörténelem leg- kegyelem-teljesebb napja, a bűntől való megváltás és a mennyország megnyitásának a napja, a vég nélküli Isten szeretet megnyilatkozásának a napja is. Ezen a napon vált valóra, amit Isten Jeremiás próféta által mondott: „Örök szeretettel szerettelek téged…”(Jer 31,3). Ezen a napon teljesedet be, az, amit Szent János evangéliumában olvashatunk: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).

Hát ezért tiszteljük a szentkeresztet, ezért juttatjuk kifejezésre Nagypénteken hódolatunkat a szentkereszt előtt.

Igaz ez az a jel, amelynek sokan ellent mondottak és mondanak. De ez nem lephet meg bennünket, hiszen már Szent Pál idejében a pogányok balgaságnak, a zsidók pedig egyenesen botránykőnek tartották a szentkeresztet. Míg Szent Pál az üdvösség jelének vallotta, és kifejezésre juttatta tiszteletét és hódolatát a kereszt iránt. Mert a kereszt őt és minden keresztényt Jézus Krisztusra emlékezteti. Hiszen a kereszt volt az az oltár, amelyen az Isten Fia a véres áldozatát a Mindenható Istennek bemutatta. A kereszt az a királyi trón, amelyen az Úr végtelen irgalmasságának tanúbizonyságát adta. A kereszt az Üdvözítő halálos ágya, ahol végtelen szeretetből meghalt értünk. A kereszt az a hely, ahol a végtelen türelemnek minta képét láthatjuk. A kereszt a mi hitünk hűséges jele és diadaljelvénye.

Az igazi keresztények mélységes tisztelettel övezik e szent fát, amelyen Isten a mi bűneinkért feláldozta önmagát. A térdhajtás általi tiszteletadás nem imádás, hanem mélységes tiszteletünk kifejezése. Mivel a kereszt Krisztus vérével volt átitatva, azért imádkozunk a kereszthez úgy, mintha magához a Megfeszítetthez imádkoznánk. A testünkkel a kereszt előtt borulunk le, lelkünkkel azonban az Úr előtt. (Aquinói Szent Tamás)

Ma, amikor különösképpen kifejezésre juttatjuk tiszteletünket és hódolatunkat a kereszt előtt, akkor arra gondoljunk, amit Szent II. János Pál pápa mondott 1983-ban:

„A keresztben rejlik Európa keresztény megújulásának reménye, de ez csak akkor válik valóra, ha mi keresztények, komolyan vesszük a kereszt üzenetét. A kereszt üzenete: életünket elkötelezzük testvéreinkért, hogy velük együtt eljussunk az üdvösségre.

A kereszt üzenete: a szeretet erősebb, mint a gyűlölet és a bosszú, - nagyobb boldogság adni, mint kapni, - önmagunk elkötelezése jobban hat, mint a puszta követelés.

A kereszt üzenete: a sikertelenségben mindig jelen van a remény, - a sötétségben a csillag, - a viharban a szabadulást jelentő kikötő…

A kereszt üzenete: Isten mindig nagyobb, mint mi, emberek, nagyobb, mint csalódásaink, - a legnagyobb rosszat is a javunkra tudja fordítani, - és az élet mindig erősebb, mint a halál.”

Krisztus tanítványaiként arra kaptunk meghívást, különösen napjainkban, hogy a különféle megpróbáltatások közepette élő testvéreinknek, a félelem és a kétségbeesés határán küzdő embertársainknak is elvigyük a kereszt üzenetét, miszerint: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”.

Ma, amikor a kereszt előtti hódolatunkat juttatjuk kifejezésre – lélekben vagy a szobánkban előkészített kereszt előtt –, Jézus fájdalmára gondolva, a Szent atya, Ferenc pápa szavaival ezt mondjuk magunknak: „Ezt értem tette! Még ha egyetlen lennék is a világon, ezt tette volna értem... Köszönöm, Jézusom.”

Amikor minden elveszni látszik Jézus halálával, amikor „megverik a pásztort, és szétszélednek a juhok” (Mt 26, 31), akkor lép közbe Isten a feltámadás hatalmával. Jézus feltámadása nem egy szép mese vidám vége, nem egy film happy endje, hanem az Atyaisten közbelépése, mert Isten mindig közbeavatkozik, mégpedig abban a pillanatban, amikor az ember talán nem is várja. Jézus feltámadott! Feltámadása nem tündérmese, hanem annak bizonyítéka, hogy Isten közbeavatkozik a legnehezebb, a legsötétebb pillanatban is.

Amikor minden veszni látszott, a fájdalom pillanatában, amikor oly sokan le akarnak szállni a keresztről, ez a pillanat a legközelebb van a feltámadáshoz. Az éjszaka akkor lesz a legsötétebb, amikor már közeleg a hajnali fény. A legsötétebb pillanatban közbelép Isten: feltámaszt.

Jézus, aki átment ezen az életen, arra hív, hogy kövessük őt a megaláztatás útján. Amikor életünk során nem találunk kiutat nehézségeinkből, amikor a legsűrűbb sötétség szakad ránk; amikor félelmek gyötörnek a ragályos betegség kapcsán, amikor törékenyeknek és bűnösöknek érezzük magunkat – ebben a pillanatban kell megnyílnunk az Istenbe vetett reménység felél, amint tették és teszik ma is az öntudatos keresztények.