A hét első napján, amikor kora hajnalban az asszonyok kimentek a sírhoz és azt üresen találva két angyallal találkoznak, akkor az angyal ezt kérdezi tőlük: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt”(Lk 24,6). „A sírtól visszatérve, mindent hírül adtak a tizenegynek és a többieknek… de azok üres fecsegésnek tartották és nem hittek nekik”(Lk 24, 9-11).
Emiatt teljes a káosz és a kiábrándultság az apostolok és a tanítványok lelkében. És mint ilyenkor lenni szokott, nem a józan ész, nem a tények, nem a hiteles tanúk számítanak, hanem a mendemonda, a pletyka, a hisztéria. És mindez azért van, mert nem valósította meg álmaikat, hozzá fűzött reményeiket. Azt remélték, hogy Jézus kinyilatkoztatja magát, mint Isten, megszabadítja Izraelt, kiűzi a rómaiakat, felállítja Isten uralmát, leleplezi a képmutatást, felfedi a korabeli papok kétértelmű tevékenységét, megszünteti a külsőségek szatócskodását, szétszakítja az írástudók pókháló-szövevényeit és a szabad, valódi hit útját egyengeti.
Ezt a lelkiállapotot, sivár és silány kiábrándultságot szinte kézzelfoghatóan képviseli Jézus két tanítványa, akik elhagyják Jeruzsálemet, az apostolok és tanítványok közösségét, hogy visszatérjenek Emmauszba, hogy visszatérjenek régi életükbe Annyira összetörte őket Jézus kivégzése, hogy már-már a meghasonlás örvényébe kerültek. Szemük, agyuk elsötétült, - önmagukat elvesztő, meghasonlott, személyiségükben megsérült, botorkáló vándorokká váltak.
A tanítványok nem hogy vigasztalták volna egymást, épp ellenkezőleg, még jobban felkorbácsolták egymás indulatát. Ennek következtében erőt vett rajtuk a menekülés démona: legjobb itt hagyni ezt a helyet, gondolták magukban, a szégyen városát. A kísértés azért is rettentő, mert Jeruzsálem minden hívő legszentebb szentélye, Jahve, azaz Isten otthona és ők ezt az otthont hagyják el.
Tény, hogy ilyen állapotban csak menekülni lehet. De hová? Önmagunk elöl, nem mehetünk sehová: árnyéka vagyunk saját énünknek. Hiába menekültek Jeruzsálemből, önmaguk zsákutcájába jutottak, s ha nem találkoztak volna Jézussal, végképp eltévedtek volna saját lelkük útvesztőjében. A Jézussal való találkozás döntően megváltoztatta e két kétségbeesett ember lelki útirányát.
Az emmauszi tanítványok megtérése abból állt, hogy Jézus megállította és nem engedte tovább őket, - eléjük állt a menekülésük legveszélyesebb pontján, hogy száznyolcvan fokos fordulattal visszairányítsa őket oda, ahová valók, ahol lelkük, sorsuk fészke, otthona van: Jeruzsálembe, amit nem illik, nem szabad cserben hagyni, amit vállalni kell!
A tanítványok csalódottan, szomorúan bandukolnak az Emmausz felé vezető úton. Ekkor szegődik melléjük valaki, akiről sokáig nem derül ki, kicsoda is valójában. Bár lángol a szívük szavai hallatán, de túl nagy még a csalódottságuk. És Jézus magyaráz, nagyon türelmesen, hosszasan, kilométereken át. Ez a magyarázat kellett ahhoz, hogy az ellentétes pólusnál megrekedt tévedésükből ki tudja őket ragadni.
Biztosak lehetünk benne, hogy ugyanezt velünk is megteszi. Melengeti didergő szívünket, élesztgeti hitünket isteni szavával. Mellénk is mellénk szegődött, és kísér, hosszú kilométereken, sőt egész életünkön át. Időnként felismerjük őt, mint az emmausziak, a kenyértörésben. De legtöbbször ismeretlen vándorként követ, velünk zarándokol. Megszólít egy-egy ember szavával, tetteivel, választ vár, de ha szomorúan bandukolunk, kész megvigasztalni. Néha meg belső hangként halljuk szavát, és jól tesszük, ha figyelünk rá. Ha figyelünk rá, akkor hangja átforrósítja szívünket, unalmas hétköznapjainkból nehéz, de csodálatos kalanddá változtatja életünket. Ha belebocsátkozunk ebbe a kalandba, lassan kibontakozik szemünk előtt a titok, és részesei lehetünk a feltámadás titkának.
A tanítványok teljes megtéréséhez azonban még valami kell. Bár lélekben már kezdenek "átállni", és szívük lángol (Lk 24,32), de még hiányzik a végső elhatározás: a hazamenetel, a visszatérés Jeruzsálembe. Különben is „esteledik és már lemenőben van a nap”. Ilyen helyzetben elbátortalanodik a vándor. És ki tudja, holnap lesz- e még annyi ereje az embernek, hogy valóra váltsa azt, amit ma olyan szépen elgondolt...
Az Úr Jézus ezt nagyon jól tudja. Éppen ezért látszatra „úgy tett mintha tovább akarna menni”, valójában mégis velük maradt. Sőt, asztalhoz ült velük, ami mindenhol, különösen Keleten a szívélyesség, barátság, intimitás jele. Ami futó találkozásnak látszott először, most a bátorító barátság alkalmává vált és a felismerés pillanata, illetve a Föltámadottal való találkozás meghatározó élménye lett.
Szent Lukács szinte szóról szóra azonos mondattal fejezi ki az emmauszi kenyértörés leírását és a nagycsütörtöki Utolsó vacsora történését: kenyeret vett kezébe, - hálát adott, - megtörte, - odanyújtotta nekik (vö. Lk 22,19 és 24,30).
Annyi bizonyos, hogy ez a gesztus annyira jellegzetesen jézusi volt, hogy nem a bibliamagyarázata közben, nem a hanghordozása alapján, hanem a kenyértörés pillanatában és magának a módnak, a jézusi gesztusnak láttán történt a minden kételyt elsöprő felismerés, a perdöntő meggyőződés, hogy a hozzájuk csatlakozó idegen maga Jézus, a Feltámadott!
Vagyis azzal ültek egy asztalnál, akiről azt gondolták három napon keresztül, hogy mindaz, amit tanított, merő illúzióvá vált keresztre feszítése miatt. De azáltal, hogy most saját maguk meggyőződtek, hogy a Feltámadottal találkoztak, tehát él, megtanulnak új módon találkozni a Keresztre-feszítettel is. Élményük lényege feloldja minden problémájukat, hiszen Isten Jézus mellett áll halálában is! Most már „az ismeretlen vándor” akár el is távozhat, hisz ettől a pillanattól jelenlévő marad számukra akkor is, ha eltávozik.
Ez az a hitélmény, melyben részesülhet minden hívő. A hit kegyelme segít abban, hogy hogyan hihetek a Feltámadottban, aki egyben Keresztre-feszített is. Ennek a felismerése történt Emmauszban, - és „ekkor eltűnt előlük” (24,31).
Most már nincs miért menekülni. Sőt, vissza kell menni, rohanni Jeruzsálembe, melyet hűtlenül elhagytak. „Lángoló szívvel” siettek vissza, hogy elmondják életük egyetlen és megmásíthatatlan élményét a Tizenegynek, akik ugyanezzel az élménnyel várták őket: láttuk, megjelent Simonnak is!
A mai evangéliumi szakasz isteni üzenete: a Szentírás és az Eucharisztia nélkülözhetetlen elemei annak, hogy találkozzunk az Úrral. Mi is gyakran érkezünk a vasárnapi szentmisére aggódó gondolatainkkal, nehézségeinkkel, csalódásainkkal. Az élet olykor megsebez bennünket, és mi szomorúan elindulunk „Emmauszunk” felé, hátat fordítva Isten tervének. Eltávolodunk Istentől. Azonban Isten szavának liturgiája befogad minket. Jézus megmagyarázza az Írásokat és szívünkben lángra lobbantja a hit és a remény melegségét, az Eucharisztiában pedig erőt ad nekünk.
Az emmauszi tanítványok is befogadták Isten Szavát; osztoztak a kenyértörésben és a szomorúság és a kudarc érzése örömmé változott bennük. Ne feledjük, Isten szava és az Eucharisztia mindig örömmel tölt el bennünket, ha nyitott szívvel és őszinte hittel fogadjuk őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése