Szentírási rész: Lk 3, 1-6
Advent az Úr Jézus születésnapjának megünneplésére, kegyelmi érkezésére való várakozás, a bűnbánattal történő felkészülés, a reménykedés időszaka. Legalábbis annak kellene lennie ahhoz, hogy a karácsony melege ne tűnjön tova az ajándékok kibontásával, hanem szeretettel töltsön el legalább a következő év adventjéig.
Erre pedig fel kell készülnünk: a lehető legbensőségesebben kell megélnünk az Advent idejét. Ezzel kapcsolatban a nagy költő, Rilke gondolatát idézhetjük, mely szerint „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk“. Ezt a gondolatot Pilinszky János, korunk hívő magyar költője így fogalmazta meg: „Az adventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van!”
Igen, advent idején mi arra várakozunk, és az után vágyódhatunk: ami megtörtént, és Akit kétezer esztendeje jól vagy rosszul a magunkénak vallhatunk.
Ez a jól, vagy rosszul attól függ, hogy milyen lélekkel közeledünk a betlehemi jászol felé, hogy milyen lelkülettel szemléljük Karácsony titkát, a megtestesült Isten Fiát.
- Vagy egyáltalán vágyódunk-e utána? Egyáltalán akarjuk-e, hogy eljöjjön hozzánk, betérjen lelkünkbe, életünkbe? Vagy félünk tőle, mert fenn áll annak veszélye, hogy felforgatja életünket, megzavarja meghitt, kényelmes kereszténységünket?
Ha valóban találkozni akarunk Vele, ha tényleg meg akarjuk látni az Isten üdvösségét, akkor engedelmeskednünk kell a pusztába kiáltó szavának: elő kell készítenünk lelkünkben, életünkben az Úr útját, egyengetnünk kell ösvényeit. A völgyeket fel kell töltenünk, a hegyeket, halmokat el kell hordanunk. Ami görbe, azt egyenessé kell tennünk, a göröngyös utat pedig simává kell változtatnunk.
Természetesen Keresztelő János nem a fizikai utak készítésére buzdít, hanem arra, hogy a szívek készüljenek fel a már elérkezett és művét megkezdő Messiás befogadására.
Vagyis: Megújult életet kíván tőlünk az Üdvözítő, akinek ünnepélyes fogadását szeretnénk előkészíteni. Így hát, nincsen igazi advent bűnbánat, azaz megtérés nélkül. Mit jelent a megtérés? Meg kell tisztulnunk a bűntől, helyre kell hozni a szív és az ész tévedéseit, le kell törni a gőg követeléseit, legyőzni az önzés ellenállását, lerontani a testvérekkel való kapcsolatok korlátait, egyszóval egyenessé kell tenni saját életünket, hogy AZ kacskaringók és megalkuvások nélkül Isten felé tartson. Ez a program természetesen nem merülhet ki adventben, sőt minden adventben újra meg kell ismételni, hogy mind teljesebben felkészüljünk az Üdvözítő eljövetelére.
A szent homály, amit szimbolizálhatna akár az általunk jól ismert köd is, amely belengi az adventi időt, nem más, mint a bánat árnyéka kellene, hogy legyen. Vagyis afölötti szomorúság, hogy helytelen életvitelünkkel, botránkoztató magatartásunkkal, fölösleges és ártalmas szavainkkal, könnyen kritizáló, s ítélkező gondolatainkkal megbántottuk embertársainkon keresztül a mi szerető Atyánkat. Ne próbáljuk túl hamar elűzni ezt a bánatot azzal az ürüggyel, hogy méltatlan a karácsony öröméhez. A túl hamar és könnyedén elűzött szomorúság megbosszulja magát, és rátelepszik ünneplésünkre és életünkre.
A közeledő Jézus valódi bűnbánatra int mindnyájunkat prófétái által. Ha képesek vagyunk őszintén önmagunkba nézni, hamar könnybe lábadhat a szemünk, hisz a Messiás tiszta fénye láttán érezzük bűnösségünket, erőtlenségünket, méltatlanságunkat. Egyszóval világosan látjuk Isten előtti helyzetünket, miszerint ő mindig többet tesz értünk, mint amennyit mi teszünk őérte.
Az első ember, aki a Holdon járt elmondta, hogy legelőször arra gondolt, hogy az emberiség történelmének legnagyobb csodája az a tény, hogy ő a Holdra lépett. De mindjárt megérezte, hogy szívében megszólal az Isten: „Nem, nem ez a legnagyobb csoda. A történelem legnagyobb csodája, hogy Isten a földön járt, s hogy ma is benne él” – sőt kész minden ember szívébe betérni, ha utat készítenek a számára, ha készek meghallani kopogtatását és ajtót nyitni neki.
Isten végtelen ereje és szépsége fel akar bukkanni a mi saját életünkben is. Ezért szükségünk van az adventi bűnbánatra ahhoz, hogy akaratunk szabad, nemes és tiszta lendületét Isten felé helyreállítsuk. Hiszen hétköznapi életünkben annyi elem van, amely elvon minket a Messiás utáni vágytól.
A mai fogyasztói társadalom arra próbál minket rászoktatni, hogy pénzért minden kívánságunk valóra válhat. Pedig „mi az, mi embert boldoggá tehetne?” – teszi fel a kérdést a költő, Vörösmarty. „Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, s nem fogja tudni, hogy van szív öröm”.
Az anyagvilág nem tudja boldoggá tenni az embert, mert nem képes szeretni sem szeretetét befogadni. Az embert csak a szeretet teheti boldoggá. Szent János apostol pedig azt mondja, hogy Isten maga a Szeretet.
Természetesen szükség van ételre, italra, ruhára, egészséges lakásra. De ez nem minden. „Nemcsak kenyérrel él az ember…”- mondja az Úr Jézus. Más is kell neki, az anyagvilág kincseinél, tiszavirág életű örömeinél, sőt egy másik ember személyénél is sokkal többre áhítozik az emberi szív. Erről a sokkal többről, illetve a több utáni vágyakozásról nagy költőnk József Attila ír nagyszerűen a „Keresek Valakit” című versében:
„Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.
Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.
Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.
Könnyim csorognak - majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak -
Majd kiapadnak!
Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmit se látok -
Akkor megállok.
Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.
Szt. Ágoston, a nagy püspök szerint is, az emberi szív a Végtelenre van beállítva. Egy hosszú, bűnökkel telített élet után mondja: „Magadnak teremtettél Uram minket és nyugtalan a mi szívünk, míg Te benned meg nem nyugszik Istenünk”.
Az ember tudva vagy nem tudva, erre a végtelenre, az Istenre éhezik és szomjazik. Addig nem találja meg lelke nyugalmát, élete igazi célját, értelmét, amíg Istenre nem talál.
Miközben a karácsony közeledik, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a küzdelem folytatódik bennünk is a jó és a rossz, az erény és a bűn között.
Az adventi bűnbánat abban segít minket, hogy fölfedezzük mi az, ami képes csillapítani belső szomjunkat, kielégíteni lelki éhségünket. Ugyanakkor segít megtapasztalni azt is, hogy nem csak belőlünk áll a világ, hanem másokért is felelősséggel tartozunk. S közben szembesülünk azokkal a kudarcokkal, amelyeket elszenvedtünk a saját gyarlóságunkkal vívott harcban. Szégyenkezünk, amiért olyan gyakran alulmaradtunk küzdelmeinkben, holott tökéletesednünk kellett volna a szeretetben.
Fontoljuk meg azt, hogy miért jön közénk Jézus. Nem udvariassági látogatásról van szó, ő lelki békét akar ajándékozni nekünk. De ezt az ajándékot csak akkor tudjuk befogadni, ha előzőleg megsirattuk bűneinket és megszabadultunk azoktól. Ha lelki éhségünket, szomjunkat semmi egyébbel nem akarjuk csillapítani, csak az Úr utáni igazi, őszinte vágyakozással.
A bűnbocsánat szentsége tehát fontos szerepet játszik az adventi előkészületben, mert a bűnbánat teszi az embert alkalmassá arra, hogy bűnös vágyaitól megszabaduljon, és készséges lélekkel ismerje föl és fogadja el Isten akaratát.
A bűnbocsánat szentsége, egy őszinte szentgyónás keretében, megtisztít minket vétkeinktől és egy egész sor energiaforrást képes fölszabadítani bennünk a szeretet titkának az átélésére és megvalósítására, azaz tettekre váltására. Ezek után már nem kötelességből fogjuk tenni a jót, hanem buzgóságból. Már nem félünk attól, hogy szeretetünk nem talál viszonzásra. Már nem lelkiismeret-furdalástól gyötörten, hanem örömmel és békével telnek a várakozás napjai.
Igen, a bűnbocsánat szentségének lelket tisztító fürdője után megérezzük azt, hogy a hétköznapok látszólag szürke világában is lehet érvényesíteni, diadalra juttatni az igazságosságot, a hűséget és a szeretetet. Vétkeink elismeréséből, szomorúságunk borújából egy új, örömmel és világossággal teli élet fakad. „Akkor tiszták és feddhetetlenek lesztek Krisztus napjára – mondja Pál apostol a mai szentleckében –, s bővelkedni fogtok az igaz élet gyümölcsében, amelyet Jézus Krisztus szerzett, Isten dicsőségére és tiszteletére”(Fil 1, 11).
