Tegnap a diadalmas Egyházról emlékezett meg a liturgia, ma a szenvedő Egyházra fordítja a hívek figyelmét.
Mindenszentek vecsernyéje után az ünnepi díszt eltávolítják, jámbor komolyság tölti be a templom csarnokait. A halotti zsolozsma vezeti be a megemlékezést, a hívek pedig körmenetekben mennek a sírokhoz, hogy az elhunytakért imádkozzanak. Másnap ünnepélyes gyászmisében mindnyájunk közös édesanyja, az Egyház imádkozik elhunyt gyermekeiért.
Mindenszentek vecsernyéje után az ünnepi díszt eltávolítják, jámbor komolyság tölti be a templom csarnokait. A halotti zsolozsma vezeti be a megemlékezést, a hívek pedig körmenetekben mennek a sírokhoz, hogy az elhunytakért imádkozzanak. Másnap ünnepélyes gyászmisében mindnyájunk közös édesanyja, az Egyház imádkozik elhunyt gyermekeiért.
E nap különös alkalom és ösztönzés legyen számunkra, hogy könyörgésekkel, az irgalmas szeretet cselekedeteivel, búcsúkkal kimutassuk halottaink iránt érzett részvétünket.
A sírok látogatása emlékeztessen bennünket a földi élet mulandóságára, s irányítsa tekintetünket a mennyei javakra.
E két ünnep liturgiájában különös szépséggel jut kifejezésre hitünk a „szentek egységében”, vagyis a küzdő (földi), a szenvedő (tisztító hely) és a győzedelmes (mennyei) Egyház kegyelmi közösségében.
+++
Gárdonyi Géza: Útra készülődés
„Miatyánk Isten, mindeneknek
Atyja,
kihez hajlunk, mint fű a Nap
felé,
az én szívem kétség nem
szorongatja,
midőn indulok végórám felé.
A halál nekem nem fekete börtön,
Nem fázlaló, nem is rút
semmiképpen:
Egy ajtó bezárul itt a földön,
S egy ajtó kinyílik ott fenn az
égen:
Ez a halál!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése