Szentírási részek: 2Pét 1,16–19; Mt 17,1–9 -
Vannak pillanatok az ember
életében, amelyeket soha nem felejt el. Egy gyermek születése. Egy, a
házasság szentségében kimondott igen. Egy papi vagy szerzetesi hivatás
felismerése. Egy megbocsátás. Egy mély ima. Egy olyan találkozás Istennel,
amely után ugyanaz marad az életünk, de mégis minden más lesz.
A Tábor hegyén a
tanítványok ilyen pillanatot éltek át.
Jézus maga mellé veszi Pétert,
Jakabot és Jánost. Nem azért, hogy különleges élményt ajándékozzon nekik, hanem
hogy megerősítse a hitükben őket. Mert hamarosan következik a Golgota. A
kereszt botránya előtt meg kell látniuk isteni dicsőségét.
Az evangélium különös
feszültsége éppen ebben rejlik. A Tábor hegye és a Golgota
ugyanannak az útnak két állomása. Aki csak a Tábor hegyét
szeretné, az még nem ismeri Krisztust. Aki pedig csak a keresztet látja,
és nem hisz a feltámadás fényében, az sem érti még teljesen az evangéliumot.
A kereszt és a dicsőség
elválaszthatatlanul összetartoznak.
Ezért mondja Péter apostol
második levelében: „Nem kieszelt meséket követtünk.” Ő nem egy
szép vallásos történetet mesél. Tanúságot tesz arról, amit saját
szemével látott. Hallotta az Atya szavát: „Ez az én szeretett Fiam.”
Ez az élmény egész életére biztos ponttá vált. Később, amikor
üldöztetés, szenvedés és vértanúság vár rá, ebből a tapasztalatból merít erőt.
Nekünk is szükségünk van
ilyen biztos pontokra.
Nem feltétlenül rendkívüli
látomásokra vagy különleges lelki élményekre. Sokkal inkább arra, hogy felismerjük
Isten csendes jelenlétét a mindennapokban. Amikor egy család együtt
imádkozik.
Amikor valaki hosszú harag
után kimondja: „Megbocsátok.” Amikor egy fiatal nemet mond arra, ami
könnyebb lenne, de hűséges marad Krisztushoz. Amikor egy beteg ember
békével viseli szenvedését. Amikor valaki csendben, feltűnés nélkül
teszi a jót.
Ezek is a Tábor hegyének
fénysugarai.
Észrevehetjük, hogy a
tanítványok ott akartak maradni. Péter lelkesedve mondja: „Jó nekünk itt
lennünk.” Sátrakat akar építeni. Meg akarja őrizni a pillanatot.
Milyen ismerős ez! Mi is
szeretnénk megállítani a szép perceket. Egy jól sikerült nyaralást. Egy családi
ünnepet. Egy zarándoklatot. Egy lelkigyakorlatot. Egy mély szentáldozást.
De Jézus nem engedi, hogy
a tanítványok ott maradjanak. Le kell jönniük a hegyről, vissza kell
térniük a mindennapokba.
Mert odalent várja őket a
beteg gyermek, akivel a hegyről lejövet találkoznak, a bizonytalan emberek
sokasága, a viták, a fáradtság, végül pedig Jeruzsálem és a kereszt.
A keresztény élet nem
állandó ünnepi hangulatban telik. A hit igazi próbája nem a hegytetőn
kezdődik, hanem lent a völgyben.
Az ünnepi szentmise is egy
kicsit olyan, mint a Tábor hegye. Halljuk Isten igéjét. Találkozunk
Krisztussal az Eucharisztiában. Megérinti a szívünket. Megerősít bennünket.
De a mise végén elhangzik:
„Menjetek békével!” Nem maradhatunk a templomba, vissza kell térnünk a
profán világba, ahol zajlik az életünk. Éppen ezért a Krisztustól
kapott fényt magunkkal kell vinnünk az otthonunkba, a munkahelyünkre, az
iskolába, a kórházba, az utcára. Ott kell világítania annak, amit itt
kaptunk.
Ferenc atyánk ezt nagyon
jól értette. Nem különleges látványosságokat keresett. Azért vonult
el néha magányba imádkozni, hogy onnan új erővel térjen vissza a
testvérek közé, a betegekhez, a szegényekhez és minden emberhez. A szemlélődés
mindig szolgálatba torkollott.
Urunk színeváltozása
minket is erre tanít.
Ne csak azt kérdezzük:
„Mit éltem át az imában?” Hanem azt is: „Mit változtatott rajtam az
ima?”
Ne csak azt kérdezzük:
„Szép volt-e a szentmise?” Hanem inkább: „Krisztusból viszek-e valamit
magammal azokhoz, akikkel ma találkozom?”
Az Atya ma is ugyanazt
mondja nekünk, mint egykor a Tábor hegyén a tanitványoknak: „Ez az én
szeretett Fiam… Őt hallgassátok!”
Ne a félelmeinket. Ne
a világ zaját. Ne a reménytelenség hangját. Hanem Krisztust.
Mert aki Őt hallgatja,
annak a legnehezebb útja sem marad sötét. Ahogy Péter apostol írja: Isten
igéje olyan, mint a sötét helyen világító mécses, amíg fel nem virrad a nappal,
és fel nem kel szívünkben a Hajnalcsillag.
Kívánom, hogy ezen az
ünnepen mindannyian vigyünk magunkkal egy kis táborhegyi fényt. Olyan
fényt, amely nemcsak a templomban ragyog, hanem otthon, a családban, a
munkában, a hétköznapi döntéseinkben is. Mert a világ ma elsősorban nem
látványos keresztényeket vár, hanem olyan embereket, akiknek az életén
csendesen átsugárzik Krisztus világossága.
Ezért kérjük reggelente,
mielőtt neki indulunk a napnak:
„Uram Jézus, engedd, hogy
ma valami abból a fényből, amely a Tábor hegyén ragyogott fel, rajtam keresztül
is eljusson valakihez.”
Ha ezt őszintén kérjük és nyitott
szívvel éljük meg a napunkat, észre fogjuk venni, hogy Krisztus nemcsak a
hegyen akar találkozni velünk, hanem ott is, ahol a hétköznapok zajában
éljük az életünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése