Hogyan formálhat a karácsony? – válasz egy Fiatal Barátom kérdésére

Egyik Fiatal Barátom a ma reggeli üzenet kapcsán feltett egy kérdést, amely engem is megállásra, csendre és gondolkodásra hívott:

hogyan tud a karácsony valóban formálni, meglágyítani egy emberi szívet?

Őszintén szólva: a karácsony önmagában nem varázslat, nem magától formál. Nem attól változunk meg, hogy kigyúlnak a fények, megszaporodnak az üzenetek, vagy hogy közeledik egy ünnep a naptárban. A karácsony akkor formál, ha hagyjuk. Ha nemcsak „megtörténik velünk”, hanem beengedjük a gondolatainkba, az életünkbe. És úgy formál ahogyan készülünk a nagy Találkozásra, és ahogyan engedjük hatni ránk.

A keresztény hit egyik legmeglepőbb állítása éppen ez: Isten gyermekként jön el. Nem erővel, nem hatalommal, nem számonkérve. Nem megoldásokat hoz, hanem közelséget. Sebezhetően, kiszolgáltatottan, csendesen érkezik. Ez az a mozdulat, amely – ha figyelünk rá – képes meglágyítani a legkeményebb szívet is.

Mert a szív legtöbbször nem gonoszságból kemény. Hanem fáradtságból. Védekezésből. Csalódásokból. Abból, hogy mindent kézben akarunk tartani, mert félünk attól, mi történik, ha elengedjük.

A karácsony arra emlékeztet, hogy nem kell mindent irányítanunk. Hogy van Valaki, aki nem tökéletességet vár tőlünk, hanem őszinte nyitottságot. Amikor ezt felismerjük, amikor ez meggyőződésünkké válik, akkor oldódni kezd bennünk a görcsös bizonyítás, a reflexszerű védekezés. Nem egyik napról a másikra – hanem belül, csendben, lassan.

És ez a belső elmozdulás az, ami kifelé is hatni kezd. Türelmesebbek leszünk. Könnyebben hallgatjuk meg a másikat. Kevésbé akarunk győzni, és jobban akarunk érteni. Nem azért, mert „jó emberek” lettünk, hanem mert megéreztük: nem vagyunk egyedül a terheinkkel.

A karácsony tehát nem csupán egy dátum, amely felé haladunk, hanem egy belső út, amelyen már most is járhatunk. Akkor kezd el formálni, amikor nem kívülről várjuk a változást – hangulatoktól, eseményektől, más emberektől –, hanem befelé figyelünk, és őszintén szembenézünk önmagunkkal.

Talán ott érinti meg legmélyebben az ember szívét, ahol felmerjük tenni a nehéz kérdést:

mi az, amit görcsösen kézben akarok tartani?

Egy kapcsolat? Egy döntés? Egy félelem? Egy bizonytalanság? Vagy éppen a saját igazam?

A karácsony üzenete nem az, hogy mindent értsünk és megoldjunk, hanem az, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy van, amit nem nekünk kell hordoznunk. Amikor ezt elfogadjuk, és – akár csak egy kicsit – elengedjük a mindent irányítani akaró belső szorítást, akkor történik valami lényeges: teret kap bennünk Isten.

Nem az erőnkben, nem a teljesítményünkben, hanem az elengedésünkben.

Ott, ahol már nem kapaszkodunk görcsösen, ott tud közel jönni az Emmánuel –

a velünk lévő Isten (vö Mt 1,18-24).

És talán ez a karácsony legcsendesebb, mégis legformálóbb ajándéka.

Baráti szeretettel,

Szilveszter