2026. november 19.
Szentírás: Mt 25,31–40
Lehet, hogy ma úgy
találkozunk Krisztussal, hogy először észre sem vesszük: egy fáradt emberben,
egy éhezőben, egy magányos látogatóban vagy valakiben, akinek szüksége van a
figyelmünkre. Jézus mégis világosan mondja: amit a legkisebbek közül eggyel
tettünk, vele tettük.
Az utolsó ítéletről szóló
evangélium nem távoli, félelmetes jelenetként állítja elénk az örökkévalóságot.
Krisztus már ma is elénk lép azokban, akikkel találkozunk. Nem azt
kérdezi majd, hány szép gondolatot őriztünk a szeretetről, hanem azt:
adtunk-e enni, meghallgattuk-e a másikat, meglátogattuk-e a beteget, fontos volt-e
számunkra az ember, akit könnyű lett volna észre sem venni.
Árpád-házi Szent Erzsébet
azért tudott így szeretni, mert Krisztust kereste, és felismerte őt a
szegényekben.
Ferences lelkülete arra
tanít, hogy a szeretet nem rangot, alkalmat vagy tökéletes körülményeket
vár, hanem lehajol, megosztja, amije van, és a másik ember méltóságát
szolgálja. Ezért olyan beszédes a Szent Erzsébet kenyere, az
Erzsébet-cipó hagyománya.
A szentmise után kiosztásra kerülő
kis cipók egy családapa nagylelkű adományából jutnak el hozzánk; fogadjuk
őket hálás szívvel, és gondoljunk arra, hogy a megosztott kenyér a szeretet
megosztására is hív.
Igen, a megáldott kenyeret
megosztjuk, és közben arra kapunk meghívást, hogy mi is osszuk meg javainkat,
időnket és figyelmünket a rászorulókkal.
A szentmise után kapott
cipó ne csupán egy kedves emlék legyen. Vigyük haza úgy, mint egy kérdést
és küldetést: kinek tudnék ma kenyeret, vigasztalást vagy jó szót adni? Talán
egy telefonhívás, egy türelmes meghallgatás vagy egy apró segítség lesz a
válasz.
Erőnk forrása Isten Igéje
és az Oltáriszentségben velünk maradó Krisztus.
Ő táplál, hogy mi is
táplálni tudjunk; ő szeret, hogy mi is továbbadjuk szeretetét.
Szent Erzsébet példájára
induljunk ma úgy az emberek közé, hogy a legkisebb testvérben is felismerjük: Krisztus
vár ránk.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése