A mai evangéliumi szakasz kezdetén egy megrendítő mondatot hallunk Jézusról: „Amikor látta a tömeget, megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.” (Mt 9,36)
Ez a mondat ma is igaz. Nézzünk
csak körül a világban! Mennyi ember él bizonytalanságban, félelemben, lelki
fáradtságban! Hány fiatal keresi a helyét az életben! Hány család
hordoz nehéz terheket! Hány ember jár-kel közöttünk mosolyogva, miközben
belül tele van aggodalommal, sebbel, kérdéssel!
És talán mi magunk is
ilyenek vagyunk néha.
Jelen vagyunk a
templomban, elvégezzük a munkánkat, tanulunk, gondoskodunk szeretteinkről, de
közben olykor elfárad a szívünk. Néha úgy érezzük, mintha túl sok lenne
a teher. Mintha nem látnánk tisztán a jövőt.
Vannak napok, amikor
minden rendben van körülöttünk, mégis nyugtalanok vagyunk. Máskor pedig valódi
gondok nehezednek ránk: betegség, családi feszültség, anyagi nehézség, magány
vagy éppen a szeretteinkért érzett aggodalom.
A mai evangélium első
örömhíre az, hogy Jézus lát bennünket.
Nemcsak néz, hanem lát.
Nagy különbség van a kettő
között. Sok ember néz bennünket életünk során, de kevesen látnak igazán. Jézus
azonban nem a külsőt nézi. Nem azt figyeli, hogy milyen sikeresek vagyunk,
milyen eredményeket értünk el, vagy milyen képet mutatunk mások felé. Ő a
szívünkbe lát.
- Látja a kimondatlan
könnyeket. - Látja az éjszakai aggodalmakat. - Látja az
érettségire készülő fiatalt. - Látja az idős embert, aki egyre több
veszteséget hordoz. - Látja a szülőt, aki gyermeke jövőjéért aggódik. - Látja
a beteget, a magányost, a csalódottat.
Látja azt is, amit talán senki
más nem vesz észre. Azokat a harcokat, amelyeket csendben vívunk. Azokat az
imákat, amelyeket már szinte remény nélkül mondunk el. Azokat a kérdéseket,
amelyekre még nem kaptunk választ.
És nem fordul el. „Megesett
rajtuk a szíve.”
Az evangéliumban ez nem
egyszerű sajnálkozást jelent. Jézus szívének mélyéből fakadó együttérzésről van
szó. Olyan szeretetről, amely közel akar jönni, felemelni, gyógyítani és
megmenteni.
A keresztény élet nem azzal
kezdődik, hogy mi keressük Istent, hanem azzal, hogy Isten keres bennünket.
Sokszor azt gondoljuk,
hogy nekünk kell elindulnunk Isten felé, nekünk kell bizonyítanunk, hogy méltók
vagyunk rá. A Szentírás azonban újra és újra azt mutatja meg, hogy Isten
az, aki előbb lép. Ő az, aki megszólítja Ábrahámot, aki keresi Mózest,
aki meghívja a prófétákat, és aki elküldi Fiát a világba.
Erre utal Szent Pál is a
második olvasmányban: „Krisztus akkor halt meg értünk, amikor még bűnösök
voltunk.”
Micsoda vigasztaló
igazság! Vagyis nem azért szeret bennünket az Úr, mert tökéletesek
vagyunk. Nem azért hív bennünket, mert már mindent rendbe tettünk az
életünkben. Nem azért bocsát meg, mert megérdemeljük. Hanem
azért, mert szeret.
Ez talán a kereszténység
legfontosabb üzenete. Isten szeretete nem jutalom. Nem fizetség a jó
viselkedésért. Nem valami, amit ki kell érdemelnünk. Az ő szeretete ajándék.
A kereszt a bizonyíték
arra, hogy Isten szeretete mindig megelőzi a mi válaszunkat. Amikor a
keresztre tekintünk, akkor elsősorban nem a szenvedést kell látnunk, hanem a
szeretetet. Azt a szeretetet, amely nem hátrál meg a fájdalomtól sem.
Azt a szeretetet, amely azt mondja minden embernek: „Olyan fontos vagy
számomra, hogy az életemet adom érted.”
A 800 éves ferences
lelkiség egyik legszebb vonása éppen ez.
Assisi Szent Ferenc nem
azért változott meg, mert előbb szent lett. Hanem azért lett szent, mert
engedte, hogy Krisztus szeresse.
Amikor a San Damiano-i
feszület előtt imádkozott, nem egy elmélet volt a válasz. Nem egy bonyolult
tanítást kapott, hanem egy megszólítást hallott: „Ferenc, menj és építsd
újjá egyházamat!”
Ferenc életének
fordulópontja akkor volt, amikor felismerte, hogy Krisztus személyesen szólította
meg őt. Nem általában az embereket, hanem őt magát. És amikor ezt
megértette, egész élete megváltozott.
A szeretet küldetéssé
vált. És pontosan ezt látjuk a mai evangéliumban is. Jézus
először együtt érez az emberekkel, aztán tanítványokat küld hozzájuk.
Mert Isten válasza a világ
bajaira sokszor nem valamilyen rendkívüli csoda, hanem egy ember. - Egy ember,
aki imádkozik. - Egy ember, aki meghallgat. - Egy ember, aki megbocsát. - Egy
ember, aki tanúságot tesz.
Talán te. - Talán én.
Sokszor lebecsüljük a
hétköznapi jóság erejét. Pedig egy vigasztaló szó, egy őszinte figyelem, egy
látogatás, egy telefonhívás vagy egy imádság többet jelenthet valakinek, mint
gondolnánk. Isten gyakran rajtunk keresztül akarja megérinteni mások életét.
Kt. A mai evangéliumban
Jézus tizenkét apostolt küld. Nem azért, mert tökéletesek.
Hisz ott van köztük Péter,
aki később megtagadja. Ott van Tamás, aki kételkedik. Ott van
Máté, a volt vámos. Ott van a forrófejű Jakab és János. És mégis
küldi őket. Ez nagy remény a mi számunkra is.
Mert ha őket meghívta,
akkor minket is meghívhat. Ha bennük meglátta a lehetőséget, akkor
bennünk is meglátja.
Isten nem kész embereket keres. Hanem
készséges szíveket.
Talán sokszor azt mondjuk:
„Majd ha jobb leszek...” „Majd ha több időm lesz...” „Majd
ha nem félek...”
Az Úr pedig azt mondja: „Most
gyere!”
Mert a küldetés során
formál bennünket.
Nem akkor leszünk
alkalmasak, amikor már minden hibánktól megszabadultunk. Hanem azáltal
válunk alkalmassá, hogy engedjük, hogy Isten vezessen bennünket napról napra.
Szeretnék egy egyszerű
képet a szívetekbe vésni erre a hétre. Képzeljetek el egy éjszakai
utazót egy hegyi ösvényen. A kezében csak egy kis lámpás van. A lámpás
nem világítja meg az egész utat. Nem mutatja meg a hegytetőt. Nem tárja
fel a következő kanyarokat. Csak a következő néhány lépést. Mégis
elegendő. Mert minden megtett lépéssel újabb szakasz válik láthatóvá. Ilyen
a hit.
Sokan szeretnénk előre
látni egész életünket. Biztos válaszokat akarunk minden kérdésünkre. Tudni
akarjuk, mi vár ránk öt vagy tíz év múlva. De Isten általában nem így
vezet bennünket.
A mai fiatalok gyakran
szeretnék előre látni egész életüket: Milyen lesz a jövő? Sikerül-e az
egyetem? Megtalálom-e a hivatásomat? Lesz-e családom? Megállom-e a helyemet?
A felnőttek ugyanígy
kérdezik: Mi lesz a munkámmal? Mi lesz a gyermekeimmel? Mi lesz az
egészségemmel?
Az Úr nem mindig mutatja
meg az egész utat. De mindig ad elég világosságot a következő lépéshez. És
ez elég.
Mert a hit nem azt
jelenti, hogy mindent látunk. A hit azt jelenti, hogy bízunk abban, aki
vezet bennünket.
Ezért mondhatjuk
bizalommal:
Nem a félelem vezet. Nem
a bizonytalanság vezet. Nem a világ zajos véleménye vezet, hanem Krisztus
vezet. És amikor Krisztus vezet, akkor a jövő nem fenyegetés, hanem
meghívás.
A mai első olvasmányban
Isten ezt mondja Izraelnek: „Tulajdonom lesztek... papi királyság és szent
nemzet lesztek.”
A keresztségünktől ez ránk
is vonatkozik. Mi nem véletlenül vagyunk ezen a világon. Nem a
sors játéka az életünk. Nem értelmetlenül születtünk meg. Isten ismer
bennünket név szerint, és terve van velünk.
A Szentháromság
szeretetéből születtünk. Az Atya megteremtett. A Fiú megváltott. A
Szentlélek vezet és megszentel. Tehát nem sodródó emberek
vagyunk. Hanem a remény zarándokai vagyunk.
Ezért fontos az Egyház
egysége is. Jézus nem magányos tanítványokat akart, hanem közösséget
alapított. Nem külön utakat, hanem egy nyájat. Mindannyiunknak
szüksége van erre a közösségre. Szükségünk van arra, hogy együtt
imádkozzunk, együtt ünnepeljük hitünket, és együtt hordozzuk egymás terheit. A keresztény
ember nem egyedül járja az életútját.
Ezért érték számunkra az
Egyházzal való közösség, és ezért fontos számunkra az apostoli utódok
láncolatában szolgáló Szentatya, ma XIV. Leó pápa iránti hűség és szeretet is. Nem
emberi rajongásból, hanem azért, mert Krisztus az egységet ajándékozta
Egyházának.
A megosztott világban különösen nagy tanúságtétel az egység.
Új hét kezdődik előttünk. Talán
lesznek nehéz napok. Talán lesznek váratlan helyzetek. Talán
lesznek könnyek és küzdelmek is.
De ne feledjük: Jézus lát
bennünket. Jézus szeret bennünket. Jézus küld bennünket.
Amikor örülünk, velünk
van. Amikor elfáradunk, velünk van. Amikor hibázunk, akkor sem hagy el
bennünket. Újra és újra felemel, megerősít és tovább vezet.
Nem elveszett emberek vagyunk, hanem Krisztus tanítványai. És ahol Krisztus tanítványai járnak, ott a remény mindig erősebb, mint a félelem.
Atya, Fiú és
Szentlélek Isten, vezess bennünket az előttünk álló héten, hogy reménnyel,
békével és bizalommal járjuk utunkat. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése