„Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az
igazságban.” (Jn 17,19)
Fiatal papként még nem tudtam, hogy ez a mondat milyen
hosszú utat fog bejárni bennem. Nem tudtam, kik lesznek azok az „értük”,
akikért majd imádkozom, dolgozom, virrasztok, aggódom, örülök és olykor
könnyezem. Nem tudtam, hány emberi sors érinti majd meg az enyémet, és hány
emberi szív hagy nyomot az én szívemben.
Az elmúlt harminckilenc év alatt kaptam sok elismerést,
köszönetet, ajándékot, kedves szót és bátorítást. Mégis azt kell mondanom:
vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, hogy Isten egyszer csak félrehúzza
a függönyt, és megmutat valamit abból, hogy nem volt hiábavaló az út.
Néhány nappal papi évfordulóm előtt egyik fiatal barátomtól
kaptam egy kicsengetési emlékképet. Egy mosolygó fényképet. Első pillantásra
egyszerű ajándéknak tűnt.
Aztán megfordítottam.
És a hátoldalon ezt olvastam:
„Atyám, barátom, útitársam és testvérem...”
Ahogy soronként haladtam előre, úgy éreztem, mintha nem
tintával írt mondatokat olvasnék, hanem egy szív dobbanásait hallgatnám.
Ott volt minden, amit együtt megéltünk.
Beszélgetések.
Imák.
Könnyek.
Őszinte vallomások.
Barátság.
Szentmisék.
Keresések.
Küzdelmek.
És mindenekelőtt: Isten.
Aztán eljutottam ahhoz a mondathoz, amely talán örökre
bennem marad:
„A mosoly a szívemből jön, a szívem egy kis darabja a Te
szívedből van. Így ez a mosoly a Tiéd is.”
Megálltam.
Mert hirtelen megértettem valamit.
Egy pap élete során sokszor nem látja munkájának
gyümölcseit. Elveti a magot, de nem tudja, mi lesz belőle. Elmond egy
prédikációt, meghallgat egy gyónást, beszélget valakivel egy templomkertben, a
város utcáján vagy egy kolostor folyosóján. Imádkozik valakiért. Bátorít
valakit.
Aztán megy tovább.
És közben gyakran kap kritikát, félreértést, igazságtalan
ítéleteket, bántó szavakat is.
Vannak mondatok, amelyeket évtizedek múltán is hordoz az
ember.
De vannak kegyelmi pillanatok is, amikor Isten egyetlen
mozdulattal begyógyít sok régi sebet.
Számomra ez a kicsengetési kép hátoldalán lévő írás ilyen
pillanat volt.
Mert ezek a sorok nem rólam szóltak.
Hanem arról, hogy Isten működik.
Arról, hogy a szeretet nem vész el.
Arról, hogy amit Krisztusért adunk oda másoknak, az egyszer
csak életre kel valaki más szívében.
Amikor fiatal barátom azt írja:
„Ha szívem imádkozik, akkor a Tiéd is azt teszi, hiszen a
Tiéd is alkotja...”
akkor valójában a keresztény élet egyik legmélyebb titkát
fogalmazza meg.
A szeretet összekapcsol.
Nem birtokol.
Nem láncol magához.
Hanem összeköt.
Krisztusban.
Aki szeretetet kapott, maga is szeretni kezd.
Aki imádságot kapott, maga is imádkozni kezd.
Aki bizalmat kapott, maga is bizalmat tud adni.
Így születnek a lelki kapcsolatok.
Így épül az Egyház.
Így válik valóra Jézus ígérete.
Az evangéliumban ezt mondja:
„Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az
evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy
földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát,
gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig
örök életet.” (Mk 10,29-30)
Sokszor elmélkedtem már ezen a mondaton.
Most azonban új szót szeretnék hozzátenni.
A saját tapasztalatom alapján.
Úgy érzem, hogy a felsorolásból nem hiányozhat az igaz barát
sem.
Mert Isten valóban százannyit ad.
Ad testvéreket.
Ad lelki gyermekeket.
Ad társakat a zarándokúton.
És olykor ad egy-egy olyan barátot is, akinek jelenléte maga
a válasz egy régi imára.
Aki által megsejthetjük, hogy a szeretetnek valóban van örök
élete.
A kicsengetési képen egy mosolygó fiatalember látható.
De, amikor ránézek, valójában nemcsak őt látom.
Látom benne Isten hűségét.
Látom benne a kegyelem munkáját.
Látom benne harminckilenc év örömét és küzdelmét.
És látom benne azt a csendes bizonyosságot, hogy Krisztus
egyetlen szeretetből fakadó gesztust sem felejt el.
Semmit.
Még azt sem, amiről mi magunk már rég megfeledkeztünk.
Ezért ma elsősorban nem fiatal barátomnak, barátaimnak
mondok köszönetet.
Hanem az Úrnak.
Mert megengedte, hogy a fiatalok életében atya, barát, útitárs
és testvér lehessek.
Megengedte, hogy együtt járjunk egy darabig életünk zarándokútján.
Megengedte, hogy a hitről, az evangéliumról, az életről és
Őróla beszélgessünk.
És megengedte, hogy egy napon egy egyszerű kicsengetési kép
hátoldalán elolvassam papi hivatásom egyik legszebb visszaigazolását.
Mert vannak ajándékok, amelyeket kéz ad át.
És vannak ajándékok, amelyeket egy szív bíz rá egy másik
szívre.
Ez a kép ilyen ajándék.
És amikor a nehezebb napokon újra ránézek az ajándékozó
mosolyára, nemcsak az ő arcát fogom látni benne, hanem sok más fiatalét,
akikkel az Úr az évek során összekötötte az utamat.
Felidézem majd benne az együtt megtett utat.
Felismerem benne Isten csendes jelenlétét.
És újra hálát adok azért, hogy Krisztus egyetlen szeretetből
fakadó gesztust sem felejt el.
És hallani fogom azt az üzenetet is, amelyet az Úr ezen a
képen keresztül súgott a lelkemnek:
„A szeretet, amit adtál, nem veszett el. Hazatalált egy
másik szívben.”
Talán ezért érintett meg ennyire fiatal Barátom néhány
egyszerű mondata is:
„Jönnek rossz napok, akkor nézz a mosolyra és érezd benne
otthon magad! Mert a mosoly a Tiéd is!”
Mert ebben több van egy kedves jókívánságnál. Benne van egy
közösen megélt történet, a bizalom ajándéka, a Krisztusban született barátság
ereje és annak bizonyossága, hogy amit szeretetből egymásnak adunk, az túléli
az időt, a távolságot és az élet változásait is.
És benne van egy kívánság, amely talán nemcsak nekem szól,
hanem mindannyiunknak, akik szeretnénk emberek maradni egy sokszor szeretetlen
világban:
„Egy dolgot hadd kívánjak: legyen erőd szeretni és
szeretve lenni!”
Harminckilenc év papi szolgálata után úgy érzem, ennél szebb
visszaigazolást aligha kaphattam volna.
Mert végül talán nem az a legfontosabb, hogy mennyit
tettünk, mennyit építettünk vagy mennyit szenvedtünk, hanem az, hogy maradt-e
utánunk szeretet a szívekben.
Ha igen, akkor semmi sem veszett kárba.
Akkor a mag kicsírázott.
Akkor a kegyelem munkálkodott.
Akkor Krisztus valóban jelen volt közöttünk.
És ezért ma, a hála csendjében, csak ennyit tudok mondani:
Köszönöm, Uram.
Barátaim, köszönöm.
Köszönöm mindazoknak, akik valaha befogadtak a szívükbe.
És köszönöm, hogy újra megtapasztalhattam: a szeretet, amely
Krisztusból fakad, soha nem vész el. Vándorol szívről szívre, nemzedékről
nemzedékre, míg végül mindig hazatalál.
Szilveszter Barát
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése