Szentírás: 1Sám 3,1–10.19–20
A mai szentírási rész Sámuel meghívásának történetét
állítja elénk. Egy egyszerű, még gyermek Sámuel alszik a szentélyben, miközben „az
Úr ritkán szólott népéhez”. Ez a mondat nemcsak egy régi kor állapotát írja
le, hanem sokszor a mi belső világunkat is. Zaj vesz körül minket, feladatok,
hírek, elvárások – és közben egyre nehezebb meghallani Isten halk szavát.
Sámuel nem ismeri fel elsőre, hogy az Úr szólítja.
Elihez fut, aki szintén fáradt, megkopott látású ember, mégis ő az, aki segít
eligazodni: megtanítja Sámuelt arra az egyszerű, de életre szóló imára, amely a
lelki élet alapja: »Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.«
Nem magyarázkodás, nem kéréslista, hanem készség a
hallgatásra.
Ez a történet közelebb visz bennünket Sámuel első
könyvének lényegéhez: Isten nem a hangosakat, nem a tökéleteseket választja,
hanem azokat, akik nyitott szívvel figyelnek. Sámuel nem különleges képességei
miatt lesz próféta, hanem azért, mert megtanul hallgatni. Az Úr pedig hűséges:
amit elkezd, végig is visz. „Az Úr pedig vele volt, és nem hagyta, hogy
egyetlen szava is meghiúsuljon.
A mindennapi életben ez bátorító üzenet számunkra.
Isten ma is szól – talán nem rendkívüli módon, hanem egy gondolatban, egy ember
szavában, egy csendes belső indításban. A kérdés nem az, hogy Isten beszél-e,
hanem hogy mi készek vagyunk-e figyelni. Merünk-e időt adni a csendre, merjük-e
kimondani: Uram, itt vagyok?
Ez a reggel reménnyel indít. Nem kell késznek lennünk,
csak elérhetőnek. Ha ma akár csak egy pillanatra megállsz, és szívből elmondod
Sámuel imáját, Isten formálni kezdi benned azt, amit ő már régóta lát: a
hívott, szeretett embert, aki áldássá válhat mások számára is.
Szólj, Uram – ma is figyelni szeretnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése