Napló-jegyzet: „Ne veszítsük el a bátorságunkat!”

Nem az számít, mekkora az óriás, hanem hogy kiben bízol.

Ma reggel, a szentmisén, egy fiatal ember hangján szólalt meg Isten Igéje. Nem kommentár volt, nem magyarázat, „csak” a Szentírás - 1Sám 17,32-33.37.40-51 – mégis, mint a víz a száraz szivacsba, úgy ivódott belém néhány mondat. Dávid szavai. Dávid bátorsága. Dávid bizalma.

„Ne veszítsük el a bátorságunkat.”

Ez a mondat nem a harctérnek szólt. Nekem szólt. Nekünk.

A bibliai történet szereplői ismerősek. Túlságosan is.

Ott van Saul, a király. Jó szándékú, tapasztalt, „reálisan gondolkodó”. Ő már látott csatát, vereséget, vért. Éppen ezért óvatos. Emberileg okos, de már nem Isten tervei szerint gondolkodik. Félti Dávidot, de közben elveszítette azt, ami a vezetés lényege: az Úrba vetett bizalmát.

Ott van a tömeg. A katonák. Felkészültek, kiképzettek, hangosak – addig, amíg beszélni kell. De amikor ki kellene állni, amikor kockázat van, amikor valódi döntés kell: „senki sem mert”.

És ott van Góliát. Magabiztos. Hangos. Lenéző. Nemcsak Dávidot gúnyolja, hanem az Istent is. Pontosan tudja, mit csinál: megfélemlít, nevetségessé tesz, relativizál, átkoz. Nem kell neki az egész hadsereg. Elég, ha eléri, hogy senki ne higgyen igazán, hogy zűrzavar, káosz és félelem lesz úrrá a tömegen.

És végül ott van Dávid. Tapasztalatlan. Zöldfülű. Fiatal. De van valamije, ami a többieknek nincs: emlékezete. Emlékszik arra, mit tett vele az Úr tegnap, tegnapelőtt, korábban. Istenről nem elméletből beszél, hanem tapasztalatból. Nem magára épít, hanem arra, aki már megszabadította.

És elindul. Nem páncélban. Nem a kor elvárásai szerint. Hanem az Úr nevében.

Ha ezt a történetet áthelyezzük a 21. századba, semmi lényegi nem változik.

Ma is vannak Saulok: józanok, okoskodók, kompromisszumkeresők, akik „csak jót akarnak”, de közben lassan mindent tönkre tesznek, lebeszélnek, ami hitből fakad.

Ma is vannak tömegek: sokat beszélnek értékekről, identitásról, hagyományról, vallásról – de ha személyes áldozat kellene, csend lesz.

És igen, ma is vannak Góliátok. Talán nem fegyverrel jönnek, hanem szavakkal. Nem páncélt viselnek, hanem ideológiát. Megkérdőjeleznek mindent, ami örök értékű, ami abszolút: igazságot, teremtett rendet, erkölcsöt, Krisztust. És közben azt mondják: „ez csak egy nézőpont”.

A párviadal ma is zajlik. Csak nem kővel és parittyával, hanem világnézetekkel, döntésekkel, közömbösséggel vagy hétköznapi hűséggel.

A kérdés nem az, hogy lesznek-e Góliátok. Lesznek.

A kérdés az, lesznek-e Dávidok.

Olyan fiatalok és idősek, akik nem harsányak, nem tökéletesek, de mernek emlékezni arra, hogy Isten már hányszor megszabadított. Akik nem tagadják meg a józan észt – „megadják a császárnak, ami a császáré” –, de nem adják fel azt sem, ami az Istené. Az igazságot. A Krisztusba vetett hitet. A bátorságot.

Mert a történet végén nem Dávid nagysága áll, hanem ez az egyszerű mondat:

„Hadd tudja meg az egész föld: van Izraelnek Istene.”

Talán ma így hangzana:

Hadd tudja meg a világ, hogy van értelme hinni, Krisztus mellett kitartani. Van miért hűségesnek maradni. És nem veszítettük el a bátorságunkat.

Szilveszter Barát