De hamar világossá vált, hogy ez a fotó nem a beteljesedett
prófécia világa. Nem az eljövendő békéről szól, hanem a mostani teremtés
törékeny rendjéről. Nem feloldást látok benne, nem csodát, hanem azt a ritka
állapotot, amikor az élet még nem lépett tovább. Egy megörökített pillanatot,
ahol a döntés még nem történt meg, de már minden benne van.
Ez a döntés előtti csend indította el bennem ezt az
elmélkedést: mit jelent Isten előtt és a világban élni akkor, amikor még nem a
cselekvés, hanem az éber jelenlét ideje van.
Egy mező. Egy róka. Két nyúl.
És mégis: minden itt van.
A nyitva hagyott pillanat
Ez a pillanat már nem a rókáról és nem is a nyulakról szól.
A szerepek itt már „be vannak számítva”.
A nyulak tudják, kivel élnek egy mezőn.
A róka tudja, mit jelent egy éber nyúl.
Ami most számít, az egy harmadik tényező.
Valami, ami felülírja az ösztönök automatikus rendjét.
A róka testtartása ezt mondja:
lehetőség van, de nem most.
A nyulak füle ezt jelzi:
figyelünk, de még nem futunk.
Ez a befagyott állapot ritka.
Nem pánik, mert a pánik szétesik.
Nem támadás, mert ahhoz tiszta helyzet kellene.
Ez egy nyitva hagyott pillanat, ahol a döntés még nem született meg.
A láthatatlan harmadik
És itt lép be a képbe az ember.
Nem láthatóan, mégis határozottan.
Akár látja, akár hallja, akár szagolja: az ember jelenléte
„szennyezi” a helyzetet.
Nem rombolóan, hanem megszakítóan.
Nem menti meg a nyulat.
Nem fenyegeti közvetlenül a rókát.
Mégis felfüggeszti a természet automatikus működését.
Ezért nem történik meg az, aminek „meg kellene” történnie.
A fotós nem főszereplő.
Nem vadász, nem megmentő.
Inkább az, aki strázsál.
Aki egyhelyben marad,
figyel,
vigyáz,
és nem lép előbb, mint ahogy a helyzet megérik.
Nem birtokolja a pillanatot,
nem avatkozik bele,
csak jelen van benne teljes figyelemmel.
A tanúság ára itt is ugyanaz:
mozdulatlanság,
türelem,
fegyelem,
annak elfogadása, hogy nem ő dönt,
csak őrzi azt, ami történni készül.
Talán ezért érezzük ezt a képet igaznak.
Mert nem dramatizál: nincs elkapott ugrás, nincs vér, nincs heroikus fény.
És nem is szépít: ott a veszély, ott a félelem, ott az ösztön.
Amit a kép rólunk mond
A kép nem állít semmit.
Nem mondja, hogy a természet kegyetlen.
Nem mondja, hogy idilli.
Csak azt mondja: ilyen.
Feszültséggel teli.
Döntés előtti.
Nyitva hagyott.
És itt ér össze a fotó a ma emberének életével.
Mert mi is sokszor ilyen mezőkön állunk.
Ismerjük a szerepeket.
Ismerjük a kockázatokat.
Mégis van valami előttünk, ami fontosabb most, mint az azonnali reakció.
Valami ismeretlen, ami közeledik, és még nem tudjuk, áldás lesz-e vagy veszély.
A korunk azt sulykolja, hogy mindig lépni kell.
Mindig reagálni.
Mindig megoldani.
Ez a kép mást mond.
Azt mondja: van idő, amikor a legnagyobb bátorság nem a mozdulat, hanem a
maradás.
Nem a gyors válasz, hanem az éber jelenlét.
Kegyelmi szünet
A hívő ember ebben a pillanatban kegyelmi szünetet ismerhet
fel.
Amikor a Teremtés nem idilli, de nem is reménytelen.
Amikor minden létező – róka, nyúl, ember – Isten kezében van,
félelmével, ösztönével, bizonytalanságával együtt.
A kép nem ígér feloldást.
Nem mondja meg, mi lesz a következő pillanatban.
Nem kínál kész tanulságot.
Csak jelenlétre hív.
Arra, hogy megálljunk ott,
ahol még minden lehetséges,
de semmi sincs kikényszerítve.
Talán a fotó legmélyebb üzenete ma ez:
nem minden helyzet van azért, hogy megoldjuk.
Van, amelyik azért,
hogy éberen jelen legyünk benne.
És talán ez – minden zaj, sietség és kényszer közepette –
már önmagában is elég.
Lövei Tamás fotóit itt is meglehet nézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése