„Tartani a hit lángját – imában, közösségben, tanúságtételben” - Missziós vasárnap – a mindennapok küldetése

📖 Olvasmányok: Kiv 17,8–13; Zsolt 120; 2Tim 3,14–4,2; Lk 18,1–8

„Amikor az Emberfia eljön, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)

Missziós vasárnapot ünneplünk. Egy napot, amikor az Egyház újra megkérdezi tőlünk: „Te mit teszel azért, hogy mások is megismerjék hitelesen az Evangélium örömét?”

Ez a vasárnap nem csupán az adakozásról, a kórus alatt kitett perselybe bedobot összegről, vagy a távoli országok misszionáriusairól szól — hanem rólunk, akik itt élünk, tanulunk, dolgozunk, szeretünk és küzdünk a mindennapokban. Mert misszionáriusnak lenni nem földrajzi, hanem lelki kérdés.

Először: imádkozni, amíg meg nem mozdul az ég

A mai evangélium a Mester szavaival kezdődik: „Példabeszédet mondott Jézus arról, hogy szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni.”

Ez a mondat az egész misszió szívét tárja fel.

Az özvegyasszony nem adta fel. Napról napra, újra és újra elment a bíróhoz. És végül meghallgattatott.

Ez az asszony a hívő ember képe, aki nem a körülményektől, hanem az Istentől várja az igazságot. Aki nem hagyja, hogy a világ zaja, a fáradtság, a kényelem vagy a közöny elfojtsa benne az imát.

Testvéreim, a mai világban talán ez a legnehezebb: kitartani az imában, akkor is, amikor nem jön a válasz.

A telefon mindig kéznél van, de a rózsafüzér sokszor porosodik.

A híreket naponta olvassuk, de az Evangéliumot ritkán.

Pedig a misszió ott kezdődik, ahol az ember letérdel, és így szól:

„Uram, itt vagyok. Kezdj valamit velem.”

Másodszor: Mózes imára tárt keze a közösség ereje

Az első olvasmányban Mózes imára tárt kezeit látjuk: amikor felemelte őket, Izrael győzött; amikor leeresztette, Amalek kerekedett felül.

És végül Áron és Hur tartják a karjait, míg le nem nyugszik a nap.

Milyen gyönyörű kép ez a missziós Egyházról!

Nem mindenki ugyanazt teszi, de mindenkinek van helye benne:

– valaki imádkozik,

– valaki támogat,

– valaki megy és hirdeti,

– valaki betegágyán a szenvedését ajánlja fel e cél érdekében.

Ne feledjük, az Egyház csak akkor győz, ha egymás kezét tartjuk, imára emeljük.

Ha nem engedjük, hogy bárki elgyengüljön, elcsüggedjen, magára maradjon, kiessen a sorból.

A misszió tehát nem egy ember vállán áll – hanem a közösség imáján.

Harmadszor: hirdesd az Igét – akár alkalmas, akár alkalmatlan (2Tim 4,2) – írja Pál apostol szeretett tanítványának, Timóteusnak a szentleckében.

Szent Pál arra buzdítja Timóteust, hogy kitartóan hirdesse az Igét, akkor is, amikor hallgatják, és akkor is, amikor kinevetik, amikor nem veszik komolyan, amikor megpróbálják lejáratni, mindenféle hazugságot ráfogva.

Ez ma is időszerű.

Olyan korban élünk, amikor sokan azt mondják: „Nem kell Isten, majd én megoldom vagy hivő-vallásos vagyok, de a magam módján.” S közben egyre több a magányos, a fáradt, a kiégett, a boldogtalan, elégedetlen, zsörtölődő, úton útfélen panaszkodó ember.

Kedves Testvéreim, a világ nemcsak hallani akar Istenről, hanem látni akarja Őt bennünk.

A legnagyobb misszió ma az, ha valaki meg tud bocsátani az ellene vétőnek, őt bántalmazónak.

Ha valaki nem szid, hanem áld, ha nem rágalmaz, hanem igazat mond, ha nem pletykál, hanem mások jó hírét kelti, ha mások becsületének nem árt, hanem védelmezi.

Ha valaki a közösségi médiában nem gyűlöletet, hanem békét oszt meg.

Ha valaki tisztán készül a család alapitásra, hűséges marad a házasságában, szorgalmas a tanulásban, tisztességes a munkájában, és segíti a rászorulót.

Mert a hitet nem hirdetni kell, hanem élni.

Negyedszer: a mai misszionárius az imádkozó, bátor, reményt adó ember

Lehet, hogy te nem mész Afrikába, nem tanítasz missziós iskolában,

de ha az osztályban nem a legmenőbbek közé akarsz tartozni,

hanem inkább odaállsz a gyengébb mellé, segíted, aki nehezen tanul,

befogadod a magányost, bátorítod, akit más kinevet —

ha egy szomszédodnak, egy unokádnak, egy beteg testvérednek

reményt adsz, ha mosolyoddal, imáddal, jó szavaddal

fény gyúl a szemében — akkor te is misszionárius vagy.

Mert a misszió nem csak távoli földrészeken történik,

hanem ott kezdődik, ahol élsz, ahol szeretni tudsz.

A mai Egyház nem „toborozni” akar, hanem gyógyítani.

Nem uralkodni, hanem szolgálni.

Nem félelmet kelteni, hanem reményt adni.

Ahogy Ferenc pápa mondta: „A misszió nem egy feladat, hanem a szeretet túlcsordulása.”

Ha megtapasztalod Isten szeretetét, nem tudod magadban tartani.

Tovább akarod adni.

És így válik az életed igehirdetéssé, még akkor is, ha egy szót sem szólsz.

Ötödjére: a hit kérdése – „Talál-e hitet a földön?” – hangzik el a megdöbbentő, s gondolkodásra ösztönző kérdés az evangéliumban.

Jézus kérdése nem vádlás, hanem hívás:

„Amikor az Emberfia eljön, vajon talál-e hitet a földön?”

Ez azt jelenti: talál-e még olyanokat, akik nem adják fel?

Akik hisznek a szeretet erejében, a megbocsátás gyógyító hatalmában,

akik imádkoznak a világért, még akkor is, ha minden széthullani látszik?

Testvéreim, a hit nem a bajok hiánya, nem a paradicsomi állapotok helyre állása, hanem a remény kitartása.

A misszió pedig nem más, mint válasz erre a kérdésre:

„Igen, Uram, itt van még a hit! Itt vagyunk mi, a Te néped,

akik bár kicsinyek vagyunk, mégis hiszünk Benned.”

Záró gondolatként el kell mondanunk, hogy a küldetés folytatódik

A misszió nem egy nap az évben, hanem egy életforma.

Amikor kilépsz a templomból, nem véget ér valami, hanem elkezdődik.

A szentmise nem lezárás, hanem küldés: a latin „Ite, missa est” szó szerint azt jelenti:

„Menjetek, küldetésetek van!”

Nemrég egy gimnazista diák a kollégiumunkból szentmise után odalépett hozzám, és őszintén megkérdezte azt, ami – bevallása szerint - kisgyerekkorától foglalkoztatta:

„Atya, hogy van ez? A szentmise végén azt mondja, véget ért a szentmise, járjatok békével, mi pedig válaszoljuk: Istennek legyen hála.

Nem olyan ez, mintha örülnénk, hogy végre vége van?”

Mosolyognom kellett, mert ez a kérdés valójában a hit egyik legszebb felismeréséhez vezet.

Természetesen nem arról van szó, hogy „letudtunk valamit” – hanem arról, hogy valamit magunkkal viszünk.

A szentmise nem lezárja, hanem elindítja a napunkat: az erőt, amivel feltöltődöttünk az Ige befogadásakor és a szentáldozásban, a békét, amit az oltárnál kaptunk, tovább kell vinnünk a világba.

Amikor azt mondjuk: „Istennek legyen hála”, valójában azt mondjuk:

„Köszönöm, Uram, hogy tápláltál szent Igéddel és Égi Kenyereddel, küldj most engem, hogy amit kaptam, másokhoz is elvigyem.”

Testvéreim, ez a misszió lényege:

nem a templomban ér véget, hanem ott kezdődik – ahol az élet zajlik.

A családban, az iskolában, a munkahelyen, a buszon, az online térben.

Minden egyes „Istennek legyen hála” egy új küldetés kezdete.

Ne félj! Nem a te erődre van szükség, hanem a hitedre.

Tedd, amit tudsz, ott, ahol vagy –

és Isten a te kicsiny, hűséges tetteidből nagy csodát tesz.

Amikor a pap azt mondja: „A szentmise véget ért”,

Isten valójában azt mondja: „Most kezdődik az igazi küldetésed.”

Urunk Jézus Krisztus,

Te azt mondtad: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az Evangéliumot.”

Add, hogy ne féljünk megszólalni, ha a hitről van szó,

ne féljünk jót tenni ott, ahol a rossz uralkodik,

és ne fáradjunk bele az imába, amely megmozgatja a mennyet.

Áldd meg a misszionáriusokat,

és minden testvéremet, aki ma itt van —

hogy életünk által Te magad legyél látható a világban.

Ámen.