Amikor nem hallgatnak ránk...
Vannak napok, amikor úgy érezzük, hiába fáradozunk. Elmondtuk,
amit lehetett. Elmondtuk szépen, tisztán, szívből. Mégis elutasítottak – vagy
még rosszabb: közömbösen átsiklottak felette. Ismerős élmény minden hívő ember
számára, aki igyekszik a hit útján járni, szólni, tanúságot tenni – akár a
családban, akár egy baráti beszélgetésben, akár a közösségi szolgálatban.
Ilyenkor jön a kísértés: „minek folytatni?”, „talán nincs is értelme”.
A mai szentírási szakaszban Pál apostol is ilyesmit él át – de a válasza egészen más, mint a keserűség. És ebből mi is erőt meríthetünk.
A hűséges tanúságtétel sosem hiábavaló
„Pál bizonyítékokat tárt a zsidók elé, hogy Jézus a Messiás. De
azok ellene mondtak, és gyalázkodtak.” – olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben.
Pál hűséges volt, őszinte, meggyőző – és mégis visszautasították. Mit tett
erre? Nem hátrált meg, nem vádolta önmagát, nem gyűlölködött. Hanem szabaddá
vált: „A saját fejetekre szálljon véretek! Én ártatlan vagyok. Mostantól fogva
a pogányokhoz fordulok.”
Ez nem harag vagy feladás – hanem felismerés: a mag, amit vetett,
nem itt fog kikelni. De máshol talán igen. És ő nem a sikerekre építi
küldetését, hanem a hűségre.
Ez a gondolat életmentő lehet ma is. Nem kell minden ajtón
bekopogni újra és újra. Nem kell ott maradni, ahol csak visszhangtalanság vesz
körül. A mi feladatunk nem a meggyőzés – hanem a vetés. A tanúságtétel. A
szeretet. A hűség. Az aratás pedig Istené.
A vetés a miénk – az aratás az Úré
Pál apostol példája arra tanít bennünket, hogy a hűség nem mindig
jár kézzel fogható sikerrel. De mégsem a látható eredmények adják az evangélium
hirdetésének értelmét – hanem az, hogy engedelmesek vagyunk a Küldőnek.
Sokszor olyan helyzetekbe kerülünk, ahol jószándékunk falakba
ütközik, és hitvalló szavainkat közömbös tekintetek fogadják. Lehet, hogy
családban, munkahelyen, közösségben – ott, ahol azt reméltük, hogy termőföldre
hull az Ige, mégis megkeményedett szívek zárják el útját. Ilyenkor
elcsüggedhetünk, vagy harcolni akarunk a „meggyőzésért”.
De az evangélium nem vitaanyag, hanem élő mag. És nekünk
nem az a feladatunk, hogy bárkit is erőszakkal meggyőzzünk. Küldetésünk, hogy
hirdessük az Igét – tisztán, hűségesen, szeretettel. A magvetés a mi részünk.
Az aratás az Úré. Ő tudja, mikor és hol virágzik ki, amit ma elhintettünk –
akár láthatatlan könnyekkel.
Ezért ne maradjunk ott, ahol a közömbösség fala állja utunkat. Ne
időzzünk ott, ahol zárt ajtókba ütközünk újra meg újra. Ne
zárkózzunk be a kudarcérzés csöndjébe – mert az evangélium mindig túlmutat
rajtunk. Lehet, hogy nem ott és nem akkor hoz gyümölcsöt, ahol mi várjuk, de
biztos, hogy nem tér vissza üresen.
A Lélek szelíd és csendes módon vezet bennünket tovább – új
emberekhez, új helyekre, új lehetőségekhez. Olyanokhoz, akik talán most épp
nyitott szívvel várják az üzenetet. Nekünk csak mennünk kell. Vetni.
Hirdetni. Szeretni. És bízni.
Fohász:
Uram, köszönöm, hogy nem a sikerességet kéred tőlem, hanem a
hűséget. Segíts felismernem, mikor kell tovább menni, és mikor kell megállni.
Add, hogy ne az elutasítástól, hanem a Benned való bizalomtól vezérelve éljem
küldetésemet. Add, hogy örömmel vessem a Te Igéd magját – ott is, ahol ma még
nem látni termést. Ámen.
Útravaló gondolat:
„Ne az aratásban reménykedj – hanem a vetésben légy hűséges!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése