 |
| 2025 - Esztelnek - Megszentelt Élet napja |
Ma különleges, kettős ünnepet ülünk: Gyertyaszentelő Boldogasszony és a Megszentelt Élet napját. Két, egymást erősítő és kiegészítő üzenet találkozik ebben a napban. Egyrészt emlékezünk arra, hogy Mária és József negyven nappal Jézus születése után bemutatták Őt a templomban, Istennek szentelve életüket és gyermekük jövőjét. Másrészt imádkozunk mindazokért, akik megszentelt életet élnek – szerzetesekért, szerzetesnőkért, papokért –, akik egész életüket Krisztusnak ajánlották, hogy világosságot vigyenek a világba.
A mai Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe arra emlékeztet, hogy Jézus, negyven nappal a születése után, Mária és József által bemutattatott a templomban. Eben az eseményben nemcsak a törvény iránti hűséget láthatjuk, hanem egy mélyebb lelki valóságot is: az Istenre való teljes ráhagyatkozást. Mária és József nemcsak egy előírásnak engedelmeskedtek, hanem lelkükben mindent Isten kezébe helyeztek.
Ez a bizalom és önátadás a mai ember számára is kihívás. Sokszor rettegünk az ismeretlentől, a jövőtől, az élet kihívásaitól, de a mai ünnep arra hív, hogy mindezt tegyük le Isten kezébe, aki képes minden félelmet és homályt eloszlatni életünkben.
A mai ünnep a fény ünnepe, és a gyertya a központi szimbóluma ennek. A gyertya, amelyet ma megáldottunk, szimbolizálja Krisztust, aki a Világ Világossága. A gyertya egyszerre egyszerű és mégis mély szimbólum, jelkép: miközben világosságot ad és melegít, lassan elfogy, felemészti önmagát. Krisztus is így ajándékozta magát nekünk: önmagát adta, hogy mi életet nyerjünk, hogy boldoguljunk itt a földön és elnyerjük odaát az örök boldogságot.
Ez a szimbolika jut kifejezésre a megszentelt élet lényegében is: odaadni magunkat, hogy mások számára világosságot és reményt vigyünk. Ez nem könnyű élet, de hatalmas öröm és kegyelem forrása azon férfiak és nők számára, akik erre az útra lépnek.
Igy a megszentelt élet értelme az önátadás és ajándékozás. Amint a gyertya világít és közben elég, úgy a szerzetesi és papi élet is a teljes önátadás jegyében zajlik. Minden közösség a maga módján szolgálja Isten országát, és együtt alkotják az Egyház sokszínű és gazdag mozaikját. Az Egyház így egy nagy család, ahol mindenkinek helye és küldetése van.
A megszentelt élet sokfélesége csodálatos ajándék az Egyház számára. Ez itt Háromszéken is kézzelfogható a négy különböző lelki közösség és az egyházmegyés papság jelenlétében. Bár sokféle hivatás létezi, mégis egy irányba mutat: Jézus Krisztusra. A megszentelt életben különféle utak léteznek, de mind egyazon célt szolgálják: Krisztus követését, az emberek szolgálatát és az evangélium fényének hordozását.
Minden rend és közösség sajátos karizmával és küldetéssel szolgálja Krisztust és az Egyházat, jelmondatuk pedig összegzi lelkiségük lényegét.
Az egyházmegyés papság egyik tagja, Attila atya, papi hivatását a következő igével erősítette meg: "Így futok a cél felé, annak a hivatásnak jutalmáért, amelyet Isten fölülről adott Krisztus Jézusban." (Fil 3,14). Ez a mondat jól kifejezi a papi élet lényegét: a hűséges, kitartó futást Krisztus felé, a teljes önátadást és az elköteleződést az evangélium hirdetésére.
A szerzetesi közösségek szintén sajátos módon mutatják be hivatásukat: az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei Árkosról így vallják küldetésüket: „Teljes szívvel Istennek élni embertársaink szolgálatában Szent Ferenc lelkületével.” Ez a mottó a szolgáló szeretet szépségére mutat rá: életüket nem önmagukért, hanem másokért élik, különösen a betegekért és rászorulókért, miként Szent Ferenc is a legkisebbekben találta meg Krisztust. Az Istennel való mély kapcsolat és az emberek iránti szeretet egyensúlya meghatározó a nővérek életében, amelyet Szent Ferenc alázatos és irgalmas lelkülete inspirál.
A Kézdiszentléleken is tevékenykedő Szent Családról nevezett Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek jelmondata, "Caritas Christi urget nos!" – "Krisztus szeretete sürget minket!", egy belső tűzre utal. Az ő hivatásuk Krisztus szeretetéből fakad, amely nem hagyja őket nyugodni, hanem arra ösztönzi, hogy életüket az irgalmasság és az önzetlen szeretet szolgálatába állítsák.
A Szeretet Misszionáriusai, Teréz anya leányai, a "Szomjazom." jelmondatot választották. Ezzel Jézus keresztfán kimondott szavait idézik fel, amely nem csupán fizikai szomjúságot jelent, hanem a lelkek utáni vágyakozást. Ez a közösség különösen azokra figyel, akik a legnagyobb szükséget szenvedik, a szegények legszegényebbjeire és Krisztus szeretetének oltalmát nyújtják számukra. Ez a jelmondat a rend minden kápolnájában látható a feszület alatt, emlékeztetve a nővéreket Jézus szeretetének mélységére és az ő hívására, hogy szeretettel és irgalommal szolgálják a szenvedőket.
Végül, a Kisebb Testvérek Rendjének – a ferenceseknek – jelmondata: „Pax et Bonum” – „Béke és Jóság” pedig a szerzetesi élet egyik legfontosabb üzenetét hordozza: az evangéliumi békét és jóságot sugározni a világ felé. A „Pax et Bonum” a ferences lelkiség esszenciáját foglalja össze: az egyszerűség, alázat, testvériség, béke és jótékonyság szellemiségét. A Kisebb Testvéreknek nemcsak az a küldetésük, hogy maguk éljenek így, hanem hogy másokat is inspiráljanak erre az életformára.
Amint mondtuk a gyertyának meg van a maga szimbolikája és tanulsága is. Gyermekként talán mindannyian láttunk szüleink, nagyszüleink házában szentelt gyertyát az asztalon vagy a szekrény tetején. Egyes helyeken a vihar idején meggyújtották, jelenlétében imádkoztak, a veszély elhárítását kérve, másutt a születendő gyermekek fölött imádkoztak vele, vagy haldoklók kezébe adták. A hivő emberek úgy tartották, hogy a szentelt gyertya Krisztus védelmét és áldását közvetíti, amely megvilágítja a sötétséget és elűzi a gonosz hatalmát. A gyertya használata kifejezte az emberek hitét abban, hogy Krisztus világossága minden emberi életet megvilágít.
Van egy kedves történet egy idős szerzetesnőről, aki már évtizedek óta szolgált egy elhagyatott misszióban Afrikában. Egy napon, mikor érezte, hogy élete végéhez közeledik, kérte, hogy hozzanak neki egy gyertyát. Mikor kezébe vette, ezt mondta: „Ez a gyertya az én életem. Sok éven át égtem másokért: a szegényekért, a betegekért, a gyermekekért. Miközben világítottam, lassan elfogytam, de nem bánom. Ez volt az én életem értelme.” – mondta, majd mosollyal az arcán átadta lelkét Teremtőjének.
Ez a szerzetesnő élete tanúságtétel arról, hogy a megszentelt élet nem hiábavaló áldozat, hanem az Isten és az emberek iránti szeretet legmélyebb kifejezése. Az ő példája minket is arra hív, hogy életünket Krisztus világosságának szolgálatába állítsuk, akár szerzetesként, akár családosként, akár egyedülállóként.
Igen, a megszentelt élet lényege a találkozás és az ajándékozás.
Ez a nap különleges jelentőséggel bír számunkra, kedves testvérek, akik a megszentelt életet választottuk. A mai ünnep fényében felidézhetjük, hogy Szent II. János Pál pápa 1997-ben helyezte a Megszentelt Élet napját erre a napra, amely az önátadás és Istennek szenteltség gyönyörű példáját állítja elénk. A szerzetesi hivatás nem pusztán egy életforma, hanem tanúságtétel arról, hogy Isten ma is hív embereket arra, hogy életükkel az Ő szeretetének tanúi legyenek.
A szerzetesi élet mélyen evangéliumi: olyan életforma, amely Jézus Krisztus életét tükrözi. Az evangéliumban olvassuk, hogy az idős Simeon és Anna találkoztak a Gyermek Jézussal a templomban, és felismerték benne a Megváltót. A megszentelt élet is ilyen találkozásra épül: egy mély, személyes találkozásra Jézussal, amely átalakítja az ember életét. Ahogyan Simeon kimondja: „Most bocsásd el szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben” (Lk 2,29), úgy a szerzetes is akkor talál békét, amikor felismeri: élete már nem az övé, hanem teljesen Istené.
A megszentelt élet az önátadás és ajándékozás élete. A szentelt gyertya szimbolikája itt is érvényes: miközben világosságot nyújt mások számára, önmagát is fölemészti. A szerzetesi élet nem egyszerűen önmegtagadás, hanem a szeretet nagylelkű megélésének egyik formája, amelyben a szerzetesek Jézus érzelmeit és gondolatait teszik magukévá. Ezért a megszentelt élet értékes és jelszerű.
A megszentelt élet az Isten szeretetének látható jele a világban. Ahogyan a gyertya az oltáron ég, úgy a szerzetesi élet is figyelmezteti a világot arra, hogy Isten közöttünk van, és szeretetével el akarja érni minden ember szívét. A szerzetesek nem csupán hordozzák a fényt, hanem sugározzák azt a világ felé. Életük, imájuk, szolgálatuk csendes tanúságtétel arról, hogy az Isten országa már itt van közöttünk, és minden ember hivatott arra, hogy részese legyen ennek az országnak.
Gondoljunk csak bele, mekkora értéket képviselnek azok az emberek, akik életüket az Istennek szentelik! Egy nővér, aki évtizedekig neveli az árvákat, ápolja a betegeket, gondját viseli a kitaszított anyáknak, gondoskodik a szegényekről, egy trappista szerzetes, aki a világ zajától távol imádkozik a békéért, vagy egy egyszerű plébános, aki hűségesen szolgálja közösségét – mindannyian Krisztus arcát mutatják meg nekünk. Ezek a férfiak és nők a világ lelki tüdői: nélkülük a világ reménytelenebb, fojtogatóbb hely lenne.
A szentatya, Ferenc pápa egyik beszédében ezt mondta: „A megszentelt élet az Egyház oxigénje.” Nem túlzás ez a kijelentés, hiszen a szerzetesi közösségek csendes, háttérben végzett munkája nélkülözhetetlen a világ számára. Imáik, áldozataik és szolgálataik nélkül az Egyház és az emberiség elveszítené azt a lelki erőt, amely Krisztus világosságából fakad.
Egy másik történet a gyertya és a megszentelt élet értelméről szól. Egy idős pap följegyzéseiben olvasható, hogy a plébániáján egy szentelt gyertyát mindig a sekrestyében tartottak. Ez a gyertya nemcsak szertartások során került elő, hanem akkor is, amikor valaki nehézségekkel küzdött. Egy alkalommal egy fiatal anya jött hozzá, aki elveszítette gyermekét. Az atya meggyújtotta a gyertyát, és a nő kezébe adta. „Ez a gyertya emlékeztet arra, hogy Krisztus világossága nem hagy el minket, még a legnagyobb sötétségben sem” – mondta. Az anya könnyek között kezdett imádkozni, és végül reményt találva távozott. Az atya hozzátette: „Az igazi fény nem az én szavaimból fakadt, hanem Krisztusból, akit a gyertya szimbolizált.”
Ez a történet arra emlékeztet, hogy a megszentelt élet emberei – papok, szerzetesek és szerzetesnők – azok, akik ilyen módon adják tovább Krisztus világosságát a rászorulóknak. Ők olyanok, mint a gyertya, amely ott világít, ahol a legnagyobb szükség van rá.
A mai ünnep azonban, tágabb értelemben, nemcsak a szerzetesekről szól, hanem minden emberről, aki hivatását Istenben találja meg. Ezért beszélhetünk a hivatások sok féleségéről, sok színűségéről Akár házas, akár egyedülálló, akár pap, akár szerzetes, mindenki arra hivatott, hogy találkozzon az élő Istennel, és életében továbbadja az Ő szeretetét.
Az élet minden formája megszentelt élet lehet, ha Isten kezébe helyezzük magunkat, és hűségesen éljük meg hivatásunkat.
A keresztény családok különleges szerepet játszanak ebben a folyamatban. A gyermekek első találkozása Krisztussal a családban történik meg. A család lehet az a „talaj”, ahol a papi, szerzetesi, szerzetesnői, anyai, apai hivatások szárba szökkennek. Ezért ma imádkozunk minden keresztény családért, hogy példájukkal és elköteleződésükkel támogassák gyermekeiket abban, hogy felismerjék Isten hívását.
Kedves Testvéreim, a mai ünnep arra indít minket, hogy mi magunk is legyünk Krisztus világosságának hordozói. Akár szerzetesként, akár világi hívőként, mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy életünk tanúságtétel legyen. Ez nem mindig látványos vagy könnyű feladat. Sokszor csendes, rejtett munkáról van szó, mint egy gyertya, amely lassan ég a háttérben, és csak a világossága hívja fel magára a figyelmet.
A mai ünnep fényében elgondolkodhatunk: mi hogyan válhatunk Krisztus világosságának hordozóivá? Mit jelent számunkra a gyertya jelképe? Vajon életünk úgy ég-e, hogy mások is megláthassák benne Krisztus fényét?
Legyen bármilyen az életállapotunk – pap, szerzetes, családos vagy egyedülálló –, mindannyian meghívást kaptunk arra, hogy életünkkel tanúskodjunk Isten szeretetéről, valamint Isten dicsőségét szolgáljuk és mások számára világosságot vigyünk. Ugyanis a mai világban, ahol sok az emberi bizonytalanság, a félelem és a reménytelenség, különösen nagy szükség van arra, hogy Isten világosságát elvigyük azokhoz, akik még nem találkoztak vele.
Végezetül, kedves testvérek, arra hívlak benneteket, hogy tekintsünk Máriára, aki az önátadás és Istenre hagyatkozás példaképe. Ő, aki teljes bizalommal mutatta be Jézust a templomban, arra tanít bennünket, hogy életünk minden mozzanatát Isten kezébe helyezzük. Kövessük az ő példáját, és adjuk át Istennek mindazt, ami a szívünkben van – örömünket, fájdalmunkat, félelmeinket és reményeinket. Ha ezt megtesszük, Krisztus világossága betölti életünket, és mi magunk is fényhordozókká válhatunk mások számára.
Legyen életünk a tanúságtétel élete! A megszentelt élet nem más, mint a Krisztussal való szoros egység tanúsága. Ahogyan Szent II. János Pál pápa mondta: „A megszentelt élet az Isten jelenlétének és szeretetének látható jele a világban.”
Ma, amikor gyertyát szenteltünk, és a Fény ünnepét üljük, kérjük az Urat, hogy szentelje meg életünket is! Kérjük, hogy életünk a világosság hordozója legyen, hogy tanúságtételünk által mások is felismerjék az Ő jelenlétét. Ahogyan Simeon és Anna örömmel fogadták a Megváltót, úgy mi is fogadjuk Jézust életünk középpontjába, és éljünk úgy, hogy a világ lássa: valóban Istenhez tartozunk.
Imádkozzunk ma különösen a megszentelt életet élőkért, hogy továbbra is hiteles tanúságot tegyenek, tegyünk Krisztus szeretetéről, és imáinkkal, szolgálatainkkal gazdagítsuk az Egyházat és a világot.
Kérjük a Szentlelket, az Esztelneki Madonna közbenjárására, hogy világosítsa meg szívünket, szentelje meg mindannyiunk életét, adjon erőt és kitartást hivatásunk megéléséhez, hogy mi is a fény hordozói lehessünk ebben sötét világban az üdvösség útján járva! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése