Szentírási rész: Mk 16, 1-7
„A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek”(Mk 16,2) – az asszonyok. Mária Magdolna és a társaságában lévő többi asszony megrémült, amikor Jézus sírját üresen találták. Három nappal ezelőtt Jézust ebbe a sírba temették és most nem tudták elképzelni, mi is történhetett. Istentől jövő kinyilatkoztatás szünteti meg megdöbbenésüket. „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! … Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak…”(Mk 16, 6-7).
Az asszonyok sietve visszatértek az apostolokhoz és elmondták nekik ezt a hírt. Az ő feladatuk, hogy a feltámadás örömhírét megosszák másokkal is, és így hitet ébresszenek bennük. Innen indul el a Jézus feltámadásáról szóló örömhír az Egyházban. Feltámadásának igazságát a későbbiekben elsősorban Jézus megjelenései támasztották alá apostolai előtt.
Kételkedők természetesen soha nem hiányoztak egészen a mai napig. Az apostolok is először üres fecsegésnek tartották az asszonyoktól hallott hírt és nem hittek nekik. Feltámadni a halálból? Ez lehetetlen, ellene mond a természet törvényeinek.
A krisztusi örömhírnek azonban ma is ez a csúcspontja: Jézus feltámadt és legyőzte a halált.
Az azonban ma is igaz, hogy a feltámadt Jézushoz csak a hitünkön keresztül juthatunk el. Azon a hiten keresztül, amely nemcsak tudást, nemcsak hagyományokhoz való ragaszkodást, hanem tettekkel, s életvitelünkkel alátámasztott személyes meggyőződést jelent. Ez a megállapítás igaz az asszonyokra, s az apostolokra, akik látták Jézust feltámadása után, érintették is őt, és vele ettek. Jézus Tamásnak sem azt mondja, most már tudod, hogy feltámadtam, hanem arra biztatja: légy hívő. (Jn 20,27)
Jézus feltámadásának bizonyossága annál erősebb lesz lelkünkben, minél személyesebben fogjuk szívünket megnyitni a kinyilatkoztatás, az Isten éltető Szava előtt, ami egyszerre jelenti az egyházatyák szerint, az Eukarisztiát és a Szentírást.
Kempis Tamás, a „Krisztus követés” című híres lelki olvasmányában két dologról ír, amire szükségünk van: étel és világosság. „Nekem, a gyengének a te szent Testedet adtad ételül, míg világosságként helyezted lábam elé a Szavadat (vö. Zsolt 118,105). Minthogy Isten Szava a Lélek világossága, és a Szentséged az élet kenyere, én nem tudok e két dolog nélkül élni” – vallja, mert az Eukarisztiában és a Szentírásban Isten országának kiolthatatlan fénye tündököl. Az egyetlen Valóság, amelyben bízhatunk: mindig itt marad velünk. Ha nem lenne, elsodornának és keserűvé tennének azok a tapasztalatok, amelyekben az emberi törékenység rendre elárul minket.
Nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat éjszakája annak a legmélyebb üzenete számunkra, hogy Isten nemcsak ránk bízta magát, hanem mellettünk döntött: ott van velünk a belső megsemmisülés pillanataiban, a magányban, a lelkierőnket felemésztő félelmeinkben, a nagy fájdalmakban, de ott van a békés lakomáinkon is, amelyeket szeretteinkkel fogyasztunk el. Ha az emberek árulók lennének is, milyen vigasztaló tudnunk, hogy Isten mindig is hű maradt hozzánk.
A hitünk megélésében példakép a mi számunkra a Boldogságos Szűzanya, akiben Nagypéntek kálváriáján és Nagyszombat sötétségében, kilátástalanságában az egyház egész hite összpontosul, hiszen ő az első és tökéletes tanítvány, ő az első és tökéletes hívő. A teremtett világot beborító sötétségben egyedül csak ő tartja égve a hit lángját, ő remél minden reménytelenség ellenére (vö. Róm 4,18) Jézus feltámadásában.
A feltámadt Jézus bennünket is kézen akar fogni, és így akar kivezetni minden sötétségből és reménytelenségből, amely születés és halál, betegség és egészség, szorongás és öröm, önzés és elkeseredés, háború és béke között megszállhatja szívünket.
Ugyanis néha úgy tűnik, hogy az éjszaka sötétje behatol a szívünkbe, lelkünkbe; néha úgy látjuk, hogy „már nincs mit tenni”, és szívünknek nincs többé ereje szeretni…
De éppen ebben a sötétben gyújtja meg Húsvét hajnalán Krisztus az Isten szeretetének tüzét: fénysugár töri át a sötétséget és új kezdetet hirdet. Valami elkezdődik a legmélyebb sötétségben. Tudjuk, hogy az éjszaka éppen akkor a legsötétebb, mielőtt megvirradna. De éppen ebben az éjsötétben győz Krisztus, ekkor lobbantja fel a szeretet tüzét.
Az asszonyok, akik azon töprengenek, hogy „ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sir bejárata elől? De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt”(Mk 16,3-4).
Igen, a fájdalom köve elhengeríttetik, és tér nyílik a reménységre. Ez a húsvét nagy titka! Ezen a szent éjszakán az egyház átadja nekünk a feltámadt Krisztus világosságát, hogy többé ne legyen bennünk az a siránkozás, hogy „már nincs mit tenni”, hanem inkább az a reménység, amely megnyílik a jövőt hordozó jelen számára: Krisztus legyőzte a halált, és vele együtt mi is legyőzhetjük, ha őszinte szívvel hozzá csatlakozunk!
Életünk nem ér véget a sírt elzáró kő előtt, hanem túllép azon a Krisztusba vetett reménnyel, aki éppen abból a sírból támadt fel. Keresztényként arra kaptunk meghívást, hogy a hajnal őrszemei legyünk, akik észre tudják venni a feltámadt Krisztus jeleit, miként az asszonyok és a tanítványok, akik a hét első napjának hajnalán a sírhoz futottak.
A hitünkben ragadjuk meg a Feltámadott Úr kezét, ami azt jelenti, hogy új útra lépünk életünkkel. A reménytelenség, az önmarcangolás, az önsajnálat és öntörvényűség útjáról a remény útjára, a halál útjáról az életére, a mulandóság útjáról, az örökre megmaradó világ útjára lépünk.
Ez a tudat a hívőnek új élményeket ad: olyan békét, függetlenséget a világtól, az Istenre való olyan teljes ráhagyatkozást, amelyeket a szenteknél szoktunk megcsodálni.
Jézus halálában és feltámadásában új utat nyitott életünknek. Mindazok, akik azon mennek, egy új öröm, új énekét éneklik. Ez az, az öröm, hogy Krisztussal együtt mi is győzni fogunk a halál fölött, mert „Föltámadt Krisztus e napon, hogy minden ember vigadjon…” Ámen.
„A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek”(Mk 16,2) – az asszonyok. Mária Magdolna és a társaságában lévő többi asszony megrémült, amikor Jézus sírját üresen találták. Három nappal ezelőtt Jézust ebbe a sírba temették és most nem tudták elképzelni, mi is történhetett. Istentől jövő kinyilatkoztatás szünteti meg megdöbbenésüket. „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! … Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak…”(Mk 16, 6-7).
Az asszonyok sietve visszatértek az apostolokhoz és elmondták nekik ezt a hírt. Az ő feladatuk, hogy a feltámadás örömhírét megosszák másokkal is, és így hitet ébresszenek bennük. Innen indul el a Jézus feltámadásáról szóló örömhír az Egyházban. Feltámadásának igazságát a későbbiekben elsősorban Jézus megjelenései támasztották alá apostolai előtt.
Kételkedők természetesen soha nem hiányoztak egészen a mai napig. Az apostolok is először üres fecsegésnek tartották az asszonyoktól hallott hírt és nem hittek nekik. Feltámadni a halálból? Ez lehetetlen, ellene mond a természet törvényeinek.
A krisztusi örömhírnek azonban ma is ez a csúcspontja: Jézus feltámadt és legyőzte a halált.
Az azonban ma is igaz, hogy a feltámadt Jézushoz csak a hitünkön keresztül juthatunk el. Azon a hiten keresztül, amely nemcsak tudást, nemcsak hagyományokhoz való ragaszkodást, hanem tettekkel, s életvitelünkkel alátámasztott személyes meggyőződést jelent. Ez a megállapítás igaz az asszonyokra, s az apostolokra, akik látták Jézust feltámadása után, érintették is őt, és vele ettek. Jézus Tamásnak sem azt mondja, most már tudod, hogy feltámadtam, hanem arra biztatja: légy hívő. (Jn 20,27)
Jézus feltámadásának bizonyossága annál erősebb lesz lelkünkben, minél személyesebben fogjuk szívünket megnyitni a kinyilatkoztatás, az Isten éltető Szava előtt, ami egyszerre jelenti az egyházatyák szerint, az Eukarisztiát és a Szentírást.
Kempis Tamás, a „Krisztus követés” című híres lelki olvasmányában két dologról ír, amire szükségünk van: étel és világosság. „Nekem, a gyengének a te szent Testedet adtad ételül, míg világosságként helyezted lábam elé a Szavadat (vö. Zsolt 118,105). Minthogy Isten Szava a Lélek világossága, és a Szentséged az élet kenyere, én nem tudok e két dolog nélkül élni” – vallja, mert az Eukarisztiában és a Szentírásban Isten országának kiolthatatlan fénye tündököl. Az egyetlen Valóság, amelyben bízhatunk: mindig itt marad velünk. Ha nem lenne, elsodornának és keserűvé tennének azok a tapasztalatok, amelyekben az emberi törékenység rendre elárul minket.
Nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat éjszakája annak a legmélyebb üzenete számunkra, hogy Isten nemcsak ránk bízta magát, hanem mellettünk döntött: ott van velünk a belső megsemmisülés pillanataiban, a magányban, a lelkierőnket felemésztő félelmeinkben, a nagy fájdalmakban, de ott van a békés lakomáinkon is, amelyeket szeretteinkkel fogyasztunk el. Ha az emberek árulók lennének is, milyen vigasztaló tudnunk, hogy Isten mindig is hű maradt hozzánk.
A hitünk megélésében példakép a mi számunkra a Boldogságos Szűzanya, akiben Nagypéntek kálváriáján és Nagyszombat sötétségében, kilátástalanságában az egyház egész hite összpontosul, hiszen ő az első és tökéletes tanítvány, ő az első és tökéletes hívő. A teremtett világot beborító sötétségben egyedül csak ő tartja égve a hit lángját, ő remél minden reménytelenség ellenére (vö. Róm 4,18) Jézus feltámadásában.
A feltámadt Jézus bennünket is kézen akar fogni, és így akar kivezetni minden sötétségből és reménytelenségből, amely születés és halál, betegség és egészség, szorongás és öröm, önzés és elkeseredés, háború és béke között megszállhatja szívünket.
Ugyanis néha úgy tűnik, hogy az éjszaka sötétje behatol a szívünkbe, lelkünkbe; néha úgy látjuk, hogy „már nincs mit tenni”, és szívünknek nincs többé ereje szeretni…
De éppen ebben a sötétben gyújtja meg Húsvét hajnalán Krisztus az Isten szeretetének tüzét: fénysugár töri át a sötétséget és új kezdetet hirdet. Valami elkezdődik a legmélyebb sötétségben. Tudjuk, hogy az éjszaka éppen akkor a legsötétebb, mielőtt megvirradna. De éppen ebben az éjsötétben győz Krisztus, ekkor lobbantja fel a szeretet tüzét.
Az asszonyok, akik azon töprengenek, hogy „ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sir bejárata elől? De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt”(Mk 16,3-4).
Igen, a fájdalom köve elhengeríttetik, és tér nyílik a reménységre. Ez a húsvét nagy titka! Ezen a szent éjszakán az egyház átadja nekünk a feltámadt Krisztus világosságát, hogy többé ne legyen bennünk az a siránkozás, hogy „már nincs mit tenni”, hanem inkább az a reménység, amely megnyílik a jövőt hordozó jelen számára: Krisztus legyőzte a halált, és vele együtt mi is legyőzhetjük, ha őszinte szívvel hozzá csatlakozunk!
Életünk nem ér véget a sírt elzáró kő előtt, hanem túllép azon a Krisztusba vetett reménnyel, aki éppen abból a sírból támadt fel. Keresztényként arra kaptunk meghívást, hogy a hajnal őrszemei legyünk, akik észre tudják venni a feltámadt Krisztus jeleit, miként az asszonyok és a tanítványok, akik a hét első napjának hajnalán a sírhoz futottak.
A hitünkben ragadjuk meg a Feltámadott Úr kezét, ami azt jelenti, hogy új útra lépünk életünkkel. A reménytelenség, az önmarcangolás, az önsajnálat és öntörvényűség útjáról a remény útjára, a halál útjáról az életére, a mulandóság útjáról, az örökre megmaradó világ útjára lépünk.
Ez a tudat a hívőnek új élményeket ad: olyan békét, függetlenséget a világtól, az Istenre való olyan teljes ráhagyatkozást, amelyeket a szenteknél szoktunk megcsodálni.
Jézus halálában és feltámadásában új utat nyitott életünknek. Mindazok, akik azon mennek, egy új öröm, új énekét éneklik. Ez az, az öröm, hogy Krisztussal együtt mi is győzni fogunk a halál fölött, mert „Föltámadt Krisztus e napon, hogy minden ember vigadjon…” Ámen.
.jpg)
