A mai evangéliumi szakasz középpontjában a Föltámadt Üdvözítő, Jézus Krisztus körül kialakult új közösség, az egyház tagjai közötti kapcsolatok témája áll, ami egyaránt érinti a családi, a szerzetesi, vagy éppen a faluközösséget is.
Szent Máté evangélista Krisztus követői között lát olyanokat, akik a hitükben erősek, és persze olyanokat is, akik gyengék. Öröm tölti el a szilárdan állók kitartását tapasztalva, és aggódik az ingadozók miatt. Jól látja, hogy a közösséget nemcsak szentek alkotják, hanem bűnösök is. A bűn lehetősége és jelenléte viszont zavaróan, sőt aggasztóan hat a közösségre. Máté tudatában van annak, hogy a megoldás keresése közben nagyon tapintatosan, okosan és persze előrelátón kell beszélnie és cselekednie. Ezért veszi át a hibázó testvér rendreutasítását segítő módszert, ami a közösség békés együttélését kívánja elősegíteni.
A kapcsolatokról beszélve nem lehet eltekinteni attól, hogy gondoljunk a rosszra, a bűnre, az együttélés és a találkozások nehézségére. Az egyik kérdés, amelyre vallásos választ kell adnunk, éppen az, hogy hogyan fogadjuk az emberi tapasztalat mélyén jelenlévő rosszat. A rossz létezik, ezt nap, mint nap megtapasztaljuk.
A mai evangéliumi szakaszban Jézus azt mondja, hogy ezzel a problémával szembenézni hosszú és fáradtságos munkát kíván, nem lehet megoldani egyik percről a másikra.
Ha egy testvérem vétkezik ellenem, ez a munka paradox módon rám vár, és nem rá. Emberi logika szerint annak kellene megtenni az első lépést, aki hibázott. Jézus számára nem így van: aki elszenvedte a rosszat, annak kell sok mindent megtennie, mert a veszélyben - az elkárhozás veszélyében - lévő testvér az, aki a rosszat tette, nem pedig az, aki a rosszat elszenvedi. Akit bántanak, nincs másra joga, mint hogy segítsen bántójának.
Tehát aki elszenvedi a rosszat, annak kell „mennie”, hogy négyszemközt találkozhasson a másikkal azért, hogy „figyelmeztesse őt” (Mt 18,15). Fel kell adnia azt a pozícióját, hogy ő a sértett fél. Aki megsebezve a másik bocsánatkérésére vár, annak ki kell lépnie a „nekem van igazam” biztonságából, lépéseket kell tennie, hogy a másikkal találkozzon. Fizikai értelemben is meg kell tennie az utat, de azt megelőzi az érzelmi és a lelki út. A négyszemközt tartott bizalmas beszélgetés segíthet a tisztázásban, ugyanakkor védi a hibázó magánéletét.
Ha ez nem bizonyul elegendőnek, akkor meg kell tennie az utat más testvérek társasságában is. Erre azért van szükség, mert aki elsőként beszélt a vétkessel, az lehet, hogy elfogult volt. De azért is szükség lehet mások bevonására, mert ők talán alkalmasabb szavakat találnak a figyelmeztetésére.
Ha ez az eljárás is eredménytelen maradna, akkor az esetet a hívők közössége elé kell terjeszteni. Ha a bűnös még mindig vonakodik, semmibe veszi az egész közösség fáradozását, elereszti azt a füle mellett, akkor ebben a rendkívüli esetben a közösségnek az egysége veszélyeztetőjeként meg kell válnia tőle. Ez az eljárás messzemenően figyelembe veszi a közösség tagjáért érzett felelősséget, de tudatosítja a megtévedt ember szabadságának a korlátait is. A közösség tagjai nem érezhetnek felelősséget olyanért, amire nincs ráhatásuk.
Van tehát egy folyamatos mozgás: felkeresni a testvért és visszatérni tőle, egy törekvés, amely nem hagyja őt egyedül a maga gonoszságában. A megbocsátás szüntelen megújuló, fáradhatatlan felkeresése a másiknak.
Minél mélyebb az ő gonoszsága, annál mélyebb az a magány, amibe zuhanhat és annál inkább szüksége van testvérek jelenlétére: amitől el kell szigetelődni, az a rossz, nem pedig a testvér, aki azt elkövette.
Nem azért megyünk egy bűnt elkövető testvérhez, hogy egyszerűen szemrehányást tegyünk neki, nem is azért, hogy megbüntessük, hanem, hogy intsük őt: azért megyünk tehát, hogy visszaszerezzük őt, ahogyan a pásztor visszaszerzi az elveszett bárányt abban a példabeszédben, amelyik közvetlenül megelőzi a mai evangéliumi szakaszt (Mt 18,12–14). Nem csak az van távol, aki eltávolodik a közösségtől, hanem az is, aki másoktól elkülönülve bezárkózik saját bűnébe.
A kifejezés, amelyet Máté használ a feddésre, valójában meggyőzést, tanúsítást jelent: János evangéliumában ez a Szentlélek műve, aki eljön, hogy „meggyőzze a világot a bűnről” (Jn 16,8).
Elsősorban a módot kell megtalálni, hogy hogyan ismertessük fel a testvérrel hibáját: az újra meg újra felkeresésnek pontosan ez a célja, hogy tudatára ébredjen a benne élő rossz valóságának, mert ez az első lépcsőfok bármely lehetséges kiengesztelődéshez, az egység újra megtalálásához. Miközben a rossz rejtve akar maradni, a Lélek testvérekben megvalósuló működése mindenképpen le akarja rántani a leplet a rosszról.
Ez csak közös törekvés lehet, olyan munka, amelyben mindannyiunknak részt kell vennünk, amely mindannyiunkat érint. Az igazság művének nekifeszülni, sebezhetővé tesz mindenkit. Lépéseket tenni a testvér felé kockázatos.
De miért vállaljuk ezt a fáradságos munkát? Az evangélium szerint ennek két alapvető oka van.
Az első, hogy így megnyerd testvéredet (Mt 18,16): ha az igazi gazdagságot azok a kapcsolatok jelentik, amelyekben részünk van, akkor minden testvér felbecsülhetetlen, helyettesíthetetlen érték számunkra, amellyel törődni kell. Nem veszíthetjük el könnyelműen.
A második érvet a záró vers fogalmazza meg (Mt 18,20): amikor ez a munka eredményes, amikor újra felfedezzük a barátságot, akkor és ott biztosak lehetünk a Feltámadt Úr Jézus jelenlétében.
Ez a fáradtságos munka akár kudarcba is torkollhat: semmi garancia nincs arra, hogy „sikerül” (Mt 18,17). A testvér így olyan lesz, mint „a pogány és a bűnös”, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy elhagyta a közösséget. Ez csak azt jelenti, hogy megmarad a távolság, ami pedig szenvedést okoz.
Ezt a távolságot, ezt az űrt csak az imádság töltheti be: „ha közületek a földön ketten egyetértésben kérnek valamit, Atyám, aki a mennyekben van, megadja nekik” (Mt 18,19) – mondja az Úr.
Nagyon fontos a közösségben az összhang. Ha legalább ketten vagy hárman egyetértenek egy célban, és ezt Isten elé terjesztik, biztosak lehetnek a kérésük meghallgatásában.
Az ima az emberi elképzeléseket messze felülmúló célok elérésére képes. És amikor a közösség Jézus nevében jön össze, biztos lehet Jézus jelenlétében is. Jézus jelenléte nélkül a közösség tevékenységei közül egyiknek sem lenne jogalapja.
A Húsvétból újjászületettek közössége szegények közössége volt, amely minden nap megtapasztalta az együttélés nehézségét és a fáradtságos munkával elérhető kiengesztelődés lehetőségét. A közösség pedig, miután egyszer már újra rátalált a békére, egész szívvel imádkozott a még távol lévő testvérekért, hogy a Feltámadott új életének ajándéka őket is elérje és senki el ne vesszen (Mt 18,14).
Befejezésül elmondhatjuk, hogy az egyház olyan élő közösség, amiben jelen kell lennie az igazságra és a szeretetre irányuló törekvésnek. Az igazság érdekében újra és újra egyértelmű határokat kell kijelölni. A szeretet viszont ezeket a határokat mindig szétfeszíti. Az igazságnak és a szeretetnek ez a különös mozgása a közösség Urától és Bírájától ered, akinek a jelenlétében megy végbe mindez. Az egyház közösségének nap, mint nap fáradságosan kell keresnie azt, amit Jézus elvár tőle. Egymásra figyelve, egymást segítve, becsületes párbeszédet folytatva Jézus jelenlétében ez lehetséges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése