Az Úr Jézus csodái, amikről beszél az újszövetségi szentírás, nem csak egyszeri jótettek. Nem is csak a megváltói irgalom és szánalom pillanatnyi gyümölcsei, hanem a jövőbe mutató jelek is. Az irgalmas, végtelenül jó Isten bizonyítékai. Ezek a csodák vigasztalnak, bátorítanak, intenek és felszólítanak minket is, akik térben és időben távol vagyunk az akkori eseményektől.
Látni! – ez volt a jerikói vak, a sötétségben élő Bartimeus egyetlen vágya. Kérését ahhoz intézte, aki azt mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága.” Jézus meggyógyítja öt, de érdekes, nem a testi látás vissza nyerését említi, hanem a hitét: „Menj, a hited megmentett téged.”
Ahogy az ember a jerikói vak történetét olvassa, elgondolkodik: ugyan mi különbség van Bartimeus és miköztünk? Nem ülünk-e mi is olykor kis és nagy történések országútja mentén, életünk rongyos batyuján, s nyeldessük mások lába porát, hallgatjuk tülekedésük zaját? Olykor egy kis szeretetet, egy kis megértést, egy kis örömet, egy jó szót koldulva.
Valóban, mi különbség van közte és köztünk? Az egyik az, hogy Bartimeus tudta, hogy vak és koldus. Vajon mi tudatában vagyunk annak, hogy olykor mi is vakok vagyunk, ha nem is fizikailag, de lelkileg? Vagy mi sem tudjuk, mint a laodiceai egyház, amelynek a Jelenések könyve szerint, azt üzeni az Úr: „te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen...”(Jel 3,17).
Egy másik különbség, ami az előbbihez kapcsolódik: Bartimeus nemcsak tudta, hogy vak és koldus, de szabadulni szeretett volna vakságától és kolduságától, régi életétől. S mert szabadulni szeretett volna, ezért túlfigyelt percnyi életén. Figyelt, mert a jövő-menőktől már hallott Róla, a Szabadítóról. Aki halottakat támaszt föl, betegeket gyógyít meg, és a vakoknak visszaadja szemük világát. Élete minden szomjúságával vágyott arra, hogy találkozzék Jézussal. De nem azért, hogy alamizsnát kérjen tőle. Neki most nem az kell, ami addig volt, hanem világosság. Új életet szeretne. Olyan életet, ami nem koldus élet. Nem jobb kell neki, hanem más élet. Mintha ismeretlen erő hajtaná. Nem ismer saját hangjára, úgy kiált, kiáltozik. „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”
Jó volna, ha egészen fölfoghatnánk a bűnös és a kegyelmi, a langyos és az elkötelezett, a megszokásból gyakorolt és az öntudatos keresztény élet közötti különbséget. Ha egyszer egészen elhinnénk, hogy nem az a bajunk, hogy kevés az élet alamizsnája, amit kapunk: kevés a szeretet, a megértés, az öröm, mert ha többet kapnánk, akkor sem változna meg jelentősen az életünk. Tehát nem többre, hanem MÁS-ra van szükségünk. Kikerülni a vakság rabságából a szabadságra, a világosságra. Ez jelentene igazi változást az életünkben. Ahol a kevés kenyér is elég lenne. Ahol még a földön is lehet jól aludni, mert más! Nem több, hanem egészen - más.
A másik különbség Bartimeus és köztünk az ő hite. Testi látását elvesztette, de ennek ellenére hite segítségével lélekben jól lát, és felismeri Jézusban a Messiást „Dávid Fiát”. Ennek következtében hitte, hogy lehetséges a vakságból való szabadulás. Hitte, hogy ha a Messiás, a Megváltó akarja: megkönyörülhet rajta. Hitte, hogy ki lehet szabadulni a vakságból. A régi életből. Hitte, hogy van Valaki, aki megszabadíthatja őt és az, Dávid Fia, Jézus.
Az embereket nem látta, de annál függetlenebb, bátrabb lett. Hitét a nagy tömeg előtt is meg merte vallani. „Többen is rászóltak, hogy hallgasson”. Lepisszegik: a „koldus” maradjon koldus. De ő, a vízbe fúlók módjára annál hangosabban kiáltott: Jézus, Dávid Fia könyörülj rajtam! Bartimeus döntött és mindent „kockára tett”. Mindenkivel szembefordult. Szembefordult saját sorsával is. Vállalta, hogy holnap már semmit se dobnak tányérkájába, hogy ott fordul fel elhagyatva az árokszélén. S mégis mindennek és mindenkinek hátat fordított, amikor Jézus felé fordult - és még jobban kiáltozott, mert minden idegszálával érzi, hogy ez az egyetlen alkalom, ami az utolsó is lehet. És Jézus megáll. Istennek egyszülött Fia megáll a jerikói úton, éppen úgy, mint a példabeszédben az irgalmas szamaritánus – megáll, hogy segítsen. Mert Ő nemcsak beszél, hanem cselekszik is.
Mert Jézus nem olyan, mint mi, akiknek a szája tele van az ember megbecsüléséről szóló szép szavakkal, de azonnal töméntelen dolgunk akad, ha meg kellene állnunk, egy másik emberért, akinek ránk van szüksége. Ezért nehezen tudjuk elképzelni, hogy Jézus törődik velünk, mert azt hisszük, olyan, mint mi s eszünkbe se jut, hogy nekünk kellene olyannak lenni, mint Ő, Aki nem sok szót ejtett az úgynevezett emberi méltóságról és értékről, de halálra adta magát az emberért.
Jézus megállt és ezt mondta: „Hívjátok ide!” - emberek által hívja. Azok által, akik pár perccel ezelőtt még lepisszegték. És most mégis hívják. Miért? Mert az emberek csak addig hagynak magunkra, míg eredménytelen az életünk. Ha látják, hogy mindennek ellenére is eredményes – új arccal fogadnak. Assisi Szent Ferenc atyánkat is egy ideig mindenki bolondnak tartotta. És mindenki elfordult tőle. De mikor látták, hogy az Isten mégis meghallgatta – újra felé fordultak, egyre többen követték, majd szentként tisztelték.
„Az pedig ledobta felsőruháját felugrott és odament Jézushoz”. Mert újból és újból rálépett köpenyének hosszú bojtjaira, ledobta. Mivel ruhája akadályozta a Jézushoz jutásban. Inkább megvált tőle –ahogyan a tengeren viharba került hajóból a matrózok vízbe hajigálják a biztonságos hajózás akadályait.
A mi életünk akadályai, amelyek nehezítik Jézus-követésünket: legtöbbször nem a köpeny, hanem esetleg a bankkártya, az anyagiasság, vagy önző, beképzelt énünk, kényelemszeretetünk, közömbösségünk. Esetleg egy személy: rossz barát, erkölcstelen kapcsolat. De lehet világnézet, ideológia is… Bartimeus titka. Nem törődik senkivel és semmivel, csak Jézussal, mert hiszi, hogy az, Aki hívja, meggyógyíthatja vak és koldus életét.
Ha Jézusra nézünk, ha hiszünk benne, mint Bartimeus, lehetetlen, hogy meg ne induljunk mi is, hiszen Jézust látni és őt követni egy és ugyanaz. Ha Rá nézünk, a lehetetlen is lehetségessé válik. Még a háborgó tenger is úttá válik, mint Péter apostol lába alatt, míg Rá nézett a Mesterre!
Mikor Bartimeus odament Jézushoz, Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz, mit tegyek veled? A vak ezt mondta: Mester, hogy lássak!” A rövid, de lényeges párbeszéd Jézus részéről a mindenhatóságot, Bartimeus részéről pedig a hitet fejezi ki. E két erő találkozásából csoda születik: „nyomba visszakapta látását”(Mk 10,52). Igen, akinek hatalma van, az ma is ilyen röviden kérdezi azt, aki hisz benne: - Mit kívánsz, mit tegyek veled? Bartimeus pontosan meg tudta mondani, mi kell neki: „hogy lássak”. Sőt az eredeti szöveg szerint, „hogy föltekinthessek”.
Jézus minket is kérdez, nem volna jó válaszolni? Reménykedő hittel: - Mester, hogy végre megszabaduljak a békétlenségtől, a lelki nyugtalanságtól, a félelmeimtől. - Mester, gyógyítsd meg önző énemet. – Mester add, hogy meg tudjak bocsátani, és ne gyűlöljek, ne kívánjam a másét szüntelen. - Mester, csitítsd le a véremet, szenvedélyeimet, hogy ne rúgjam fel a családi békét, a házastársi hűséget. - Mester, hogy lássak.
Testvéreim, a föltett kérdés kapcsán ne kezdjünk magyarázkodni, ne keressünk kifogásokat: hogy a férjemmel van a baj... a feleségem nem ért meg... a gyermekem nem engedelmeskedik, a főnököm elégedetlen, kibírhatatlan... Jézus minket kérdezett... Ne kínlódjunk hosszú, szép mondatokkal, a lényegre törekedjünk. Azt az egyet mondjuk, ami nyomorult életünk beteg közepét jelenti. Amiből minden baj kiindul, ahonnan minden fájás kisugárzik, azt az egyet, mint az orvosnál, odamutatva: itt fáj, doktor úr. Életünk beteg közepét tartsuk oda. Ne szépítgessük a hibáinkat, ne mások vétkeit emlegessük, hanem merjük kimondani, hogy olykor a vérünkkel, a beteges, önző énünkkel, a félelmeinkkel van baj. Mester a gondjaimmal, a hazugságaimmal, a nagyravágyásommal, beképzeltségemmel van baj. És kérjük, amit Bartimeus kért: Mester, hogy lássak. Mert valóban erre van először szükségünk, hogy helyesen, hogy jól lássunk.
Jézus ekkor így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított téged”. Az pedig nyomban visszanyerte látását...
Aki egyszer belenézett Jézus szemeibe – az akkor is folytatni tudná az elbeszélést, ha sohasem olvasta volna Bartimeus történetét: „- és követte Őt az úton”. Megindult a Krisztus-követés kockázatos útján. A golgota, a kereszt felé vezető úton követi Jézust, ami az örökéletbe torkollik.
Ami ezen az úton történik majd vele, velünk, az lesz új, hívő életünk története: Isten Szentlelke nem sablon szerint végzi munkáját, szolgálatát. Lehet, mikor bele nézünk Jézus szemébe, észre kell vennünk, hogy az a szelíd szempár lassan túlnéz rajtunk, s ha követjük tekintetét, összeszorul a szívünk, mert megnyitott szemmel talán meglátjuk, hogy magányos és szomorú. Meglátjuk, hogy száz sebből vérzik… És talán észreveszi a férj, hogy ingyen cseléddé lett mellette az, akinek egyszer csillagokat hozott volna le az égről. Vagy meglátja a feleség, hogy kenyérkereső gép lett a férjéből…
Mikor belenézünk Jézus szemébe és követjük tekintetét – meglátjuk az édesanyánkat, az édesapánkat és észrevesszük, hogy megöregedtek, megfáradtak, elkoptak és nagyon is rászorulnak a segítségünkre. Lehet, hogy meglátjuk a gyermekeinket s elszorul a szívünk, mert rádöbbenünk, hogy nem is ismerjük őket. Nem tudjuk, mi lakik bennük.
Lehet, sőt biztos, hogy észrevesszük megnyílt szemünkkel a „szükséget szenvedő embert” a környezetünkben és nem tudjuk többé nézni, hogy rongyos és éhes. Egyszóval Isten Szentlelke nem sablon szerint végzi gyógyításait. Ha Krisztust követjük, szolgálni fogunk - ahogy Ő egész életén át szolgált.
A mai evangéliumi szakasz befejező mondata: „Menj, a hited megmentett téged. Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton”(Mk 10,52). A külső világosságnak a belső világosság felel meg, és Bartimeus az Úr követője lesz. Amint ő, úgy a keresztény is Krisztustól kapja a világosságot. A hit megnyitja a keresztény szemét, megismerteti vele Istent és az emberré lett Fiút. De vajon olyan eleven-e benne ez a hit, hogy azonnal komolyan elkötelezi magát Isten szolgálatában, Krisztus követésében?
A Niagarai vízesés kötéltáncosa megkérdezte a turistáktól: „Hiszik-e, hogy át tudok menni?” – Általános kétkedés. Erre átsétált. Második kérdés: „Hiszik-e hogy egy talicskát is át tudok tolni?” – Néhány kéz a magasba emelkedett. Áttolta, majd visszahozta. Végül: „Aki hiszi, hogy egy embert is át tudok tolni, tegye fel a kezét”. Mindenki feltartotta. „Tessék beülni!” Néma csönd.
Így vagyunk mi is Krisztussal. Hisszük, de nem követjük. Nem mozdulunk, vagy mégis? …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése