A XI. században Lengyelországból jöttek Magyarországra. Zoerárd-András előbb remeteéletet élt Tropiében (tarnowi egyházmegye), majd a Nyitra melletti Zoborhegyen levő Szent Hippolit bencés kolostor tagja lett. A tökéletes élet után vágyódva — apátja engedélyével — újra remeteségbe vonult, Trencsén közelébe, ahol 1010 körül meghalt. Tanítványa, Benedek, még 3 évig követhette szent mestere életet, amikor rablók megölték, és a Vág folyóba dobták. Szent László király idején, 1083. július 17-én avatták szentté őket. Ereklyéiket a nyitrai székesegyházban nagy tisztelettel őrzik.
Szent András és Benedek remeték életéből, amelyet
Boldog Mór pécsi püspök írt meg
Örömmel várta a szent feltámadás napját
Abban az időben, amikor a jámbor István király parancsára Pannóniában még alig kezdett sarjadzani az Istenség neve és tisztelete, a derék uralkodó hírének hallatára más országokból sok pap és szerzetes jött hozzá, mint atyjához, nem kényszerűségből, hanem azért, hogy a szent szerzetesi életnek új öröme fakadjon az ő gyülekezetükből.
Ezek közt egy Zoerárd nevezetű, falusi egyszerűségből — mint rózsa a tövisek közül — származó férfiú a Szentlélek sugallatára Lengyelországból hazánkba jött, és Fülöp apát kezéből, aki Szent Hippolit vértanú tiszteletére Zobor nevezetű kolostort épített Nyitra földjén, fölvette a szerzetesi öltönyt, András nevet kapott, és remeteéletre adta magát. Vele együtt élő tanítványának, boldog Benedeknek előadása alapján elhatároztam, hogy néhány szóval följegyzem, amit hallottam, hogy mily töredelmes szívvel és mekkora testi kínzásokkal sanyargatta magát. Én, Mór, aki Isten irgalmából most pécsi püspök vagyok, gyermekkoromban láttam ugyan a jó embert, de hogy milyen volt az ő életmódja, azt nem látásból, hanem hallomásból tudtam meg. Az említett Benedek szerzetes, aki többször megfordult a Szent Márton püspök tiszteletére emelt kolostorunkban, maga beszélte el nekem az ő tiszteletreméltó életéről a következőket.
Miután tiszteletreméltó András a remeteség magányába vonult, állandóan böjtölt, ami nagy testi fáradsággal, de a lelki élet megerősödésével járt. Három napig tartózkodott mindennemű ételtől, annak szeretetéért, aki emberré lett az emberekért, és negyven napig böjtölt. Midőn pedig elérkezett a Nagyböjt ideje, Zozimus apát szerzetesi életének példájára, aki testvéreivel együtt 45 szem datolyával húzta ki a Nagyböjtöt, Fülöp apáttól, akinek kezéből vette a szerzetesi öltönyt, 40 diót kapott, és avval megelégedve örömmel várta a szent feltámadás napját. Ugyanakkor pedig és egyéb napokon, habár az étkezés nemcsak a test felüdítesére nem volt elég, hanem még lelkét is elgyöngítette, mindazonáltal — az imádság idejét kivéve — sohasem hagyta abba a munkát, hanem fejszét ragadva az erdőnek egy magányos helyére ment dolgozni.
Ó, boldog András, akinek jutalma a boldog és örök élet, a százszoros ékességű korona, amely az égben kipótolja azt, amit oly nehezen vásárolt meg itt a földön! Ó, hallatlan neme a hitvallásnak, amely még drágábbá teszi az ígéret országát! Az étel, a pihenés nem rabolhatta el hiú édességével az örök életet, s a gonosz lélek nem találhatott módot az ő elcsábítására.
Amiket eddig írtam, tanítványának, Benedeknek elbeszéléséből tudtam meg, aki atyja halála után elhatározta, hogy ugyanazon a helyen lakik. Midőn mestere példájára három évig szigorú életet folytatott, rablók vetődtek arra, s mivel sok pénzt gyanítottak nála, a Vág folyó partjára hurcolva megöltek, és a vízbe dobták.
Sokáig keresték a holttestét, de nem találták meg. Egy egész évig láttak a Vág folyó partján ülni egy sast, amely mintha lesett volna valamire. Általa bizonyosakká lévén a test hollétéről, a víz alá merítettek egy embert, és így találták meg olyan épen, mintha nemrég halt volna meg. Benedeket a nyitrai Szent Emmerám bazilikában temették el ugyanabba a sírba, amelyben szent atyjának, Boldog Andrásnak csontjait őrizték.
Szent András és Benedek remeték életéből, amelyet
Boldog Mór pécsi püspök írt meg
Örömmel várta a szent feltámadás napját
Abban az időben, amikor a jámbor István király parancsára Pannóniában még alig kezdett sarjadzani az Istenség neve és tisztelete, a derék uralkodó hírének hallatára más országokból sok pap és szerzetes jött hozzá, mint atyjához, nem kényszerűségből, hanem azért, hogy a szent szerzetesi életnek új öröme fakadjon az ő gyülekezetükből.
Ezek közt egy Zoerárd nevezetű, falusi egyszerűségből — mint rózsa a tövisek közül — származó férfiú a Szentlélek sugallatára Lengyelországból hazánkba jött, és Fülöp apát kezéből, aki Szent Hippolit vértanú tiszteletére Zobor nevezetű kolostort épített Nyitra földjén, fölvette a szerzetesi öltönyt, András nevet kapott, és remeteéletre adta magát. Vele együtt élő tanítványának, boldog Benedeknek előadása alapján elhatároztam, hogy néhány szóval följegyzem, amit hallottam, hogy mily töredelmes szívvel és mekkora testi kínzásokkal sanyargatta magát. Én, Mór, aki Isten irgalmából most pécsi püspök vagyok, gyermekkoromban láttam ugyan a jó embert, de hogy milyen volt az ő életmódja, azt nem látásból, hanem hallomásból tudtam meg. Az említett Benedek szerzetes, aki többször megfordult a Szent Márton püspök tiszteletére emelt kolostorunkban, maga beszélte el nekem az ő tiszteletreméltó életéről a következőket.
Miután tiszteletreméltó András a remeteség magányába vonult, állandóan böjtölt, ami nagy testi fáradsággal, de a lelki élet megerősödésével járt. Három napig tartózkodott mindennemű ételtől, annak szeretetéért, aki emberré lett az emberekért, és negyven napig böjtölt. Midőn pedig elérkezett a Nagyböjt ideje, Zozimus apát szerzetesi életének példájára, aki testvéreivel együtt 45 szem datolyával húzta ki a Nagyböjtöt, Fülöp apáttól, akinek kezéből vette a szerzetesi öltönyt, 40 diót kapott, és avval megelégedve örömmel várta a szent feltámadás napját. Ugyanakkor pedig és egyéb napokon, habár az étkezés nemcsak a test felüdítesére nem volt elég, hanem még lelkét is elgyöngítette, mindazonáltal — az imádság idejét kivéve — sohasem hagyta abba a munkát, hanem fejszét ragadva az erdőnek egy magányos helyére ment dolgozni.
Ó, boldog András, akinek jutalma a boldog és örök élet, a százszoros ékességű korona, amely az égben kipótolja azt, amit oly nehezen vásárolt meg itt a földön! Ó, hallatlan neme a hitvallásnak, amely még drágábbá teszi az ígéret országát! Az étel, a pihenés nem rabolhatta el hiú édességével az örök életet, s a gonosz lélek nem találhatott módot az ő elcsábítására.
Amiket eddig írtam, tanítványának, Benedeknek elbeszéléséből tudtam meg, aki atyja halála után elhatározta, hogy ugyanazon a helyen lakik. Midőn mestere példájára három évig szigorú életet folytatott, rablók vetődtek arra, s mivel sok pénzt gyanítottak nála, a Vág folyó partjára hurcolva megöltek, és a vízbe dobták.
Sokáig keresték a holttestét, de nem találták meg. Egy egész évig láttak a Vág folyó partján ülni egy sast, amely mintha lesett volna valamire. Általa bizonyosakká lévén a test hollétéről, a víz alá merítettek egy embert, és így találták meg olyan épen, mintha nemrég halt volna meg. Benedeket a nyitrai Szent Emmerám bazilikában temették el ugyanabba a sírba, amelyben szent atyjának, Boldog Andrásnak csontjait őrizték.
Forrás: Az Imaórák Liturgiája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése