Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági
évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat,
különösen a teás, kávéscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép
csészét.
A férj megkérdezte az eladót: - “Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.”
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze,
legnagyobb meglepetésére megszólalt: - Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig kávéscsésze.
Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott,
megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a
fájdalomtól!
- Hagyj békén!- üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:
- Még nem.
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam,
forogtam, forogtam, körbe-körbe.
- Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta:
- Még nem.
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért
akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az
üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
- Még nem.
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
- Most már jobb. – gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
- Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
- Még nem.
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez
kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent
megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt
mondja:
- Még nem vehetlek ki.
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam,
mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett. Egy órával később
elém állított egy tükröt és azt mondta:
- Nézd meg magad!
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én!?! – hitetlenkedtem. Ez gyönyörű!
Gyönyörű vagyok! – kiáltottam.
- Szeretném, ha emlékeznél arra – mondta – tudom, fájt, amikor gyúrtalak,
gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a
korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy
elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda,
de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor
bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem
lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem
élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.
Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a
munkához.
* * *
Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk,
üvöltve, sikoltozva: “Engedj ki!”. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen,
majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt
kérdezzük: “Mi történik velem?” Minden olyan zavaros. De Ő tudja, hogy mit
tesz. Bízz benne!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése