A szeretet nem csak egy érzés vagy egy röpke pillanat – Évközi 31. vasárnap

Ma két olyan szentírási rész áll előttünk, amely arról szól, hogy mit jelent igazán szeretni. Az egyik az Ószövetségből, a Mózes ötödik könyvéből (MTörv 6,2-6), ahol Isten arra hívja Izrael népét, hogy teljes szívvel és teljes lélekkel szeressék Őt. A másik pedig az Újszövetségből, Márk evangéliumából (Mk 12,28b-34), ahol Jézus is megerősíti ezt a parancsolatot, de hozzáteszi a felebarát iránti szeretetet is, így téve teljessé az isteni parancsot.

Mit is jelent ez igazából a mai keresztény ember számára?
Az Örök Ige, Jézus Krisztus, aki az Atya örökkévaló Fia, azért jött közénk, mert végtelen szeretet fűzi az Atyához és végtelen szeretet vezette őt hozzánk, emberekhez. A szeretetnek ezen tiszta és határtalan megnyilvánulása Jézus személyében valósult meg, aki életével mutatta meg, hogyan kell szeretni Istent és felebarátainkat. Ő hív minket arra, hogy Isten iránti szeretetünk teljesen legyen – hogy az életünk középpontjába helyezzük Istent, és minden tettünket, gondolatunkat az iránta való odaadásunk vezérelje.
Jézus nem véletlenül tette az Istent és a felebarát iránti szeretetet az összes parancsolat középpontjává. A szeretet a legmélyebb kapcsolódási pont köztünk és Isten között, hiszen Isten maga a szeretet. És amilyen szeretettel az Atya szereti a Fiút, olyan szeretettel szeret mindannyiunkat is. Ez a szeretet nem önző, nem csak addig tart, amíg mi megfelelünk valamilyen elvárásnak, hanem állandó, változhatatlan és végtelen.
De vajon milyen tanulságot vonhatunk le mindebből mi, a 21. század emberei, akik sokszor olyan világban élünk, amit az önzés, a versengés, a félelmek és az elszigetelődés erői uralnak? Napjainkban, amikor a kapcsolatok sokszor felszínesek, olykor kétszinüek és az emberek közti szakadékok egyre mélyebbek, különösen fontos, hogy megértsük: Jézus parancsa a szeretetre nem csupán egy vallásos tanítás, hanem életünk központi alapelve, amely békét, örömet és harmóniát hozhat közénk.

A szeretet, amit Jézus parancsol, nem pusztán egy érzés, nem múló érzelem. Ez a szeretet sokkal több: egy elkötelezett, mély és áldozatos kapcsolat, amelyben készek vagyunk másokat magunk elé helyezni. Isten arra kér minket, hogy szívünkben legyen benne ez az önzetlen szeretet mindazok iránt, akikkel találkozunk, azok iránt is, akik nehézséget okoznak, vagy akikkel nehéz szót érteni.
Ezt a szeretetet nem elég szavakkal kifejezni; tettekben kell megvalósulnia. Isten úgy szeret minket, hogy nem vár cserébe semmit, nem teszi függővé hibáinktól, gyengeségeinktől, hiányosságainktól. Azt várja tőlünk is, hogy embertársainkat ugyanilyen feltétlen szeretettel szeresük. Tudjuk, hogy ez nem könnyű, hiszen emberi kapcsolataink gyakran tele vannak sérülésekkel, félreértésekkel. De éppen ezekben a helyzetekben hív minket Isten arra, hogy legyünk nagylelkűek, megbocsátók, irgalmasok, amilyen Jézus is volt.
Szeretettel fordulni minden emberhez annyit jelent, hogy úgy tekintünk rájuk, mint Isten gyermekeire, akiket Ő mélységgel és odaadással szeret, mint minket. Ez a gondolkodásmód segíthet bennünket abban, hogy legyőzzük az előítéleteinket, a haragunkat, és úgy álljunk embertársaink elé, ahogyan Jézus tette: ítélet nélkül, elfogadó és irgalmas szívvel.

Egy történet, amely megvilágítja, mit jelent ez a szeretet, és hogyan érinthetjük meg mások életét vele, így szól. - Egy fiatal férfi, aki nemrég veszítette el a szüleit, elhagyatottan és reményvesztetten bolyongott. Tele volt haraggal a világ iránt, nem bízott senkiben, és egyre mélyebb szakadékba süllyedt. Egy nap azonban találkozott egy idős férfival, aki észrevette a fiatalember szomorúságát, és szívesen meghívta egy ebédre. Az idős férfi megértéssel és szeretettel hallgatta végig őt, minden ítélkezés nélkül. A fiatal férfi először gyanakvó volt, de az idős ember nyitottsága és szeretetteljes hozzáállása lassan eloszlatta a félelmeit. Ahogy beszélgettek, érezte, hogy valami gyógyító erő szabadul fel benne. Nem is annyira az idős férfi szavai bátorítottak, hanem az, hogy teljes odaadással figyelt rá, és feltétel nélkül szerette őt, annak ellenére, hogy egy idegen volt számára.
Ez a találkozás megváltoztatta a fiatal férfi életét. Megérezte, milyen hatalmas ereje van annak, amikor valakit feltétel nélküli szeretettel közelítünk meg. Új reményt és célt talált az életében. Tudta, hogy amit kapott, azt tovább kell adnia másoknak is.
Ez a történet azért fontos, mert megmutatja, hogy az igazi szeretet nem szükségszerűen a nagy tettekben mutatkozik meg. Sokszor elég egy figyelmes meghallgatás, egy kedves szó, egy gesztus, amellyel valakinek az életét átformálhatjuk. Ez az egyszerű szeretet képes gyógyítani, békét adni és új reményt ébreszteni a másik emberben. Jézus szeretete is ilyen – mindig ott van, ha szükségünk van rá, és arra hív, hogy mi is legyünk a szeretet eszközei a világban.

Isten tehát arra kér minket, hogy kövessük az Úr Jézus példáját, és gyakoroljuk a szeretetet minden egyes nap. A mai világban ezt sokszor nem könnyű megtenni, hiszen gyakran érnek minket csalódások, sok a feszültség és a meg nem értés. De az Istenbe vetett hitünk arra biztat minket, hogy ne adjuk fel, és minden nap újra próbálkozunk.

A szeretet gyakorlása nem azt jelenti, hogy mindig tökéletesek leszünk, vagy soha nem hibázunk. Azt jelenti, hogy minden hibánk és gyengeségünk ellenére kitartunk a jó mellett, és arra törekszünk, hogy életünkkel tanúságot tegyünk Isten szeretetéről. Lehet, hogy csak egy apró gesztussal kezdjük, de ezek a kis szeretetcselekedetek hosszú távon mély változásokat hozhatnak a világunkban. 

A már mondottak tanulsága számunkra, ma az, hogy Isten minket is arra hív, hogy szeressünk teljes szívvel és teljes lélekkel, amint Ő szeret minket. Nem könnyű feladat, de Jézus példája és jelenléte ad nekünk erőt, hogy megtaláljuk a szeretet útját a mindennapok kihívásai között. A szeretet nem csak egy érzés vagy egy röpke pillanat, hanem folyamatos elköteleződés Isten és embertársaink iránt.

Imádkozzunk, az Esztelneki Madonna közbenjárását is kérve, hogy életünkkel tanúságot tegyünk erről a szeretetről. Tegyük meg az első lépést, legyünk figyelmesek, türelmesek, megbocsátók és nagylelkűek másokkal szemben, így válva Jézus tanítványaivá ebben a világban. Ha így teszünk, akkor az Ő szeretete általunk is eljut a világ minden részébe, és Isten országa egyre közelebb kerül hozzánk. Ámen.

A kép internetes forrás helye itt érhető el!

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése - Évközi 31. vasárnap

 A ferences templomban 14-én, csütörtökön lesz a szentségimádási nap. Kérjük vegyenek részt rajta és az azt befejező szentmisén. Alkossunk ima csoportokat a szentségimádási napra és ezt a héten jelezzük, hogy a jövő vasárnapra megcsinálhassuk a beosztást.  

Halottaknapi morfondírozás a pislákoló gyertyák imbolygó fényében

Plébánia templom Esztelnek - Szilveszter archívum

Szeretteink sírján gyújtott gyertyák pislákoló fényében, egy kissé elgondolkodva az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy vajon, ők, akik végig járták a földi élet, olykor göröngyös útját, s már az örökkévalóságban élnek, ha szólni tudnánk hozzánk, akkor mit mondanának nekünk, mire szeretnék mindenképpen felhívni a figyelmünket?

Ha szeretteink szólni tudnának hozzánk, egészen biztos, hogy az élet lényegéről, a szeretetről, a megbocsátásról, az emberi kapcsolatok felbecsülhetetlen értékéről, fontosságáról és az élet törékenységéről beszélnének – olyan dolgokról, amiket ők most már világosan látnak, amiket megéltek...

Az üzeneteik arra figyelmeztetnének minket, ami igazán fontos, és segítenének tisztábban látni életünk célját és értelmét. Talán így szólnának hozzánk:

1. "Becsüljétek meg az életet, amit éltek!"
Valószínűleg arra emlékeztetnek minket, hogy az élet véges, de minden egyes nap értékes lehetőség arra, hogy valami jót tegyünk, boldoggá váljunk és másokat is segítsünk a boldogulás útján. Talán azt mondanák, hogy ne várjunk addig, amíg valami elveszik, hogy felismerjük annak értékét. Éljünk teljes szívvel, és töltsünk időt azokkal, akiket szeretünk és akiknek szükségük van a jelenlétünkre, figyelmünkre, segítségünkre. Ne késlekedjünk az igazi boldogságot, a földi élet után is maradandó boldogságot keresni a mindennapokban, hiszen életünk rövid és megismételhetetlen.

2. "Szeressétek egymást és ápoljátok a kapcsolatokat!"
Elhunyt szeretteink talán azt mondanák, hogy az emberi kapcsolatok azok, amelyek az életet igazán értelmessé, s értékessé teszik. A szeretet, a barátság és a családi kötelékek erősebbé és boldogabbá tesznek bennünket. Talán arra biztatnának, hogy értékeljük a családunkat és barátainkat, és ne várjuk meg, míg távol kerülünk vagy elveszítjük őket ahhoz, hogy kimutassuk szeretetünket. Bocsássunk meg könnyebben, na engedjünk a haragnak és a sértettségnek, és becsüljük meg a velük töltött időt.

3. "Ne féljetek az élet nehézségeitől!"
A szeretteink talán arra biztatnának minket, hogy ne féljünk a kihívásoktól, hiszen minden nehézség értékes tanulságot hozhat az életünkbe. Az élet mulandó, és a megpróbáltatások emlékeztetnek minket arra, hogy a küzdelmek is részei az földi utazásunknak. Talán azt mondják, hogy a fájdalom és a nehézségek formálnak minket, és az igazi bátorság abban rejlik, hogy továbbmegyünk, még ha a körülmények nehezek és hatalmas akadályok gördülnek az utunkba.

4. "Keresd az élet értelmét és élj hittel!"
Lehet, hogy arra emlékeztetnek bennünket, hogy ne csak a hétköznapi célokra, hanem a mélyebb értelmekre is figyeljünk oda. Sokszor a lélek belső békéje és az istenhit képes igazán mély és tartós örömöt adni az embernek. Talán azt tanácsolnák, hogy ne feledkezzünk meg lelki életünkről, hiszen a hit és a belső nyugalom olyan stabilitást ad, amely képes végig vezetni minket az élet nehézségein.

5. "Hogy magunk mögött, mások emlékezetében csak jót és szeretetet hagyjunk!"
A szeretteink azt is elmondhatnák, hogy ha eljön a vég, akkor az igazán fontos és maradandó dolgok azok, amiket önzetlenül, minden számítgatás nélkül, szeretetből tettünk. Az emberi kapcsolatokban rejlő öröm és a jószívű tettek azok, amik megmaradnak másokban és az örök életre is. Arra biztatnának, hogy hozzunk olyan döntéseket, amikkel mások életét is jobbá tehetjük. Ne feledjük, hogy az igazán értékes dolgok, amiket hátra hagyunk, nem tárgyi dolgok, hanem az a hatás, amit másokra gyakoroltunk, azaz élmény ami bele égett a szívükbe, lelkükbe.

6. "Ne sajnáld az időt azokra a dolgokra, amik igazán fontosok, amik megmaradnak az örök életre!"
Végül a szeretteink talán azt mondják, hogy ne tékozoljuk el az időnket, és figyeljünk oda arra, mi az, amibe érdemes energiát fektetünk.
Az anyagi javak és a hírnév elenyésznek, de a szeretetteljes kapcsolatok, az örömök és a lelki béke azok, amik időtálló értékek. Azt tanácsolnák, hogy figyeljünk oda az életünkre, a prioritásainkra, és ne vesztegessünk időt arra, ami hosszú távon nem „kifizetődő”, ami nem marad meg az örök életre, amit a moly megrághat, a rozsda megemészthet és a tolvaj ellophat.

A temetőben járva, a pislákoló gyertyák imbolygó fénye, a csend és az emlékezés légköre közelebb hoz minket szeretteinkhez, akik már nincsenek köztünk. Ha ma szólhatnának hozzánk, biztosan egyszerű, de szívből jövő bölcsességeket osztanának meg velünk: hogy éljünk jól, szeressünk bátran, bocsátsunk meg szívből, ne féljünk az élet nehézségeitől, és becsüljük meg az időt, amelyben maradandó kincseket gyűjthetünk az örök életre.

fr. Szilveszter ofm

Esztelnek, 2024. november 2.

Mindenszentek - 2024 - Esztelnek

Mindenszentek az összes szent, vagyis azoknak az ünnepe, akiket hivatalosan nem kanonizáltak, akiket nem avattak szentté, de a mennyei boldogságban, Isten boldogító színe látásában élnek.
Ezen az ünnepen a keresztény egyházak azokat a szenteket, mártírokat, és hitvallókat tisztelik, akik életükkel és áldozatukkal példát mutattak kortársaik számára, akik tanúbizonyságot tettek Isten iránti szeretetükről és az evangéliumi értékekről, és elérték az üdvösséget, az örök boldogságot. Mindenszentek ünnepe egy átfogó emlékezés minden olyan emberre, aki az életszentséget választotta, és így a hívők szemében Isten dicsőségében részesül. A Biblia tanításának fényében Mindenszentek üzenete a szentség, az örök élet reménye, valamint az emlékezés és közösségvállalás fontossága a ma emberének.

A Biblia számos helyen kiemeli a szentségre való törekvést. Az Ószövetségben, különösen a Törvénykönyvekben Isten arra hívja népét, hogy „szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok” (Lev 11:44). A szentség az Istennel való kapcsolatunkat jelzi, azt, hogy különleges, tiszta és önzetlen életet élünk. Az Újszövetség tovább viszi ezt a gondolatot, amikor Pál apostol például arra buzdít, hogy életünket Isten „élő, szent és neki kedves áldozataként” ajánljuk fel (Róm 12:1). Ezáltal a szentség nem csupán erkölcsi kérdés, hanem földi életünk egészének Istenhez való odafordulása, az életvitelünk, magatartásunk átalakulása Isten akaratának megfelelően.
A szentek sem voltak tökéletes emberek, de életükben olyan értékeket képviseltek, amelyeket a Biblia is hangsúlyoz: alázat, szeretet, igazságosság, segítség nyújtás, béke és a megbocsátás készsége. A szentek tisztelete emlékeztet minket, hogy mindannyian meghívást kaptunk a szentségre, és erre a törekvésre minden nap van lehetőségünk azáltal, hogy az Istennel és embertársainkkal való kapcsolatainkat ápoljuk.
Mindenszentek ünnepe szorosan kapcsolódik a halál utáni élet hitéhez, amely a kereszténység egyik központi eleme. Jézus szavai szerint azok, akik hisznek benne, „soha meg nem halnak” (János 11:26). A szentek olyan emberek, akik életük során az Istennel való kapcsolatot keresték és erősítették meg, és haláluk után az örök élet jutalmában részesülnek. Hitünk tanítása szerint a halál csupán átmenet az örök életre, és a hívők közössége, az egyház, hiszi, hogy minden szent Isten jelenlétében él.
Az újjászületés, amelyre Pál apostol utal, azt jelenti, hogy a hívők nem csupán a földi életükkel, hanem egész létezésükkel az Istennel való kapcsolatukat ápolják. Az ember sorsa, a földi élet végén bekövetkező halál után is folytatódik, és az a vágyunk, hogy egy napon az Istennel való teljes közösségben élhessünk. Ez a remény vezérelte a szenteket is, és ez az üzenet ad reményt a ma emberének is, aki esetleg a halálfélelemmel vagy a lét értelmének kérdéseivel küzd.

Mindenszentek ünnepén a hívek nemcsak a szentekre emlékeznek, hanem arra is, hogy a hívők közössége időtlen, átível a földi-életből az örökkévalóságba, mert összeköti őket a hit, a remény és a szeretet. A katolikus és ortodox tanítások szerint a szentek közössége vagy a „szentek egyháza” olyan kapcsolat, amelyben a földi és a mennyei közösség tagjai kölcsönösen támogatják egymást. Ez a közösség emlékeztet arra, hogy sosem vagyunk egyedül; a szentek és hívők közössége az ima és a hit által összekapcsolódik.
Ez a gondolat rendkívül fontos a mai világ számára, ahol az elmagányosodás és a társadalmi távolságtartás igen gyakori jelenség. Mindenszentek ünnepe arra buzdít, hogy gondoljunk azokra, akik előttünk jártak, és akik példájukkal mutatták meg, hogy közösségben élni és másokat szolgálni fontos és nemes feladat, felbecsülhetetlen érték. A modern ember, aki gyakran keresi az összetartozás érzését, megerősítést kaphat abból, hogy a közösségi szellem Isten akaratával összhangban van, és életünket gazdagíthatja, ha nyitottak vagyunk a másokkal való kapcsolatra és törődésre.

A Mindenszentek ünnepe több tanulságot is hordoz a ma emberének, aki gyakran rohanó, önző, anyagias és sokszor elidegenedett, bár közösségben, de mégis magányos világban él. Ezek a tanulságok a következők lehetnek:
Első: a modern társadalomban gyakran elvesznek az erkölcsi iránytűk, és sokan keresnek valamit, ami értelmet ad életüknek. A szentek élete arra emlékeztet minket, hogy az erkölcsös, szeretetteljes élet fontos cél, és ennek eléréséhez Isten segítsége mindig elérhető.
Második: a halál sokak számára félelmetes téma, amely szorongást okoz. A kereszténység azonban azt tanítja, hogy a halál után örök élet vár ránk Isten szeretetében. Ez a hit egyfajta megnyugvást adhat azoknak, akik az élet értelmét és a halál utáni létezés kérdéseit kutatják. Mindenszentek ünnepe emlékeztet arra, hogy az örök élet ígérete reményt ad a földi élet értékesebbé tételére.
Harmadik: az elmagányosodás modern problémájára a szentek közössége egy lelki, szellemi megoldást kínálhat. A szentek példája és az emlékezés rítusa arra ösztönöz minket, hogy kapcsolódjunk másokhoz, figyeljünk szeretteinkre, és keressük a közösséget. Az együttérzés és a kölcsönös támogatás lehetőséget ad ahhoz, hogy leküzdhessük az elszigetelődés érzését.
Aztán a szentek életútja inspiráló lehet bárkinek, nemcsak a vallásos embereknek. Az áldozatkészség, a jótékonyság, a béke iránti elkötelezettség példaként állítható bárki elé, aki keresi az élet értelmét. Az ilyen életutak nemcsak a vallásos emberek számára tanulságosak, hanem minden ember számára, aki tartalmas életre törekszik.
S végül Mindenszentek ünnepe az önzetlen szeretet fontosságra irányítja figyelmünket. A mai társadalomban sokan az önmegvalósítást, a saját boldogságukat helyezik előtérbe. A szentek viszont azt mutatják meg, hogy az önzetlen szeretet gyakorlása, a másokért való áldozat sokszor értékesebb és hosszútávon teljesebb, boldogabb élethez vezet.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy Mindenszentek ünnepe a keresztény hagyományban mélyen gyökerező ünnep, amely a szentség, az örök élet reménye, az emlékezés és a közösségi élet fontosságát hirdeti. A Biblia tanításának fényében ez az ünnep arra hív, hogy életünket Isten akaratával összhangban alakítsuk, és törekedjünk a szeretet, a béke és az önzetlenség értékeinek megvalósítására.
A ma emberének, aki gyakran küzd az elidegenedéssel, annak ellenére, hogy közösségben él, a magányossággal, illetve a hit és remény megingásával, valamint az erkölcsi iránymutatás hiányával, Mindenszentek ünnepe lehetőséget ad arra, hogy újragondolja élete céljait és kapcsolatát Istennel, valamint embertársaival, családtagjaival.
A mai ember számára Mindenszentek ünnepe különleges lehetőségeket nyújt, hogy elmélyüljön az élet mélyebb értelmében és céljában. A rohanó világban gyakran figyelmen kívül hagyjuk, hogy az életünknek nemcsak anyagi céljai vannak, hanem létezésünknek szellemi, lelki és örökkévaló dimenziói is vannak.
Mindenszentek emlékeztet arra, hogy a helyes életvitel, életvezetés, az áldozat és az embertársaink iránti szeretet az élet legfőbb értékei közé tartoznak, hogy felülmúlják az anyagi sikereket és teljesítményeket. Inspirál minket arra is, hogy életünkkel másoknak példát mutassunk, és segítsük a közösséget és az emberek egymás iránti felelősségét.

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése - Évközi 30. vasárnap

Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostolok búcsúját holnap, október 28-án tartjuk, az ünnepi szentmise délelőtt 11 órakor kezdődik. Mindenkit szeretettel hívunk és várunk, a gyerekeket is, akik épen vakáción vannak. Ünnepeljünk együtt, ahogyan őseink tették és kérjük közösen égi pártfoginkat községünk minden lakójának jólétéért, boldogulásáért és Isten áldásáért.

Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostolok ünnepén...

 +!

Szent Simon és Júdás Tádé apostolok ünnepén, október 28-án a búcsús szentmisét délelőtt 11 órakor kezdjük a plébánia templomban. 

E jeles eseményre szeretettel hívjuk plébánia közösségünk minden tagját, községünk minden jószándékú lakóját és mindazokat, akik velünk együtt akarják tisztelni a két apostolt, s kérni égi pártfogásukat a világban duló háboruk megszüntéért, az áldott békéért, illetve önmagunk, szeretteink, népünk, valamint az egész emberiség számára.

fr. Szilveszter ofm

Triduum 3. 2024 - Tempfli Imre atya

Triduum 2. 2024 - Tempfli Imre atya

Triduum 1. 2024 - Tempfli Imre atya

Búcsús szentmise - Fatimai Szűz Mária templom 2024 - Tempfli Imre atya

Székelyföldi napok – hegedű és orgona koncert az esztelneki ferences templomban

Oktober 20-án a 11 órás szentmise befejezte után (12 óráról) kerül sor a  székelyföldi napok keretében sorra kerülő hegedű és orgona koncertre a Csíkszeredai Trio Camareta: Péter Ernő, Veress Csaba és Szabó Levente előadásában.

Aki teheti jöjjön, vegyen részt az előadáson, megéri, hisz nem gyakran adatik meg, hogy helyben, élő, komoly zene koncertet hallgathassunk. Az elmúlt évek előadásai, részükről, azt tanúsítják, hogy maradandó élményben lesz részünk, de nemcsak nekünk esztelnekieknek, hanem mindazoknak, akik a környékről eljönnek az előadásra. 

ASSISI SZENT FERENC TRANZITUS ÜNNEPE - EVANGÉLIUM és prédikáció

"Amit Isten egybekötött, azt …" - Évközi 27. vasárnap

 

A mai evangéliumi szakaszban Jézus mondja a házasság felbonthatatlansága kapcsán: „Amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét” (Mk 10,2-16). 

Akik szentségi házasságban élnek, illetve akik részt vettek házasságkötési szertartáson, azok bizonyára visszaemlékeznek arra, hogy a házasságkötés szertartásának bevezetőjében a szertartást végző így szól a jegyesekhez: „Eljöttetek ide a templomba, hogy az Úr megpecsételje és megszentelje szívetek szeretetét Egyházának szolgája és a hívek közösségének színe előtt. Krisztus Urunk bőséges áldását adja erre a szeretetre. Egy külön szentség kegyelmével gazdagít és erősít meg titeket, hogy kölcsönös, örök hűségben vállalni tudjátok a házastársak szent kötelességeit...” Majd az eskütétel szövegében ezt ígérik egymásnak eskü alatt: „és hogy őt el nem hagyom holtomiglan-holtáiglan semmiféle bajban.”

De egyáltalán létezik-e „holtomiglan-holtodiglan”, van-e örök hűség a mai hűtlen világban? Teszi fel a kérdést az egyik internetes fórum írója. „Egyszerű kérdés, de a válasz rá igen bonyolult... éltem 28 évet, ez alatt, idáig nem fogadtam örök hűséget, és nem is voltam az. Itt most nem a fél éves kapcsolatokról beszélek, hanem amikor az ember belevág valami komolyabba, egy házasságba, gyerekvállalásba, családalapításba... eltelik mondjuk 20 év, ki tudja mi lesz akkor? Romantikus hülyeség lenne ez a dolog? Valahol mélyen úgy érzem betartható egy ilyen ígéret...”. 

A hűség, csak úgy, mint a hűtlenség, mindig jelen volt, amióta csak házasságban élnek emberek. Gyakran halljuk, hogy a hűség csak kényszer, amely a kulturális szokásainkból alakult ki, és teljesen ellentmond az ösztöneinknek. Ennek ellenére a felmérések azt bizonyítják, hogy mindannyian vágyunk a holtomiglan-holtodiglan típusú kapcsolatokra, de csak kevesen hiszik el, hogy létezik is ilyen. 

Mert a hűség manapság kiment a divatból. Ahhoz szoktat hozzá bennünket a fogyasztói társadalom, az „egyszer használatos” kultúra, hogy a dolgok értéke relatív, változandó. A termékek hamar elavulnak, s minden, ami elavul, elromlik, az újra, szebbre, jobbra cserélhető, csak legyen pénze az embernek. S ennek mintájára ezt tesszük emberi kapcsolatainkkal is. 

Munkahelyünket váltogatjuk, így emberi kapcsolatainkat is érdekeink szerint alakítjuk vagy épen feladjuk. Ebben a szemléletben a házasság is csak addig érvényes, amíg nekünk jó. Ha nehézségek adódnak, a társadalmilag elfogadott mintát követve, elválunk. Mert gondolkodásunk már "modern" ebben a kérdésben: rövid az élet, mindent ki kell próbálni - jelszóval. 

Az elkötelezettség mintha már nem lenne divat. Nem vagyunk elkötelezettek a hitünkben, vallásgyakorlatunkban, az eszméinkben, politikai meggyőződésünkben, a munkánkban, s így nem csoda, ha a kapcsolatainkban, a barátságban, a házasságban sem. 

A hűség népszerűtlenségéhez az is hozzájárul, hogy nehéznek, sőt terhesnek állítják be. Márpedig nem szeretünk "talpig nehéz hűségben" járni, ahogy állítja a költő, József Attila a Rejtelmek című versében. 

Ennek ellenére az igazi hűség nem nehéz, hanem könnyű. Természetes állapot, észre sem vesszük, nem külön érdem. Ugyanis az igazi szeretet, amely két embert összeköt, egyre inkább a másik örömét keresi, és ezáltal egyre hűségesebb, felbonthatatlan és termékeny lesz, ahogy fogalmaz a Szeretet himnuszában Pál apostol. Ha nehézzé kezd válni, akkor ez azt jelzi, hogy a kapcsolatunkkal valami baj van, érdemes elgondolkodni fölötte. 

Mit tehetünk a hűség védelmében? Először is vegyük tudomásul, hogy erre az erényre nevelni kell a gyermekeket, sőt önmagunkat is. Már egészen kis korban meg kell ismertetetni őket azokkal a gyönyörű, klasszikus mesékkel, melyekben a fiú/lány az üveghegyeken túlra is elmegy, fáradtságot nem kímélve, ezer veszélyt leküzdve azért, hogy találkozzon a párjával, jóvátegyen egy vele szemben elkövetett hibát, visszahozza, hogy ismét együtt élhessenek boldogan, amig meg nem halnak. 

Ezek a mesék azt sugallják, hogy a másik és kettőjük kapcsolata érték, melyért áldozatokat kell és érdemes hozni. Ez az áldozat azonban természetes, éppen a meg nem tételével követnénk el valami jóvátehetetlen hibát. 

A nevelés másik, talán legjobb eszköze: a személyes példa. Azokban a családokban, ahol a családtagok egymásért élnek, olyan útravalót kapnak a fiatalok, mely egész életükre kihat. 

A hűség védelme azonban nemcsak a családok belügye. Fontos egy olyan társadalmi értékrend elfogadtatása, mely ismét megteremti a hűség becsületét. 

Természetesen a hűség nemcsak azért fontos, mert hiánya sok férj, feleség és gyermek életét keseríti meg. Ez az erény az emberi lét alapkoordinátáit is meghatározza, hiszen miféle ember az, aki nem hű a népéhez, eszméihez, hivatásához, vallási és politikai meggyőződéséhez, barátaihoz, családjához, hitvestársához... 

Tanuljuk meg és gyakoroljuk, s ez által tanítsuk a hűséget, mert ezzel nem nehezebb, hanem tartalmasabb és boldogabb lesz az egyéni és családi életünk.

De mi is a hűség? A hűség döntés valaki vagy valami mellett: őt választottam, ezért szeretném megismerni. Mivel szeretném megismerni, ezért elkezdem szeretni. És mert szeretem, eggyé válok vele. A hűségnek talán ezek a fokozatai. Mivel a mai ember nehezen hoz döntést, ezért a hűség legelső foka hiányzik az életéből. 

Természetesen ugyanígy a hűtlenségnek is vannak fokozatai. Van a látványos hűtlenség, amit mindenki észrevesz. De nagyon sok olyan hűtlenség is van a házastársak között, amely nem ilyen látványos. Egy-egy férj, feleség gyakran sokkal több törődést, figyelmet szentel az autójának, a munkájának, karrierjének, bármi másnak, mint a feleségének, férjének családjának. Isten nem ezt akarja. Ő azt kéri, hogy abban az életállapotban legyünk hűségesek, amelyben élünk. A házasságban elsősorban egymást próbáljuk meg szeretettel körülvenni, hiszen nagyon gyakran a rejtett hűtlenség következménye lesz végül a látványos, és később a válás.

Mi lehet a hűség alapja, biztosítéka? A 126. zsoltárban olvashatjuk: „Ha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad az építő. Ha az Úr nem őrzi a várost, őrzője hasztalan virraszt.” 

A zsoltáros vallomásából kiindulva a hűség biztosítéka számunkra valahogy mindig az Isten kell, hogy legyen. Az Isten hűségét kell alapul vennünk. Mert Rá alapozva, belőle merítve, a vele való élő kapcsolatból fakad az ember ereje a hűséghez. 

Ezért nem véletlen, hogy a házasság és az oltár összetartoznak. Mert az ember csak Isten színe előtt, Isten erejére alapozva mer hűséget ígérni a másiknak. Gondolom, mindenki tapasztalta, hogy egy jó ember közelében könnyebb jónak lenni. 

A hűséges Isten közelében a hűség szinte magától jön. Nagyon szép Péter apostol vízen járásának története: amikor hallja a szélzúgást és látja a hullámokat, süllyedni kezd. Amíg erősen figyel Jézusra, nem érzékeli a veszélyt. Amikor ez a figyelem meglazul, abban a pillanatban süllyedni kezd és alámerül. Ugyanez a hívő ember története is a hűség kapcsán. 

Ezért amikor ezüstlakodalmat, aranylakodalmat ünneplünk, akkor elsősorban az Isten hűségét ünnepeljük. A hívő ember azért mer hűséget esküdni, mert hisz az Isten hűségében, és hiszi azt, hogy ha élő kapcsolatban van vele, akkor az ő emberi ígérete Isten erejében meg fog valósulni. 

Erre figyelmeztet bennünket a szentségi házasságkötéskor a szertartás bevezető része: „Eljöttetek ide a templomba, hogy az Úr megpecsételje és megszentelje szívetek szeretetét Egyházának szolgája és a hívek közösségének színe előtt. Krisztus Urunk bőséges áldását adja erre a szeretetre. Egy külön szentség kegyelmével gazdagít és erősít meg titeket, hogy kölcsönös, örök hűségben vállalni tudjátok a házastársak szent kötelességeit... 

E szentmisében adjunk hálát a boldog családokért, házaspárokért, könyörögjünk a boldogtalanokért, a küszködökért, a békétlenségben élőkért, imádkozunk a házastársakért, a gyermekekért és a házasságra készülő fiatalokért, nem feledve, hogy az Oltáriszentségben köztünk élő Jézus Krisztus a családok egységének és szeretetének éltetője, erősítője.

Assisi Szent Ferenc - Sfântul Francisc de Assisi: pelerini și călători ai fraternității și păcii!

 

Rost Andrea minősíthetetlen mondataira reagál a világhírű operaénekes

Csapdát állítottak a kommunisták Gulyás Dénesnek, de sikerült elkerülnie - erről is beszélt Andor Évának a Kontextuson. Fiatalon lett világhírű és Pavarotti barátja, de neki is meg kellett küzdenie személyes tragédiákkal. Elmondta azt is, mit gondol a nőket megverő férfi boxolóról, a mai világról, és miért olyan fontos számára a hit.

Bibliával a kézben kell megtanulnunk keresztény módon hinni, imádkozni és élni – Évközi 26. vasárnap

Minden évben van egy vasárnap, amikor nagyobb figyelmet fordítunk a Szentírásra, amikor arra buzdítja híveit az Egyház, hogy törekedjenek minél inkább megismerni a Bibliát, naponta olvasni a Szentírást, s annak tanítását beépíteni az életükbe. 

Igen, Szentírás vasárnapján az egyház felhívja figyelmünket arra, hogy a Bibliát nemcsak a templomokban kell és szabad olvasni, hanem a templomok falain kívül a mindennapi életben, otthon a családban is. Nekünk Bibliával a kézben kell megtanulnunk keresztény módon hinni, imádkozni és élni a hétköznapok közepette. Hiszen a Bibliában Isten szól hozzánk és az ő igéje „Isten üdvösséghozó ereje” (DV 17), a hívőnek belőle kell élnie (Róm 1,16-17) – mondja Szent Pál apostol. Azonban a Biblia csak annak tárulkozik fel, azon ember számára válik értékké, erőforrássá, aki hittel olvassa. Annak viszont az élet igéje. 

Mert a Szentírás nem „valami”, hanem elsősorban „Valaki”-nek az emberhez intézett a szava. A Szentírás lapjain keresztül az élő Isten üzenetével találkozhatunk, a hit ajándéka által, melyben Ő maga részesít minket. 

Az Egyház két asztalról táplálja hit és lelkiéletünket. Az Ige asztalánál, az ambonál a hívek, a kinyilatkoztatott isteni Igét fogadhatják szívükbe a hit által, míg az oltárnál, az eucharisztikus asztalnál, „a hit szentségében”, az Oltáriszentség vételekor az Úr Testével és Vérével táplálkozhatnak. 

Igaz, tehát azaz állítás, hogy a Szentíráshoz úgy kell viszonyulnunk, mint az Úr Asztalához. Ezért, amikor a Szentírást a kezünkbe vesszük, hódolattal, tisztelettel és mély hittel kell tennünk! Ez a gesztus nem lehet ugyanaz, mint amellyel bármely más könyvért nyúlunk a polcra, hiszen ezt a könyvet Isten jelenléte tölti be, valahogy úgy, mint az égő csipkebokrot, amikor az égi hang arra figyelmeztette Mózest, hogy vesse le a saruját, mert „szent ez a hely”.

A Szentírás tehát „Valaki”-nek, mégpedig a háromszemélyű egy Istennek a jelenléte közöttünk. Benne a mi Istenünkkel találkozhatunk, ezért van a kinyilatkoztatott szöveggel való kapcsolatunknak különös jelentősége – ez a kapcsolat Istennel való kapcsolat, Aki minket szeret, és Aki vágyódik arra, hogy kegyelmével hasson ránk. Olyan kapcsolat ez, mely belső megtérésre vezet minket – ez a legfontosabb célja. Ezért a Szentírást nem kíváncsiságból, ismeretszerzés céljából kell olvasnunk, vagy azért, hogy megoldást találjunk valamely gyötrő problémánkra – még ha időnként erre szükségünk is van. Hanem mindig az Úrral való kapcsolatot kell keresnünk benne azzal a reménnyel, hogy egyre inkább megismerhetjük, megszerethetjük Őt, hogy a Szentírás olvasása által egyre inkább elmélyülhet a Vele való személyes barátságunk. 

Ha személyes kapcsolatba lépünk a sugalmazott írásokban jelenlevő háromszemélyű egy Istennel, akkor ez a szöveg átitat bennünket, akkor meg fogjuk hallani Isten Igéjét, belemerülünk Jézus gondolataiba, vágyaiba, és ez által, egyre jobban meg fogjuk Őt ismerni. Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust – figyelmeztet Szt. Jeromos, a szentírás fordító. 

Ha figyelünk Isten Igéjére, ez hatással lesz választásainkra és döntéseinkre. Vágyni fogunk arra, hogy ezek összhangban legyenek az Ő tanításával és az Ő vágyaival. Ha hittel elmélkedünk Jézus gondolatairól és vágyairól, ezek idővel saját gondolatainkká és vágyainkká válnak. Ha gyakran tartózkodunk az Ő Jelenlétében, e nagybetűs Jelenlétben, hasonlóvá válunk Hozzá a mondás szerint: „Amilyen emberek között forgolódsz, olyanná leszel.”

Krisztus gyakran alkalmazott egy sajátos irodalmi műfajt, a példabeszédet. Ennek segítségével tanított Ő szeretni és hinni a Szeretetben, a szeretet Istenében. Ha már előfordult velünk, hogy elbuktunk, és lelkünket nagy sötétség borította el, akkor eszünkbe juthatott a tékozló fiúról szóló példabeszéd, amely lehetővé tette, hogy elhiggyük, Ő soha nem szűnik meg szeretni minket. Ez a példabeszéd megtanít a bűnbánatra, átélhetjük benne a kisebbik fiú csodálkozását és háláját, amellyel a megbocsátó atya örömét fogadja. 

Vagy amikor viharok dúlnak az életünkben, eszünkbe kell jusson a Tibériás taván dúló vihar. És ismét tudatosíthatjuk magunkban, hogy amint egykor Jézus aludt az Apostolok viharba került bárkájában, úgy „alszik” most a mi szívünk bárkájában is, de jelen van, és amíg Ő jelen van, semmi olyan rossz nem történhet velünk, ami kockáztatná örök üdvösségünket. 

Vagy az anyagi javakhoz való viszonyulásunkban a szívtelen gazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszéd add eligazítást. A példabeszéd nem a gazdagságot kárhoztatja, hanem a gazdagsággal való visszaélést és az ezzel járó veszélyt: az emberi érzéketlenséget, szívtelenséget.

Találkozásunk az Isten Igéjében jelenlévő Krisztussal segít felfedeznünk Istent a környező világban is. Megtanít értelmezni számos jelképet, szimbólumot, melyeken át felfedezhetjük az Ő jelenlétét a természetben, sőt a civilizáció és a kultúra területén is. 

Vianney Szent Jánost például a bárányok, juhok a Jó Pásztor szeretetére emlékeztették. Láttukra Jézus mérhetetlen szeretetének tudata mélyült el benne, amellyel szereti őt, az egyházközség pásztorát és mindazokat, akiket lelkipásztori gondjaira bízott. A hegyi patak zúgása az örökéletre szökellő „élő víz” forrását juttatta eszébe a Szentírásból. Valaki mesélte egyszer, hogy esténként szereti elnézni a kivilágított utcák és házak, vagy az arra járó autók fényeit. Ilyenkor arra gondol, amit oly gyakran olvashatunk a Szentírásban, hogy Jézus a világ világossága. Minden fény az örök Világosság, Krisztus szimbólumává vált számára. 

Befejezésül hadd mondjuk el, hogy a szentírásolvasás titka abban áll, hogy Isten szavából igazi erő árad. Isten szava maga, Jézus. Az Ő örökkévaló, szellemi lénye megtestesült, látható és érinthető lett. De Isten örökkévaló Fia bizonyos értelemben nemcsak Jézusban testesült meg, hanem szavában, a Bibliában is. Itt személyesen találkozhatunk a kinyilatkoztató Istennel és Fiával, Jézussal, aki szívünkhöz szól és a Szentlélek által a bensőnkben akar megérinteni bennünket. 

Ha megengedjük, hogy személyesen szóljon hozzánk, akkor erő árad Belőle. Lelkünket megerősíti szava. Isten szava által nemcsak benső éleslátást, új bátorságot kapunk, hanem bizonyosságot is, hogy jobb legyen az életünk! 

Ha eddig nem tettük, akkor legalább mostantól kezdjük el olvasni a Szentírást. 

Szentírás Vasárnapja kapcsán, tanuljuk meg mindennapi békétlenségeink, lelki nyugtalanságaink és gondjaink közepette is gyakrabban olvasni a Szentírást, szavain elmélkedve. De ne úgy olvassuk, mint egy akármilyen könyvet vagy újságot, hanem mint életet adó, drága igéket. Olvassuk a Szentírást, mert általa tanulunk meg imádkozni, illetve általa lesz az imánk valóban párbeszéddé, ahol az Isten is szóhoz juthat, egyébként egyoldalú szövegek felmondása marad az imádságunk! Olvassuk rendszeresen a Szentírást, mert segítségével tanulunk meg hinni, krisztusi módón szeretni, Isten jelenlétében élni, Isten gondviselésében bízni, tanításából erőt és megnyugvást meríteni! 

„Vidd a Bibliát házadba, és beviszed vele a férj szeretetét, a feleség hűségét, a gyermek engedelmességét, megenyhíted a család baját és megszaporítod a család örömét”- állítja nagy költőnk Arany János. Érdemes elgondolkodnunk sok igazságot tartalmazó szavain. 

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése - Évközi 26. vasárnap

 

„Jó neked, mert már nem kell iskolába járnod!” – Évközi 25. vasárnap

Szentírási rész: Mk 9,30-37

Bizony életünk végéig iskolába kell járnunk - Aki nagyobb akar lenni, legyen „mindenkinek a szolgája”! 

Az újabb iskolai év kezdése kapcsán ütötte meg a fülemet egy párbeszéd foszlány. A szorongásokkal, félelmekkel teli fiatal mondotta idősebb, iskolát végzett társának: „Jó neked, mert már nem kell iskolába járnod!” 

Nem sokkal később egy rövid írásban olvastam, hogy idősekből álló társaságban valaki ezt mondta: „Tudjátok, én most tanulom a másik ember elfogadásának a művészetét.” Volt, aki a csendben maradást tanulta éppen, másvalaki a türelmes meghallgatást. Olyan is akadt, aki bevallotta: számára az a legnehezebb tananyag, hogy elfogadja, nem csak az ő igazsága létezik. Ismét más valaki arról beszélt: most döbbent rá, miután életműve romokban hever, hogy annak alapja, fundamentuma csupán homok volt, anyagi javak, emberi kapcsolatok, amiket az élet vihara elsodort. S most próbálkozik az újjá építéssel, de ez alkalommal sziklára, magára Krisztusra akarja építeni életét. 

Bizony életünk végéig iskolába kell járnunk. Igaz, nem egy meghatározható épületbe, s a tanév sincsen hónapokra beosztva, és nincs vakáció sem az élet iskolájában. A tananyag viszont semmivel sem könnyebb, sőt mintha egyre nehezülne az évek múlásával, s életállapotunkból fakadó felelősségtudatunk a végső nagy vizsgához közeledve, egyre inkább hatványozódik. 

Ezért érdemes jól megtanulni, s valahányszor alkalom nyílik rá, a gyakorlatban alkalmazni is az örök életre felkészítő tananyagot! Mennyei Atyánk sokkal jobban tudja, hogy mire van szükségünk, mint mi magunk. Lehet, hogy a legkeservesebb lecke jelenti majd valamilyen nehéz élethelyzetben a leghathatósabb segítséget.

A két iskola között a legszembetűnőbb különbség az, hogy míg egyikben a tudás lépcsői felfelé vezetnek, s a nagyobb képzettség rangosabb pozíció betöltésére jogosít fel, addig a másikban lefelé kell haladni a lépcsőkön, egészen addig, ahol már igazán ki sem tudjuk egyenesíteni a derekunkat. Szent János apostol szemtanúként számol be erről a helyről: „Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott… fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát” (13,3-5). 

A föld porából teremtett ember egyre magasabbra tör, a mindennél hatalmasabb Istenfiú a legnagyobb mélységekbe ereszkedik alá – értünk. Milyen megrendítően nagy igazság ez!

Isten iskolájában minden tananyag a Jézus által bemutatott alázatra, pontosabban alázatos szolgálatra épül. Ez az ember számára a legnehezebb lecke. Mindannyiunk igénye, hogy észrevegyenek és értékeljenek bennünket; e világi tanulásunknak, minden nemű törekvésünknek is ez az egyik mozgatórugója. Jézus pedig azzal a „képtelenséggel” áll elő, hogy „ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája” (Mk 9,35) –ugyanis a mai evangéliumi rész szerint az apostolok azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb közülük.

Aki nagyobb akar lenni, legyen „mindenkinek a szolgája”! 

Az Újszövetség szellemében a szolgálat olyan tevékenység, ami nemcsak az Egyház egészét és egyes tagjait, hanem az egész társadalmat, emberiséget érinti. Ezért a szolgálatnak rendkívüli jelentősége van a szegények és gazdagok közötti szakadék áthidalásában.

A szolgálat teológiája, hittani megalapozása, abból indul ki, hogy akik szolgálnak, azok a kicsinyekben, a legszegényebbekben, a társadalom szélére szorultakban, a megfeszített és feltámadott Krisztussal találkoznak. Hisz maga Jézus mondotta az utolsó ítélettel kapcsolatosan: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40), vagy a mai evangéliumi szakaszban: „aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, (az) engem fogad be”. Az ilyen szolgálat forrása Jézus magatartása és szenvedése, aki azért jött, hogy övéinek szolgáljon, és lábukat megmossa. 

Szeptember 14-én volt 800 éve annak, hogy Szent Ferenc atyánknak kezein, lábain és oldalán megjelentek a keresztre feszített Krisztus szent sebhelyei és azokat élete végéig titokban hordozta. Ő a Názáreti Jézusban Isten titkát ismeri fel, emberségünk és törékenységünk testében az Atya Igéjét. Szerinte Isten számunkra nem, mint mindenható és uralkodó tapasztalható meg, hanem mint alázatos szolga, aki nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Ő, aki a mindennél nagyobb, de Jézusban mindig a kisebbnek mutatatja önmagát, lemond a hatalomról és uralomról, és az alázatos szolgálat útját járja. Ezért egyetlen testvér sem állhat a másik felett, tanítja nagy rendalapítónk, nem érezheti magát jobbnak és különbnek a másiknál. 

Ferenc azt akarja, hogy testvéri közössége legyen hatalom- és uralommentes hely, ahol csupa szolgáló és figyelő társ él, nem pedig parancsoló és hatalmaskodó urak. Ezt az alapvető magatartást fejezi ki a „minoritas”, a kisebb szó, mely annyira fontos volt a számára, hogy ez lesz a rend hivatalos neve is: ordo fratrum minorum, (rövidítve ofm), azaz a kisebb testvérek rendje, csak a nép megnevezése szerint vagyunk ferencesek, magyar földön barátok. 

A krisztusi szolgáló magatartásban az a megdöbbentően új, hogy Jézus tettei és szavai azt hirdetik, hogy maga Isten lett az emberek, különösen a szegények, éhezők és a sírók szolgája. Jézus magatartása, Isten- és emberszolgálat egyszerre (ebben egy „csodálatos csere” történik a tárgy és az alany között, abban az értelemben, hogy Isten emberszolgálata teszi lehetővé és teljessé az ember istenszolgálatát). Ugyanakkor állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy a szolgálat Jézus igehirdetésében és az iránta megnyilvánuló hitben nem csupán egy jó cselekedet „értetek és mindenkiért”, hanem Jézus életáldozata és önfeláldozása.

Ebből az isteni megalapozásból és krisztusi magyarázatból kiindulva lesz Krisztus tanítványainak szolgálata egyszersmind ajándék és feladat, s nem véletlen, hogy az első keresztény közösség inkább a kisemberekből verbuválódik/tevődik össze. 

Szent Lukács evangélista (22,26-27) szerint Jézus tanítványainak megkülönböztető ismertető jele, hogy nem uralkodnak, hanem szolgálnak – e szerint Jézus tanítása nem csupán a társadalmi rendszerek hibáit akarja javítani, hanem radikális változást követel. 

Szent Máté evangélista (25,31-46) szerint a jelen és a jövő, az örök boldogságunk, az élet és a halál attól függ, hogy szolgáljuk-e a szegényeket és éhezőket, s felismerjük-e bennük Krisztust. 

Ennek megfelelően a szegénygondozás, ami nem csupán az ige szolgálata, hanem az asztal körüli szolgálat is, központi jelentőségű kell, hogy legyen az egyházközösségek életében. Ilyen értelemben Szent Pál szolgálatnak nevezi a jeruzsálemi Egyház számára végzett gyűjtést. 

Jézus tanítványainak a szolgálat nem csupán egyoldalú jócselekedet mások érdekében, hanem inkább az egész élet feláldozása a legvégsőkig, krisztuskövetés a vértanúságig. Ebből a gondolatból kiindulva keletkeztek a virágzó középkorban a szegény- és beteggondozó szerzetesrendek, és az általuk működtetett korházak, szegény otthonok…

Sokféle új próbálkozás és kísérlet folyik ma is Jézus magatartásának – az „értetek és mindenkiért” szolgálatnak – kor- és szakszerű megvalósításának érdekében. 

A krisztusi értelemben vett szolgálatban nagyon lényeges: – a szolgálni akarás és szolgálatkészség. Az Úr Jézus követésében tiszta ajándék és semmiképpen sem egyéni teljesítmény. Válasz Isten hívására, mely a szegény emberek bajában és a szenvedő teremtményben szólal meg. A szolgálat bátorságának, s egyben alázatának valódisága és jósága abban mutatkozik meg, hogy akik másokat szolgálnak, szívesen ismerik be, hogy ők maguk is segítségre szorulnak, és mások szolgálataitól függnek, s ennek megfelelően cselekszenek. Ellenkező esetben a mások szolgálatára irányuló jóakarat hamarosan tönkre teszi az embert, és a szeretet parancsa, paradox módon, istentelen törvénnyé válik.

Az Egyházban a szolgálat alanya maga Isten, Jézus Krisztusban és az ő Szent Lelkében, és általuk a hívek egész közössége. Az istenszolgálat a hívők közösségében oszthatatlan. Egyaránt vonatkozik, a liturgiára, a tanúságtételre és a szorosan vett mindennapi fizikai szolgálatra. Ezért nem hiteles és nem felel meg az evangéliumnak, ha valaki, pl. a liturgiában vagy az egyéni imában akar szolgálni Istennek anélkül, hogy hajlandó volna a szegényeknek szolgálni, s e szolgálatot egyénileg is, közösen is végezni. Ha egy keresztény tagadná felelősségét a rászorulókért és az igazságtalan viszonyokért, gyakorlatilag éppoly eretnek volna, mint aki formálisan tagadna egy hitigazságot. Éppen ezért külön hangsúlyoznunk kell, hogy minden kereszténynek sajátos hivatása és képesítése van a szeretet szolgálatra.

Ebben az értelemben állíthatjuk, hogy az egyházak jövője attól függ, hogy visszatalálnak-e a szolgálathoz, amely „az emberiség szolgálata és nem csupán az Egyházon belüli szolgálat”, s egyetlen mércéje a Názáreti Jézus életpéldája. 

Ha az ő akaratát teljesítjük, bizonyosan szentté leszünk minden állapotban, melybe ő helyez bennünket. Ebből a célból ismételgessük a Szentírásnak azon részeit, amelyek arra hívnak bennünket, hogy egyesüljünk minél jobban Isten akaratával. „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Istenem, mondd meg, mit kívánsz tőlem, mert én mindazt meg akarom tenni. 

Különösen, amikor valami súlyosabb baj ér bennünket, például rokonaink halála, javaink elvesztése és más hasonló megpróbáltatások, legyünk tudatában annak, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik. 

„Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,15), mondta Jézus az utolsó vacsorán. Szent Pál is arra figyelmeztet: „Testvérek, kövessétek a példámat mindnyájan!” (Fil 3,17). Szent Ferenc atyánkról olvashatjuk a LegMaj-ban „Tudta azonban azt is, hogy magát kell például állítania eléjük. Előbb cselekedett tehát, s utána tanított.” Igen, minden megkeresztelt embernek úgy kell élnie, hogy mások követhessék példáját! Ámen. 

Mini-Agapé: Bizalommal nevelni

 

Szent Ferenc atyánk stigmatizációja - évközi 24. vasárnap

A négyéves (2023–2026) nagy ferences jubileumi sorozatban ez a 2024-es év Szent Ferenc atyánk stigmatizációjának 800. jubileumi éve. A szeráfi atya 1224-ben Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, szeptember 14-én jelentek meg kezén, lábán és oldalán Krisztus Urunk szent sebhelyei, amit mi ferencesek szeptember 17-én ünneplünk.

Szent Ferenc atyánk Stigmatizációja kapcsán a figyelműnket a kereszt fontosságára és üzenetére szeretnénk irányítani. Mégpedig azért, hogy ne váljon üres jelképpé, értéktelen tárggyá a mi számunkra - hanem elfoglalhassa azt a helyet, ami megilleti őt egy hívő, öntudatos keresztény ember életében. Annál is inkább, mert a mai evangéliumi szakaszban, mint hallhattuk, maga Jézus mondja: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen” (Mk 8,34).

Szent Ferenc atyánk megtérése pillanatától haláláig odaadó tisztelettel követte és szóval-tettel mindenkinek hirdette a megfeszített Krisztust. Ennek következtében Krisztus Urunk kínszenvedésének tárgyát, a keresztet is különös tisztelettel illette. Számára a szerzetesi fogadalom sem volt más, mint hálatelt válasz a keresztre: arra az útra, melyre az ember - önmagát feledve - Isten hívó szavát követve lép. 

Ferenc 1224-ben missziós útjáról, La Verna hegyére vonult vissza, ahol Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepére nagy gonddal készült. Az Evangélium háromszori felnyitásával Isten értésére adta: miként életének minden cselekedetében Krisztust követte, akként szenvedéseiben is osztoznia kell. 

A dicsőséges kereszt ünnepének hajnalán Ferenc így imádkozott: „Ó, Uram, Jézus Krisztus, két kegyelmet kérek Tőled, mielőtt meghalok. Add, hogy érezhessem azt a szeretetet és azt a szenvedést, melyet Te éreztél, mikor értünk keresztre feszítettek.” (2 Cel 3, LM 13) 

Mialatt mély áhítattal, imádságba merülve térdelt, megnyílott előtte az ég, s egy tűzből és fényből sugárzó szárnyas lényt, egy szeráfot látott, egyikét azoknak a szellemeknek, akik Isten trónja előtt állnak. De ez a dicsőséges alak szenvedett: szárnyai egy keresztre feszített ember testét takarták, ám arcán az odaadott szeretet boldogsága ragyogott. A látványra Ferenc lelkét öröm és fájdalom járta át, a Keresztre feszített öröme és fájdalma. 

A szeráfi látomásban megjelenő Krisztus Ferenccel magasztos titkokat közölt. "Tudod-e, mit tettem veled? Hogy zászlóhordozóm légy, a sebhelyeket, kínszenvedésem jeleit adtam neked. S miképpen halálom napján leszállottam a pokol tornácára, s a lelkeket onnan kiszabadítottam, azonképpen néked is megengedem, hogy évente, halálod napján leszállj a tisztítótűzbe, s hármas rended elhunytjait és mindazokat, kiket tisztelőid közül ott találsz, sebhelyeid erejével kiszabadítsd és a Paradicsom dicsőségébe vigyed. Miként életedben, úgy halálodban is hozzám légy hasonló." (Fioretti, 186) 

A Poverello, Isten szegénykéje nem dicsekedett a sebekkel, hanem igyekezett rejtegetni azokat, de hiteles szemtanúk bizonyították, hogy kezein, lábain és oldalán élete végéig hordozta a be nem gyógyuló krisztusi sebeket. 

A már mondottakból kitűnik, hogy a Kereszt nemcsak központi jelképe hitünknek, hanem központi tartalma is. A Kereszt által nyertük el megváltásunkat, a Kereszt útján mutatta meg Isten irántunk való végtelen szeretetét. De Krisztus Keresztje hitünk és életünk legvigasztalóbb üzenete is, mert általa tudjuk, hogy egyetlen szenvedés sem hiábavaló, ha képesek vagyunk Krisztus szenvedéséhez fűzni azt. 

Ha lélekben felmegyünk a Golgotára és megállunk Krisztus keresztje előtt, akkor tudatossá kell válnia bennünk annak, hogy az Úr Jézus mit vállalt értűnk, és nekünk Krisztuskövetőknek, keresztényeknek milyen irányba kell haladnunk. Ezért fontos, hogy megértsük a kereszt üzenetét, de azért is, mert nekünk keresztényeknek is ott van az életünkben a kereszt. A kereszt megvisel, de nem mindegy, hogy hittel vagy a nélkül hordozzuk azt.

Keresztet találunk utcáinkon, házainkban, helységneveinkben, de az életünkben is. Ez utóbbiban, az életünkben a legfájdalmasabb a kereszt. És nem az a kereszt, amelyeket mi találunk ki magunknak, hanem az, amit nem akarunk, és mégis ott van. Amit Jézus így fogalmaz meg: „Atyám, ha lehetséges múljon el ez a kehely, de ha nem, akkor legyen a Te akaratod szerint”. 

Az Úr Jézus életében a kereszt nem egy elszigetelt mozzanat, hanem az evangéliumok szerint, azaz esemény, amely felé tart Jézus egész földi élete. Jézus minden élet-eseménye a kereszt fényében áll. Szent Márk evangéliumából olvastuk az imént Jézus jövendölését a szenvedésről: „… az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad”. (Mk.8,31). 

Szent Pál az első teológus, aki a keresztre építi tudományát. A pogányok apostola számára az evangélium hirdetése nem egyéb, mint a kereszt hirdetése. A Galata-i hívek előtt semmivel sem akar dicsekedni, csak „Krisztus keresztjével”. Mert az ember a kereszt által részesedik a megváltásban. A görög bölcselkedők számára a kereszt ostobaság, a zsidóknak botrány, a meghívottaknak azonban Isten ereje és Isten bölcsessége – tanítja az apostol. 

Így nagypénteken a keresztények nem a holt fa, még kevésbé az egykori kivégzőeszköz előtt borulnak le, hanem a szeretet egyetemes, isteni jele előtt (1Ján 3,14), amely az örökké élő Isten Fia, és az Ő Szentlelkének hatása folytán kegyelem közvetítő mindazok számára, akik hittel tekintenek rá, és bűnbánattal borulnak le előtte. 

A keresztet az egyház történelmében mindig együtt említették a szenvedés vállalásával. Avilai Szent Teréz, karmelita nővér erről azt mondja: „A kereszt a mi nagy nevelőnk, és ha hiányzik a kereszt az életemből, akkor félek, hogy elfeledkezett rólam az Isten”. Hasonlóképpen gondolkodott korábban Szent Ferenc atyánk is: azon a napon, melyen nem volt alkalma Istenért valami keresztet szenvedni, attól félt, hogy Isten talán meg is feledkezett róla. 

Aranyszájú Szent János azt írja, hogy mikor az Úr valakit a szenvedés kegyelmével ajándékoz meg, nagyobb kegyelmet gyakorol vele, mintha hatalmat adott volna neki a halottak feltámasztására; mert a csodatevésben az ember adósa marad Istennek, a szenvedésben azonban az Isten válik az embernek adósává. 

XVI. Benedek pápától még bíboros korában megkérdezték, miért sebezzük a gyerekek lelkét az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával, ő ezt válaszolta: „A kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért.” 

Az egyik nagy erejű földrengés alkalmával a romba dőlt házban egy édesanya holttestét találták meg. Alatta még két élő gyermeket találtak, akiket az összeomlás pillanatában húzott magához. Az anya halála mentette meg gyermekei életét. Így adott nekünk is életet Krisztus saját kereszt halála árán, mert: „Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki őbenne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen”. 

Itt nem arról van szó, hogy a keresztény ember élete a kereszt, a szenvedés keresése. Nem. Krisztus keresztje győzelmet aratott a bűn fája felett. Az átok fája az áldás fájává változott át. A mi keresztjeinknek is ez lenne az értéke. A mai ember, aki úgy él, mint Krisztus, aki becsületesen helyt akar állni az életben, annak keresztjei, szenvedései vannak és lesznek. Ezzel a gondolattal meg kell barátkoznunk. Mert amíg a földön élünk, a kereszt és a szenvedés gyakran titok marad a számunkra. De ha a jobboldali latorhoz hasonlóan elismerjük vétkességünket, és keressük a keresztre feszített Jézussal való kapcsolatot, akkor választ kapunk a szenvedés fájó kérdésére. 

Igen, szenvedésünknek csak úgy tudunk értelmet adni, ha felnézünk a kereszten függő Jézusra. Lelki-szemeinkkel láthatjuk a két lator között a keresztre feszített Jézust. Megrendít bennünket ez a kép és a belőle fakadó gondolat: ahol szenvedés van, ott van a közelben Krisztus is. Ha úgy érezzük magunkat, mintha a keresztre lennénk szegezve, elég felemelni tekintetünket és rádöbbenünk arra, hogy ott áll mellettünk Krisztus keresztje is. 

A Kereszt titkát azonban Krisztus feltámadása tárja fel véglegesen. Krisztus feltámadása előtt a kereszt a legnagyobb tehetetlenség, reménytelenség és szégyen jele volt. Krisztus feltámadása után a Kereszt a remény, a győzelem és a szeretet jelévé vált. 

Ezért van az, hogy amikor felemeljük tekintetünket Krisztus keresztjére. Amikor tekintetünk megáll Jézus szenvedő arcán, akkor a szenvedések más fényben jelentkeznek: ahelyett, hogy lázadnánk, belenyugszunk a szenvedésbe, majd elfogadjuk a szenvedést és felajánljuk azt Istennek. 

Ha Krisztus keresztre feszítése a megdicsőülésbe vezetett, akkor remélhetünk benne, hogy a mi kereszthordozásunknak is örök értéke van, és a dicsőségbe torkollik. Ezért nem mindegy, hogy hittel vagy a nélkül hordozzuk azt.

Önmagában a szenvedés nem érték. Isten sem örül annak, ha mi kínlódunk. Az teszi értékessé, hogy közben a krisztusi hasonlóság üt át rajtunk. Valamint az, hogy a szeretet fokmérője az áldozat. Tehát minél nagyobb áldozatra vagyunk képesek Istenért, annál inkább igazoljuk iránta való szeretetünket. Így érthetjük meg a szentek megállapítását: „Földi életünk legnagyobb értéke a néma, panasznélküli szenvedés”. 

Ady Endre „Krisztus-kereszt az erdőn” című versének tanúsága szerint fiatal korában dalolt, hogyha keresztre nézett. 20 év múlva, érett fejjel bűnbánóan jelenti ki: „Amit akkor elmulasztottam, megemelem kalapom mélyen”. 

Tanuljuk meg öntudatosan tisztelni Krisztus keresztjét. Valahányszor keresztet vetünk magunkra, vagy észrevesszük templomunk tornyán, valahányszor megpillantjuk szobánk falán, vagy nyakláncunkra tűzve, lángoljon fel szívünkben a hálás viszontszeretet az Úr keresztje iránt. Ajkunk pedig ismételje a már jól ismert fohászt: „Imádunk Krisztus és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.” Ámen!  

A Lélek Szava | Hogyan ne értsük félre a Bibliát? | Martos Levente Baláz...

Transapuseana, DJ 107 I, finalizata, receptia pe lotul 2 pana in 30 sept...

"Találóan jövendölt rólatok Izajás" – Évközi 22 vasárnap

Szentírási rész: Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23

Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból (Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23) hallhattuk, hogy „Összegyűltek Jézus köré a farizeusok, és néhány írástudó Jeruzsálemből” – s a tanítványok kapcsán, akik az „ősök hagyományainak” nem tettek eleget, kötekedően kérdezték Jézustól: „Miért nem követik tanítványaid az ősük hagyományai?” Válaszként Jézus ezeket mondja: „Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem…, az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok”. 

A vallás valódi értelme nem más, mint az Istennel való, személyes, bensőséges kapcsolat kialakítása, az Ő akaratának, törvényének megvalósítása, ami segít a kiegyensúlyozott földiélet megteremtésében és az örök boldogság elnyerésében. Viszont ha a vallás elveszíti valódi értelmét, akkor helyét másodlagos fontosságú szokások gyakorlása veszi át, amelyek leginkább az embernek azt a szükségletét elégítik ki, hogy úgy érezze: rendben van Istennel való kapcsolata. Márpedig a külső vallásosságnak a belső kifejezőjének kell lennie. Ha nincs meg a belső, akkor a külső csupán képmutatás. 

A mai evangéliumi szakasz szerint ez a gyakorlat már Jézus idejében is veszélyeztette a korabeli vallást, de sajnos korunk kereszténységében is tetten érhető, ezért nekünk is el kell gondolkodnunk, azon, amit Jézus a farizeusoknak és írástudóknak mondott. 

Jézus óva int minket attól, hogy úgy gondoljuk: a törvény külsődleges, betűszerinti betartása elegendő ahhoz, hogy jó keresztények legyünk. Amint abban az időben, a farizeusok esetében, úgy ma is fennáll a veszély, hogy azt higgyük, a helyünkön vagyunk, vagy – ami még rosszabb – jobbnak tartsuk magunkat másoknál pusztán azért, mert betartjuk a szabályokat, a szokásokat, még ha nem is szeretjük felebarátainkat, ha keményszívűek, gőgösek, büszkék, megszólók, rágalmazók vagyunk is. 

Az előírások betű szerinti betartása terméketlen dolog, ha nem változtatja meg az ember szívét és nem mutatkozik meg a konkrét tettekben: vagyis meg kell nyílni az Istennel való találkozás előtt és a Szaváról való elmélkedésnek, keresni kell az igazságosságot és a békét, segíteni a szegényeket, a gyengéket, az elnyomottakat.

A szentatya, Ferenc pápa mondta: „Mindannyian tudjuk, hogy közösségeinkben, plébániáinkon, lakóhelyünkön mennyit ártanak az egyháznak, mennyi botrányt okoznak azok az emberek, akik nagyon katolikusnak mondják magukat, gyakran járnak templomba, de aztán a hétköznapi életben elhanyagolják a családjukat, rosszat mondanak másokról és így tovább”.

Jézus elítéli azt a magatartásformát, amely csupán a törvény betűjét tartja szem előtt. Elítéli azt a magatartásformát, amely nagyobb hangsúlyt fektet a külső tisztátalanságra, mint a belső, a lélek, a szív tisztaságára. 

A Bibliában a szív a gondolkodás, az akarás és így az erkölcsi élet székhelye. A szívben lakik a lelkiismeret, így a vallási-erkölcsi élet, az igazi istentisztelet, az Istenbe vetett bizalom székhelye. Ha e szív gonosz, akkor gonosz tettek fakadnak belőle, ezért nem a piszkos kéz, hanem a gonosz, bűnös szív teszi tisztátalanná az embert; s akkor hiábavaló minden rituális tisztálkodás, mert a víz nem teszi tisztává a belsőt. 

A hegyi beszédben Jézus ezt mondja: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent”(Mt 5,8). Isten a tiszta szívűeknek mutatja meg önmagát. Még akkor is, ha talán koszos, mosatlan a kezük. Ugyanis, „kívülről semmi se kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné, hanem ami belőle – a szívéből – származik, az teszi az embert tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,15) – mondja az Úr Jézus – és azok tettekre váltása, gonosz cselekedetek, hamis, rágalmazó, mások becsületébe gázoló szavak által. 

Tehát nem a külső dolgok tesznek, vagy nem tesznek minket szentté, hanem a szívünk az, amelyik tükrözi a szándékainkat, a választásainkat, azt a vágyunkat, hogy mindent Isten iránti szeretetből tegyünk, vagy ne tegyünk. 

A külső viselkedés csak következménye a szívbéli döntésünknek, nem pedig fordítva: csupán a külső viselkedésünkkel, ha nem változtatjuk meg szívünket, nem vagyunk igazi keresztények. A jó és a rossz közti határvonal bennünk, a szívünk mélyén húzódik.

Képmutatás, ha valaki csak a törvény betűszerinti megtartására törekszik, aki csak a külsőségre, a látszatra ad, arra, hogy mit szólnak, mit tartanak felőle az emberek, vagy túlzott fontosságot tulajdonít bármi más külsőségnek, ugyanakkor szíve tele van bűnnel, rosszasággal. 

Azt hiszem ma is, sok esetben igazat adhatunk India nagy bölcselőjének Mahatma Gandhinak, aki egy alkalommal ezt mondta: „A képmutatásnak és az őszinteség hiányának a korában élünk. Bármely valláshoz is tartozzanak az emberek, csupán a vallás külsőségeivel törődnek. Annak alapvető elveire ügyet sem vetnek”. 

Pedig Szent Bonaventúra, a ferences hittudós szerint: „Lenni és jónak lenni egy és ugyanaz!” Ugyanis az igazi szabadság abban áll, hogy az ember örömét leli a jóban, kedve telik Isten akaratának teljesítésében és az emberek boldogításában, a nekik való örömszerzésében. 

Éppen ezért az embernek belső, a lelki világát kell megtisztítania először, tanítja Jézus, mivel „az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,21), helytelen döntés, ártalmas cselekedet, hamis, mások becsületébe gázoló beszéd, rosszindulatú pletyka. A szív megtisztítása, megtérése nélkül nem lehet megtartani Isten törvényeit sem, mivel a törvényeknek pontosan az a céljuk, hogy kiszabadítsák az embert a káros szenvedélyek szolgaságából, a bűn, az anyagvilág rabságából, és így szabaddá, s alkalmassá tegyék Isten és a felebarát szeretetére, szolgálatára. 

A szív megtisztulása, megtérése nélkül nem lehet tiszta a kezem sem és nem vehetek ajkamra őszinte szeretetről, irgalomról, megbocsátásról szóló szavakat sem, mert ez kétszínűség, kettős élet lenne. Ehhez őszinte és megtisztult szívre van szükség. A Prédikátor szerint: „Isten az embert igaznak teremtette, de az sokféle mesterkedésbe ártja magát” (7,29). Jó lenne, ha az ember mindig igaz maradna, és ha nem a saját, vélt igazsága, hanem az isteni igazság szerint rendezné be életét. Jó lenne, ha nem változtatná meg az Istennek tett ígéretét, ha az Isten dicsőségét és az embertárs javát, boldogulását szolgálná.

Befejezésül, kérjük a Boldogságos Szűzanya, az Esztelneki Madonna közbenjárására az Úrtól, hogy ajándékozzon nekünk tiszta szívet, amely mentes minden képmutatástól, alakoskodástól. 

Minden álszentségtől mentes szívet kérjünk, hogy képesek legyünk a törvény szelleme szerint élni és elérni annak célját, amely nem más, mint az Isten és a felebarát iránti őszinte és tevékeny szeretet.  

Kritika és haragkezelés - Nevelés és tudomány - 4. rész

Az érzelmi intelligencia fejlesztése - Nevelés és tudomány - 3. rész