Római Riportok - 2017. október 29.

12 évesen a rózsafüzérről

Szeresd Istenedet, szeresd felebarátodat… - Évközi 30. vasárnap

A mai Szentírási részek üzenete a keresztény élet lényegére, a szeretetre, pontosabban az Isten és a felebarát iránti szeretet főparancsára irányítja figyelmünket: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből… Szeresd felebarátodat, mint saját magadat”(Mt 22,34-40).

Jézus szerint itt a felebarát iránti szeretet mércéje saját magunk – (majd később látni fogjuk, a mérce Ő maga lesz, aki életét áldozta értünk a kereszten): tehát szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezért ahhoz, hogy felebarátomat szeretni tudjam, el tudjam fogadni, előbb önmagamat kell elfogadnom és szeretnem. Mert aki önmagát sem tudja elviselni, az még kevésbé tudja elfogadni embertársát, felebarátját. Aki viszont képtelen elfogadni és szeretni embertársát, annak az Isten iránti szeretetének őszintesége, helyessége is megkérdőjelezhető.

Amint hallottuk a mai evangéliumi szakaszból, az Isten és embertárs iránti szeretet szorosan, és elválaszthatatlanul összetartozik egymással.

Isten szeretett engem már létezésem előtt. Szent Ágoston azt mondja: „Teremtettél, mert szerettél”. Isten, nem a miatt szeret engem, ami vagyok, hanem azért vagyok, mert szeret engem. Ha Isten szeretetének nincs alapja, nincs oka, akkor nem is semmisülhet meg. Éppen ezért Isten szeretetét soha nem veszíthetem el, mert nem a saját teljesítményemnek köszönhetem, mert az Isten szeretete ingyenes ajándék.

A csodálatos isteni ajándéknak, az irántam való isteni szeretetnek a felismerése segítséget nyújt ahhoz, hogy elfogadjuk önmagunkat úgy, amint vagyunk, és erőt ad ahhoz, hogy lassan-lassan azzá váljunk, akivé lennünk kell, akinek Isten szeretne látni bennünket.

De ugyanakkor ez a fölfedezett ingyenes isteni szeretet arra ösztönöz minket, hogy ezt tovább adjuk, másokkal is megosszuk, hogy embertársaink felé forduljunk vele.

Az Isten és emberszeretet parancsai szerepelnek már az ószövetségben is külön-külön. Jézus ezeket idézi, annyi különbséggel, hogy a két törvényt összeolvasztja, Mert valójában már nincs is két parancs, hanem csak egy, mióta az Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta a velünk, emberekkel minden nyomorúságunkban együttérző és sorsközösséget vállaló szeretetét, és erre a szeretetre bennünket is képessé tett, kiárasztva szívünkbe a Szentlelket. Azóta ebben az egyetlen parancsban foglalható össze az egész törvény és a próféták: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!”

Így a keresztény embernek nincs szüksége arra – mint pl. az izraelitának –, hogy törvények sokaságát (613) tartsa észben, sem arra, hogy kinyomozza melyek a legfontosabbak ezek közül. Elég, ha egy törvényt megtart, a Krisztus által meghirdetett szeretet főparancsát, hogy teljesen megértse és megélje mindazt, amit Jézus tanított. Ezért mondja Szt. Ágoston püspök: „Szeress, és tégy, amit akarsz”! – mert aki szeret, az rosszat nem tesz. Aki Istent teljes szívével szereti, az készen áll akarata teljesítésére, és feltétel nélkül szolgálatára szenteli magát.

Nos, pontosan Isten akarata miatt és az érte vállalt szolgálat szellemében kell szeretni az embertársat, és nagylelkűen a segítségére sietni a szükségben lévőnek. Az Úr Jézus példája nyíltan megmutatja: úgy teljesíti az Atya akaratát, hogy az emberek szolgálatára bocsátja magát, üdvösségükért feláldozza életét.

A kereszténynek ugyanezen az úton kell járnia: nem szakíthatja el, tehát az embertárs szeretetét az Istenszeretettől, vagyis az emberszeretetet nem fokozhatja le egyszerű humanitárius, emberbaráti cselekedetre. De Isten szeretetét sem szakíthatja el az embertárs szeretetétől, mert ez csak afféle eszményi, platonikus ábránd lenne.

Az isten- és emberszeretet szoros kapcsolatban van egymással. Aki megízlelte az Isten megismerésének és szeretetének örömét, indítást érez, indítást kell, hogy érezzen arra, hogy ezt az örömet megossza embertársaival. Az Istentől kapott szeretetet tovább akarja, és tovább kell, hogy adja másoknak. Ezért szögezi le Szent János apostol és evangélista, a szeretett tanítvány, hogy: „Ha valaki azt állítja: Szeretem Istent, de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent sem, akit nem lát”(1 Jn 4, 20).

Igazából azzal mérhetem le Isten iránti szeretetem hatékonyságát, milyenségét, nagyságát, hogy milyen kapcsolatban állok az embertársaimmal: minden emberrel. És itt elsősorban nem azokról van szó, akik szimpatikusak számomra, akik hasonló elveket vallanak, mint én, akikkel egy táborba, egy „gáskába” tartozom, hanem azokról, Krisztus tanítása szerint, akik nincsenek az ínyemre, akik másként gondolkodnak, akik nincsenek velem egy véleményen, akik az ellen táborhoz tartoznak, akik gyengék, akik elesettek és…

Az első keresztények életében a kívülállók megcsodálták, hogy hitük milyen szépen megmutatkozik az egymás iránt való magatartásukban. És ebben volt az ő nagyságuk, az ő erejük. Ezért volt az, hogy bár kockázatos, életveszélyes volt kereszténynek lenni, az üldözések idején, mégis egyre többen csatlakoztak hozzájuk, mert látták, hogy hogyan élnek és mennyire szeretik egymást, mennyire jók mindenkihez.

És mi a helyzet ma? Egy alkalommal India volt miniszterelnöknője, Indira Gandhi, európai útjáról hazatérve így nyilatkozott: Európában láttam vasárnapi keresztényeket és hétköznapi pogányokat.

Megdöbbentő ez a kijelentése, s mégis elég gyakran igaz, sokszor saját bőrünkön, környezetünkben tapasztalhatjuk, s ha igazán őszinték vagyunk önmagunkkal szemben, akkor bizony nemcsak mások életében, hanem a saját életünkben is tetten érhető eme kettősség. Fölfedezhető a szürke hétköznapjaink életvitelében, embertársainkkal folytatott beszélgetéseinkben, magatartásunkban, munka és szórakozás közben egyaránt?

Ne feledjük, az Isten iránti szeretet lényege: tegyük meg Isten akaratát életünkre vonatkozóan.

A felebaráti szeretet legfőbb jellemzője pedig: a tisztelet, az őszinte jóakarat, a segítőkészség és a türelem – baráttal és ellenséggel egyaránt.

Vagy úgy is fogalmazhatnánk: Isten akarata az, hogy Krisztust lássam és szolgáljam embertársaimban, mert ez a feltétele annak, hogy nyugodt lelkiismerettel fordulhassak hozzá az imában és járulhassak az Úr asztalához a szentmiseáldozatban. Nem méltó Jézus barátságára, az, aki közömbös mások sorsa iránt, vagy lenézést, irigységet és haragot táplál szívében.

Szombat délutáni csendélet

Keresem az utam - hivatástisztázó hétvége 2017

Római Riportok - 2017. október 22.

"Amit olvasol, hidd; amit hiszel, azt tanítsd; és amit tanítasz, kövesd is…" – Évközi 29. – Missziós vasárnap

Az imént felolvasott evangéliumi szakasz (Mt 22, 15-21) megértésében nagy segítséget jelent számunkra, ha fölidézzük magunkban a gonosz szőlőmunkásokról szóló evangéliumi részt, valamint a királyi menyegzőről szóló tanítást, mint előzményeket.

A mai történet előzménye a gonosz szőlőmunkásokról szóló beszéd, akik megölik Isten küldötteit, valamint a királyi menyegzőről szóló tanítás, amelyre a meghívottak nem mennek el. Mindkét beszédben Jézus elítéli a farizeusok és írástudók tetteit és helyteleníti kettős magatartásukat. Egyértelműen leleplezi a vezetők alattomosságát, kétszínűségét, megkérdőjelezi őszinteségüket, hitelességüket, ami kiváltja a Jézussal szembeni ellenállásukat.

Ezt követően „félrevonultak és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba”- hogyan tudnának ártani neki, mondja az evangélista. A tanácskozás gyümölcse, a döntés eredménye a fondorlatos csapdaállítás. Figyeljük csak meg, mennyire alattomosan és kétszínűen közelednek az Úr felé, először dicsérnek, hogy leplezzék a rosszindulatú közeledést, a támadás szándékát: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére.” Igen, tudjuk, hogy igazat beszélsz, tudjuk, hogy szelíd vagy és alázatos szívű, de azért mond meg, és most jön a csapdának szánt kérdés: „Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?”

A római császárnak lefizetett adóban egyesek Isten uralmának korlátozását látták a választott nép fölött, a fizetés megtagadását viszont könnyen a politikai hatalom elleni lázadásként lehetett értelmezni. A kérdésből tehát kiderül, hogy olyan válaszra akarják kényszeríteni Jézust, ami vagy a választott nép fiainak, akik hallgatják őt, vagy a rómaiaknak, akik uralkodnak fölöttük nem lesz elfogadható.

Az Úr Jézus eljövetele előtt húsz évvel galileai Júdás, lázítást szított a megszálló rómaiak ellen. „Isten választott népe vagyunk, nem fizetünk adott a pogányoknak – mondta. A lázadást vérbe fojtották, de a zsidókban tovább élt a gyűlölet a megszálló római hatalom ellen.

Most ezt használják fel Jézus ellenségei, és olyan kérdést tesznek fel, amelyre szerintük – bármilyen választ is ad – biztos csapdát jelent: „szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” – Ha azt válaszolja, hogy igen, akkor a nép előtt veszíti el a tekintélyét, mert a hallgatói, mint Isten választott népe jogtalannak tartották az idegeneknek fizetett adót, így tehát a mózesi törvény és a nemzeti függetlenség árulójának kiálthatják ki. Viszont, ha azt mondja, nem szabad adót fizetni a császárnak, akkor, mint lázítót bevádolhatják a római hatóságnál, aki lázítás címén letartoztathatja. Azonban Jézus nagy meglepetésükre olyan választ adott, amire nem is gondoltak.

Az Úr Jézus kikerüli a csapdát, túllép a „szabad” és a „nem szabad” kérdésén. Nem úgy válaszol, ahogyan várják tőle, sőt, magasabb szintre emelve a kérdést rámutat a törvények eredeti, Istentől származó voltára. Az adófizetésről szóló kérdés esetében ez a mélyebb értelem az, hogy az embernek a földi életben is teljesítenie kell kötelességeit, de ez nem kerülhet az istentisztelet elébe.

Kérésére mutatnak egy adó pénzt, amin a római császár képe és felirata van. Ezt a pénzt használják a mindennapi életben, tehát gyakorlatilag elfogadják a rómaiak uralmát. Ebből a tényből kiindulva mondja Jézus, hogyha használják, igénybe veszik a római pénzt, amelyen a császár képe és felirata van, akkor adják meg a császárnak az adót, és a neki kijáró engedelmességet, de ne feledjék, hogy az abszolút hódolat, engedelmesség és tisztelet egyedül Istent illeti meg. Vagyis „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”.

Itt Jézus választóvonalat húz a politikai és az isteni hatalom közé. A politikai hatalom is Istentől származik, maga Jézus mondja ezzel kapcsolatosan kereszthalála előtt Pilátusnak: „semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked…”(Jn 19,11), ezért engedelmességgel tartozunk a törvényeinek, amennyiben ezek a törvények a közjavát szolgálják, és nem ellenkeznek az isteni törvényekkel. Sajnos az utóbbi években, Európa több államában is alkottak, olyan törvényeket, amelyek szembe mennek az isteni törvényekkel…

A keresztények a világban élnek; beilleszkednek a polgári társadalomba, engedelmeskednek a törvényes hatalomnak. De amikor az Isten- és egyházellenes hatalom hitük és a keresztény erkölcs megtagadását kéri tőlük, ellen kell, hogy álljanak, meg kell, hogy tagadják az engedelmességet. Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint a császárnak, a kényszerítő hatalomnak. A kétezer év vértanúinak sokasága bizonyítja, hogy ez megvalósítható.

A kereszténynek meg kell tartania és védenie lelkiismereti szabadságát, hogy Istent minden törvény és minden politikai hatalom fölött tisztelje, mivel „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek”(ApCsel 5,29) – vallják az apostolok a megvesszőzés ellenére is, amikor a főtanács megtiltja, hogy Jézus nevében beszéljenek, amikor a főtanács meg akarja határozni nekik, hogy miről beszélhetnek és miről nem.

Ugyanakkor a keresztény legyen meggyőződve arról, hogy Isten a legellentétesebb és legalattomosabb politikai helyzeteket is képes felhasználni az üdvösségterv megvalósítására. Még a pogány Római törvények is a Jézus születésére és halálára vonatkozó isteni tervek megvalósulását szolgálták. Ugyanígy a nagy birodalom békés helyzete, majd a rákövetkező keresztényüldözések is alkalmas eszközei voltak az evangélium terjedésének.

Továbbfolytatva a gondolatot, figyelembe kell vennünk azt, hogy az ember két világban él, a természetes és a természetfelettiben, s mindkettő felé el van kötelezve: Isten és a világ, a lélek és a test, a földi élet és a hitélet felé. Éppen ezért nem szabad az egyiket, a másik rovására kijátszani.

A hit nem jogosít fel a tudatlanságra, az Istenre való hivatkozással nem értékelhetjük le az embert, a lélek nevében nem vethetjük meg a testet, az örökkévalóságra figyelve nem hanyagolhatjuk el a földi életet és a kereszt nevében nem lehetünk ellenségei a derűnek, az örömnek.

Ebből az következik, hogy a természetfeletti életbe, Isten országába csak itt a földön lehet belépni. – A kereszténységet sokan vádolják azzal, hogy a természetfeletti élet utáni vágy eltereli az emberek figyelmét az evilági feladatoktól. „Ha az igazi élet odaát kezdődik, akkor a földi életet nem kell túl komolyan venni…”

Ha ez így lenne: mi következnék ebből? Az akarat bénulása, nemtörődömség, menekülés a világból, életidegenség. De ez a vád hamis, azon keresztények esetében, akik komolyan veszik hitüket! Annál is inkább, mert a keresztény ember számára, az, hogy milyen lesz az örökélete: boldog vagy boldogtalan, itt a földön dől el. Örök boldogsága, vagy boldogtalansága attól függ, hogy hogyan élte meg mindennapjait. Mennyire törekedet a szürke-hétköznapok közepette megismerni és megvalósítani a Krisztusi tanítást, a rávonatkozó isteni tervet.

A diakónusszentelés szertartásának van egy nagyon kifejező része, amikor a szentelő püspök átadja az evangéliumos könyvet a pár perccel korábban felszenteltnek, s közben a következőket mondja: "Ügyelj arra, hogy amit olvasol, hidd; amit hiszel, azt tanítsd; és amit tanítasz, kövesd is".

Nem csak a diakónusok és a leendő papok számára igaz ez a kijelentés, hanem minden kereszténynek is meg kell szívlelnie ezt a felszólítást. Vallási életünk akkor lesz kiegyensúlyozott, ha naponta olvassuk Jézus evangéliumát, hisszük mindazt, amit tanít nekünk, s mindezt megvalósítjuk az Isten iránti tiszteletben és az embertársaink felé megnyilvánuló szeretetben.

A Jézusi magvetésnek itt a földön kell szárba szökkennie és bőséges termést hoznia, a talentumokat, emberi képességeinket itt kell kamatoztatni, itt kell a szomorúakat vigasztalni, és a rászorulókat segíteni anyagilag és erkölcsileg. Ez az élet nem arra adatott, hogy tétlenségben éljük le azt, vagy éppen végig szórakozzuk, hanem feladatot kell teljesítenünk: ez a világ nem váróterem, ahol semmittevően, lustán üldögélhetünk, hanem Isten szőlőskertje, hol alkonyatig dolgoznunk kell, illetve Isten menyegzős lakomája, ahová mindannyian hivatalosak vagyunk… Ezért hát: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”.

Éljünk bár kedvező vagy kedvezőtlen körülmények között, fontos az, hogy szilárdak maradjunk a hitben, még ha ellenségeskedésbe ütköznénk is, s legyünk biztosak abban, hogy „Isten mindent javára fordít azoknak, akik – őszinte szívvel – szeretik őt” (Róm 8,28). 

Ferenc pápa: Látszat és képmutatás helyett válasszuk a szív igazságát

2017. október 20. péntek 14:20

Az Úr adja meg nekünk a belső igazság kegyelmét – ezért fohászkodott Ferenc pápa október 20-án, pénteken reggel a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.

A mai liturgia Szent Pál Rómaiaknak írt leveléből (Róm 4,1–8) arra buzdít, hogy higgyünk Istenben, mert Isten valódi megbocsátása ingyenes, az ő kegyelméből, az ő akaratából történik, nem pedig tetteink által.

Tetteinkkel válaszolunk Isten ingyenes szeretetére, aki igazzá tett minket, és mindig megbocsát nekünk. Életszentségünk éppen abban áll, hogy mindig elnyerjük ezt a megbocsátást. Ezért imádkoztuk a mai zsoltárban: „Boldog, akinek az Úr megbocsátotta bűneit, akinek betakarta gonoszságát. Boldog az, akinek vétkét az Úr fel nem rója, kinek lelkében nincsen álnokság.” (Zsolt 31,1–2.5.11) Ő, az Úr bocsátotta meg az áteredő bűnünket, és Ő bocsát meg mindannyiszor, ahányszor elmegyünk hozzá. Mi a tetteinkkel nem tudjuk megbocsátani magunknak bűneinket, csak Ő bocsáthat meg. Mi válaszolhatunk tetteinkkel erre a megbocsátásra – magyarázta a pápa.

Lukács evangéliumának mai szakaszában (Lk 12,1–7) Jézus megérteti velünk, hogy más módon kell keresnünk a megigazulást, elénk állítva azoknak a példáját, akik a látszat alapján hiszik magukat igazaknak. Ők azok, akik szenteskedő ábrázattal jelennek meg, mintha szentek volnának. Képmutatók. Belül minden piszkos, de kívül igaznak és jónak akarnak látszani. Látványosan böjtölnek, imádkoznak vagy adakoznak. A szívük mélyén azonban üresség van, nincs tartalom, az életük álszent, igazságuk semmis – fejtette ki a Szentatya. – Kozmetikázzák a lelküket, ebből élnek, az életszentség számukra smink. Megigazulásuk látszat. Szappanbuborék, ami ma van, holnap nincs.

Jézus mindig azt kéri tőlünk, hogy igazak legyünk, de a szívünk mélyén igazak, és ha valaminek látszania kell, akkor ez az igazság látsszon, ami a szívünkben van. Ezért hát a tanács: amikor imádkozol, menj, és csináld titokban; amikor böjtölsz, akkor igen, kicsit „kozmetikázd” magad, hogy senki ne lássa a böjt okozta törődöttséget az arcodon. Amikor pedig alamizsnát adsz, bal kezed ne tudja, mit tesz a jobb, adakozz titokban – folytatta tanítását Ferenc pápa. – Jézus következetes életet kér tőlünk, következetességet abban, amit teszünk, és abban, amit belül megélünk.

A hamisság, a képmutatás sokat árt. A zsoltárban kértük a kegyelmet, hogy igazak legyünk Isten előtt. Szép, ahogy kértük: „Bűnömet eléd tártam, nem rejtettem el vétkemet előled”, nem kozmetikáztam a lelkemet. Azt mondtuk: „Gonoszságomat megvallom, Uram. És te megbocsátottad vétkeimet.” Mindig legyünk igazak az Úr előtt, mindig. És ez az Isten előtti igazság teremti meg a helyet arra, hogy az Úr megbocsásson nekünk. A képmutatás szokássá válik – figyelmeztetett a pápa, és ezzel szemben azt kérte, hogy ne másokat vádoljunk, hanem sajátítsuk el azt a bölcsességet, hogy magunkat vádoljuk, és ne rejtsük el bűneinket az Úr előtt.

Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: News.va
Forrás: Magyar Kurír

„A menyegző kész!” - évközi 28. vasárnap

A mai szentírási részek az Isten által minden ember számára készített lakoma képével ábrázolják az üdvösséget, az eljövendő boldog örökéletet.

Izajás próféta az eljövendő örök életet, mint dús lakomát írja le az első olvasmányban. A próféta úgy jellemzi ezt a boldog korszakot, hogy hiányozni fog belőle mindaz, ami jelen életünket megkeseríti: "Örökre megsemmisíti a halált, - az Úr - letörli a könnyet minden arcról" (Iz 25,6). A fájdalom és a halál hiánya logikusan egy földöntúli életre irányítja az ember gondolatát, az örök boldogságra, amiről a Jelenések könyvében a következőket olvashatjuk: "Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség" (Jel 21,4).

A mai evangéliumi szakaszban (Mt.22,1-14.) az üdvösség lakomája új vonást kap: menyegzői lakoma lesz belőle. A Mindenható Úristen minden embert meghív Fiának az emberi természettel tartott menyegzőjére: ez a nász a megtestesüléssel kezdődött, és a kereszthalálban teljesedett be.

„A mennyek országa hasonló a királyhoz, aki menyegzőt rendezett fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak...” A király az Isten, a lakoma az emberré lett Fiú által hozott üdvösség, a szolgák a próféták és az apostolok, a meghívást visszautasító vagy a szolgákat bántalmazó és megölő szereplők a választott nép tagjai és mindazok, akik, mint ők, elutasítják Jézust.

Megismétlődik a gonosz szőlő munkásokról szóló példabeszédben bemutatott helyzet, van azonban egy lényeges különbség. A szőlőmunkásoktól valami olyat kért a szőlősgazda - a rájuk bízott szőlő termését -, amit kötelességük volt megadni, ebben a jelenetben viszont semmit sem kérnek tőlük, amit az igazságosság alapján meg kellett volna adniuk, itt viszont azt, amit nagy jósággal, nagyszerű ajándékként kínálnak fel nekik, Isten szeretetét utasítják el.

Annak az embernek a magatartása ez, aki meg van győződve: neki nincs szüksége üdvösségre, vagy úgy el van merülve anyagi ügyeiben, hogy nincs ideje gondolni se az Istenre, se az örök életre. Mindezek pusztulásukba rohannak, helyükbe pedig mások kerülnek.

„A menyegző kész!” Isten Fia megtestesült és áldozatul adja magát az emberiség üdvösségéért. Isten azonban továbbra is hív: „Menjetek ki a keresztutakra, s akit csak találtok, hívjátok meg a menyegzőre”- mondja szolgáinak.

Azonban a lakomára való meghívás és az oda történő belépés még nem jelenti a végső üdvösséget. Íme, itt egy ember, aki nem öltött menyegzős ruhát, s ezért kivetik „a külső sötétségbe”: természetesen nem a külső ruha hiánya miatt, hanem mivel nélkülözi az üdvösségre szükséges belső, lelki felkészültséget.

Az ünnepi ruha nélkül megjelent vendég azokat jelképezi, akik a keresztség szentségében ugyan Jézus Krisztushoz kapcsolták életüket, azonban nem ennek megfelelően élnek. Tehát arról az emberről van szó, aki névleg az Egyházhoz tartozik, de nem él a kegyelmi eszközökkel, a szentségekkel, az ima, a szentmiseáldozat kínálta lehetőségekkel, hitét nem kísérik tettek.

Látszólag Krisztus tanítványa, de szíve mélyén nem Krisztusé, nem Krisztusért él. Ezzel kapcsolatosan olvashatjuk a Jelenések könyvében: „A laodiceai egyház angyalának ezt írd: Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból”(3, 14-16).

A szigorú bánásmód, amelyben ez az ember részesült, komoly figyelmeztetést jelent a névleges keresztényeknek, akik már a keresztség szentségével beléptek Isten országába, azonban életvitelük nem felel meg az ország követelményeinek.

Az evangéliumi szakasz befejező mondata: "Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak". A példabeszéd nem azt akarja mondani, hogy a választottak száma ténylegesen nagyon alacsony, hanem azt, hogy ez a szám kisebb, mint a meghívottaké, mivel egyesek hanyag módon nem válaszoltak az isteni meghívásra. Vagyis a meghívás mindenkinek szól, de csak az lesz választott, aki elfogadja Krisztus tanítását, az evangéliumot és tudatosan szerinte alakítja gondolkodásmódját, magatartását és éli mindennapjait.

Végezetül elmondhatjuk, hogy az örök élet lakomájának a kezdete, megjelenítése a szentmise. Itt élhetjük át elsősorban, földi életünkben Isten eljövetelét, jelenlétét közöttünk: Jézus Krisztus tanításában, testének és vérének vételében, a közösség imájában, énekében. Az Egyháznak minden egyes tagja hivatalos erre a szeretetlakomára. Minden vasárnap figyelmeztet az Úr a harangszó által is, hogy tegyünk eleget a meghívásnak. De hányan vannak ma is, akiknek hiába szól a harang, mert ők nem törődnek vele, nem érnek rá, éppen mással vannak elfoglalva.

A másik lényeges dolog, hogy a lakomán való boldog részvétel a menyegzős ruhán fordul meg. És ez a ruha nem emberi vagy anyagi tehetség kérdése, hanem azon a jóindulaton és készségen múlik, hogy a lakomára tisztán akar-e valaki belépni.

Ha valaki méltatlan létére meghívást kapott az isteni életre és azt hiszi, hogy ez semmire sem kötelezi, az nem kerülheti el a végső ítéletet. A kegyelem csak a régi ember levetése után képes az új, tökéletesebb életet kialakítani. Ennek az életnek a feltétele tehát a megtisztulás, a bűnbánat: "Tartsatok bűnbánatot, mert elközelget Isten országa"- figyelmeztet bennünket az Úr.

A példabeszéd mindnyájunknak lehetőséget ad arra, hogy megfogalmazzuk alapvető keresztény magatartásunkat. Arról szól, hogy meghívást kaptunk Isten országába. Ha valaki ezt komolyan elfogadja, akkor egész életét ennek keretében kell elhelyeznie. Folytonosan törekedjen arra, hogy ezt a meghívást minél jobban értékelje és minél határozottabban ennek szellemében alakítsa életét.

Reményik Sándor - Imádság

Római Riportok - 2017. október 15.

A hagyományossá vált Szent Ferenc ünnep utáni színdarab képekben

Lassan hagyománnyá vált, hogy Szent Ferenc atyánk ünnep utáni vasárnapon a helyi, Nagy Mózes általános iskola diákjai színdarabot adnak elő, ezáltal is közelebb hozva az emberekhez Rendalapítónk életét. 

Eme előadásról és az azt megelőző szentmiséről készült néhány kép, amit itt megosztok szeretettel.

Hálás köszönet a diákoknak és a színdarabot betanítóknak a jól sikerült előadásért.

fr. Szilveszter ofm 

A többi kép ide kattintva nézhető meg. 

„Szent Fiadat, Boldogasszony, kérd e népért”- Évközi 27.vasárnap – Magyarok Nagyasszonya

Jeruzsálem - Szilveszter archívum

A szentmise bevezető könyörgésében ezt imádkoztuk: „Istenünk, te a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására népünket számtalan jótéteménnyel halmoztad el. Szent István, első királyunk rendeléséből Nagyasszonyunknak és Pártfogónknak tiszteljük őt a földön.”

A mai napon a Magyar Katolikus Egyház, Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya ünnepét üli. XIII. Leó pápa 1896-ban, Magyarország fennállásának ezredik évében engedélyezte ezt az ünnepet Magyarország számára, annak emlékére, hogy Szent István király halála előtt felajánlotta országát, s népét a Boldogságos Szűz Máriának.

E természetfeletti kapcsolatot Mária és a magyar nép között a Szent István halálát követő belvillongások sem tudták elhomályosítani, és Szent László, a lovagkirály uralkodása idején új virágzásba borult. Tatárral, törökkel szemben egyaránt Jézus és Mária nevét kiáltva védte életét, hitét és övéit a középkor magyarja, mikor pedig az 1683. szeptember 12-i, a Bécs melletti Kahlenbergen lezajlott csatában visszaszorították a török szultán seregeit, megkezdődhetett a magyarországi török uralom fölszámolása.

1693-ban I. Lipót király a török alóli fölszabadulás emlékére, hálája jeléül megismételte az ország Szent István-i fölajánlását a Nagyasszonynak. Az egyházi élet újjászervezésében ismét nagy szerepet játszott a mindörökké áldott Nagyasszonyunk.

Amint mondottuk már XIII. Leó pápa 1896-ban, a magyar millennium alkalmával, az akkori esztergomi prímásérsek, Vaszary Kolos bíboros kérésére, mint külön ünnepet engedélyezte Magyarország részére Nagyasszonyunk ünnepét.

Mi magyarok elsőként, de nem egyedül tiszteljük Nagyasszonyunknak, azaz nemzeti Patrónánknak a Boldogságos Szűz Máriát. Hogy csak néhány más országot említsünk: Bajorországban 1620-ban, a fehérhegyi csata után kezdték nemzeti Patrónaként tisztelni Máriát. Franciaországot XIII. Lajos király ajánlotta Máriának 1638-ban. Ausztriát III. Ferdinánd ajánlotta föl Máriának, 1647. Lengyelország Királynőjévé János Kázmér király nyilvánította a Szűzanyát 1656-ban. 1754-ben a Mexikói Alkirályságot, 1821-ben Mexikót, 1910-ben egész Latin-Amerikát a Szűzanya oltalma alá helyezték. XIII. Leó adta jóváhagyását ahhoz, hogy a Szűzanyát Katalónia és Dél-Ázsia Patrónájaként tiszteljék, valamint, hogy az angol püspökök 1893-ban fölajánlják Angliát, melyet attól fogva Mária hozományának tartanak.

Ma azt a Nagyasszonyt ünnepeljük, aki immár ezer éve újra meg újra tanújelét adja annak, hogy óvó kezét ezen az országon, ezen a nemzeten tartja.

Szent István királynak nagy gondja volt az utódlás kérdése, fia, Imre halála után. Érezte a Szentírás, a Zsoltáros igazát: „Ne építsetek a nagyokra, az emberre, aki nem tud segíteni!”(146,3), ezért olyan valakire bízta országát, aki tud segíteni, Isten Anyjára. Így lett Magyarország Mária országa, s a magyar nemzet Mária népe.

Népünk történelme folyamán számtalanszor megtapasztalta Máriának, Isten Anyának segítségét, oltalmát. Ezért a tisztelet, a hódolat minden kor és hely katolikus magyarja részéről Szűz Mária, mint Nagyasszonya iránt és előtt. Kevesen gondolnak talán arra, hogy az asszony, s így a nagyasszony szó nyelvünknek még pogány kori rétegéből való. A magyar nyelvbe az alán nyelvből kerülhetett át a 8. század táján, amikor szorosabb kapcsolatok lehettek a magyar törzsek és az alánok között. Az ő nyelvükben a jelentése ez volt: úrnő, fejedelemasszony.

Mennyei fejedelemnőnek tisztelhették tehát Máriát az első, Krisztus hitére tért magyarok, és megerősítette őket e hívő tiszteletükben Szent István király, amikor elmerülve a gondban, hogy kire maradjon halála után az ország, a nép s az egyház vezetése, oltalmazása, Szűz Mária oltalmába ajánlotta önmagát és királyságát.

Ezer évvel ezelőtt Szent István már felismerte, hogy egy nemzet nem maradhat erős akkor, ha csak a saját erejében bízik. Hiszen királyok jönnek és mennek, érdekcsoportok változtatják a véleményüket aszerint, hogy ki birtokolja a hatalmat vagy éppen mennyire kívánja azt megszerezni. De mindezek nem képesek egy nemzet számára a biztonságot és a fennmaradást garantálni.

A változandóság és az ideig-óráig tartó eszmék és értékek helyett szükség van természetfeletti és örök értékekre és segítségre is, hogy a nemzet érdekében végzett minden munkán Isten áldása legyen. Hiszen ahogy a zsoltáros fogalmaz: „hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad az építő”(127,1). Hogyha nem Istenre, a változatlan, szilárd alapra építünk, akkor milyen más biztos alapot találhatunk?

Ezen isteni áldás elnyerésére István annak a segítségét fedezte fel és kérte, akinek a szava a leghathatósabb szó lehet az emberek közül: Isten édesanyjáét. Méltán bízhatott hát első királyunk abban, hogy aki földi életében irányíthatta Isten Fiát, a mennyben is képes közbenjárni azokért, akik az ő segítségét kérik. Ezért tette országa királynőjévé a Boldogasszonyt és helyezte az ő oltalmazó palástja alá egész nemzetét.

A mai napon minden magyar keresztény tanúságot tehet azon hite mellett, hogy Mária még ma is vigyázza nemzetét és vezeti azon az úton, mely nem csak egy szebb és boldogabb jövő felé vezet, hanem amely egyúttal az Isten országa felé is irányít lépteinket. Ez az irányítás egyszerre a szerető édesanyáé, aki féltő gonddal ügyeli gyermekét, de az erős királynőé is, aki pedig kitartóan és biztosan vezeti övéit a jó úton. S ahogyan egy édesanya a gyermekeiért él és egy királynő pedig az országáért, ugyanúgy biztosak lehetünk benne, hogy Mária mindezen feladatait lelkiismeretesen teljesíti.

Talán nincsen nemzetünk fontos eseményeire „ráírva”, hogy ezeket Mária közbenjárására cselekedte velünk Isten. Mégis hisszük, hogy ő azt a felajánlást, amelyet egy alig megszületett nemzet első királya tett és utána többször is megismételtek nemzetünk nagyjai, szívesen fogadta és óvó keze az évszázadok során mindvégig rajtunk pihent.

Legismertebb Mária-énekünk e szavakkal kezdődik: Boldogasszony Anyánk, régi nagy Patrónánk! A boldog jelző nemcsak a latin beata szó egyszerű fordítása. Már a 13. században jelentése volt e szónak a gazdag; a múlt század végén pedig a terhes, az áldott állapot jelzésére is használták.

Ma nem a csatatereken dől el Európa és a magyarság jövője, hanem a szülészeti osztályokon! És azokban az otthonokban, családokban épül tovább, ahol a szülők a mindennapi kenyér mellé hitük, reményük és szeretetük bőségéből, s egyre megújuló tartalmából tudnak és akarnak adni gyermekeiknek.

„Áldott Nagyasszonyunk! Vedd pártfogásodba a magyar apákat, hogy keményen állják a nehéz idők küzdelmeit, és állhatatosan viseljék az élet terheit. Oltalmazd és erősítsd meg hivatásuk szeretetében a magyar anyákat, hogy gyermekeikben hűséges és igaz polgárokat neveljenek az Anyaszentegyháznak és drága magyar hazánknak (nemzetünknek). Terjeszd ki anyai oltalmadat hazánk (és nemzetünk) ifjúságára, hogy beváltsák azt a szép reményt, amellyel minden magyar szem feléjük tekint” (Hozsanna, Bp. 1981, 72.).

„Szent Fiadat, Boldogasszony, kérd e népért”, hogy békében élhessen, az Ő áldása legyen munkánkon, eredményeinken. Mentsd meg nemzetünket minden külső és belső veszélytől, segíts bennünket, hogy őseink hitében állhatatosak maradjunk. Ámen.

Római Riportok - 2017. október 8.

Hesse: Assisi Ferenc - hangoskönyv

Ferencesek - Szerte az egész világon

Szent Ferenc ünnepe Esztelneken - képekben

A többi kép ide kattintva látható.

Római Riportok - 2017. október 1.

Assisi Szent Ferenc ünnepe – Esztelnek - 2017

Október 4-én, szerdán, Rendünk legnagyobb ünnepén, Szent Ferenc atyánk tiszteletére bemutatott szentmise délelőtt 11 órakor kezdődik, amelyre szeretettel hívjuk és várjuk Esztelnek község minden-egyes lakóját és a környékbeli híveket, akik valamilyen formában kötődnek Szent Ferenc atyánkhoz. Munkálkodjunk azon, hogy minél többen jöjjenek el a szentmisére.

Az ünnepi szentmise főcelebránsa és szónoka Fr. Juliánusz ofm lesz, a Gyergyószárhegyi kolostorunkból.

Az a lényeg, amit tesznek, illetve nem tesznek… - Évközi 26. vasárnap

A múlt vasárnap a Szentírásvasárnapját ünnepeltük, remélem a feladott házi feladatnak mindenki eleget tett és legalább egyszer-kétszer kezébe vette a Bibliát, olvasott belőle és megpróbálta megérteni Isten üzenetét és életére alkalmazni. Milyen jó lenne, ha ezt naponta megtennénk, hisz ezzel is igazolnánk azt, hogy mennyire vesszük komolyan az Írásban megfogalmazódó isteni üzenetet életünkre vonatkozólag.

A mai evangéliumi szakasz (Mt 21, 28-32) épen arról szól, hogy hogyan viszonyul a két fiú az atyai szóhoz, parancshoz, hogy mennyire készek teljesíteni azt, illetve, hogy ki a szavak és ki a tettek embere.

A jó szavak jó tettek nélkül nem sokat érnek. A tettek fontosabbak! De legfontosabb a jó érzület, a jó lelkület, amelyből a jó szavak és a jó tettek egyaránt származnak.

Azonban tudnunk kell, hogy a példabeszédben szereplő két fiú közül egyik sem lehet a példaképünk, hisz egyikük sem következetesen engedelmes. Az igazán helyes válasz az lett volna, hogy igent mondanak, és azonnal indulnak. Erre azonban csak az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus mutatott példát, és az ő szent Anyja, a Boldogságos Szűz Mária.

A bűnbe esett ember ösztönösen húzódozik Isten akaratának teljesítésétől, féltve tőle szabadságát, emberi kiteljesedését, míg csak meg nem ízleli az Úr szőlőjében való munkálkodás édességét.

Az első fiú nemje mögött ez a spontán tiltakozás van, annak az Istennel szembeni „dackorszaknak” a tipikus megnyilvánulása, mely Ádám vétke óta tart. Később megbánta, és mégis kiment a szőlőbe.

Vajon egyedül fáradozó apja iránti szeretettből, részvétből tette? Vagy, mert tudta, hogy előbb-utóbb úgyis meg kell tennie, s jobb előbb túl lenni rajta? Esetleg a büntetéstől félt? Nem tudjuk. Mindenesetre kiment. Ő a tettek embere, a bűnbánó szeretet példája.

A másik fiú ellenben példaszerűen akart viselkedni apjával szemben, készségesnek és engedelmesnek mutatkozott – talán jólneveltségből, udvariasságból, vagy, mert le akarta rázni? Az is lehet, hogy őszintén ki akart menni, csak közben megfeledkezett róla egyéb teendői közepette? Mindegyik válasz lehetséges, de Jézus nem tér ki rá, mert a mondanivaló szempontjából az a lényeg, amit tesznek, illetve nem tesznek, nem pedig az, amit gondolnak vagy mondanak.

Ez a második fiú a szavak embere tettek nélkül. Megbízhatatlan és szeretet nélküli, csak magának élő ember.

A főpapok és a nép vénei, akik a jézusi példabeszéd címzettjei, hivataluknál fogva az igent mondók csoportjába tartoztak. Ezzel azonban meg is elégedtek. Nem az volt az ambíciójuk, hogy fáradságos munkával bizonyítsák engedelmességüket, hanem beérték azzal, hogy az emberek szemében hűségesnek látsszanak.

Ezek az emberek látszólag nagyon vallásosak voltak: kínosan ügyeltek a vallási törvények megtartására, tüntető módon imádkoztak, és mindent megtettek, ami a vallás külsejéhez, felszínéhez tartozott. Belül azonban képtelenek voltak a megtérésre, a megbocsájtásra, s vallási előítéleteik rabjaként nem tudták elfogadni a Jézusban közeledő Istent. Vallásosságuk csak külső máz volt, de szívük mélyén nem tudtak igent mondani Isten akaratára.

Jézusnak a példabeszédhez fűzött szavaiból az is kitűnik, hogy vétkük annál súlyosabb, mivel nemcsak hogy nem mentek ki első szóra, holott megígérték, hanem a másodszori figyelmeztetés, Keresztelő János fellépése után sem indultak, sőt azok példája sem hatott rájuk, akik előbb ugyan nemet mondtak, de később mégiscsak kimentek.

Ez már nem kételkedés, hanyagság és lustaság, hanem valódi megátalkodottság, amely meggyalázza az egyszer kimondott igent.

A farizeusok, a főpapok és a nép vénei mellett, akik vallási előítéleteik rabjaiként nem tudták elfogadni a Jézusban közeledő Istent, az evangéliumok beszélnek az embereknek egy másik csoportjáról, akik az Isten iránt nyitott, a bűnbánatra és megbocsájtásra készek voltak. Ezek többnyire az egyszerű nép közül kerültek ki, s gyakran éppen a nagy bűnösök, a vámosok és az utcanők világában voltak találhatók. Külső szempontok alapján ítélve nagyon távol álltak a vallási gyakorlatok világától, de készek voltak a megtérésre, s nem ragaszkodván előítéleteikhez el tudták fogadni Jézust. Vallásosságukról hiányzott a külső máz, de belül igent tudtak mondani Isten közeledésére.

A két fiúról szóló példabeszédben van egy érdekes részlet. Az apa felszólítja a fiait, hogy menjenek dolgozni a szőlőbe. Tudjuk, hogy az evangéliumi szóhasználatban a szőlőskert Isten országát jelenti.

Az érdekes ebben a felhívásban a jelen idő használata: „Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni!” Nem holnap, nem amikor lesz rá időd, nem amikor majd befejezted mostani elfoglaltságodat, hanem most menj, most azonnal. Ez azt jelenti, hogy Isten országának építése a legfontosabb feladatunk.

Ha ezt az evangéliumi felszólítást magunkra alkalmazzuk, akkor azt mondhatnánk, hogy a keresztény a ma, a jelen pillanat embere. Nem olyan ember ő, aki siratja a múltat, aki igyekszik görcsösen megőrizni letűnt formákat vagy szokásokat, de nem is álmodozó, aki egy nem létező jövő után vágyakozik.

A keresztény ember lényegében realista. Vallja, hogy mindennapi élete, annak minden örömével és bánatával, Isten adta feladat és küldetés. Pontosan mindennapi kötelességeit végezve építi a hívő ember Isten országát. Ez az, ami megkülönbözteti a hívőt a nem hívőtől: nem a külső teljesítmények teszik őt másmilyenné, hanem az a belső meggyőződés, amelyet hite ihlet, vagyis hogy még a legszerényebb tevékenysége révén is Isten országát építi. Hála Istennek, hogy ma is vannak ilyen hívek.

A mai példabeszéd arra figyelmeztet, hogy a vallásos életben a külsőnek és a belsőnek összhangban kell lennie, s hogy a hangsúly nem a külsőségeken, hanem az Isten útmutatását követő tetteken van, amelyeket ma kell elvégeznünk.

Házi feladat gyanánt az előttünk álló héten gondolkodjunk el azon, hogy mennyire vesszük komolyan az Írásban megfogalmazódó isteni üzenetet, s tegyünk meg mindent, hogy az első fiúra hasonlítsunk, aki nem a külsőségekben, hanem szívében és tetteiben mutatja meg, hogy Atyjához tartozik.

Szentírásvasárnapja

A többi kép ide kattintva érhető el

Tolle et lege, azaz vedd és olvasd! – Szentírás vasárnapja

Minden évben, szeptember utolsó vasárnapján Egyházunk a Szentírás vasárnapját tartja. Ez alkalommal a Szentírás fontosságának hangsúlyozása érdekében a Bibliára irányítja figyelmünket és kihangsúlyozza, hogy a Bibliát nemcsak a templomok falain belül kell és szabad olvasni, hanem a templomok falain kívül, a mindennapi életben is. Amikor pedig olvassuk, akkor nem a történelmi hitelességet, a történeti hűséget kell elsősorban figyelnünk, hanem annak Istentől származó üzenetét, hitünk alapját. Ugyanis nekünk Bibliával a kézben kell meg tanulnunk keresztény módon hinni, imádkozni és élni.
Így valójában nemcsak egy évben egyszer, hanem mindig égő gyertyák között, ünnepélyesen oltárra helyezve kellene tartanunk a Biblia díszes példányát. Így kellene kifejeznünk és vallanunk hitünket, hogy Krisztus nemcsak a kenyér és a bor színében maradt közöttünk, hanem a Szentírás tanító, vigasztaló és gyógyító szavaival is.
De ahogyan az Eucharisztiát nem elég a tabernákulumban őrizni, leborulva imádni, hiszen nem valami emlékmű az, hanem az Élet Kenyere, amelyet magunkhoz kell venni, ugyanígy a Szentírás sugalmazott emberi szavában köztünk élő Krisztust sem elég oltárra emelni, hanem olvasni kell. Mindennap, egész évben, mert a szentírás alapos ismerete nélkül még a legőszintébb keresztény törekvések sem vezetnek sikerre. Pál apostol szerint belőle tanuljuk meg „Jézus Krisztus fönséges ismeretét” (Fil 3, 8), és általa jutunk el Isten megtestesült Igéjéhez, egyházi közösségünk éltető forrásához és középpontjához, Isten népének egyetlen szegletkövéhez. Általa közösségbe kerülünk a Szentháromsággal és egymással.

Az Ige fontosságának látható jelével találkozunk templomainkban, ahol az oltár mellett mindig központi helyet foglal el az ambo, az olvasó állvány, az élet Igéjének terített asztala is. Templomainkban az egyház mindkettőn Isten megtestesült Igéjével vár bennünket: az Ige asztalán Isten szavával, az oltáron az Oltáriszentséggel, az Eucharisztiával, az élet kenyerével, Krisztus testével. Mindkettőben Isten közeledik felénk. Az egyház Isten Igéjével és az Eucharisztiával táplálja lelkünket. Az egyiket az Ige asztalán, a másikat az oltáron kínálja nekünk.

A Szentírás lelkünk fontos tápláléka, olvasása és tanulmányozása fontos szentségi jel, amely nélkül alig találkozhatunk igazán Krisztussal és alig lehetünk igazi Krisztus-hívők, követők.
Csak a Szentírás olvasása közepette döbbenhetünk rá arra, hogy a Biblia szava nemcsak kinyilatkoztató tanítás, amely az üdvösség eléréséhez szükséges igazságokat tárja elénk, hanem igen konkrét, személyes megszólítás és meghívás is, amely egyeseket arra rendel, hogy az „emberek halászaként” egész életüket mások üdvösségének munkálására szenteljék, de emellett mindannyiunk számára folytonos ösztönzés– főleg a bizonytalanságok, csüggedések, sikertelenségek idején keresztény hivatásunk újbóli elfogadására és megélésére.

Az olvasóállvány, vagyis az ambo és a miséző oltár összetartozik. A kérdés csak az, hogy megfelelő figyelmet tulajdonítunk-e mindkettőnek: a Szentírásnak és az Oltáriszentségnek, vagy mindkettő megszokottá, unalmassá, valami régi kacattá vált a mi számunkra, amit csak azért nem vetünk el, mert hozzá nőt az életünkhöz?

Néha úgy tűnik, hogy többen megelégszenek azokkal a szentírási ismeretekkel, amelyeket valamikor gyermekkorukban szereztek. Ezekkel a bibliai ismeretekkel viszont egyetlen felnőttnek sem sikerül érdemlegesen választ kapni a nagykorúvá vált ember mindennapi kérdéseire. Ami gyerekkorban a Szentírásból lebilincselt, mert az számunkra fontos és érdekes volt, ugyanaz felnőtt korban már alig fog érdekesnek tűnni, mert mások lettünk, mások a gondjaink, problémáink és kérdéseink, amelyek megoldásához felnőttekhez illő és méltó bibliai ismeretek szükségesek és azok megszerzése nem mindig egyszerű, de lehetséges, ha kezünkbe vesszük a bibliát és elkezdjük olvasni naponta.

Természetesen a Szentírást nem lehet csak újságként vagy egyszerű regényként olvasni, mert a Biblia nem „regényből van". Nem Jókai vagy Verne előzménye, nem is ájtatos imakönyve őseinknek. Igaz van benne csata is, kaland is, szerelem is, mese is. Korhűen ábrázolja, milyen mélyről hozott fel minket Isten, hogyan váltunk kultúr-emberré, az írások rétegeiben fejlődés bontakozik az egyistenhit, az egynejű házasság, a közösség felé. Tetten érhető benne – mint egy óriási karácsonyi csomag bontásakor az ajándék –, Isten emberhez közeledése, majd a képeskönyvek kedvességével Jézuson keresztül bemutatkozik maga a személyes Végtelen Isten.

Így is fogalmazhatnánk: a Bibliával információrobbanás következett be, kommunikációs csatorna nyílt ég és föld között, Isten és ember között. Mintákat kaptunk a hiteles vallásosságról. Megismerhettünk szabadságharcosokat, lelkivezetőket, prófétákat, megtérőket, utolsókból lett elsőket, mindenkinek mindeneseit.

Foglalkoznunk kell a Szentírással, tanulmányoznunk kell, rágódnunk kell tanításán és akár vitába kell szállnunk azokkal, mert csak így tehetjük magunkévá, csak így lesz képes alakítani, formálni magatartásunkat, egyéni, családi és közösségi életvitelünket.
A hittudósok szerint Isten nem hittételeket nyilatkoztatott ki a Bibliában, hanem kezünkbe adta önmagát. Ebből a tapasztalatból fakadt az ősegyház hite, majd ennek továbbadásakor keletkeztek az újszövetségi iratok, azok nyomán az első hitvallások, végül századokkal később a tételek.
Ha a Bibliát úgy olvassuk, hogy a közénk jött Istenre figyelünk, akkor laikusként is rájövünk a lényegre, az Írás pedig eléri célját. Akkor bennünk nem valami felszínes, vállvonogatós „elfogadó" hit keletkezik, hanem fellobban az örömteli, Istenre való „ráhagyatkozó" hit.

Kiderül a figyelő olvasásnál (Jn 6,68), hogy Jézus azért nem tágított az Élet Kenyerétől, mert mindenki kenyeréről, a jövőről volt szó, ránk is gondolt. Azért nem engedte megkövezni a házasságtörőt (Jn 8,11), mert különben baj lett volna a mi mostani házasságainkkal, szent gyónásainkkal is.
Nagycsütörtök délelőtt azért beszélt „virágnyelven" az esti vacsora lakáscíméről (Lk 22,10), mert még sok mondanivalója volt, élni és kommunikálni akart. Ha hamarább ölik meg, lemaradtunk volna például a tanítványok lábainak megmosásakor bemutatott alázatnak nemcsak az információjáról, de az illusztrációjáról is.
Nagypénteken nem szállt le a keresztről (Mt 27,42), hogy minden későbbi korszak elnyomottjának példája legyen a hűségről, a hősiességről. Testi, lelki fájdalom okozás esetén így van választási lehetőségünk a bosszúállással szemben. Ezek után „Passiónk", szenvedésünk nem a porul járt ember csúfos végéről szól, hanem bemutatja az Erőst, akinek „hatalma" van odaadni az életét (Jn 10,18). Amikor papjaink miséznek, ezt a titkot jelenítik meg, ez az egyház igazi frontja, ez a naponként ismétlődő ellenállás a Halál Kultúrájával szemben. Ez Isten „politizálása"!

Megírták a Szeretethimnuszt (1Kor 13), hogy találjunk mintát a szép, a krisztusi szeretetre. Szent Pál apostol szerint: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha”(1Kor 13,4-8).  Elkészült a Jelenések Könyve, hogy legyen „jövőképünk" (Jel 21). Ahogy Babits mondta a „Zsoltár férfihangra” című versében: minden értünk történt.

A mi teljes Bibliánk mérhetetlen kincs. Ez az Írás a felfedezett Jézusról szól. Előttünk áll a leleplezett titok. Szent Pál írja: „nekem, az összes szent közül a legkisebbnek jutott osztályrészül a kegyelem, hogy Krisztus felfoghatatlan gazdagságát hirdessem a pogányoknak, és felvilágosítsak minden embert, hogyan valósult meg ez a titok, amely kezdettől fogva el volt rejtve az Istenben, a mindenség teremtőjében (Ef 3,8-9). Majd így folytatja, az ószövetség emberére utalva: „az ő értelmük eltompult, hiszen mindmáig rajta a fátyol az Ószövetségen, amikor olvassák, s rajta is marad, mert csak Krisztusban tűnik el”. (2Kor 3,14).

Amíg csak időszámításunk kezdetéről, avagy vallásos körökben Krisztus születésének időpontjáról beszélünk, addig egy időhatározóval bíbelődünk. Ha viszont olvasva az Apostolok Cselekedeteinek 19. fejezetét, és a régi efezusiakkal együtt elpirulunk, mert kiderül, nekünk sem mond semmit az, hogy „Szentlélek", akkor fordulóponthoz érkeztünk. 
Ha befogadjuk Isten Szentlelkét, minden a helyére kerül életünkben.
Akkor megszűnik felszínes vallásgyakorlatunk, érteni fogjuk Krisztust, tenni fogjuk, amit kér tőlünk, attól függetlenül, hogy ki mit gondol vagy mond, elkötelezett, öntudatos keresztény életünkkel kapcsolatosan.
Akkor elkezdődik az új időszámításunk, ami nem Gergely-naptár, nem a tudós találmánya, hanem a Lélek adománya lesz. Ettől kezdve velünk is minden úgy történik, mint egykor a föltámadt Üdvözítővel találkozott Magdolnával, akinek húsvét hajnalán, a találkozás pillanatában indult az „órája", Saullal, aki déltájtól számította magát másnak, a századossal, aki délután háromkor jött rá, hogy Isten fiával találkozott, a fiatal Jánossal, aki négykor járt Jézus lakásán, vagy az emmausziakkal, akiknek szíve alkonyattól kezdve lángolt.

A Szentírással törődnünk kell, a szentírást olvasnunk kell. Miért ne lehetne nekünk is mindennapi olvasmányunk, akárcsak másoknak?
Az Ige, az Úr megterített asztalának tápláléka, a Szentírás mindennapi életünk lelki eledele. Arra vár, hogy hozzányúljunk és táplálkozzunk vele, hogy erőt merítsünk belőle a mindennapi kereszt hordozásához, hogy eligazítást nyerjünk problémáink megoldása közben, hogy megvilágosodásban legyen részünk fontos döntéseink közepette.

Tolle et lege, azaz vedd és olvasd – mondta egy hang Ágostonnak! Ágoston kezébe vette, olvasta és ez megváltoztatta az életét. Az erkölcsileg lezüllött fiatalemberből a keresztény világ egyik legnagyobb gondolkodója és az Egyház egyik legnagyobb szentje lett. Adja Isten, hogy ehhez hasonló dolog történhessen a mi életünkben is… Ámen

„Ötven évig viseled sebeimet, azután hozzám jössz.” – Pietrelcinai Szent Pio atya

Pio atya életútját idézzük fel mennyei születésnapján, liturgikus emléknapján, szeptember 23-án.

Pio atya Francesco néven, kisbirtokos szülők hét gyermeke közül a negyedikként született az olaszországi Pietrelcinában 1887. május 25-én. Már kisgyermekként részt vett a gazdaság körüli munkában. A bárányok őrzése közben gyakran látott egy szakállas szerzetest, aki adományokat gyűjtött. A kisfiú elhatározta, ő is olyan szerzetes lesz, akinek szakálla van. Szívesen időzött az Angyalok Királynéja-templomban, amikor egyedül volt, a rózsafüzért imádkozta.

A folytatás a Magyar Kurír oldalán olvasható, ide kattintva lehet elérni.  

ESZTELNEK SZENT GYORGY NAPJA 2017 - filmes visszaemlékezés

ESZTELNEK WWW.ESZTELNEK.RO BEMUTATÓ FILM