A múlt vasárnap a Szentírásvasárnapját ünnepeltük, remélem a feladott házi feladatnak mindenki eleget tett és legalább egyszer-kétszer kezébe vette a Bibliát, olvasott belőle és megpróbálta megérteni Isten üzenetét és életére alkalmazni. Milyen jó lenne, ha ezt naponta megtennénk, hisz ezzel is igazolnánk azt, hogy mennyire vesszük komolyan az Írásban megfogalmazódó isteni üzenetet életünkre vonatkozólag.
A mai evangéliumi szakasz (Mt 21, 28-32) épen arról szól, hogy hogyan viszonyul a két fiú az atyai szóhoz, parancshoz, hogy mennyire készek teljesíteni azt, illetve, hogy ki a szavak és ki a tettek embere.
A jó szavak jó tettek nélkül nem sokat érnek. A tettek fontosabbak! De legfontosabb a jó érzület, a jó lelkület, amelyből a jó szavak és a jó tettek egyaránt származnak.
Azonban tudnunk kell, hogy a példabeszédben szereplő két fiú közül egyik sem lehet a példaképünk, hisz egyikük sem következetesen engedelmes. Az igazán helyes válasz az lett volna, hogy igent mondanak, és azonnal indulnak. Erre azonban csak az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus mutatott példát, és az ő szent Anyja, a Boldogságos Szűz Mária.
A bűnbe esett ember ösztönösen húzódozik Isten akaratának teljesítésétől, féltve tőle szabadságát, emberi kiteljesedését, míg csak meg nem ízleli az Úr szőlőjében való munkálkodás édességét.
Az első fiú nemje mögött ez a spontán tiltakozás van, annak az Istennel szembeni „dackorszaknak” a tipikus megnyilvánulása, mely Ádám vétke óta tart. Később megbánta, és mégis kiment a szőlőbe.
Vajon egyedül fáradozó apja iránti szeretettből, részvétből tette? Vagy, mert tudta, hogy előbb-utóbb úgyis meg kell tennie, s jobb előbb túl lenni rajta? Esetleg a büntetéstől félt? Nem tudjuk. Mindenesetre kiment. Ő a tettek embere, a bűnbánó szeretet példája.
A másik fiú ellenben példaszerűen akart viselkedni apjával szemben, készségesnek és engedelmesnek mutatkozott – talán jólneveltségből, udvariasságból, vagy, mert le akarta rázni? Az is lehet, hogy őszintén ki akart menni, csak közben megfeledkezett róla egyéb teendői közepette? Mindegyik válasz lehetséges, de Jézus nem tér ki rá, mert a mondanivaló szempontjából az a lényeg, amit tesznek, illetve nem tesznek, nem pedig az, amit gondolnak vagy mondanak.
Ez a második fiú a szavak embere tettek nélkül. Megbízhatatlan és szeretet nélküli, csak magának élő ember.
A főpapok és a nép vénei, akik a jézusi példabeszéd címzettjei, hivataluknál fogva az igent mondók csoportjába tartoztak. Ezzel azonban meg is elégedtek. Nem az volt az ambíciójuk, hogy fáradságos munkával bizonyítsák engedelmességüket, hanem beérték azzal, hogy az emberek szemében hűségesnek látsszanak.
Ezek az emberek látszólag nagyon vallásosak voltak: kínosan ügyeltek a vallási törvények megtartására, tüntető módon imádkoztak, és mindent megtettek, ami a vallás külsejéhez, felszínéhez tartozott. Belül azonban képtelenek voltak a megtérésre, a megbocsájtásra, s vallási előítéleteik rabjaként nem tudták elfogadni a Jézusban közeledő Istent. Vallásosságuk csak külső máz volt, de szívük mélyén nem tudtak igent mondani Isten akaratára.
Jézusnak a példabeszédhez fűzött szavaiból az is kitűnik, hogy vétkük annál súlyosabb, mivel nemcsak hogy nem mentek ki első szóra, holott megígérték, hanem a másodszori figyelmeztetés, Keresztelő János fellépése után sem indultak, sőt azok példája sem hatott rájuk, akik előbb ugyan nemet mondtak, de később mégiscsak kimentek.
Ez már nem kételkedés, hanyagság és lustaság, hanem valódi megátalkodottság, amely meggyalázza az egyszer kimondott igent.
A farizeusok, a főpapok és a nép vénei mellett, akik vallási előítéleteik rabjaiként nem tudták elfogadni a Jézusban közeledő Istent, az evangéliumok beszélnek az embereknek egy másik csoportjáról, akik az Isten iránt nyitott, a bűnbánatra és megbocsájtásra készek voltak. Ezek többnyire az egyszerű nép közül kerültek ki, s gyakran éppen a nagy bűnösök, a vámosok és az utcanők világában voltak találhatók. Külső szempontok alapján ítélve nagyon távol álltak a vallási gyakorlatok világától, de készek voltak a megtérésre, s nem ragaszkodván előítéleteikhez el tudták fogadni Jézust. Vallásosságukról hiányzott a külső máz, de belül igent tudtak mondani Isten közeledésére.
A két fiúról szóló példabeszédben van egy érdekes részlet. Az apa felszólítja a fiait, hogy menjenek dolgozni a szőlőbe. Tudjuk, hogy az evangéliumi szóhasználatban a szőlőskert Isten országát jelenti.
Az érdekes ebben a felhívásban a jelen idő használata: „Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni!” Nem holnap, nem amikor lesz rá időd, nem amikor majd befejezted mostani elfoglaltságodat, hanem most menj, most azonnal. Ez azt jelenti, hogy Isten országának építése a legfontosabb feladatunk.
Ha ezt az evangéliumi felszólítást magunkra alkalmazzuk, akkor azt mondhatnánk, hogy a keresztény a ma, a jelen pillanat embere. Nem olyan ember ő, aki siratja a múltat, aki igyekszik görcsösen megőrizni letűnt formákat vagy szokásokat, de nem is álmodozó, aki egy nem létező jövő után vágyakozik.
A keresztény ember lényegében realista. Vallja, hogy mindennapi élete, annak minden örömével és bánatával, Isten adta feladat és küldetés. Pontosan mindennapi kötelességeit végezve építi a hívő ember Isten országát. Ez az, ami megkülönbözteti a hívőt a nem hívőtől: nem a külső teljesítmények teszik őt másmilyenné, hanem az a belső meggyőződés, amelyet hite ihlet, vagyis hogy még a legszerényebb tevékenysége révén is Isten országát építi. Hála Istennek, hogy ma is vannak ilyen hívek.
A mai példabeszéd arra figyelmeztet, hogy a vallásos életben a külsőnek és a belsőnek összhangban kell lennie, s hogy a hangsúly nem a külsőségeken, hanem az Isten útmutatását követő tetteken van, amelyeket ma kell elvégeznünk.
Házi feladat gyanánt az előttünk álló héten gondolkodjunk el azon, hogy mennyire vesszük komolyan az Írásban megfogalmazódó isteni üzenetet, s tegyünk meg mindent, hogy az első fiúra hasonlítsunk, aki nem a külsőségekben, hanem szívében és tetteiben mutatja meg, hogy Atyjához tartozik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése