Esztergomi diákok köszöntője a budapesti 52. Nemzetközi Eucharisztikus K...

A misztérium - 1. rész

Szentmise közvetítés Szécsényből, Évközi 22. vasárnap - Barsi Balázs atya

„Lenni és jónak lenni egy és ugyanaz!” – Évközi 22. vasárnap

Kurtapataki Szent Péter és Pál kápolna

Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23

Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból (Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23) hallhattuk, hogy „Összegyűltek Jézus köré a farizeusok, és néhány írástudó Jeruzsálemből” – s a tanítványok kapcsán, akik az „ősök hagyományainak” nem tettek eleget, kötekedően kérdezték Jézustól: „Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait?” Válaszként Jézus ezeket mondja: „Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem…, az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok”.

A vallás valódi értelme nem más, mint hogy Istennel élő, személyes, bensőséges kapcsolatban éljünk, hogy az Ő akaratát, törvényét teljesítsük, ami létezésünk igazsága és segít, hogy jól éljünk. Viszont ha a vallás elveszíti valódi értelmét, akkor helyét másodlagos fontosságú szokások gyakorlása veszi át, amelyek leginkább az embernek azt a szükségletét elégítik ki, hogy úgy érezze: rendben van Istennel való kapcsolata. Márpedig a külső vallásosságnak a belső kifejezőjének kell lennie. Ha nincs meg a belső, akkor a külső csupán képmutatás.

A mai evangéliumi szakasz szerint ez a gyakorlat már Jézus idejében is veszélyeztette a korabeli vallást, de sajnos korunk kereszténységében is tetten érhető, ezért nekünk is el kell gondolkodnunk, azon, amit Jézus a farizeusoknak és írástudóknak mondott.
Jézus óva int minket attól, hogy úgy gondoljuk: a törvény külsődleges betartása elegendő ahhoz, hogy jó keresztények legyünk és hogy elnyerjük az örök üdvösséget. Amint abban az időben, a farizeusok esetében, úgy ma is fennáll a veszély, hogy azt higgyük, a helyünkön vagyunk, vagy – ami még rosszabb – jobbnak tartsuk magunkat másoknál pusztán azért, mert betartjuk a szabályokat, a szokásokat, még ha nem is szeretjük felebarátainkat, ha keményszívűek, gőgösek, büszkék, megszólók, rágalmazók vagyunk is.
Az előírások betű szerinti betartása terméketlen dolog, ha nem változtatja meg az ember szívét és nem mutatkozik meg a konkrét tettekben: vagyis meg kell nyílni az Istennel való találkozás előtt és a Szaváról való elmélkedésnek, keresni kell az igazságosságot és a békét, segíteni a szegényeket, a gyengéket, az elnyomottakat.
A szentatya, Ferenc pápa mondta: „Mindannyian tudjuk, hogy közösségeinkben, plébániáinkon, lakóhelyünkön mennyit ártanak az egyháznak, mennyi botrányt okoznak azok az emberek, akik nagyon katolikusnak mondják magukat, gyakran járnak templomba, de aztán a hétköznapi életben elhanyagolják a családjukat, rosszat mondanak másokról - veszekedést szítanak, haragot tartanak - és így tovább”.
Jézus elítéli azt a magatartásformát, amely csupán a törvény betűjét tartja szem előtt. Elítéli azt a magatartásformát, amely nagyobb hangsúlyt fektet a külső tisztátalanságra, mint a belső, a lélek, a szív tisztaságára.
A Bibliában a szív a gondolkodás, az akarás és így az erkölcsi élet székhelye. A szívben lakik a lelkiismeret, így a vallási-erkölcsi élet, az igazi istentisztelet, az Istenbe vetett bizalom székhelye. Ha e szív gonosz, akkor gonosz tettek fakadnak belőle, ezért nem a piszkos kéz, hanem a gonosz, bűnös szív teszi tisztátalanná az embert; s akkor hiábavaló minden rituális tisztálkodás, mert a víz nem teszi tisztává a belsőt.

A hegyi beszédben Jézus ezt mondja: „Boldogok a tiszta-szívűek, mert ők meglátják az Istent”(Mt 5,8). Isten a tiszta szívűeknek mutatja meg önmagát. Még akkor is, ha talán koszos, mosatlan a kezük. Ugyanis, „kívülről semmi se kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné, hanem ami belőle – a szívéből – származik, az teszi az embert tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,15) – mondja az Úr Jézus.

Tehát nem a külső dolgok tesznek, vagy nem tesznek minket szentté, hanem a szívünk az, amelyik tükrözi a szándékainkat, a választásainkat, azt a vágyunkat, hogy mindent Isten iránti szeretetből tegyünk, vagy ne tegyünk.
A külső viselkedés csak következménye a szívbéli döntésünknek, nem pedig fordítva: csupán a külső viselkedésünkkel, ha nem változtatjuk meg szívünket, nem vagyunk igazi keresztények. A jó és a rossz közti határvonal bennünk, a szívünk mélyén húzódik.
Képmutatás, ha valaki csak a törvény betű szerinti megtartására törekszik, aki csak a külsőségre, a látszatra ad, arra, hogy mit szólnak, mit tartanak felőle az emberek, vagy túlzott fontosságot tulajdonít bármi más külsőségnek, ugyanakkor szíve tele van bűnnel, rosszasággal.

Azt hiszem ma is, sok esetben igazat adhatunk India nagy bölcselőjének Mahatma Gandhinak, aki egy alkalommal ezt mondta: „A képmutatásnak és az őszinteség hiányának a korában élünk. Bármely valláshoz is tartozzanak az emberek, csupán a vallás külsőségeivel törődnek. Annak alapvető elveire ügyet sem vetnek”.
Pedig Szent Bonaventúra, a ferences hittudós szerint: „Lenni és jónak lenni egy és ugyanaz!” Ugyanis az igazi szabadság abban áll, hogy az ember örömét leli a jóban, kedve telik Isten akaratának teljesítésében és az emberek boldogításában, a nekik való örömszerzésében.

Éppen ezért az embernek belső világát kell megtisztítani először, tanítja Jézus, mivel „az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,21). A szív megtisztítása, megtérése nélkül nem lehet megtartani Isten törvényeit sem, mivel a törvényeknek pontosan az a céljuk, hogy kiszabadítsák az embert a káros szenvedélyek szolgaságából, a bűn, az anyagvilág rabságából, és így szabaddá, s alkalmassá tegyék Isten és a felebarát szeretetére, szolgálatára.
A szív megtisztulása, megtérése nélkül nem lehet tiszta a kezem sem és nem vehetek ajkamra őszinte szeretetről, irgalomról, megbocsátásról szóló szavakat sem, mert ez kétszínűség, kettős élet lenne. Ehhez őszinte és megtisztult szívre van szükség.

Befejezésül, kérjük a Boldogságos Szűzanya, az Esztelneki Madonna közbenjárására az Úrtól, hogy ajándékozzon nekünk tiszta szívet, amely mentes minden képmutatástól. Minden álszentségtől mentes szívet kérjünk, hogy képesek legyünk a törvény szelleme szerint élni és elérni annak célját, amely nem más, mint az Isten, a felebarát és az önmagunk iránti helyes szeretet. 

Az Erdélyi Ferencesek éves találkozója 2021.

„Ti is el akartok menni?” - Évközi 21. vasárnap

 Szentírási rész: Jn 6,60-69

A választott nép a pusztai vándorlás végén, arra készül, hogy belépjen az Ígéret földjére. Ekkor Józsué választás elé állítja őket: vagy a bálványokkal közösködnek, vagy Isten mellett döntenek. A nép válasza egyhangú: „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, és más isteneknek szolgáljunk!” (Józs 16,18) Sajnos a gyakorlatban, amint már korábban is előfordult, a választott nép továbbra is ingadozik az Istenhez való hűség és a bálványimádás között. Elméleti szinten megtörtént a döntés: a nép elismeri, hogy egyedül az Úr az Istene, és ha a jövőben sokan meg is szegik ezt az ígéretet, mindig marad egy kis csoport, amely megőrzi a hűséget.
Az első olvasmány üzenete tehát: nem elég, ha az életben egyszer Isten mellett döntöttünk. Ezt a választást mindennap meg kell újítani, nem feledve, hogy lehetetlen egyidejűleg Istennek és a világ olyan elméleteinek, hiúságainak és szeszélyeinek szolgálni, amelyek voltaképpen bálványok.

Az evangéliumban, „élet kenyeréről” szóló hosszú beszéd végén Jézus is választás elé állítja hallgatóit. Valaki vagy elfogadja az emberek táplálására adott teste és vére misztériumát, vagy elszakad tőle. Szavain nem csak a zsidók botránkoztak meg, hanem „tanítványai közül is sokan” zúgolódtak: „Kemény beszéd! Ki hallgatja!” – mondták, s elhagyták Jézust. S Jézus mégsem változtat stílusán, csak a hit szükségességére figyelmeztet: „A lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek”.
Nem megbotránkozásra vagy vitára van tehát szükség, hanem hitre. Hit nélkül, a megvilágosító és éltető Szentlélek nélkül Krisztus Testének misztériuma is csak külsőség, formalitás marad, ami nem segíti a lelket, nem ad életet. Hit nélkül tökéletesen ismerheti az ember a Krisztus testéről és véréről szóló tanítást, láthatja a kenyeret és a bort, de nem érti meg a szavak és jelek által rejtett valóságokat.

A hit elutasítása következtében már a „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”, elpártoltak tőle. A kenyérszaporítás, az ingyen kenyér, az igen, azt szeretnék! Ezért Messiás-királlyá akarták választani azon nyomban, hogy jóllaktak a megszaporított kenyérrel. De amikor Jézus a kafarnaumi zsinagógában kifejti ezzel a jellel kapcsolatban, hogy miről van szó: az élet kenyeréről, amely ő maga, aki a mennyből szállott alá, akkor megbotránkoznak benne, és ott hagyják.
Francois Mauriac a ’Jézus élete’ című regényében, ezzel kapcsolatosan így szólítja meg a Mestert: „Uram, túl messze mentél! Nem azt hirdetted, amit vártak tőled. Ennek a tömegnek földi kenyér kell!... De Te valami mennyből alászállott kenyérről beszéltél, Eucharisztiát ígértél, örök életet hirdettél. Vedd már észre magad! Hát kit érdekelnek ezek? Vagy kiszolgálod a tömegízlést, vagy nincs rád szüksége a világnak!”
Igen a világ, az Ádámi ember földi gondjainak megoldását, jólétéről, kényelméről való gondoskodást várja Istentől. Elég az e világi Messiás nekik. De mivel az Úr Jézus nem a tömegízlés szerint kívánta megvalósítani hivatását, követői megfogyatkoztak, fogyatkoznak ma is.
Az Úr visszautasításának vagy a vele szembeni közömbösségnek leggyakoribb oka, ma is az a tény, hogy olyasmit követel, amit áldozat vállalás nélkül nem lehet megvalósítani. E világi szemmel nézve túlságosan szigorú az evangélium, néha meg egyenesen kellemetlen dolgokat vág a fejünkhöz, olykor életvitelünk, gondolkodásmódunk megváltoztatását várja el tőlünk, illetve olyan értékekhez való ragaszkodást követel tőlünk, amik a mai kor embere számára lassan kezdenek idegenné válni, kimenni a divatból. Mint például az élet védelme és oltalma, a fogamzástól a természetes halálig. Mint a házastársi hűség, a házasság előtti tisztaság, az önzetlen- érdek nélküli szolgálat és ellenségszeretet, a feltétel nélküli megbocsátás, az igazmondás, a kétszínűség feladása, a szükségben lévő megsegítése, és még folytathatnánk a felsorolást… Mindez kemény és nehéz dolog nem kell a mai embernek, még ha az örök életéről van is szó.
Ennek az önzésnek a legvisszataszítóbb fajtája, az, amikor valaki azt szeretné, hogy Isten is hozzá igazodjék. Sokan a vallásosságtól általában azt kívánják, hogy saját, egyéni igényeiket támassza alá, elégítse ki, azokat részesítse előnyben. S ha nem ez történik, ott hagyják Istent, Jézust, a vallást éppúgy, mint azokat az embereket, akik nem az ő szájuk íze szerint beszélnek. Elfelejtik, hogy az igazi vallásosság, a kereszténység tényekre és főleg egy személyre, Jézus Krisztusra épül.
Az evangéliumi szakasz szerint Jézus „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”. 

S mit tett Jézus ezek után? 1. Nem vont vissza semmit a tanításából. Sőt! Hatszor egymásután, különböző formában, újból és újból visszatért alaptémájára, vagyis arra, hogy ő valóságos testét és vérét akarja itt hagyni az Eucharisztiában. 2. Nem ajánlott kompromisszumot. Nem kezdett alkudozásba: „Jó, akkor megelégszem a szimbolikus jelenléttel is, – s amikor a kenyeret eszitek, és a bort isszátok, akkor majd gondoljatok rám”. Elvekben nem ismert megalkuvást! 3. Nem rendel el népszavazást sem. Nem akarja tudni: legalább kétharmados többség kívánja-e az Eucharisztiát? Nem érdekli a különböző közvélemény-kutatók népszerűségi indexe sem. 4. Nem mond le messiási címéről sem, mint valami sértett pártelnök. Ámbár tudja, hogy így életútja a Kálvárián át vezet a mennyei dicsőségbe. 5. Nem izgatja a kudarc. Nem érdekli, hányan tartanak ki mellette. Nem roppan össze a tömeges visszalépés, hitehagyás, elidegenedés közepette sem.

Megdöbbentő, hogy az Úr Jézus egy szóval sem tartja vissza a menni készülőket, nem marasztalja őket, sőt a Tizenkettőhöz fordulva kérdezi: „Ti is el akartok menni?” Igen, Krisztus misztériuma, tanítása egyetlen és egységes: az ember vagy teljesen elfogadja, vagy teljesen megtagadja, de nincs középút, nem válogathat közöttük: ezt még elfogadom, ez még megvalósítható, ez még beillik a mai divatba, közgondolkodásba, de az már nem, az „kemény beszéd” ki hallgatja.
Éppen ezért sem a hitetlenek iránti együttérzés, sem a távoli testvérek visszavonzása nem jogosíthat fel bennünket arra, hogy meghamisítsuk, felhígítsuk mindazt, amit Jézus tanított. Őnála jobban senki sem szerette az embereket, senki jobban nem akarja üdvösségüket. Mégis inkább sok tanítványát elveszítette, semmint hogy egy szót is megmásítson abból, amit mondott, tanított.

Végül is kik mennek el? A csalódottak: akiknek kellett az ingyen kenyér, de a mennyeit nem igényelték. A hitetlenek, akik kemény beszédnek tartották Jézus szavait és nem hajlandók változtatni gondolkodásmódjukon, életvitelükön.
Kik maradnak? Akik hisznek a szeretet végső győzelmében, illetve akik még nem tudnak dönteni, csak sodrodnak az árral, vagy akik döntöttek, de nincs bátorságuk felvállalni döntésüket, így hát kettős életet élnek, látszólag Jézushoz tartoznak, de valójában már elszakadtak tőle, nem hisznek benne! Az Úr Jézus ki is mondja: „Vannak köztetek, akik nem hisznek”. Szent János evangélista finom ösztönnel megérzi, hogy Júdás már akkor hitetlen volt – erre utalást is tesz az evangéliumi szakaszban, igaz nem mondja ki a nevét, de tudni lehet, hogy róla van szó és a hozzá hasonlókról, akik még látszólag Krisztus követői közé tartoznak, de már nem az ő tanítása szerint élnek.
Ugyanis a mai evangéliumi szakasz két ember típus bemutatásával zárul. Az egyik Péteré, aki kifejezetten szerepel. Aki bár nem egészen érti Jézus szavait, mégis ragaszkodik hozzá, és megnyitja szívét az Igének, akinek megvilágosító szavai örök életet adnak. „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.
A másik típus, Júdásé, aki bár nem kifejezetten szerepel az evangéliumi szakaszban, de a tizenkettőhöz tartozik. Ő kettős életet élve egyelőre a csoportban marad, de máris a sötétség felé halad, és afelé, a démonikus vonzás felé, amelyet a sötétség szimbolizál (13,26–30).

Az eukarisztia meghirdetése Krisztus hiteles választásának próbaköve lett a nép, a tanítványok és az apostolok számára is. Az Eukarisztia titkában való hit különbözteti meg minden időben Krisztus igazi tanítványait.
Éppen ezért amikor a közömbösség vagy az önzés, kísértéseket okoz a hit terén, gondoljunk arra, hogy bizonyára nem a hitben, hanem magunkban van a hiba. Kényelmességünkben, megátalkodottságunkban, üres, élettelen hagyományokhoz való ragaszkodásunkban, vagy téves elképzeléseinkben.
Gondoljunk ilyenkor Péter szavaira: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” Hiába is mennénk bárhová, mert számunkra nem adatott más, akiben üdvözülnünk lehetne, csak Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember, aki ígérete alapján, közöttünk maradt az Oltáriszentségben, mert feleletet akar adni életünk végső kérdéseire, erőt a küzdelemhez, vigaszt a megpróbáltatásban, nyugalmat a végső órán. Ne botránkozzunk, hanem inkább igazítsuk gondolatainkat, magatartásunkat, s életvitelünket Jézushoz, a jézusi tanításhoz.
Befejezésül egy kérdés, amit házi feladat gyanánt kellene megoldani az elkövetkező napokban: Én, személy szerint miért vallom magam kereszténynek, azaz Krisztushoz tartozónak, s miért maradok az Egyházban, amikor annyi sokan elhagyták, miért járok templomba, amikor annyi sokan nem teszik? Meggyőződésből vagy gyávaságból? Mindenki maga válaszoljon ezekre a kérdésekre, de nem ártana egymással is megbeszélni. Bárcsak Péterrel vallhatnánk öntudatosan: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.

Koncert a Ferences templomban

Vasárnap, augusztus 22-én az esztelneki ferences templomban koncertre (orgona, hegedű) kerül sor a 11 órás szentmisét követően. 

Klasszikus művek (Vivaldi, Bach, Veracini műveiből és a Kájoni Kódexből) kerülnek bemutatásra, amelyeket a Csíkmadarasi, Péter és a Ványolos család tagjai adnak elő. 

Már a szentmisében is ők lépnek föl. Szeretettel hívunk és várunk minden érdeklődőt, Esztelnekről és a környező településekről.

Nagyboldogasszony

A mai napon hitünknek azt a titkát ünnepeljük, hogy a Szűzanyát földi életének befejezése után Isten egyedülálló módon megdicsőítette azzal, hogy testét is az égbe emelte anélkül, hogy romlást szenvedett volna. A Szűzanyának ez az ünnepe azt jelzi számunkra, hogy a feltámadás után testünknek is része lesz az örök boldogságban.

Miért tett Isten kivételt a Boldogságos Szűzanyával? A válasz a mai ünnep szentmiséjének prefációjában található, amely így fogalmaz: „A romlástól méltán óvtad meg az ő testét, mert csodálatosan világra hozta, megtestesült Fiadat, minden élet szerzőjét”- vagyis, mert ő az Istenanya.

A Boldogságos Szűzanya menybevételének hittitkát 1950-ben XII. Pius pápa hirdette ki dogmaként, azaz minden katolikus hívő számára kötelező hitigazságként. Ez semmiképpen sem azt jelentette, hogy az Egyház ezzel valamilyen új hitigazságot kívánt volna bevezetni. Csak hittételként fogalmazta meg azt, amit már régen vallottak hívő tagjai. Így szól a hittétel lényegi része: „A szeplőtelen, mindenkor Szűz Istenanya Mária, miután befejezte földi életének pályafutását, testestől, lelkestől föl lett véve a mennyei dicsőségbe”.
Ez a hittétel a Boldogságos Szűzanya esetében két hitigazságot fogalmaz meg. Az egyik, hogy Mária Isten Fiának az édesanyja, vagyis: Istenanya. A másik, hogy élete végén fölvétetett a mennybe.

Mindkettő történetileg is a régmúlt századokba nyúlik vissza. Az Efezusi zsinat (431) Isten Anyjának nevezi a Boldogságos Szűz Máriát. A szentek tiszteletében pedig jelentős nap a mennyei születésnap – haláluk napja, ekkor tartják liturgikus ünnepüket. Ennek kapcsán Jeruzsálemben kezdődik el Mária elalvásáról (dormitio), átlépéséről (transitus) illetve felviteléről (assumptio) szóló tanítás kifejtése és magyarázata.
Így az Egyház egyetlen más szentről sem beszél. Mindezzel együtt Mária, a Boldogságos Szűz mégis valóságos ember, akinek története, sorsa, életrajza, élete van. Élete, amely követendő példa a mi számunkra, mert teljesen Istenből ered, Őérte van, és Őbenne van. Ezért hirdeti boldognak őt minden nemzedék.

Az emberéletet már sokan hasonlították úthoz. Egy út akkor jó, ha vezet valahová. A hegymászó reméli, hogy a jelzett út elvezeti a hegycsúcsra, ahonnan élvezheti a gyönyörű kilátást. A vándor reméli, hogy az út haza vezeti a családi házba, ahol szeretettel fogadják. Jó tudni, hogy az utat emberek készítették, hogy emberek jártak, sőt célba is értek rajta. Vannak ugyanis csalóka utak is. Eleinte szélesek, kitaposottak, de aztán mind gazosabbak, szűkebbek, végül elvesznek a semmibe, vagy épen a szakadékba torkollanak.

Ami általában az utakra igaz, érvényes az emberéletre is. Az is akkor jó, ha egy szép célhoz vezet. Az emberélet útja is akkor megbízható, ha valaki számunkra készítette, és ha valaki már végig is járta, sőt szerencsésen célba is ért. Ha nem ismernénk ezt az utat, azt gondolhatnánk, hogy az emberi élet utjának végállomása a sír, a megsemmisülés. És ez nem valami fényes, biztató cél. Az odavezető út nem érdemel túl sok erőfeszítést.
Ám a sír a hívő keresztény ember számára az emberélet útjának csak látszólagos végállomása. Mert a történelem folyamán volt egy sír, amelyet üresen találtak, az Úr Jézus sírja. Annál az üres sírnál mondta az angyal a kenettel érkező asszonyoknak: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, föltámadt”. Jézus az „elsőszülött a holtak közül” (Kol 1,18) – írja Szt. Pál apostol. Mivel ő föltámadt, mi is feltámadunk és átalakulunk. Így hát életutunk célja nem a megsemmisülés, hanem az Istennel való találkozás, a boldog egyesülés. Vele leszünk eggyé, és részt veszünk a Szentháromság örök szeretet-áradásában.

Halálunkkal felérkezünk a csúcsra, amelynél fenségesebbet és magasztosabbat elgondolni sem lehet. Hazaérkezünk az atyai házba, amelynél szebbet, jobbat elképzelni sem lehet. Amivel kapcsolatosan Szent Pál apostol így fogalmaz: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1 Kor 2, 9).

Jézus anyjáról, Máriáról hittel valljuk, hogy számára ez a hazaérkezés, ez a találkozás, a feltámadás és átalakulás már megtörtént halála alkalmával.
Viszont jó tudni, hogy a megtestesült és feltámadt Isten Fia, Jézus minden ember számára készített egy utat, amely az örök, a feltámadott életbe vezet, és amelyet Mária járt végig elsőként. Ahogy a már idézett prefáció fogalmaz: „az Istenszülő Szüzet fölvetted a mennybe, így ő lett Egyházad megdicsőülésének kezdete és példája, zarándok néped vigasza és biztos reménye”.
Ezért is nevezi Máriát a II. vatikáni zsinat az Egyház példaképének. Hiszen mi mindnyájan abban reménykedünk, ami Máriában már valóság.
Mária tehát példaképünk abban, hogy mi fog történni az emberi testtel Krisztus második dicsőséges eljövetelekor, a feltámadáskor.
De ami fontosabb: nem csak testünk sorsát mutatja meg Mária, hanem azt is, hogy hogyan kell élnünk, hogy erre a megdicsőülésre eljussunk. Hiszen, Mária nem csak anyja, hanem leghűségesebb tanítványa is volt Jézusnak.
Emlékezzünk arra, hogy pünkösdkor ott találjuk az apostolok között, amint együtt imádkozik velük. Az Egyház tanítása vallja, hogy Mária azóta is imádkozik velünk és értünk Istennél a dicsőségben: az Egyház, vagyis mindannyiunk anyja lett, különleges közbenjárónk Istennél.
 
Máriánál senki sem tehetné jobban magáévá Kis Szent Teréz szavait: „Érzem, hogy nyugalomra térek… De leginkább azt érzem, hogy elkezdődik a küldetésem, hogy megszerettessem a jó Istent úgy, ahogy én szeretem, hogy az én kis utamat a lelkeknek adjam. Ha az irgalmas Isten meghallgatja kívánságom, a mennyországom a földön fog eltelni a világ végéig. Igen, a mennyei boldogságom az lesz, hogy jót teszek a földön”. Kis Szent Teréz ebben is felfedezte és megélte Mária hivatását. Csupa jót tesz a földön, hány és hány ember tanúja ma is annak, hogy Mária nem veti meg, a hozzá menekülök könyörgését…
A Feltámadt Jézusról azt írja Pál apostol: „közbenjár értünk”(Róm 8,34). Jézus közbenjár értünk az Atyánál, Mária pedig hathatósan közben jár értünk a Fiúnál.

Mária hite, szeretete és Krisztussal való tökéletes egysége legyen példakép számunkra. Ahogyan ő hordozta Krisztust, s volt Isten engedelmes szolgálóleánya, s ahogyan ő volt a leghűségesebb tanítvány, úgy nekünk is példát véve róla Krisztus-hordozókká és hűséges tanítványokká kell lennünk. Mert ez a hiteles kereszténység, ez példaértékű a környezetünk számára, amely távol került Istentől.

Íme, ez a mai ünnep üzenete, erre tanít bennünket a ma ünnepelt hittitok. Ezért imádkozzunk, hogy méltók legyünk erre a nagy ajándékra és példaképre, Máriára. Hogy mi is Krisztus-hordozókká váljunk, és hűséges tanítványok maradjunk az élet minden vihara közepette is. Így hát a szentmise áldozás utáni könyörgésével kérjük: „Urunk, Istenünk, add, kérünk, hogy a mennybe felvett Boldogasszony közbenjárására a feltámadás dicsőségébe jussunk”- add kegyesen, hogy akit Szent István királyunk példája szerint Nagyasszonyunknak tisztelünk a földön, annak örök társaságában örvendezhessünk a mennyben! Ámen

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése: Évközi 20. vasárnap (Aug. 15.)

1.    Szentmisék a héten:
-    Hétfőn és kedden reggel ½ 8-tól lesz szentmise a ferences templomban.
-    Kedd délutántól szombatig Rendi nagy találkozó és továbbképző van Csíksomlyón, amin kötelező részt vennünk, ezért a többi napokon nem lesz szentmise plébániánkon. Súlyos beteg vagy elhalálozás esetén forduljanak a kántor úrhoz, ő majd szól a Kézdiszentkereszt-i plébános úrnak, ő vállalta, hogy helyettesit bennünket, míg távol vagyunk. 

2.    Pénteken, aug. 20-án, Szent István király, főegyházmegyénk alapítójának főünnepén a szokásos perkői búcsú Kézdiszentléleken a Szent István szobornál való 10 órai gyülekezővel veszi kezdetét. Ezt követi a felvonulás a Perkőre, útközben elvégzik a keresztutat, majd déli 12 órakor kezdődik a búcsús szentmise. 

3.    A jövő vasárnap, augusztus 22-én a ferences templomban koncertre kerül sor a 11 órás szentmisét követően. Klasszikus művek (Vivaldi, Bach, Veracini műveiből és a Kájoni Códexből) kerülnek bemutatásra, amelyeket a Csíkmadarasi, Péter és a Ványolos család ad elő. Már a szentmisében is ők lépnek föl. 

4.    Augusztus 28-án lesz Csíkszentdomokoson a megemlékezés és egyházmegyei zarándoknap Márton Áron püspök születésének 125. évfordulója kapcsán. Az egyházmegyei zarándoknapra autóbuszt szeretnénk indítani Esztelnekről is, ha lesz elegendő jelentkező. Iratkozni szerda estig a Keresztes üzletbe lehet. Bővebb információval majd a jövő vasárnap jelentkezünk.
5.    Gyógynövények megáldása…

Emlékeztető az évközi 19. vasárnap hirdetéséből - imavirrasztás Nagyboldogasszony előestéjén

Szombaton, az előző évek gyakorlatához híven, ebben az évben is ima és engesztelő ájtatosságot tartanak Budapesten, a Szent István Bazilikában, Nagyboldogasszony ünnepére virradóan nemzetünk lelki és erkölcsi megújulásáért. Ebbe az imádságos virrasztásba szeretnénk mi is bekapcsolódni az Esztelnek-i ferences templomban.

Délután 6 órától mutatunk be szentmisét és azt követően szentségimádást végzünk: „Nagyboldogasszonnyal az Úr előtt”.
A szentmise előtt egy fél órával szentgyónási lehetőség lesz.

Kérjük a kedves testvéreket, hogy akik tenni akarnak nemzetünk és helyi közösségeink erkölcsi és lelki megújulásáért, keresztény jövőnkért, azok vegyenek részt a közös imavirrasztáson és engesztelésen.

Jövő vasárnap, Nagyboldogasszony főünnepén vasárnapi program szerint lesznek a szentmisék és ezek keretében megáldjuk a gyógynövényeket, amiket a kedves testvérek hoznak magukkal.

Augusztus 28-án lesz Csíkszentdomokoson a megemlékezés és egyházmegyei zarándoknap Márton Áron püspök születésének 125. évfordulója kapcsán. Az egyházmegyei zarándoknapra autóbuszt szeretnénk indítani Esztelnekről is, ha lesz elegendő jelentkező. Iratkozni a Keresztes üzletbe lehet, augusztus 18, szerda estig. Bővebb információval majd a jövő vasárnap jelentkezünk.

„Kelj föl és egyél!”- Évközi 19. vasárnap

Ferences templom - Esztelnek

Szentírási részek: 1Kir 19,4-8 / Jn 6, 41 – 51.

A mai vasárnap Isten üzenetének központi gondolata az égből alászállott Kenyér, az Eukarisztia, vagy ismertebb nevén az Oltáriszentség, azaz Krisztus Teste és Vére.

Az első olvasmány (1 Kir 19,4-8) nagyszerűen vezeti be ezt a gondolatot: Akháb, izraeli király feleségének, Izebelnek haragja elöl menekülő Illés próféta, testi-lelki erejében megfogyatkozva, kiábrándultan roskad le egy borókabokornál a pusztában és így sóhajt fel: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet!”
Illés kísérlete, hogy Izraelt visszavezesse a választott nép Istenéhez, csődöt mondott. Miután késhegyre menő harcot vívott a Baál istenség papjaival az egy igaz Isten tiszteletéért és győzött, most mégis menekülnie kell a Baál istenséget tisztelő királyné haragja miatt, s meg kell tapasztalnia, hogy próféta voltában is olyan egyszerű, sebezhető és szegény ember, mint mindenki más. Ezért van elkeseredve. Meg szeretne halni végső kétségbeesésében, kilátástalanságában.

Azt hiszem, mindannyiunk előtt ismerős a tény, hogy az ember milyen könnyen kétségbe esik, amikor legszentebb tervei máról holnapra összedőlnek, amikor meg nem értéssel találkozik, amikor szavait és tetteit, szándékosan, azaz tudatosan félremagyarázzák, azonban Isten nem hagyja el az érte küzdőket. Illés a pusztán keresztül a pogány királynő haragja elöl Isten hegyére, Hórebre menekül, ahol Mózes azt a Törvényt kapta, amelyért ő, a próféta egy életen át küzdött.
A boróka bokornál a fáradt, kimerült próféta álomba szenderül és álmából egy hang ébreszti fel: „Kelj föl és egyél!” Isten angyala kenyeret és vizet tett mellé, másodszor is. A fölhívásra fölkelt, evett, ivott, aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt, ennek az ételnek erejéből, míg célba nem ért, egészen Isten hegyéig, a Hórebig.
A próféta letörtsége azok tapasztalatát tükrözi, akik vallásos életet élve, talán azt hiszik magukról, hogy ők különbek a többi embernél, s egy adott pillanatban erőtlenül a földön találják magukat. Illés próféta története arra figyelmezteti az embert, hogy önmagában elégtelen, és állandóan szüksége van Isten segítségére, az erőforrásra, mely az élet kenyeréből származik.
Isteni étel állítja talpra Illés prófétát, és ad neki erőt arra, hogy hosszú meneteléssel elérje a szent hegyet, ez a csodálatos eledel, amiből a próféta evet, az Eukarisztia, az Oltáriszentség előképe, amelynek erejével a keresztény is végig járhatja élete vándorútját, és célba érhet, elnyerheti az örök boldogságot, vagyis Isten boldogító színe látását.

Az evangéliumi szakaszban az Úr Jézus erről a csodálatos eledelről, erről az erőforrásról, az „égből alászállt kenyérről” beszél, ami, a zsidók körében zúgolódást vált ki. Az Élet Kenyerével kapcsolatosan is érvényesek Pál apostol szavai, amiket a Krisztus keresztjével kapcsolatosan mondott, miszerint: „A zsidóknak botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége”(1 Kor 1,23-24).
A zúgolódás oka, hogy Jézus korában az volt a hiedelem, hogy a várva-várt Messiás csodálatos módon fog eljönni. Az emberek azt várták, hogy a Messiás, szó szerint, az égből száll alá. Arra vártak, hogy valami látványos esemény történik, és természetfölötti jelek lesznek az égben, s akkor meglátják majd, ahogy Isten Fölkentje, a Messiás leszáll az égből.
Ezzel ellentétben, amikor a jól ismert Józsefnek, az ácsnak „fia”, Jézus kijelenti, hogy „Én vagyok az!” (Jn 8,24,28), akkor zavarba esnek, nem tudják összeegyeztetni a valóságot saját elképzelésükkel. Jézust jól ismerték – legalábbis azt gondolták –, tudták, hogy mikor, hol és hogyan jött el. „A zsidók zúgolódni kezdtek ellene, amiért azt mondta: ’Én vagyok az égből alászállott kenyér’. Így érveltek: ’Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” (Jn 6,41-42) S amint a vita mélyül, még nyíltabban mondják: „Tudjuk, honnan való ez a férfi, de amikor a Messiás eljön, senki sem tudja, honnan való!” (Jn 7,27)
Jézus testével, lelkével, vérével valóságos ember volt, ismerték Őt és a családját (Mk 6,1-6). Kortársainak ez megnehezítette, hogy a hallatlan üzenet lényegét felismerjék. Hogy jöhetett ez az ember „a mennyből”? – amikor jól ismerjük, teszik fel a kérdést. Láthatjuk tehát, hogy Jézus zsidó kortársainak nemcsak azzal volt problémájuk, hogy Jézus testét adja a kenyérben, hanem már azzal is, hogy a második Isteni Személy, az Ige testté, azaz emberré lett.
Ha megpróbáljuk megérteni, hogy a mindenható és örökkévaló Isten irántunk való szeretetből hétköznapi, hozzánk hasonló halandó ember lett, akkor valószínűleg könnyebben elfogadjuk Jézus titkát, aki a kenyér színében önmagát adja nekünk eledelül, irántunk való szeretetből. De ha csökönyösen ragaszkodunk ahhoz, hogy Istennek a mi elképzelésünk szerint kell cselekedni, akkor sok mindent nem fogunk megérteni.
Hogyan jön le Isten az égből? Hogyan lép be az életünkbe? A mai evangélium rámutat arra is, hogy Isten a mindennapi emberek által közeledik hozzánk, akikkel a hétköznapi életünkben találkozunk.

A kérdés nem az, hogy Isten eljön-e hozzánk vagy sem, hanem sokkal inkább az, hogy képesek vagyunk-e felismerni és befogadni Őt, vagy sem?
Szent Kalkuttai Teréz anya egyik életrajzában olvashatunk arról, hogy milyen szoros összefüggés van az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus Krisztusba vetet hit és az embertársban jelenlévő isteni képmás felismerése között. Életrajzírója pontosan erre utal, amikor a következőket írja le: „Ekkor döbbentem rá először, milyen erős, milyen lázas vágy ég Teréz anyában a Szentség iránt. Csodálkozva figyeltem, hogy szemei csaknem éhes vággyal követik az Oltáriszentséget. Amikor letérdelt, hogy magához vegye, biztosan az Úr lábainál térdelt. Azóta tőle magától is hallottam: nem tudok szentmise és a szentáldozás nélkül élni. Ha látom Jézust a Kenyér színe alatt, akkor meglátom Öt a szegények nyomorult testében. Ezért van szükség a Krisztussal való egységre. Ha mély hittel közeledem az Eukarisztiához, természetesen megtudom Őt érinteni a nyomorult testekben is, hiszen Ő mondta – Én vagyok az Élő Kenyér”.

Ki tudja mindezt, ha nem is megérteni, de legalább elhinni? Jézus azt feleli: senki, hacsak nem indítja rá az Atya, aki Őt küldte. Tehát hagynunk kell, hogy Ő indítson és vezessen minket.
Mivel Jézus kortársai nem hisznek benne, ezért nem tudnak átlépni az Úr szavainak anyagi értelmezésén. Nem tudják elfogadni, hogy az Élet Kenyere, az Eukarisztia, az Úr Jézus megtestesülésének, emberré levésének, mondhatnánk azt is, hogy „lepárolt koncentrátuma”. Másrészt viszont a hit ajándék: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött nem vonzza”(Jn 6,44). Márpedig az Atya mindenkit vonz, az ember feladata pedig az, hogy engedjen ennek a vonzásnak és hagyja, hogy az Atya tanítsa: „Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön”(Jn 6,45).
Jézus kortársainak bűne abban rejlik, hogy megátalkodottan elutasítják Isten szavát, amely Krisztus által jutott el hozzájuk. Márpedig aki elutasítja Krisztust, az nem mehet az Atyához, annak az örök boldogságban sem lehet része. Csak az részesedhet az örök
boldogságban, aki hisz az Atya küldöttében.
Megdöbbentő Jézus kortársainak az ellenállása, pedig a tanítványokhoz hasonlóan, ők is láthatták az Úr Jézus csodáit, hallhatták tanítását, s mégsem hittek benne.

Krisztus ma is jelen van Egyházában, bárki találkozhat vele az Oltáriszentségben, és mégis hányan vannak, akik számára közömbös az Úr Jézus szentségi jelenléte templomainkban, akik nem tudnak mit kezdeni ezzel a csodálatos isteni ajándékkal, vagy akik nem hisznek szentségi jelenlétében: hitünk szent titkában.
Nem véletlen, hogy Jézus az Oltáriszentség, az Eukarisztia meghirdetése előtt, annyira hangsúlyozta a hit szükségességét. Aki hisz, abban az Úr szavai semmi kétséget sem hagynak afelől, hogy Ő valóban a mennyből alászállott élő kenyér, s aki testét eszi az örökké él. „Aki e Kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,51) - mondja az Úr.
Az Úr Jézus az Ő kijelentésével a testi halált nem szüntette meg, még csak nem is csökkentette a vele járó félelmet. Biológiailag az ember, ez a mostani, a föld anyagából alkotott ember, nem számíthat örök jövőre.

De azaz ember, akire Isten rátekint, akihez Ő szólott, az, akinek élete eggyé vált az emberré lett Isten Fia életével, az Oltáriszentségből táplálkozva, az bejut a nagybetűs Életbe, és megmarad örökre. Így az ember örök élet utáni vágyálma Jézus Krisztussal eleven valósággá válik, beteljesedik, hiszen szavát adta rá: aki hisz benne, annak örök élete van.

Az Úr Jézus arra is utalást tesz, hogy a zsidók, akiket a manna táplált a pusztában a negyvenéves vándorlás idején, meghaltak, viszont Illés próféta az angyal által hozott ételtől annyira megerősödik, hogy célba ér, eljut a szent hegyig, ahol az Úr titokzatos módon kinyilatkoztatta magát neki.

A keresztények, vagyis azok, akik Teréz anyához hasonlóan, mélységes hittel engedelmeskedünk Krisztus felszólításának: vegyétek és egyétek, vegyétek és igyátok, mert ez az én testem, ez az én vérem, azok, testi-lelki erőt nyernek a mindennapi élet terhének, olykor súlyos keresztjének hordozásához, kétségbeejtő problémáinak a megoldásához, s Jézus ígérete alapján „örökké él”-ni fognak. Vagyis földi pályafutásuk végén szemtől szembe látni fogják Istent.

Transsylvaniae S. Stephani Regis Provinciae - Romania - Szent István Királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány

"Még a port is rázzátok le lábatokról…” - Évközi 15. vasárnap

Szentírási rész: Mk 6,7-13

Az Úr Jézus miután megmutatta tanítványainak, hogy hogyan tanítja a népet és támasztja alá tanítását csodajelekkel, kezdve saját neveltetési helyén, Názáretben – ahol csak kevés csodát, gyógyítást művelt a hit hiánya miatt –, folytatva a környék városain, falvain, azután elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett.
A folytatásba bevonja az Írás magyarázatában külön ki nem képzett tanítványait, akiket apostoloknak, vagyis küldötteknek nevez, hogy kettesével tegyenek hasonlóképpen, mint ő. Egyszerre ad nekik általuk korábban nem tapasztalt hatalmat a tisztátalan lelkek fölött, és inti őket szegénységre, szerénységre, egyszerűségre, vagyis arra, hogy az Istenre hagyatkozva hirdessék Isten országát, s közben figyelmezteti őket, hogy ne számítsanak mindenhol örömujjongásra, kedvező fogadtatásra.

„Abban az időben, Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik…”  

Az első olvasmányban (Ám 7,12-17) Ámosz próféta hangsúlyozza, hogy Isten hívta meg őt, hogy prófétáljon: „Azt mondta nekem az Úr: »Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!«”. Ez a motívum jelenik meg a mai evangéliumi részletben is (Mk 6,7-13), amelyben az evangélista így fogalmaz: „Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket”. Tehát Isten az, aki meghívja és küldi választottait, hogy tegyenek tanúságot az evangéliumról: az örömhírről. Jézus nem egyedül akarta a világot megtéríteni, hanem munkatársakat választott ki magának. Azt akarta, hogy ők is részt vegyenek a megváltás művében.
A születendő Egyház első lépései ezek. A megváltás működésbe lép. Sokat tanulhatunk belőle. A tanítványok csoportja Jézusra figyel, az ő üzenetét fogják közvetíteni egy felkészületlen világba. Küldetésre indulnak. Ott kell hagyniuk, ami eddig biztonságot nyújtott számukra: lakóhelyet, munkahelyet, pénzt, minden tulajdonukat. Bízniuk kell Jézusban, hogy tudja, mit csinál; és szükségük van azok jóindulatára is, akikhez mennek. Cserébe Jézus megosztja velük gyógyító erejét, és hatalmát a gonosz felett.
Ha pontosabban megfigyeljük az evangéliumi részletet, Jézus nem üres kézzel küldte őket szét, hanem hatalmat adott nekik. Tehát az Úr nem csupán tanítását bízza apostolaira, hanem ahhoz is hatalmat ad, hogy betegeket gyógyítsanak és kiűzzék az emberekből a gonosz lelkeket.

„Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit…”

Az Úr Jézus a kettesével küldött apostolokat tanácsokkal, sőt inkább utasításokkal látja el. A küldő meghatározza saját elvárásait a küldöttekkel szemben, akik ezeket a követelményeket kötelesek betartani. Az utasítások arra vonatkoznak, hogy mit vihetnek magukkal és mit nem, azaz ruházatukon és egy vándorboton kívül ne vigyenek magukkal semmit.
Jézus azért kéri küldötteitől ezt a szegénységet és eszköztelenséget, mert ő maga is ilyen egyszerűen járt tanító útjai során. Azt kéri, hogy csak az ő tanítását és a tőle kapott hatalmat vigyék magukkal. Ez azt jelenti, hogy a küldöttnek nem fűződik hozzá semmi érdeke a tevékenységéhez. Nem lesz tőle se gazdagabb, se híresebb, nem tesz szert nagyobb befolyásra.
Az apostol szegénysége a függetlenség, a szabadság kifejezője. Az „egyetlen fontos”, vagyis Isten ügyének a megélése. Lényege, kapcsolatba hozni az embereket Istennel
A szegénység ezt a személyes kapcsolatot szolgálja. Egyszerre kifejezése és feltétele a szabadságnak, az ideológiáktól, a rejtett céloktól, a hátsószándékoktól való mentességnek. A szegénység célja az, hogy segítse az egyént szabad személyes kapcsolatba lépni Istennel.
Minden küldetés, misszió Jézus ügyének szolgálatát jelenti. Az a tény, hogy a küldöttek ilyen feltételekkel is vállalták megbízatásukat, azt mutatja, hogy mennyire megbíztak Mesterükben. Ez a tökéletes bizalom elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki Krisztus küldetésében járjon, az ő tanítványa legyen. Az Egyház életében ez a bizalom és a gondviselésre hagyatkozás minden korban jellemezte azokat, akik az Úr hívását meghallották és vállalkoztak az apostoli feladatra.
Az apostolt vállalt szegénysége arra kényszeríti, hogy bízzék, bizalommal legyen Isten után az emberek iránt, még akkor is, ha egyesek durván visszaélnek ezzel a bizalommal. Bízzon, hogy lesz, aki befogadja, és ellátást ad neki. Együtt élni így emberekkel azt is jelenti, hogy szolidáris velük: osztozik a sorsukban. És azt is magával hozza az apostolban élő bizalom, hogy megnyílnak előtte a szívek. Azért talál nyitott ajtókra, mert korábban megnyíltak előtte a szívek. A bizalom bizalmat szül. A bizalom szül bizalmat.
A befogadó pedig, aki szívet és ajtót nyitott az apostolnak, az arról is tapasztalatot szerez, hogy képes a jóra, képes jót tenni, jó van benne. Megtapasztalja, hogy tud változtatni a dolgokon, igenis van hatóköre, amelyen belül van ráhatása a világra. Nem tudom az egészet megváltani, de abban a térben, ahol van hatásom, tudok jót tenni. Munkatársa vagyok a jónak. Így a vendégszeretet az Istennel való találkozás alkalmává válik. Elérkezett Isten országa az én világomba.

„Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról…”

Mindez, vagyis az apostolok szétküldése, Jézus sikertelen názáreti fellépése után történik, erről szólt a múlt vasárnapi evangéliumi szakasz: „Senki sem próféta a maga hazájában” (Mk 6,1-6). Mesterük kudarca Názáretben önmagában is figyelmeztetés az akkori apostolok és mai küldöttek számára, hogy ne számítsanak mindenhol örömujjongásra, kedvező fogadtatásra. Ezt tudatosítják bennük Jézus szavai is: „Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük” (Mk 6,11).
Nagyon lényeges tény, hogy Jézus nem agitálni, kampányolni küldte tanítványait. Soha nem akart, és ma sem akar erőszakkal meggyőzni senkit, hogy kövesse őt. Ezért meghagyta a tanítványoknak, hogy ahol nem fogadják őket szívesen, azt a helyet hagyják el. „Még a port is rázzátok le lábatokról, tanúságul ellenük” - mondja. A zsidók valahányszor pogány földről szent földre léptek, lerázták a port a lábukról. Ezzel jelezték, hogy mindent elutasítanak, ami tisztátalan. Ez a mondat valami olyasmit is jelent: az üzenetet átadtam, hogy mit kezdesz vele az a te felelősséged. Én figyelmeztettelek, a többi a te dolgod.
Szent Lukács evangéliumában egy kis magyarázatot is találunk a gesztus mellé: „Még a port is lerázzuk nektek, amely a ti városotokban lábainkra tapadt; tudjátok meg azonban, hogy elközelgett az Isten országa” (Lk 10,11). Nem tapadnak a kudarchoz sem. Ez is a szegénység, a függetlenség, a szabadság része.

Barsi Balázs ferences atya, volt magiszterem mondja ezzel kapcsolatosan: "Aki valóban elhivatott, s aki küldetést kapott az Úrtól – és ki ne kapna a Krisztus-hívők közül? –, az „nem ér rá” azzal foglalkozni, hogy meghatározza elfoglalt helyét valamely hierarchiában, hogy besorolja magát ilyen-olyan csoportba, kategóriába, a kisebbek vagy nagyobbak közé. Kizárólag azzal van elfoglalva, hogy menjen és cselekedjen, engedelmeskedve egy néha édes, máskor nagyon is keserű, de így is, úgy is ellenállhatatlan belső unszolásnak. Minél eredetibb ez a küldetés, annál kevésbé jut eszébe, hogy valami hasonlóságot keressen másokkal, és próbáljon megfelelni egy címkéhez kötődő különféle elvárásoknak.
Legfeljebb egy-egy kritikus pillanatban, fáradtság vagy sikertelenség esetén merül föl benne a kérdés: mit csinálok rosszul, mivel váltam méltatlanná ahhoz a küldetéshez, melyet az Úrtól kaptam? Ilyenkor jól teszi, ha Ámosz próféta példája szerint cselekszik, vagyis nem abból indul ki, hogy micsoda ő, milyen szerepet, tisztséget tölt be az Egyházban, a családban, hanem elhívásának eseményére emlékezik vissza, arra a találkozásra, amelyben maga az Úr szólította meg és küldte őt.
Ez a találkozás Urunkkal mindegyikünk életében tökéletesen eredeti és páratlan. A felszínen lehet hasonlóság két ember elhívása és küldetése között, a mélyben azonban minden egyes szólítás más és más. Ahol nincs jelen más, csak „én és az én Teremtőm” (J. H. Newman), ott valami egészen különleges, teljes mértékben testre szabott módon jelentkezik az isteni hívás.
Nem az Úrtól kapott feladatokra, még kevésbé az elért eredményekre kell figyelnünk, hanem ezt a benső, mélységes mély találkozást kell újra meg újra emlékezetünkbe idéznünk, különösen is válság idején. Csakis az Úrral való személyes kapcsolat megerősítése és elmélyítése lehet a megoldás, amikor szavainkat kiforgatják, legjobb szándékkal véghez vitt cselekedeteinket félremagyarázzák, közeledésünket elutasítják, esetleg teljesen ellehetetlenítenek abban, amit teszünk. Nem szabad kétségbeesnünk. Védekeznünk sem kell, valószínűleg úgyis hiábavaló volna. Az Úr maga áll ki értünk és mellettünk, ha nincs más ambíciónk, mint vele maradni és még szorosabbra fonni a hozzá fűző köteléket. Elég minden erőnkkel arra koncentrálnunk, hogy hűségesek maradjunk ahhoz a hivatáshoz, melyre az Úr a legszemélyesebb módon választott ki még mielőtt megszülettünk volna, s amelyet tudtunkra adott meghívásunk napján.”

Azonban apostolnak, küldöttnek lenni nem pusztán annyit jelent, hogy a meghívott kap valamilyen feladatot és azt egyszerűen teljesíti anélkül, hogy hatással lenne rá. A küldetés a küldött teljes létét érinti, egész személyét átírja, alakítja, formálja. Igaz, hogy viszi az üzenetet, de ez valójában azzal jár, hogy üzenetté válik ő maga is, amíg át nem adta az üzenetet. 

Az a hivatásunk – küldöttként arról szól a létünk, az életünk –, hogy kapcsolatba hozzuk Istennel az embereket. Döbbenetes Jézus belénk vetett bizalma, hisz mindannyiunkat arra küld nap, mint nap, hogy elvigyük a jó hírt azoknak, akik életünk részét képezik. De ezt csak akkor tudjuk tenni, ha közben a saját életünkben megnyílunk az Isten jelenlétére, ha hagyjuk, hogy Isten, Isten legyen az életünkben. Akkor tudjuk ezt tenni, ha nemcsak hirdetjük a jó hírt, hanem, ha mi magunk válunk a jó hírré.
Ne feledjük, megkeresztelt emberként mindannyian küldöttek vagyunk, akiknek az a hivatásunk, hogy Krisztus művét folytatva szolgáljuk Isten országa ügyét és annak terjedését a világban. 

Római Riportok - 2021. július 4.

Isten jelei „megbotránkoztatóan” egyszerűek – Évközi 14. vasárnap

Szentírási rész: Mk 6,1-6

A mai evangéliumi szakasz arról beszél, hogy az emberi lélek mélyén van, valami titokzatos kettősség húzódik meg: egyrészt vágyódik az Isten után, másrészt pedig hajlamos arra, hogy semmibe vegye Isten akaratát, hogy közömbös maradjon, vagy éppen szembe forduljon Vele. Viszont a szembefordulást nem nyíltan teszi, hanem azok által, akik Isten ügyét képviselik, a prófétákkal, az apostolokkal, vagy napjainkban a pápával, püspökökkel illetve papokkal.
Ezek izgatják, sőt zavarják az embereket, mert az ő jelenlétük a világban, állandóan Isten létére irányítja figyelmüket és újabb és újabb Isten melletti, illetve elleni döntésre késztetik őket.
Az Úr Jézusnak saját városában, Názáretben kell megtapasztalnia, az ősi igazságot: senki sem próféta a saját hazájában, sehol sincs kevesebb becsülete, mint éppen otthon rokonai, ismerősei körében.
Jézusnak Názáret volt az otthona, ott élt gyermekkorától, ott élt édesanyja és nevelőapja, mindenki jól ismerte őket. Mindez megkönnyíthette volna küldetését, helyette elutasításban van része. Pedig tapasztalhatták bölcsességét, láthatták nemes egyéniségét, csodáit. Az a tény, hogy közelről ismerték, tudták róla, hogy az egyszerű ács fia, hogy nem tanult fővárosi, vagy külföldi iskolákban, hogy 30 évig egyszerű, kétkezi munkás volt, mindez csak megerősíthette volna bennük a meggyőződést, hogy Isten működik általa, hogy valóban csak Istentől származhat tudása, bölcsessége, csodatevő hatalma, tehát Isten küldötte.
Ehelyett megbotránkoznak. Igaz egy pillanatra meglepődnek bölcsességétől, és elámulnak csodáin, de aztán hitetlenül elutasítják: „Nem az ács ez, Mária fia?” Szűk látókörűségük megakadályozza, hogy elfogadják: hogy egy olyan ember, mint ők, aki ott nőtt fel a szemük előtt, egyszerű mesterséget folytatott: hogy próféta, sőt ennél több, Messiás, Isten Fia.
Jézus szerénysége és alázata miatt botránkoznak meg, az ő egyszerű emberségén, természetességén és közvetlenségén. Azon, hogy nem teljesítette be fantasztikus álmaikat, újdonságot vadászó törekvéseiket. Jézus a megszokott hétköznap, a sablonos élet-szürkesége volt számukra.
Szerintük a Messiás nem lehet a hétköznapok fia, nem lehet a jól ismert önmagunk szülötte. Persze nemcsak a názáretiek gondolkodtak így, hanem sokan mások is, és nemcsak akkor, hanem ma is vannak, akik így vélekednek.
A hívők is épp olyanok, mint a többiek – mondogatják – a papok is csak emberek, az egyház is bűnösökből áll. – Lehetne folytatni a hétköznapi, rész igazságot tartalmazó kifogásokat, az egyházzal, a kereszténységgel, a vallással szemben. Mert Isten jelei valóban „megbotránkoztatóan” egyszerűek, s az Isten jelenléte „bosszantóan” közeli és mindennapi dolog, nem alkalmas a csodavárók éhségének kielégítésére.
Isten szeretetének legnagyobb jele az ember Krisztus, aki nem akar más lenni, mint mi vagyunk, hanem ugyanolyan, amennyire csak lehetséges – persze a bűnt kivéve. S ezt teszi azért, hogy mi is azonosulhassunk vele, amennyire csak tudunk.
A názáreti lakosok szerint Isten túl nagy ahhoz, hogy kicsinyé válva egy ennyire egyszerű emberen keresztül beszélhessen! Ez a megtestesülés botránya: egy testet felvevő Isten megdöbbentő eseménye, egy olyan Istené, aki emberi értelemmel gondolkodik, emberi kézzel dolgozik és cselekszik, emberi szívvel szeret, olyan Istené, aki fáradozik, eszik és alszik, mint bárki közülünk. Isten Fia felborít minden emberi elképzelést: nem a tanítványok mossák meg az Úr lábát, hanem az Úr az, aki megmossa tanítványai lábát (vö. Jn 13,1–20). Ez ad okot a botránkozásra és a hitetlenkedésre, nemcsak abban a korban, hanem minden korban, ma is.

A mi korunknak is egyik legnagyobb csapása éppen az, hogy elveszíti érzékét az istenes dolgok, a természetfeletti igazságok iránt. Az emberek egy részét, legyen szó akár rendszeres templomba járókról is, többnyire nem az igazság, nem az Istennel való személyes kapcsolat elmélyítése érdekli, hanem a szenzáció, vagy éppen a látszat. Ezért van mindig keletje a rendkívüli eseményeknek, vélt vagy valós jelenéseknek, hamis üzeneteknek…
Ennek ellenére Isten küldötteinek ma is az a feladata, hogy tanúságot tegyenek az Úr nagy tetteiről és szeretetéről. De nem hallgathatnak a nép bűneiről sem. Fel kell rázniuk a nép lelkiismeretét. Ezt a feladatot vállalniuk kel még akkor is, ha üldöztetés lesz az osztályrészük.
Korunk egyik német költője, Friedrich König: Rólad van szó – című írásában beszél arról, hogy vannak emberek, akiknek titkolni, rejtegetnivalójuk van, és ezért azt szeretnék, ha nem létezne, egy szent és igaz Isten, hogy nyugodtan folytathassák bűnös életmódjukat, hogy ne kelljen majd egykor számot adni helytelen tetteikről, hazug szavaikról, szándékosan félrevezető nyilatkozataikról, bűnös életvitelükről.
Azt hiszem a názáretiek elutasító magatartása Jézussal kapcsolatban ide vezethető vissza, sőt mindazok magatartása, akik elutasítják az Isten küldötteit vagy, akik nem veszik komolyan a Biblia üzenetét. Teszik ezt azért, tudva, vagy tudattalanul, hogy ne keljen változtatni kényelmes életvitelükön, hamis magatartásukon, a bűnös élethez való ragaszkodásukon.
Önmaguk igazolásának érdekében, csakhogy ne keljen komolyan venniük Isten üzenetét, parancsait, elvárásait, hibát kapnak a papban, aki megpróbálja tolmácsolni az isteni tanítást, vagy azt állítják, hogy a vallás idejét múlta, hogy a tudomány megcáfolta a hitet, hogy nincs örökélet. S ha ez így igaz, akkor mindenki tehet azt, amit akar, akkor nincs szükség becsületességre, felelősségtudatra, akkor nem szent a megfogamzott élet, az adott szó, a házasság előtti tisztaság, a házasságban való hűség, a családi béke, a szülök és gyerekek kölcsönös szeretete, az embertárs becsülete, tisztelete.

Jól van ez így? Mindannyian, hívők és nem-hívők egyaránt tudjuk és érezzük, sokszor a saját bőrünkön tapasztalva, hogy nincs ez így jól. 

Hát akkor mi a teendő? Engedjük, hogy az Úr Jézus belépjen az életünkbe, fogadjuk öt hittel, mint az a néhány názáreti, akiket kézrátétellel meggyógyított, mert a többség elutasító magatartása ellenér ők mégis hittek Jézusban. 

Törekednünk kell megnyitni szívünket és elménket, hogy be tudjuk fogadni a velünk szembejövő isteni valóságot – mondja a Szentatya, Ferenc pápa. Kell, hogy legyen hitünk: a hit hiánya akadály Isten kegyelme előtt. Sok megkeresztelt úgy él, mintha Krisztus nem is létezne: ismételgetik a hit mozdulatait és jeleit, de ezekhez nem társul a Jézus személyéhez és az ő evangéliumához való tényleges kapcsolódás! Minden kereszténynek – mindnyájunknak – feladata, hogy egyre ápolja ezt az alapvető odatartozást, és igyekezzen tanúságot tenni róla következetes életvitelével, melynek vezérfonala mindig a tevékeny szeretet.
Jézus ugyanis nem csak azok javára szeretné fölhasználni isteni mindenhatóságát, akik most hisznek benne, hanem minden ember számára gyümölcsöztetni szeretné. Ő mindig kész üdvözíteni azokat, akik készek őt Üdvözítőként befogadni.

Kérjük az Urat, hogy Szűz Mária közbenjárására oldja fel szívünk keménységét és elménk szűkösségét, hogy nyitottak legyünk kegyelmére, igazságára, jóságot és irgalmat gyakorló küldetésére, mely kivétel nélkül minden ember felé irányul.

Szent Péter és Pál apostolok búcsú ünnepe Kurtapatakon

Szombaton (jún. 26.) délelőtt 11 órakor tartjuk a kurtapataki Szent Péter és Pál apostolok búcsú ünnepét. 

Szeretettel hívjuk és várjuk a környező települések lakóit, valamint plébánia közösségünk minden hívét a közösség építés és összetartozás jegyében. 

A búcsús szentmise ünnepi szónoka és főcelebránsa Urbán Erik, az Erdélyi Ferences Rendtartomány Provinciálisa lesz.

Dr. Fábry Kornél - A szentáldozás kegyelmi hatásai...

Római Riportok - 2021. június 13.

Isten országának kapuja az újjászületés - Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34

Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Mind az, amit Jézus a törvényről, Lélekről, világvégéről, angyalokról és örökéletről mondott, az, az Isten országáról szóló tanítás része. A Lélek tevékenysége nála Isten országának építésében áll, bölcs mondásai Isten országáról tanítanak. A földi élet utáni mennyország pedig Isten országával azonos, a végső befejezett formájában.
Ugyanis Jézus az emberiség örök üdvösségét egy világvége, a földi élet utáni ország képében fogalmazta meg. Ő ennek az eljövendő országnak, a látomásában élt, gondolkodott, dolgozott. Isten országát állandóan maga előtt látta, mint végső célt.
Ez az ország azzal kezdődik el, hogy élni kezdik törvényeit, ami nem más, mint az Isten és felebarát iránti tevékeny szeretet, amit Jézus főparancsként hirdetett meg és életpéldájával támasztott alá.
Isten országa ezen a földön van, de nem e világból való. Itt nem meghatározott, földrajzilag körül határolt területről van szó. Itt nem kellenek katonák, akik területeit megvédik vagy növelik. Isten országa egyetlen térképen sem szerepel. Mégis mindenütt jelen van, ahol Isten uralkodik. Mindenütt jelen van, ahol szeretete, gyógyító ereje megtöri a bűnt, megszabadítja az embereket, és megváltoztatja a világon uralkodó negatív szellemiséget.
Az Isten országa tehát Jézus tanításában nem egy hely, hanem egy kapcsolat, egy sajátos, személyes kapcsolat Isten és ember között. Jézus ebben az értelemben hirdette meg, hogy az Isten országa egészen közel van. Sőt, „az Isten országa elérkezett hozzátok" (Mt 12,28) mondta Jézus. Hisz az Ő eljövetelével jelen van a földön és működik. Nem feltűnő módon, hanem titkosan, mint a mag a földben, de ellenállhatatlan hatalommal, amit Isten az ember szívébe helyezett. Ebben az Isten akarata valósul meg, aki azt akarja, hogy "felemelje, isteni életében részesítse az embereket" (LG. 2).
Mindezt oly módon teszi, hogy Fia, Jézus Krisztus körül közösségbe gyűjti az embereket. Ez a közösség az Egyház, amely egyházmegyékben, plébániákban, filiákban szerveződik. Krisztus az, aki szavával, az általa végbevitt jelekkel – melyek Isten országát kinyilvánítják –, és a tanítványok szétküldésével maga köré gyűjti az embereket. Országának eljöttét különös módon is megvalósítja húsvét nagy titka: kereszthalála és feltámadása által. Minden ember meg van híva erre a Krisztussal való egységre.
Az Isten országa tehát Krisztus személyében jött el, Origenész, keresztény író találó kifejezése szerint Jézus Krisztus maga az Isten országa.
Ennek következtében először is az Isten országa soha nem választható el Jézus Krisztus személyétől. Ő az, aki meghirdeti ennek az Országnak a minden emberhez szóló örömhírét. Az Ő földi életével kezdődött el ennek az Országnak a megvalósulása az emberek között, s Jézusban lesz a beteljesedése is a végső időkben.
Másodszor: világosan kell látnunk azt is, hogy az Isten országa nem választható el az Egyháztól, a Krisztus által alapított közösségtől, de nem azonos annak látható valóságával, hiszen nem zárhatjuk ki azt, hogy mind Krisztus működése, mind a Szentlélek kegyelme a látható Egyház keretein kívül is megtapasztalható.
Az Isten országa tehát az egész világra, benne minden emberre és emberi közösségre vonatkozik. Jó és rossz emberek egyaránt meg vannak hívva, hogy ennek az Országnak polgárai legyenek, s egyedül Isten ítélheti meg az embereket, hogy ki mennyire élt a felkínált kegyelmi lehetőségekkel. Az Egyház az Isten Országára irányuló intézmény, amely egyrészt Jézus megbízásából minden korban hirdeti ennek az Országnak az evangéliumát, másrészt jelzi annak folyamatos megvalósulását és növekedését.

Az Isten Országának növekedésénél érkezünk el a harmadik fontos elemhez. Az Isten országa nem úgy jön létre, hogy a földi királyságokhoz hasonlóan Isten országot alapít, vagy elfoglalja egy másik országnak a területét.
Isten országa nem fizikai terület, mint mondtuk korábban. Sokkal inkább a szívhez, a gondolkodás megváltozásához, az újjászületéshez, a hithez van kötve. Jézus határozottan megmondta Nikodémusnak: „Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát” (Jn. 3,3).
Az Isten országa úgy valósul meg, hogy az isteni törekvés folyamatosan átformálja a világot és az embereket, s ez a törekvés nem más, mint Isten üdvözítő szándéka. Azzal járulhatunk hozzá Isten Országának, Krisztus uralmának és az Egyháznak a növekedéséhez, ha a világ történelmében és a saját személyes életünkben is felismerjük ezt az üdvözítő isteni szándékot és együtt működünk vele.
Az Isten országa bennünk, bennem, és általam, általunk valósul meg. Ha ragaszkodom Krisztushoz és az Ő Egyházához, akkor az üdvösség útján járok, és ezért az üdvösségért, ami a legnagyobb lelki kincs számomra képes vagyok mindent odaadni. Úgy, mint a bibliai igazgyöngy kereskedő, aki, amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát eladta mindenét, amije csak volt és megvette ezt az egyet. Vagyis az Isten országa csak azoké lesz, akik megküzdenek érte.

Isten szeretete úrrá lett a halálon, és e győzelem a földön veszi kezdetét. Jézus nem egy majdani, felhőkön túli mennyország kétes fényével hiteget minket. Azt mondja: „Isten országa nem szemmel láthatóan jön el, mert az Isten országa köztetek van”.
Ez az ország az egymást kölcsönösen szolgáló szeretet birodalma, ahol az alázat diadalmaskodik, ahol a szelídség hatalom, s ahol az emberekben oly mérhetetlenné fokozódik a vágy Isten és egymás iránt, hogy a szeretet áradásának ez az igénye szinte megteremti az örökkévalóságot. Ezért a honvágyat igazi hazánk után meg kell őriznünk, ápolnunk kell, hogy ezt semmi és senki ne tudja kioltani vagy megrontani bennünk.
Egy lelkész az Isten országáról prédikál. Egy nagyképű híve, a templomból kijövet kifogásolta, hogy a lelkész nem adta meg a címét ennek az országnak. - Most megadom, mondta a lelkész. A falu végén, a főutca 269-es száma alatt van egy elhagyott öregasszony, akinek senkije és semmije nincs. Menjen el, vigyen neki egy szekér tűzifát, küldjön neki élelmet, s akkor ott megtalálja az Isten országát.

Az Isten országa szellemi valóság, ezért nem látható, de a megvalósulásán fáradozó emberek külső életvitele jelzi a jelenlétét. Az Isten országa az ember jobbik énjében van, s amikor jót cselekszik, akkor láthatóvá teszi... Mi is így tapasztalhatjuk meg...
Isten országa tehát nem földi birodalom, hanem azoknak a lelkeknek a közössége, akiket Isten Krisztusban magának kiválasztott, elhívott s ezt az elhívást az egyes személyek közreműködése által a megtérésben és újjászületésben megpecsételte.
Így, Isten országát nem láthatja meg mindenki, mert annak nincsenek határai: sem a térképen, sem a földgömbön, sem a világűrben nem jelölhető ki a helye. Tér és idő feletti lelki birodalom. Isten akaratának diadala. Csak az láthatja meg, az szerezhet róla közvetlen tudomást, aki már a hitnek szemével néz, a hitnek szemével pedig csak az lát, aki már megismerte az újjászületés titkát. A hitetlen, a helytelenül hívő ember vak és süket, nincs füle az Evangélium meghallására, és nincs szeme Isten országa meglátására. Isten országa csak a hit szemével látható. Viszont aki nem látja Isten országát, nem is juthat be oda.
A modern ember lelki válsága abban van, hogy az emberekből kiábrándult, elveszett a bizalom az emberi jóság, megértés és igazság iránt, az isteni kegyelmet és igazságot pedig nincs hite elfogadni.
Viszont Isten országa nem a csodaváró embereké, hanem a bűneikből megtért és újjászületett embereké. Ahhoz, hogy Isten országát megláthassuk, s abba beléphessünk, először nem a világnak, hanem nekünk, saját magunknak kell megújulnunk! Mert, Isten országának kapuja az újjászületés.

Az igaz hit védelme miatt számkivetésbe induló Aranyszájú Szent János (+407) mondta: „Életünk vándorút, amelyen öröm és bánat gyorsan tovatűnik. A világ tarka vásár, amelyben egy ideig adunk és veszünk, azután hazamegyünk.”
A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy a mi hazánk a Szentháromságos egy Isten kebelén van. Mindez nem jelenti azt, hogy idegen nekünk ez a földi élet. Az Isten országa ugyanis nem „odaát” kezdődik, mint a búzakalász élete sem a föld felett indul meg, hanem a mag csirázásával a földben. Csak annyira vagyunk idegenek a földön, amennyire idegen a búzaszem a föld alatt: kifelé törekszik, de ugyanakkor egyáltalán nem lehet mondani, hogy földalatti élete nem fontos. Sőt, döntő a földalatti élete, hisz majd attól függ a föld-feletti életének milyensége, termés hozatala.
Így van a mi földi életünkkel is. Nem végcél a földi élet, mert „fölfelé” törekszünk. Az isteni életünknek itt kell kicsíráznia, szárba szökkennie és termést hoznia. Isten országát, az örök életet csak az kapja meg, aki elkezdi építeni itt a földön, és remekbe szabott élettel bizonyítja, hogy a „kicsiben” hű, hogy bemehessen Urunk örömébe.

A szülőföldtől messzi idegenbe került emberek, bármilyen jól is megy a soruk új hazájukban, csak sóhajtoznak, és azt mondják: jó itt minden, de csak nem a mi hazánk ez. E földi élet vándorútnak számít! A mi igazi hazánk túl van az anyagi világ korlátjain! A mi hazánk Istennél van!
Ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy mi, hogyan válaszoltunk Jézus hívására és hová terveztük igazi hazánkat? Ha eltévedtünk, míg nem késő, addig lépjünk bűnbánattal Jézus nyomába. Ha megtesszük, akkor Titokzatos Testének életáramlásába kapcsolódunk, s a Szentháromság kebelére haza találunk. Adja Isten, hogy így legyen.

 

A hely, ahol feltöltheted az „elemeidet” - Ferences Ifjúsági Zarándoklat: FeriZa 2021 és Ferences Biciklitúra: FerBit 2021

 A hely, ahol feltöltheted az „elemeidet”!

Zajlik a jelentkezés!  Sokat nem kell tűnődni!

Amennyiben csak 15 éves vagy de szerinted te ezt a zarándoklatot lazán bevállalod, akkor hajrá!

Téged is várunk ;)

Ferences Ifjúsági Zarándoklat 2021. - július 28. - augusztus 2. (Esztelnek - Csíksomlyó)

FeriZa 1. hívogató videója 4k: https://youtu.be/0Ucb_SgfGvo

Részletek és jelentkezés itt: http://www.ferencesprogramok.ro/feriza_2021

Aki pedig bringázni szeret, annak itt a:

FerBit – Ferences Biciklitúra 2021. - július 28. - augusztus 1. (Torockó - Csíksomlyó) biciklistak@gmail.com

Lehet osztogatni a bejegyzést

Hála és köszönet érte!

--

frtibi

www.ferencesprogramok.ro

A ruha alatt… - Imre atya írása

Messziről egy magas, karcsú fiatal lánynak véltem, aki a kert közepén ide-oda hajlongva gyönyörködik a virágokban. Ruhája – mintás sárga blúz és égszínkék nadrág, fején egy feltűnő, de nem kirívó aranysárga kötött kapucni – csak úgy ragyogott a lemenő nap sugaraiban. Szív kacagtató látvány volt!
Ahogy viszont közelebb értem hozzá, megütközve láttam, hogy egy közönséges szalmabábú, amelyet a veteményes kert közepébe állítottak, hogy elriassza a madarakat.
A messziről oly szép mintás sárga blúza nem egyéb, mint egy elnyűtt, színes filc-levelekkel díszített vászonterítő. Az égszínkék nadrágja pedig egy len cipő zsinórjával összefogott, divatjamúlt trapéz farmer, amelyen elől egy valamikori ballonkabát két hevenyészve odafércelt nagy gombja díszeleg. Végül a messziről modernnek tűnő aranysárga kapucni valójában egy olcsó poliészter napraforgókalap, hogy megjelenése ne legyen annyira fiús…

Már-már szótlanul el akartam karikázni mellette, amikor évődve megszólalt:
- Most csalódott vagy, ugye? Azt hiszed, hogy becsaptalak…
Olcsó kibúvóba menekültem és kissé elpirulva azt válaszoltam neki:
- Dehogyis! Csak elvakított a lemenő nap, s nem vettelek észre.
- Ha nem is hangzik egészen igaznak, de legalább jól nevelt vagy - nevetett most már csilingelő hangján. Ne haragudj rám, inkább légy őszinte, s valld be, hogy nem én, hanem igazából Te csaptad be saját magadat, ugyanis a látszat szerint ítéltél! De mert szavamra megálltál, most elárulok neked egy titkot, amit az emberek egy része már rég elfelejtett.
- Ugyan, mi lenne az? – kérdeztem tőle, egyáltalán nem palástolva hitetlenkedésemet.
- Tőlem, kedves új barátom, - kezdte, megtanulhatod, hogy nem mindenki ember, aki annak látszik. A drága ruhák mögött ugyanis nem egyszer ásító üresség rejtőzik, és inkább kiábrándulsz, semmint örömet érzel afölött, hogy találkoztál viselőjükkel.
- De honnan ismerszik fel, hogy ki az igazi ember? – kérdeztem.
Száját ismét mosolyra húzva (egyébként folyton mosolygott!) így felelt:
- Viselhetsz drága vagy olcsó dolgokat, öltözködhetsz a legújabb divat szerint, vagy olyan ósdi kacatokba, mint én, ahhoz, hogy felismerjék benned az embert, meg kell mutatnod emberségedet!

- Már bocsáss meg, szóltam kissé ingerülten, de szerinted, egy közönséges szalmabábú szerint, miben áll az emberség?

Ő csípős szavaimmal nem törődve így válaszolt:
- Emberséged először is abban áll, hogy akarj embernek lenni!
Nézd, engem szalmabábúnak alkottak. Tehát jó szalmabábú akarok lenni: el akarom hessegetni a madarakat, hogy ne tegyenek kárt a vetésben! Ez a dolgom! Nem is adom alább!
Téged a Teremtő embernek teremtett! Életfeladatod tehát az, hogy mindig és minden körülmény között egész ember akarj lenni! Ne csapd be hát önmagad azzal, hogy csak lébecolsz, mintha nem lenne küldetésed, feladatod, magasabb élethivatásod! Te nagyobbra születtél! Akarj hát Isten előtt, mások előtt, de legfőképp önmagad előtt egész ember lenni! Ne add alább!

Emberséged, másodszor, abban áll, hogy tiszteld másokban az embert!
Én csak egy szalmabábú vagyok. Viszont eszembe sem jutna, hogy a többi hozzám hasonló szalmabábút lenézzem, mert mondjuk nincsenek olyan szépen felöltözve, vagy nem olyan szép kertben állnak, illetve nem olyan előkelő származásúak, mint én. Mindegyiknek ugyanaz a tisztsége, az értéke és a feladata: vigyázni a veteményes kertre!
Te se akarj hát többnek látszani embertársaidnál! Légy tisztelettel irántuk, mert semmivel sem alább-valóbbak, mint te! Ugyanolyan értékes emberek! Ugyanaz a méltóságuk, élethivatásuk, küldetésük, mint neked! Legfeljebb nem úgy gondolkodnak mindenben, mint te!

Emberséged harmadik vonása: az együttérzés. Erre más teremtmény nem is képes! Én sem! Én csak egy szalmabábú vagyok, de ösztönösen érzem, hogy ez a legistenibb vonás bennetek, emberekben!
Soha nem vagy emberségesebb, mint amikor nem csak a saját érdekeidet követed, hanem a melletted élő embertársadat is észreveszed; igyekszel olyannak látni őt, amilyennek Isten elgondolta; beleképzeled magad a helyzetébe; együtt érzel vele; ha szüksége van rá, segíted; neki a legjobbat akarod. Ez – az egyik nagy szentetek szavával élve – többet ér Isten szemében, mintha Kölnből Rómáig minden egyes kilométernél egy templomot építenél!
Istenem, ha én ember lehetnék! – sóhajtott fel halkan. Közben – bár még mindig mosolygott – két nagy könnycsepp gördült alá az arcán és alig észrevehetően kissé összemaszatolta a felkent rúzst…

Aztán rám mosolygott és még ezt suttogta:
- Az embert igazi emberré jóságos szíve teszi!

Még álltunk egy darabig szótlanul, aztán ő fejét a kora nyári szélnek fordította, én pedig csendben felültem a biciklimre…
Azóta minden nap megkérdezem magamtól: vajon mit takarnak a néha oly gondosan rám aggatott külső gönceim?

Imre atya
2021. június 7.

Forrás: Katáng Barát

Évközi 10. vasárnap

Az első olvasmány szerint az első emberpár: Ádám és Éva semmibe vette az isteni parancsot, miszerint nem szabad enniük a tiltott fa gyümölcséből, ezért Isten felelősségre vonja őket. Ádám nem vállalja tettének következményét és Évára hárítja a bűnt, Éva pedig a kígyóra. A bűn lánca meghosszabbodik, és az ősszülők által eléri az egész emberiséget. Isten azonban megkönyörül teremtményein, és míg a sátánt szimbolizáló kígyót elítéli, sejtetni engedi, az emberek üdvösségét: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékaid és az ő ivadékai közé; ő széttiporja a fejedet, te pedig a sarka után leselkedel” (Tér 3,15) – mondja a kígyónak.

Ettől a pillanattól kezdve a gonosz lélek az ember örök ellensége lett, el akarja pusztítani a bűnben. „De eljön maga az Úr – tanítja a Zsinat –, hogy kiszabadítsa és megerősítse az embert, belsőleg megújítva őt, a világ fejedelmét pedig – aki az embert a bűn szolgaságában tartotta – kivetve (Jn 12, 31)” (GS 13). Jézus, az Asszony, vagyis Mária ivadéka véget vetett a sátán hatalmának.
Erről tanúskodnak az evangéliumok. Szent Márk evangéliuma kezdetén ezt írja: Jézus „bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket űzött ki” (Mk 1, 39).
Ez a tény olyan lelkesedést keltett a nép körében, hogy mindenki őt akarja hallgatni, látni, követni. Ezzel ellentétben a hitetlenkedő és rosszindulatú írástudók – mivel tagadni nem tudják a nyilvánvaló tényeket, az általa művelt csodákat, elismerni viszont nem akarják Jézusban a Messiást, ezért megrágalmazzák. Azt állítják, hogy megzavarodott, hogy hatalmát Belzebubtól, a „a gonosz lelkek fejedelmétől” nyerte, azaz a mennyei Atyával való kapcsolatát akarják megkérdőjelezni és lejáratni, hiteltelenné tenni őt a hallgatóság előtt.

Így volt ez Krisztus korában és sajnos így van ez ma is. A megdöbbentő különbség csak az, hogy ma sok esetben egy-egy jó ügy magvalósulása, jó elhatározás kivitelezése, nem az Egyház ellenségei, hanem saját tagjainak, olykor templomba járó tagjainak, helytelen hozzáállása, rágalmazó magatartása miatt törik kerékbe, bukik meg. Pedig összefogással, egységre törekvéssel mennyi szép, értékes és jó dolgot lehetne megvalósítani, mind községszintjén, mind plébánia szintjén, vagy akár a családok szintjén. Hála Istennek van erre pozitív példa is, a múltkor említettem a fiatalok összefogását, akik nemcsak szóval, hanem cselekedettel is tettek annak érdekében, hogy környezetünk szép és tiszta legyen. De a mai, az úrnapi körmenettel kapcsolatos összefogást is említhetjük, hisz ahhoz, hogy szép és felemelő, az Oltáriszentségbe vetett hitünkről, Isten dicsőségét szolgáló tanúságtétel legyen, sokaknak kellett és kell közre működnie.

Visszatérve az Úr Jézus megrágalmazásához, a Szentatya, Ferenc pápa azt mondja: „A rágalom el akarja pusztítani Isten művét. A rágalom gyűlöletből fakad, a gyűlölet pedig a sátán jellemzője. A rágalom a hazugságot használja fel, hogy elérje célját. Ahol rágalmaznak, ott jelen van a sátán. István diakónust, az első vértanút is hamis tanúk vádolják. Ellenségei a piszkos küzdelem útját, a rágalmat választották.
A vértanúk ideje azonban ma sem ért véget: az egyháznak most több vértanúja van, mint az első évszázadokban. Az egyházban sokan vannak, akiket rágalmaznak, akiket üldöznek, akiket megölnek Jézus és a hit iránti gyűlöletből, mert katekizmust tanítanak, mert keresztet viselnek, mert az Egyház törvényeihez ragaszkodnak, mert azt akarják érvényre juttatni.”

A Mester visszavág: „Ha a sátán saját maga ellen támad és így meghasonlik magával, nem maradhat meg, hanem elpusztul” (Mk 3, 26).
A sátán hatalma valóban összeomlóban van, de nem azért, mert meghasonlott önmagával, hanem mert valaki erősebb jött, mint ő, Isten Fia, Jézus Krisztus, akinek megvan a hatalma, hogy a benne működő Szentlélek által megkötözze, legyőzze a gonosz lelket.

A vita megdöbbentő szavakkal, az egész szentírás legfélelmetesebb kijelentésével zárul: „Minden bűn... bocsánatot nyer. De aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot, bűne örökre megmarad” (Mk 3,28-29).
A Szentlélek elleni bűn azt jelenti, hogy valaki a sátánnak tulajdonítja azt, ami Isten Lelkének a műve, és mivel – mint az írástudók esetében – ez a bűn az Istent megtagadó és elutasító gőgből fakad, az ezt elkövető ember önmagát zárja ki az üdvösségből.
Minthogy Isten végtelenül irgalmas, arról szó sem lehet, hogy abbahagyná a megbocsátást, de arról igen, hogy a bűnös ember képtelenné válhat az isteni irgalom befogadására, ellenállhat a megbocsátó kegyelemnek.
Hihetetlennek tűnik, de eljuthat az ember oda, hogy a saját szemével is látott, tagadhatatlan csodát valami ördögi okoskodással úgy állítsa be, mint szemfényvesztést. Vagy a nyilvánvaló igazságot, ami a Bibliából forrásozik, és az Egyház papjai hirdetik, üres beszédnek tartja. Erre illik igazán az ördögi kör kifejezés, amely képes teljesen önmagába záródni, és kirekeszteni Isten kegyelmének sugarát.
Mindaddig megbocsáthatatlan ez a fajta bűn, míg e körből ki nem lép az ember. Míg egészen föl nem adja azt az okoskodást, amellyel visszájára fordítja a legnyilvánvalóbb tényeket.
 
A Szentlélek legelső ajándéka, hogy ránk bizonyítja a bűnt. Ez a megszégyenítő leleplezés megszabadulásunk, üdvösségünk kezdete. De ha nem hagyjuk, hogy ránk bizonyítsa a bűnt, ha megpróbáljuk felmenteni magunkat azáltal, hogy nem vállaljuk a felelősséget, Ádámhoz hasonlóan mást teszünk bűnbakká saját tetteinkért, illetve ha tagadjuk a bűnt, az viszont a Szentléleknek való teljes ellenállás, az üdvösség elutasítása, lépés a kárhozat felé.
Van-e mód kilépni az ördögi körből? Embernek egyedül ez aligha megy, de Istennek minden lehetséges. Isten az utolsó pillanatig felkínálja a lehetőséget, ha közreműködünk vele, és ha akadnak jó szándékú, erős hitű segítőtársak, van esély a legmegátalkodottabb bűnös megtérésére is.

Természetesen, amikor megátalkodott bűnösről beszélünk, akkor nem feltétlenül csak a pogányra, a templom kerülőre, a vallási előírásokra fittyet hányókra kell gondolnunk. Tehát nem csak a kisebb tékozló fiúkra-lányokra, akik elhagyták az atyai házat és eltékozolták az örökséget, az atyai szeretetet, hanem az atyai házban maradt idősebb fiúkra-lányokra – akik nem éltek, élnek távol az atyai háztól –, de mégis lélekben eltávolodottak, elidegenedtek az Atyától, és az atyai háztól. Igazából erről beszél Jézus egyik legszebb példabeszédében, a Tékozló fiúról szólóban.
Jézus Atyja, akinek irgalmas szeretetéről beszél a tékozló fiú története egyikünknek elébe siet, a másikunkért meg kijön a lakomáról és kérlel bennünket. Az egyik fiának az utolsó lépéseit könnyebbíti meg a megtérés útján, a másiknak az első lépéseit akarja könnyebbé tenni.
Egyikünket a disznók közül öleli magához – a másikat talán egy templom padsoraiból "kérleli" és tessékeli testvéreihez közelebb: férjéhez, feleségéhez, gyermekéhez, szüleihez, rokonaihoz, szomszédaihoz stb. vagyis, azokhoz, akikkel talán egy fedél alatt él, egy közösséghez tartozik, egy templomba jár, de valamilyen oknál fogva nem tud, illetve nem akar elviselni, s még kevésbé szeretni, megbocsátani.

A tékozló fiú története figyelmeztetés akar lenni az atyai házban maradt idősebb testvéreknek is, mégpedig arra, hogy nekik is szükségük van a megtérésre. Nem a nyilvánvaló, botrányos tékozlásból, és kicsapongó életből, hanem abból a sokkal nehezebben megragadható, de éppen ezért sokkal veszedelmesebb belső elidegenedésből, amely a gyermeki együttműködést szolgai együttműködésre cseréli fel. És amelynek gyümölcse a megátalkodottság, a megrögzöttség, vagyis az a tény, az a magatartás, ami azt sugallja, hogy nekem nincs bűnöm, hogy én mindent jobban tudok és teszek, mint más, mint akár az egyház képviselője: a pap, a püspök vagy a pápa. Nekem senki ne mondja meg, hogy mit kell tennem, vagy hogyan kellene gondolkodnom – okoskodás alapján…

Ezt az élénk színekkel megrajzolt evangéliumi epizódot, megdöbbentő kijelentést, egy olyan követi a mai evangéliumi szakaszban, ami megnyitja a szívet a remény felé. Jézus anyja és rokonai jönnek, szeretnék látni Őt. Az Úr ezt válaszolja: „Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem és anyám” (35).
Természetesen nem arról van szó, hogy Jézus megtagadta volna az édesanyjához, rokonaihoz fűződő kapcsolatát, hanem az evangéliumokra jellemző túlzó kijelentés által jobban ki akarja emelni és mintegy felértékelni a vele való tanítványi kapcsolatot.

Tanítványnak lenni nem egyszerűen azt jelenti, hogy valamiféle kurzuson, tanulmányon vesz részt az ember, amelyet Jézus tart számára, hanem a rokoni kapcsolathoz hasonló életközösséget eredményez a tanítványság. S ha Jézus számára a mennyei Atya akaratának a teljesítése a legfőbb cél, akkor tanítványainak is erre kell törekedniük.
A mai evangéliumi részlet tehát bennünket is arra figyelmeztet, hogy akár vér szerinti rokonságot is megelőzheti az Úr követése. S hogyha ezt megtesszük, akkor azokkal is „testvéri, rokoni” kapcsolatba kerülünk, akik szintén Krisztushoz tartozónak vallják magukat és fontos törekvésük az Atya akaratának teljesítése. Ezek szerencsés esetben lehetnek vér szerinti rokonaink is, de lehetnek csupán a keresztség révén testvéreink Krisztus követésében.
Mindazok tehát, akik Jézus példája nyomán felismerik és elfogadják az Atya akaratát és azt tökéletesen teljesítik, olyan bensőséges szálakkal kapcsolódnak hozzá, hogy azok a legszorosabb családi kapcsolatokhoz hasonlíthatók. Egyek Krisztussal az Atya egyetlen akaratában, és ebből az egyesülésből merítik a sátán legyőzéséhez szükséges erőt.
Krisztus Urunk a kereszthalálig való engedelmességével engesztelte ki Ádám engedetlenségét és győzte le a sátánt.
A keresztény, a Krisztus-követő pedig úgy győzheti le a sátánt, hogy egyre jobban hasonul az Üdvözítő engedelmességéhez, ez pedig – akárcsak az Ő számára – olykor keresztutat is jelenthet. De nem csügged el a harc megpróbáltatásai közepette, mert a győzelmes Krisztusra támaszkodik, az Oltáriszentségben önmagát ajándékozó Krisztus Testével és Vérével táplálkozik és Szent Pál apostollal vallja: „a mostani pillanatnyi könnyű szenvedés a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk. Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan örök” (2 Kor 4, 17).
Adja Isten, hogy mindezt megértsük, magunkévá tegyük, és ennek fényében éljük mindennapjainkat! Ámen.

Úrnapja - Dr. Székely János megyéspüspök szentbeszéde

Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus által meghirdetett szentségimádáshoz csatlakozunk Esztelnekről is

 A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szervezői nyolcadik alkalommal hívnak egy közös, világméretű szentségimádásra június 5-én. 

E világméretű szentségimádáshoz csatlakozva (itt) a ferences templomban szombaton délután 6 órától lesz szentmise és azt követően egy órás szentségimádás. 

A szentmise előtt szentgyónási lehetőség. 

Biztatunk mindenkit arra, hogy vegyen részt e rendkívüli szentségimádáson.

INTERVIUL ZILEI DOINA BIRO, BATTHYANEUM