Napi gondolatok: „Az Emberfiát az emberek kezére fogják adni…”

„Az Emberfiát az emberek kezére fogják adni. Megölik őt, de harmadnapra feltámad.”

Mint minden embernek, Jézusnak is van egy benső és egy külső élete. Benső világát egészen lefoglalja a félelmetes és fenyegető tény, amelyre közvetlen környezete nem gondol: erőszakos, rettenetes halála. „Az Emberfia az emberek kezére adatik.” Az eredetiben szenvedő igealak szerepel, egyrészt mert Jézus akkor még nem tudja, ki lesz az árulója, másrészt mert abban viszont egészen biztos, hogy ez az esemény sem lesz – mint ahogy semmi sem lehet, ami történik vele – Atyja tudta és akarata ellenére.

Az Atya nyilván nem kegyetlenkedésre, meggyötörtetésre, hanem szeretetének mindenáron való kinyilatkoztatására, az új és örök szövetség megkötésére adja át Fiát. Jézus jelzi, hogy abban, ami vele történik, van, ami elfogadhatatlan és bűn, illetve van, ami elfogadható és a bűn feletti győzelem.
A módokat és időpontokat emberként most még nem tudja, de azzal akar azonosulni, amit Atyja akar, s nem azzal, amit az emberek akarnak. Az Atya pedig tiszta szeretet és élet: Fia nélkül nem élt soha istenségében, és egy Fia nélküli világmindenséget sem viselhetne el, ezért, ha megölnek – mondja Jézus –, Atyám fel fog támasztani!

Ebből a hatalmasan örvénylő benső világból, amelyről két mondattal hírt ad semmit sem értő tanítványainak, rántják le a külvilág kisszerűségébe a kafarnaumi adószedők kissé szemtelen módon; nem is Jézushoz intézik szavaikat, hanem Péterhez: „A ti mesteretek nem fizet templomadót?”
Íme egy igazán hétköznapi esemény: az adófizetés. Jézus mégis a saját legbensőségesebb titkára figyel, kapcsolatára az ő Atyjával. Nem hagyja kizökkenteni magát abból a világból, melyből élete minden pillanatban forrásozik. De hogy meg ne botránkoztassa az adószedőket, megfizeti az adót, magáért és Péterért.

Ilyen nagy lelki szabadsággal kellene élnünk külső életünket. Mert mi is fiak vagyunk a keresztség által, Isten gyermekei. Nem vagyunk lekötelezve a testnek, és amennyiben e világ törvényei követelhetnek valamit tőlünk, azt Isten fiainak benső szabadságával kell teljesítenünk, tudva, hogy elmúlik ez a világ, és eljön Isten országa.

MTörv 10,12-22; Mt 17,22-27

fr. Barsi Balázs ofm

"Legyetek ti is készen..." - Évközi 19. vasárnap - meghallgatható

Ami akkor - Jézus mennybemenetele után néhány évtizeddel jogos felszólítás volt az evangélista - és végső soron az evangélium írását irányító sugalmazó Szentlélek által: „legyetek ti is készen” - az ma annál inkább aktuálisabb, de nem a tévtanításokat tartalmazó, titkos, eretnek látnoknő nagyfigyelmeztetései miatt, hanem az evangéliumok, a krisztusi tanítás örök érvényű volta miatt...

"Legyetek ti is készen..." - Évközi 19. vasárnap

Az éberség és a készenlét gondolata mindig időszerű: az év minden napjának minden percében. Éberségünkkel a jelen eseményekre figyelünk, a készenléttel pedig a jövőnket igyekszünk biztosítani. 

Az Ószövetség nagyjai, Ábrahámmal az élen, az Istenben vetett hit és remény példaképei számunkra. A szenvedés és a megpróbáltatás idején is hűségesen kitartottak Isten mellett. Ábrahám egész életének ritmusát nagyszerű hite határozza meg. Ábrahám hittel engedelmeskedik Istennek, elhagyja szülőföldjét és elindul az ismeretlenbe. Az évektől elgyöngülve hite által kap fiút a már ugyancsak megöregedett Sárától. Hitében készen áll arra, hogy isteni parancsra habozás nélkül feláldozza Izsákot, egyetlen fiát, pedig őtőle várta az istentől megígért utódokat. Ábrahám minden nyilvánvalóság és minden remény ellenére hisz: „biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is föltámasztani”(Zsid 11,19). Magatartása, életvitele világosan megmutatja, hogy „a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk”(Zsid 11,1). Ezzel a megingathatatlan hittel várja az isteni ígéretek beteljesülését, amikor a remény utolsó szikrája is kialvóban van. Vár, nem törik meg, mert nem a földi értékekben remél, hanem „szilárd alapokon nyugvó várost vár, amelyet majd Isten tervez és épít”(Zsid 11,10).

Isten ígéreteinek beteljesedésére nekünk is várakoznunk kell. Ne feledjük, ha hitben, reményben és tevékeny szeretetben töltjük a várakozás idejét, akkor a számadás, az Istennel való találkozás napja nem fog váratlanul érni bennünket. 
 

A mai evangéliumi szakasz középpontjában a „legyetek ti is készen”- felszólítás, a Jézus Krisztus második eljövetelére való várakozás, virrasztás áll, amit egy szakszóval parúziának is neveznek. Keresztény hitünk kissé elfelejtett és kellőképpen ki nem emelt igazsága ez. Pedig hitünk lényeges pontja, mert Jézus Krisztus második eljövetele egyértelművé teszi minden korok minden embere számára, hogy Jézus Krisztus a megváltó, a történelem Ura, aki végérvényesen győzött a gonosz felett és erre a győzelmére és isteni életében való részesedésére meghívott minden embert Isten Országába. 

Amikor az imént hallott evangéliumi szakasz íródott valamikor az első század második felében, az őskeresztény Egyház ideje volt még. Az Egyház indulásakor még nagyon erős volt a Jézus második eljövetelébe vetett hit, hogy Jézus hamarosan, még az első keresztények életében visszajön. Nap, mint nap várták. A szentírásból ránk maradt várakozásuknak egy gyakran imádkozott fohásza: Maranatha! - volt, ami magyarul azt jelenti: Jöjj el, Uram! Az evangélium írásának idején a kezdeti lelkesedés, a feszültség, vagy éberség már megfogyatkozott az Egyházban. Az égi javak iránti vágyak meggyengültek, és az Úr várása alábbhagyott. A lelkek már nem fordulnak feléje olyan lelkesen és örömmel, mint mennybemenetele után közvetlenül. Úgy gondolják, hogy az Úr késlekedik. Ezért visszatérnek a földi javakhoz: szórakoznak, ünnepségeket rendeznek, isznak és esznek, mintha mást már nem várhatnának. Az evangélista Jézus eme szavainak idézésével a kezdeti lelkesedést akarta újra fölszítani, föl eleveníteni. 

Ami akkor - Jézus mennybemenetele után néhány évtizeddel jogos felszólítás volt az evangélista - és végső soron az evangélium írását irányító sugalmazó Szentlélek által: „legyetek ti is készen” - az ma annál inkább aktuálisabb, de nem a tévtanításokat tartalmazó, titkos, eretnek látnoknő nagyfigyelmeztetései miatt, hanem az evangéliumok, a krisztusi tanítás örök érvényű volta miatt.

Ezért nem tudom megérteni azokat, akik önmagukat az Egyházból való kiközösítése árán is hitelt adnak ezeknek az eretnekségekkel telített nagyfigyelmeztetéseknek, hogy a téves tanításokon és riogatásokon kívül mi újdonságot és milyen többletet tartalmaznak az örök üdvösség elnyerése szempontjából, a Biblia örök érvényű tanításával szemben. 

  

Volt idő, amikor az Egyház története során Krisztus második eljövetelének várása lassan a háttérbe szorult. Néha még az Egyház külső megmozdulásai is az irányba mutatott, hogy nem olyan lényeges Krisztus második eljövetele. A középkor végén az Egyház nagy intézményeivel és birtokaival úgy nézett ki, mintha még az is az evilági életre rendezkedett volna be, s tagjaitól sem vár mást, mint hogy tisztességesen éljenek, hogy majd - szinte mellesleg - az örök hazába jussanak.

A mai vasárnap üzenetében fontos, hogy felfedezzük: Jézus bármikor eljöhet, de annak idejét senki emberfia nem ismeri. Mert, ahogy Krisztus mondta: „Azt a napot és órát azonban nem tudja senki, az ég angyalai sem, a Fiú sem, csak az Atya”(Mt 24,36). Éppen ezért fölösleges minden erőfeszítés az eljövetel pontos dátumának megállapítására. Főként a különböző szekták és tévtanítók kísérleteznek azzal, hogy az eljövetel idejét megjövendöljék, ami persze sosem jön össze, mint ahogy a nagyfigyelmeztetések tavaly december 21-ei nagysötétsége sem, pedig sokan bőségesen fölpakoltak szenteltvízből, gyertyából és élelemből. De ez természetesen nem azt jelenti, hogy ellanyhulhatunk az állandó készenlétben, várakozásban. Tény, hogy az Emberfia, Jézus eljön, s úgy jön el, mint a tolvaj: teljesen kiszámíthatatlan módon. S hogy eljövetele ne legyen meglepetés, virrasztani, állandóan készen kell lenni. 

A virrasztás éber várakozást jelent. Várakozás, mert a második vagy harmadik őrváltáskor is eljöhet az Emberfia, vagyis hajnalban, azaz a legváratlanabb időpontban, amikor már szinte lemondunk arról, hogy valaha eljön. 

Az éber várakozás, nem tétlen várakozást jelent, mint például egy pályaudvaron az induló vonatra várva. Várakozásunk idejét jócselekedetekkel kell kitölteni, mert így lehetünk mi is hű és okos sáfárok, akikkel eljövendő Urunk meg lesz elégedve, ha ebben a tevékenységben talál minket. „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen”(Lk 12,35). Az égő gyertya a világosság, az ébrenlét jele. Ahol éjszaka világító ablakot látunk, ott még ébren vannak. De végső soron nekünk kell mások számára ilyen égő gyertyává, és égő lámpásokká válnunk, hiszen maga az Úr mondta: „Ti vagytok a világ világossága… S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5, 14-16).

A mások útjának megvilágítása mindig nehéz feladat, de ez az, ami a keresztény ember életének értelmet ad, és ebben áll küldetése. A minket körülvevő világ ebben a feladatban egyáltalán nem segít bennünket. Sőt, inkább csak akadályoz. Úgy tűnik, mintha a ma embere az örök földi létre lenne berendezkedve, pedig a napnál világosabb, hogy az ember nem élhet örökké ezen a földön.

Minden ellenkező vélemény és nézet ellenére, nekünk, keresztényeknek nem szabad megfeledkeznünk az örökéletre vonatkozó igazságról, melynek csiráit a keresztségben kaptuk meg.

Kevesen vagyunk, s egyre kevesebben leszünk azok, akik hiszünk az örökéletben. Kisebbség tudatunk félelemmel és bizonytalansággal tölt el bennünket, hogy talán nincs is igazunk, hogy talán mégis a világnak van igaza, hisz mindenki azt mondja… 

Ne felejtsük el azonban Krisztus Urunk ma hallott szavait: „Ne félj te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot"(Lk 12,32), mert ti vagytok Isten választott népe, amely az eljövendő Isten Országának részese lesz. Nektek vállalni kell a tanúságtételt, mert ha ti nem vállaljátok, akkor senki más. Főleg nektek, akik a világban olyanok között éltek, akik távol kerültek Istentől, ti mutathatok jó vagy rossz példát ezeknek az embereknek. 

  

Ne feledjük, hogy egy jócselekedetekkel átvirrasztott várakozás, egy hitben, reményben és tevékeny szeretetben leélt emberélet után azt ígérte Krisztus, hogy „felövezi magát, asztalhoz ültet bennünket, körüljár és felszolgál nekünk"(Lk 12,37). Az Isten nekünk, az embereknek, a teremtményeinek fog szolgálni egy olyan örökkévalóságban, amelyet „szem nem látott fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik”(1Kor 2,9). Ámen.

Szent Lőrinc diakónus és vértanú emléknapja

„Aki szűken vet, szűken is arat, aki pedig bőven vet, bőven arat.”
A szent vértanúk vetettek a legbővebben, mint Lőrinc diakónus is, mert önmagukat adták oda egészen elégő áldozatul.
De figyeljünk csak Urunk szavára: „Nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja barátaiért.”
És az Apostoléra: Vessem oda testemet, hogy elégessenek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.

Az Úr Jézus és apostola is a szeretetet említi, amely nélkül mindenféle áldozat saját kevélységünk és önzésünk bő vetése lenne csupán, és így a búzaszem tényleg elveszne és elpusztulna, mert csak a szeretet és művei maradnak meg az örök életre.

Ha a testem máglyára vetése szeretet nélkül értéktelen, sőt bűnös dolog lenne, akkor viszont a bő vetés nem a világ szemében nagy tetteket jelenti, hanem a nagy szeretetet.
Szűz Mária és Szent József Názáretben „bőven vetettek” – pedig csak a napi teendőiket végezték, Lisieux-i Szent Teréz is „bőven vetett”, pedig csak a kolostori napirendet tartotta be, mert Isten szentjeinek az életében a szeretet volt a bő vetés.

A búzaszem elhalása nem megsemmisülés, hiszen ha teljesen elrothadna, nem csírázna, nem hajtana ki, és nem hozna termést.

Akkor leszek bő termést hozó búzaszem, ha belehullok a földbe, vagyis meghalok mindennek, amit a világ életnek nevez, és csak az Istentől kapott szeretetemet tartom életnek. Ha semmi mást nem akarok, mint megtanulni szeretni. Aki nem hull bele a földbe, vagyis nem hal meg sok mindennek, abban ez az egy szükséges, ez a halhatatlan élet kezd pusztulni.

Mindezt bizonyítva láthatjuk magunk körül és magunkban, mint félelmetes lehetőséget. Magként a földbe hullani annyi, mint örök hűségben és termékenységben élni a szent házasságot, vagy a szüzességet az Isten országáért, vagy felszentelt szolgaként szeretetből szolgálni.
Szükséges először is egy nagy döntés: ez a földbe hullás. De még lényegesebb, hogy ez csak szeretetből és csak a szeretetért történhet.
Az ilyen földbe hullott élet egészen biztosan bő termést hoz, hiszen bő volt a vetés: mert az Istennek tetsző bő adakozás nem abban áll, hogy sokat adok, hanem hogy mindent odaadok, szeretetből.

2Kor 9,6-10; Jn 12,24-26

fr. Barsi Balázs ofm

Ferenc pápa aranya I. – ,,A szívek felmelegítése”

[Fordítva a transformed in Christ katekézis blogról a riói Ifjúsági Világtalálkozó kapcsán] 

Majdnem úgy éreztem magam az elmúlt héten, mintha Rióban lettem volna, a megállíthatatlan tweetek és facebook bejegyzések miatt, és amiatt, hogy Ferenc pápa szavai olyan könnyen elérhetőek. A korább Ifjúsági Világtalálkozókon szerzett tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy jobban lehet követni az eseményeket, ha nem vagy ott. (Nézzünk szembe vele… ha elmúltál 25 éves és nincs latin-amerikai temperamentumod, a Világtalálkozó kemény számodra!) Az egyik csodás nővér, akinek nagyon gyümölcsöző ifjúsági szolgálata van, megjegyezte, hogy amennyi lelkesedéssel elment két évvel ezelőtt Madridba, azt mind elvesztette. Ismerős érzés…

Visszatérve Ferenc pápához. Minden ismerősöm el volt kápráztatva és sóhajtozott hihetetlen szavain az elmúlt héten. Számomra az egyik fő pont a brazil püspökökhöz intézett megjegyzése volt. Végigfutottam ezen az igazán figyelemre méltó beszéden néhányszor és kivettem belőle néhány igazán zseniális kincset.  Mindegyiknek szüksége van egy saját bejegyzésre, szóval nézzük, hogy sikerül.

Kezdésnek az alábbival szeretném kezdeni:
Szeretném, ha mindannyian megkérdeznénk ma magunkat: még mindig az az Egyház vagyunk, amely képes felmelegíteni a szíveket?  Egy Egyház, amely képes visszavezetni az embereket Jeruzsálembe? Vagy hazahozni őket? Jeruzsálemben találhatók a gyökereink: az Írások, a katekézis, a szentségek, a közösség és az Úrral, Máriával és az apostolokkal való barátság… Képesek vagyunk ezekről a gyökerekről beszélni, amelyek még mindig újjáélesztik a csodálkozást szépségükkel?
,,Egy Egyház, amely képes felmelegíteni a szíveket…” Bill Hybels: Bátor vezetés című kis könyvére emlékeztet. A második fejezetben Hybels vezetőkről ír, akik “fehéren izzó” rálátással rendelkeznek arra, hogy miről szól az egyházuk és így szenvedélyessé teszik és meggyújtják azok szívét, akik hallgatják őket. Emlékezzünk arra, hogy a lelkesedés szó görög megfelelője “en-theos” – ami szó szerint Istentől megszállottat jelent. A szívünk szenvedélyének szikrája lángra gyújthat egy másik szívet. 

Sokat elmélkedhetnénk azon, hogy mennyire jól „melegítjük a szíveket” mi, az Egyház. A püspökök és papok felelősséget vállalnak ezért a szolgálatukban és a hívekkel való kommunikáció során. Azok, akik a szegényekkel dolgoznak szeretetük és jótékonyságuk által “melegítik fel a szíveket”.  A szemlélődő szerzetesek őszinte és mélységes közbenjárás által “melegítik fel a szíveket”. Azok, akik betegeket vagy elítélteket látogatnak az irgalmasság különleges apostoli hivatásán keresztül “melegítik fel azok szíveit”, akik szenvednek vagy elvesztek.

Ugyanakkor, mivel ez a blog különösen a katekétáké, gondolkodjunk el azon, hogy nekünk katekétáknak miként kell “felmelegíteni a szíveket.” Itt egy pár kérdés, amely segíthet:

•    Mielőtt tanítunk, imádkozunk-e buzgón a Szentlélekhez, hogy töltse be azok szívét, akiket tanítunk? Mégiscsak Ő az, aki megfordítja a szíveket, amikor beszélünk!

•    Amikor tanítunk, szenvedélyesen beszélünk-e? Nem kimunkált élénkséggel vagy izgalommal, hanem az Úr iránti mélységes szeretetből, amely természetesen árad szenvedélyes szavainkból.

•    Ha küszködünk azzal, hogy szenvedélyesen tanítsuk a témát, töltöttünk-e elég időt csendes imában az Úrral az Oltáriszentség előtt? Kértük-e őszintén a Szentlélek segítségét elégszer?

•    Nem csak Krisztust szeretjük-e, hanem azokat is, akiket tanítunk? Ezen emberek iránti eredeti szeretetünk, hogy megismerjék Krisztust, hogy megtapasztalják a Vele való életet, hogy a Szentlélek örömét kapják meg szíveikbe – jönni fog ezáltal.

Ahogy már mondtam számtalanszor, ígérjük meg magunknak: akkor hagyjuk abba az imádságot, amikor a tanítást is.

Forrás:Istenről, vallásról, életről, emberről.

Gyermekvállalás: az egészséges család nyújt mintát

A gyerek születésével alapjaiban megváltozik a családi élet. Nem arról kell azonban beszélünk, hogy milyen bajok vannak, hanem arról, ha baj van, akkor mit lehet csinálni. A problémák megoldhatók. Ehhez akarunk támaszt és segítséget nyújtani – fogalmaz Mayer Ildikó, a Máltai Szeretetszolgálat győri Családi Kör projektvezetője és Antal Imre szakmai vezető. Munkájukról beszélgettünk.

Számos családbarát intézkedés ellenére sem emelkedik töretlenül a születések száma. Miért nem eléggé vonzó az embereknek a gyermekvállalás?

Amikor a gyerek születésével egy keresőssé válik a család, jönnek a nehézségek. Napi kérdés lesz, mire van pénz. Az édesanyák bekerülnek otthonuk zárt világába, sokuk ezt elszigetelődésként éli meg. Az elszegényedő, magányosodó kisgyerekes család pedig nem vonzó minta. Ráadásul könnyű kicsúszni, és elveszíteni mindent, például azzal, ha a kereső elveszíti munkáját. Onnantól a család csúszdára kerül. Mi, a Máltai Szeretetszolgálat győri Családi Kör Centrum még ez előtt be szeretnénk lépni, hogy a család ne kerüljön rá a csúszdára. Számtalan helyzetet látunk, hogy házasságok éppen ebben a kisgyermekes időszakban mennek tönkre. Egyszer csak a párhuzamosok elfutnak egymástól, és egyre tágabb a házaspárok közötti távolság.

A folytatás alább olvasható 
Gyermekvállalás: az egészséges család nyújt mintát

Napi gondolatok: Aki hisz a keresztre feszített Krisztusban, az előtt feltárul az Élet kapuja

Augusztus 9. A keresztről nevezett Szent Teréz Benedikta (Edith Stein) szűz és vértanú, Európa társvédőszentjének ünnepe

Breslauban (Németország) született 1891. október 12-én zsidó szülei tizenegyedik gyermekeként. Filozófiát tanult, s az igazságot keresve Istenre talált.

Nagy hatással volt rá Avillai szent Teréz önéletrajza, és a kereszténységgel való számos találkozás hatására 1922 január 1-én megkeresztelkedik. Bár ekkor szeretett volna a Kármelbe lépni, de a tanítás és oktatás lett a feladata. Vágya csak 1933-ban teljesült, és Köln városának monostorába lépett be, ahol „A keresztről nevezett Teréz Benedikta” nevet kapta, s életét a zsidó és a német népért ajánlotta fel. Tudományos munkát végezhetett, és a lelki élet nagyjainak írásait tanulmányozta.

Hazájából a zsidóüldözés miatt 1938-ban a hollandiai Echt karmelita kolostorába helyezték át.

Azonban itt sem volt biztonságban: a holland püspöki konferencia 1942. július 20-án nyilvánosan elítélte a náci fajelméletet; az állásfoglalást az ország összes templomában felolvasták. Válaszként 1942. július 26-án Hitler elrendelte Hollandiában is az áttért zsidók letartóztatását, akiket addig megkíméltek. Edithet és Rosa nővérét is letartóztatták és az auschwitzi koncentrációs táborba deportálták, ahol 1942. augusztus 9-én kegyetlenül kivégezték.

II. János Pál pápa 1987. május 1-jén Kölnben boldoggá, 1998. október 11-én Rómában szentté avatta, 1999. október 1-jén pedig Európa társvédőszentjévé nyilvánította.

Részlet Szent Edith Stein „A Kereszt tudománya” című művéből:

„Hisszük, hogy Krisztus meghalt értünk, és feltámadásával életet ad nekünk. A hit úgy egyesít vele, mint a tagokat a Fővel, és bekapcsol minket az isteni életáramba. Így lesz a megfeszített Jézusba vetett hitünk élő hit, amely szerető önátadással párosul, illetve belépés az igazi életbe, amely az eljövendő dicsőség kezdete. Ezért csak a kereszt lehet egyetlen jogcímünk a dicsekvésre: Én nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak (Gal 6,14). Aki Krisztus mellett döntött, az meghalt a világnak, a világ is meghalt az ő számára. Az ilyen ember az Úr sebhelyeit viseli testén (vö. Gal 6,17), gyönge és megvetett az emberek előtt, de éppen úgy erős is, mert a gyöngeségben nyilvánul meg az Isten ereje (vö. 2 Kor 12, 9).

Jézus tanítványa ennek tudatában nemcsak a ráhelyezett keresztet veszi vállára, hanem önmagát is keresztre feszíti: Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket szenvedélyeikkel és kívánságaikkal együtt (Gal 5, 24). Könyörtelen harcot vívnak saját természetük ellen, hogy elhaljon bennük a bűn, és helyet adjon a Szentlélek életének. Ez a küzdelem nagy lelkierőt kíván. A kereszt azonban nem a végső cél, hiszen azért emelik magasra, hogy az ég felé mutasson. Ez nemcsak jel, hanem Krisztus erős fegyvere; ez az a pásztorbot, amellyel az istenfélő Dávid kivonul az Istentől nem félő Góliát ellen; ez az a bot, amellyel Krisztus zörget a mennynek ajtaján, és feltárja azt. Akkor majd mennyei fény árad ránk és körülölel mindenkit, aki követi a megfeszített Jézust.”

A XX. Század kimagasló szentjei közé tartozik Edit Stein. Vértanúsága Isten iránti szeretetről tesz tanúságot. Ha Isten útját járjuk, megtapasztalhatjuk, hogy kiválasztott és vezet minket, és ezért nem veszítjük el bizalmunkat.

„Az Ifjúsági Világtalálkozók nem tűzijátékok, hanem egy útvonal állomásai, hogy szembenézzünk a mindennapok mulandóságával” - Ferenc pápa szavai vasárnap délben, az Úrangyala elimádkozásakor

Kedves Testvérek! Múlt vasárnap Rio de Janeiro-ban voltam. Lezárult a szentmise és az Ifjúsági Világtalálkozó. Azt hiszem, hogy mindnyájunknak közösen meg kell köszönnünk az Úrnak azt a nagy ajándékot, amit ez az esemény jelentett Brazília, Latin-Amerika és az egész világ számára. Új állomása volt a fiatalok zarándoklatának, amelyet Krisztus keresztjével tesznek meg minden földrészen.

Soha ne feledjük, hogy az Ifjúsági Világtalálkozó nem „tűzijáték”, nem öncélú lelkes pillanatok, hanem egy hosszú útvonal állomásai, amely 1985-ben kezdődött el II. János Pál pápa kezdeményezésére. A pápa a fiatalokra bízta a keresztet és így szólt: menjetek, és én veletek jövök! És így is lett; a fiataloknak ez a zarándoklata folytatódott Benedek pápával és Istennek hála én is megélhettem az útnak ezt a csodálatos brazíliai állomását. Emlékezzünk rá mindig: a fiatalok nem a pápát követik, hanem Jézus Krisztust, hordozva keresztjét. A pápa vezeti és elkíséri őket a hitnek és a reménynek ezen az útján.

A pápa köszönetet mondott minden fiatalnak, akik áldozatok árán is, részt vettek az eseményen. Köszönetet mondott az Úrnak a többi találkozóért is: a főpásztorokkal, és Brazília hatalmas országának népével, valamint a hatóságokkal és az önkéntesekkel. Az Úr jutalmazzon meg mindenkit, akik munkálkodtak a hit e nagy ünnepének megvalósulásáért. A pápa külön hangsúlyozta köszönetét a brazíliaiaknak. Jó emberek a brazilok, egy nagyszívű nép! „Nem feledem a szívélyes fogadtatást, a köszöntéseket, a tekinteteket, a sok örömet. Nagylelkű nép; kérem az Urat, hogy bőségesen áldja meg!”

A pápa kérte a hívek imáit: a fiatalok, akik az Ifjúsági Világtalálkozón részt vettek, ezt a tapasztalatukat valósítsák meg a mindennapi életben, hétköznapi viselkedésükben, az élet fontos döntéseiben, válaszolva az Úr személyes meghívására. A mai liturgiában visszhangzanak Kohelet szavai: „hiúságok hiúsága, minden hiúság (1,2).

A fiatalok különösen érzékenyek arra az ürességre, amely körülveszi őket az élet értelmét, az értékeket illetően. Sajnos, ők fizetik meg ennek a következményeit. Azonban az élő Jézussal való találkozás nagy családjában, az egyházban, örömmel, igazi élettel, mélységes jóval tölti el a szíveket; ezek a javak soha nem múlnak el és nem romlanak el: láttuk Rióban a fiatalok arcán. Ennek a tapasztalatnak azonban szembe kell néznie a mindennapok mulandóságával, hiúságával, az üresség mérgével, amely belopakodik a nyereségre és birtoklásra alapuló társadalmainkba, amelyek a fiatalokat a fogyasztói szemlélettel kecsegtetik.

„A mai evangéliumi szakasz éppen annak az abszurditására hívja fel a figyelmet, ha boldogságunkat a birtoklásra alapozzuk. A gazdag saját magának mondja: „Ember, van elég vagyonod, sok évre eltart. Nyugodjál meg végre, egyél-igyál, élvezd az életet”. De Isten így szól hozzá: Esztelen! Még ma éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél? (vö. Lk 12,19-20).

Kedves Testvérek! A valódi gazdagság Isten szeretete, amelyet megosztunk testvéreinkkel. Az a szeretet, amely Istentől jön, és amely arra késztet, hogy megosszuk egymás között és segítsünk egymásnak. Aki ezt megtapasztalta, nem fél a haláltól, megtalálja szíve békéjét. Imádkozzunk azért, hogy megkapjuk Isten szeretetét és azt megosszuk testvéreinkkel. Ajánljuk ezt a szándékot Szűz Mária közbenjárásába” – mondta vasárnap délben, az Úrangyala elimádkozásakor Ferenc pápa.

A Mária imádság után a Szentatya megköszönte a hívek nagyszámú jelenlétét: „Köszönöm mindenkinek! A téren olyan sok a fiatal, olyan, mintha Rio de Janeiro-ban lennénk!” Üdvözöljük Anyánkat, a Salus Populi Romani – a római nép üdvössége Szűzanyját, mindnyájan együtt köszöntsük az Anyát!

A pápa gondolatban ezután a plébánosokhoz és a világ összes papjához fordult Vianney Szent János áldozó pap, a papok védőszentje liturgikus emléknapján: „Kedves paptestvéreim, maradjunk egységben az imában és a lelkipásztori szeretetben!”. Végül Ferenc pápa mély háláját fejezte ki elődjének, VI. Pálnak, aki 35 évvel ezelőtt, 1978. augusztus 6-án, Urunk színeváltozásának ünnepén tért vissza az atyai házba.

(vm)
Forrás: Vatikáni Rádió

Szent Domonkos áldozópap

Domonkos Caleruega városában született 1170 körül. A palenciai székesegyház iskolájába került, korán világossá vált, hogy pap akar lenni. Kasztíliában éhínség volt, Domonkos pedig pénzzé tette könyveit, és árát a szegények között osztotta szét. Azt mondta: „Mit tanulmányozzam én ezeket a holt pergameneket, miközben odakinn az utcán éhségtől esnek össze az emberek?!” Ez az első mondat, amit Domonkostól feljegyeztek. 

1198-ban szentelte pappá Martin Bazán püspök, és felvette a szerzetesi fegyelemben élő kanonokok sorába. Nem sokkal később Domonkos szubprior lett a kanonokok között. 

Diego, aki Domonkos atyai jóbarátja volt, 1202-ben püspök lett Osmában. Négy évvel később Domonkossal együtt Rómába ment, és azt kérte a pápától, hogy adjon mindkettőjüknek felhatalmazást a kunok közötti misszionálásra. A pápa megörült apostoli buzgóságuknak, de nem keletre, a kunokhoz, hanem Dél-Franciaországba küldte őket, ahol ebben az időben a katarok és az albigensek eretneksége pusztította az Egyházat.  Ide küldte őket, hogy reformálják meg a papságot, és vezessék vissza a katolikus hitre az eretnekeket. Diego püspök és Domonkos teljes szegénységben és alázattal járták a vidéket. Prédikáltak a hívőknek, keresték a találkozási lehetőségeket a tévtanítókkal, vallási vitákat folytattak, és próbálták meggyőzni az igazságról az embereket.

Folytatás az alábbi linkre kattintva olvasható: 
Szent Domonkos áldozópap

Napi gondolatok: Minden átelmélkedett igazságot átadni!

Szent Domonkos az ókasztíliai Caleruegában (Spanyolország) született 1170 körül. Palenciában teológiát tanult, majd az osmai székesegyház kanonokja lett. Az albiak eretneksége ellen prédikációval és élete példájával eredményesen dolgozott. Erre a munkára társakat is toborzott maga mellé, és megalapította a prédikátorok (domonkosok) rendjét. Bolognában halt meg 1221. augusztus 6-án. 

A domonkos rend történetére vonatkozó különféle iratokból:

Szent Ferenc és Szent Domonkos

rendjük XV. századi öltözetében,

a csíksomlyói oltár főképén.

(Szépművészeti Múzeum.)

     Olyan nagy életszentség jellemezte Domonkost (Szent Ferenc Atyánk kortársa), és Isten iránt akkora buzgóságot tanúsított, hogy ez bizonyságul szolgált mindenki előtt: ő az istentisztelet és a kegyelem kiváltságos embere. Lelkierejének egyensúlyát semmi sem ingatta meg, csak a mások iránti részvét és segítő könyörület rendítette meg. Mivel pedig az örvendező szív megvidámítja az ember arcát, ezért a külsején is megnyilvánuló jósága és vidám tekintete tanúskodott a belső ember tökéletes összeszedettségéről.
     Szavában és cselekedetében mindenütt evangéliumi emberként jelent meg. Nappal senki sem volt nála szívesebb és kedvesebb a testvérekhez és társaihoz. Éjszaka viszont senki sem volt olyan kitartó a virrasztásban és imádságban, mint ő. Ritkán beszélgetett, s akkor is vagy Istennel beszélt az imádságban, vagy Istenről beszélt másoknak. Erre buzdította testvéreit is.
     Állandóan azt a külön kegyelmet kérte magának Istentől: ajándékozza meg őt olyan igazi szeretettel, hogy hathatósan tudja munkálni és irányítani az emberek üdvösségét. Meg volt ugyanis győződve arról, hogy csakis akkor lesz igazán Krisztus testének tagja, ha minden erejével úgy szenteli magát a lelkek megmentésére, mint ahogy a mindenek Üdvözítője, Jézus Krisztus is egészen feláldozta magát a mi üdvösségünkért. Ennek a munkának a végzésére alapította meg isteni sugallatra a Prédikáló Testvérek Rendjét...
     Kétszer vagy háromszor is püspökké választották, de egyszer sem fogadta el. Jobban szeretett a szegénységben együtt élni testvéreivel, mint bármely püspöki székben ülni... 

IX. Gergely pápa e szavakkal tett róla tanúságot: „Olyan embernek ismertem, mint aki mindenben követte az apostolok életmódját. Semmi kétségem sincs afelől, hogy a mennyben részesült is az apostolok dicsőségében.”

 

II. SZENT SZIXTUSZ pápa emléknapja

SZENT II. SZIXTUSZ pápa athéni születésű, képzett filozófus volt. Papi hivatás ébredt benne, jóságos és békeszerető pap lett. Püspökként is híveit szerető maradt. Szixtusz pápát 257-ben szentelték Róma püspökévé. Küzdött az Egyházon belül éledező széthúzások ellen, főleg az eretnekek keresztelése terén. Megválasztása után Valerianus császár felújította a keresztényüldözést. Egy év múlva, amikor a Kallixtusz temetőben misézett, letartóztatták négy diakónusával együtt.Szent Lőrinccel szétosztatta az Egyház kincseit a szegények közt.

Két kedves diakónusával: Szent Agapitusszal és Szent Felicisszimusszal együtt 258-ban Rómában fejezték le. Minderről Szent Ciprián vértanú tudósít 80. levelében. Ereklyéi a Via Latina mellett épült és a nevét viselő bazilikában nyugszanak. Az Egyház egyik legtiszteltebb vértanúja lett.

Példája: Légy képzett, szeretettel teljes!

Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és ennek testvérét, Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre...

Szilveszter archívum

Minden embernek naponta fel kellene kapaszkodnia egy ilyen magas hegyre: vagyis elmélkedve, szemlélődve eltávolodni mindentől, mindenkitől és még saját magától is. Lehet e enélkül az eljövendő években, az ezredforduló irtózatos kuszaságában nem keresztényként, de egyáltalán emberként élni?

Hiszen egyedül onnét felülről lehet mindent jól látni. A lenti feladatok, megoldhatatlannak látszó nehézségek, bonyolult helyzetek azzal nyomnak a földre, hogy nem látjuk a helyes arányokat. Mivel „nyakig” benne vagyunk az események, teendők, érzések sodrásában, nem láthatjuk, merre van a kiút: mi mennyit ér, és megéri e félni tőle, kell e egyáltalán törődni vele; mi marad meg abból, ami ma elviselhetetlennek tűnik, egy hét múlva?
 

De én nem akármilyen hegyre megyek fel, hanem a Tábor hegyére, amely Jézus istenségének és eljövendő szenvedésének (tehát emberségének) kinyilatkoztatása. Ide azonban csak vele és szentjeivel mehetek fel.
 

Külön velük. Kitüntetés, ha azokkal élhetek együtt, akik valóban hisznek, és állandó megtérésben élnek. De fontos az is, hogy elmélkedésre egy adott helyen és időpontban jöjjünk össze. Ez egyrészt megóv az önbecsapástól, másrészt olyan erőtérbe emel, amely testvéreim Jézus-követéséből árad ki.
Ott elváltozott előttük. Addig kell imádkozni, elmélkedni, míg egyszer csak ez az elváltozás be nem következik. Nem látomás ez, hanem annak felismerése egész egzisztenciánkkal, hogy kicsoda Jézus az Atya számára és a mi számunkra. A szemlélődés lényege, hogy amit a hitből ismerünk, azt most mint a mindenség világosságát, életünk legteljesebb és örömteli megoldását szemléljük.

Nyilvánvalóan volt olyan Tábor-hegyi élményünk, mely Szent Péteréhez és társaiéhoz hasonló. Akkor elég a visszaemlékezés. Szent Péter is ebből élt; ez a visszaemlékezés ugyanis a jelen legmélyebb valóságára nyitja föl szemünket, mert Krisztus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké.
Így megdicsőülésének szemtanújaként, az égből jövő szózat fültanújaként, olyan emberként, akinek a Hajnalcsillag felkelt a szívében, jöhetünk le a hegyről, s térhetünk vissza napi teendőinkhez, hogy találkozhassunk mindazzal, ami ránk és szeretteinkre vár itt e földön.

Dán 7,9-10.13-14; 2Pét 1,16-19;
A évben: Mt 17,19; B évben: Mt 9,1-9; C évben: Lk 28b-36

fr. Barsi Balázs ofm

Ahol hó hullott nyáron... - Havas Boldogasszony

Mesélnek a kövek Rómában? Bizony legendákat susognak, tragédiákat sóhajtanak, szerelmeket dalolnak, történeteket őriznek. Talán az egyik legkedvesebb egyházi vonatkozású ezek közül a Santa Maria Maggiore mesés története.

Krisztus után 350 körül, Liberius pápasága idején a legenda szerint ugyanazon az éjszakán két férfinek is megjelent a Szűzanya. Egyikőjük a Szentatya, a másik egy János nevű római patrícius volt. Máriának furcsa kérése volt: építsenek tiszteletére templomot Rómában, ott, ahol másnap havat fognak találni. Arrafelé még télen is ritkán esik hó, hát még augusztus elején! S Liberius pápa, valamint János, a patrícius másnap séta közben, az Esquilinus-dombon megdöbbenve tapasztalták, hogy hó esett, amely meg is maradt, s egy templom alaprajzát ábrázolja. A két férfi összefogott, s megépült a mai bazilika őse, s az egyház azóta ünnepli augusztus 5-én Havas Boldogasszony ünnepét. A legendát 1250 körül Fra Bartolomeo írta le.

Ez a legenda. A valóság más. III. Szixtusz pápa (432-440) az efezusi zsinat (431) emlékére rendelte el a templom építését annak tiszteletére, hogy ez a zsinat dogmaként mondta ki, hogy Mária "Theotokosz", vagyis Istenanya.

A templomot többször átépítették. Először a XIII. században. Végül a templom a barokk építészet jegyeit nyerte el. Az egész bazilika igaz és féligaz történetek, valóságos és vélt események regényes megtestesítője. Borghese kápolnája őrzi például az úgynevezett "Szent Lukács Madonnát". Története külön írást érdemelne. A hagyomány szerint maga Lukács festette a képet. Bizánci művész munkája lehet, Lukács pedig orvos volt, de ki tudja! Egy biztos: 590-ben már ezt a képet vitték körmenetben a Szent Péter-bazilikába, Róma legrégebbi Mária-templomából, a Santa Maria Antiquából.

Ez a kápolna több magyar emléket is őriz. Itt látható egy domborművön, amint Rudolf, magyar király seregei élén a török ellen indul, s itt látható Esztergom törököktől való visszafoglalása is...
Álom és valóság, hit és legenda, történelmi tény és hagyomány. Megint csak Róma! Mesél, tanúsít, bizonyít, elkábít. Itt minden előfordulhat, hiszen évezredek emlékét őrzi, évezredek tényeit, legendáit, meséit őrzi.

Forrás: Bókay László, Róma

Boldog ember, akinek sokra nincsen gondja... - Évközi 18. vasárnap - meghallgatható

„Boldog ember, akinek sokra nincsen gondja, aki a kedvet vesztő pénznek nem bolondja. Boldog, aki kevéssel meg tud elégedni, aki ha nincs is néki eltudja szenvedni.”

„Boldog ember, akinek sokra nincsen gondja, aki a kedvet vesztő pénznek nem bolondja.” - Évközi 18. vasárnap

Fotó: Szilveszter archívumból - a volt Szomszéd 

Mai elmélkedésünket a Pálóczi-Horváth Ádám: „Ötödfélszáz énekek” című kötetéből vett idézettel szeretném kezdeni, amit a Régi zene fesztiválon, a Codex együttes nagyszerű előadásában hallottam nem rég, s amely így szól:

„Boldog ember, akinek sokra nincsen gondja,

aki a kedvet vesztő pénznek nem bolondja.

Boldog, aki kevéssel meg tud elégedni,

aki ha nincs is néki eltudja szenvedni.”

Ugyanis a mai vasárnap szentírási részeinek témája: a földi valóságok – élet, munka, anyagi javak, örökség, pénz – értéke és az ezzel kapcsolatos helyes magatartás a keresztény ember részéről.

Ha szóba állunk ismerőseinkkel, barátainkkal, rokonainkkal, nagy többségben anyagi gondjaikat említik, különösen most, amikor a fizetés kevés, az árak nagyok. Sorolják az életből ismert véleményeket: akinek pénze van, annak van hatalma, az mindent el tud intézni, mindent képes megszerezni. De ritkán beszélnek arról, hogy a pénz és a vagyon, az örökség embereket, családokat képes megosztani, ellenségé, boldogtalanná tenni. Ritkán beszélnek arról, hogy a csupán önmagáért leélt, Istentől és egy magasabbrendű céltól elszakadt élet csak csalódást okoz. Ritkán beszélnek arról, hogy minden földi valóságnak csak Istennel kapcsolatban van értéke és olyan mértékben, amennyire azokat az általa akart rend szerint használjuk… Mindez azért van, mert az ember hajlamos úgy berendezkedni itt a földön, úgy körülvenni magát anyagi javakkal, mintha örökké itt élne.

Napjaink szegény és gazdag embere követi el újra és újra ezt a hibát megfeledkezve arról az egyszerű tényről, hogy mindazt a vagyont, amit e földi életben felhalmoz, magáénak vallhat, nem viheti át az örökkévalóságba, hacsak nem örökkévalósítja a jótettek által.

Itt természetesen nem arról van szó, hogy az anyagiak, az anyagvilág eleve rossz lenne. Jézus soha nem tett ilyen kijelentést.

Az anyag önmagában nem rossz, mert amit Isten teremtett, az mind jó. Gondoljunk csak arra, hogy Jézus is felhasználta az anyagvilág javait és megcsodálta a mező egyszerű liliomát, mert fel fedezte benne Atyja teremtő kezét. Az anyag rosszá akkor válhat, ha mi emberek ezt az Istentől kapott anyagvilágot rosszul használjuk fel. Például: amikor a természetben felfedezett vasércből fegyvereket, és nem más hasznos gépeket készítünk.

A mai evangéliumban is pontosan erről van szó. Jézus nem azt mondja, hogy ne szerezzetek magatoknak anyagiakat, hanem azt, hogy "Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete"(Lk 12, 13-21). 

Őrizkedjetek a kapzsiságtól. E kifejezés a mindig többet birtoklás vágyára utal, s ezért a fösvénység, az evilági javak iránti mértéktelen és zabolátlan vágy szinonimája, amelyek végül mégsem nyugtatják meg, és nem elégítik ki az embert. Az ilyesfajta vágy nem teszi a létezést biztonságosabbá, és nem biztosít neki hosszabb életet. Az ember nyugalma és biztonsága nem birtokaitól függ, még ha bővelkedik is ezekben. Aki ezekre támaszkodik a boldog élet elérése érdekében, az rossz úton jár, zsákutcára talál.

Tehát különösen arra kell vigyázni, hogy hogyan viszonyulok a pénzhez, az anyagi javakhoz. Eszerint nemcsak a multimilliomost fenyegeti a kapzsiság veszélye, hanem a nincstelen koldust is, akinek minden vagyona egy szatyor összekoldult holmi, de azt senkivel nem hajlandó megosztani.

Elgondolkodtató az a tény, hogy Jézus az esztelen gazdagról szóló példabeszédet nem a gazdagoknak mondta el, hanem a tömegnek, az egyszerű népnek, akik ott ácsorogtak körülötte és egész biztosan nem voltak gazdagok. Jézus tulajdonképpen arra figyelmeztette hallgatóit, hogy nincs az a vagyon, amely teljes biztonságot és boldogságot adhat.

Nemcsak a gazdagság ringathat bele bennünket a hamis biztonság érzésébe, hanem minden más olyan valóság is, amelyről úgy hisszük, hogy sebezhetetlenné tesz bennünket. Ide tartozik a hatalomvágy, amely útján másokat manipulálunk, de emlékezzünk arra, hogy Jézus még a hamis lelki „biztosítékokat” is elítélte a farizeusoknál, akik azt hitték, hogy a törvény betűszerinti megtartása biztosítja majd nekik a földi jólétet és az örök életet.

Az öntudatos keresztény embernek ismernie kell az élet igazi értelmét, és ennek fényében kell néznie és kezelnie az anyagi dolgokat. Az élet értelme az, hogy Isten szeret bennünket, és isteni életében akar részesíteni minket mindörökre. Olyan életben, amelyről Pál apostol azt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik."

Így, hát a keresztény, aki a keresztség által új életre született Krisztusban, jól tudja, hogy életét nem zárja le a földi horizont, és bár jól el kell látnia a jelen élet kötelességeit, szívével a végső cél felé kell fordulnia. Ez a cél pedig az örök élet az Istennel való örök életközösségben. Ezért nem várja a földi élettől azt a boldogságot, amelyet az nem is adhat meg, mivel azt egyedül Istenben találhatja meg. Ennek következtében mértéktartóan használja a földi javakat, meg tudja tagadni magát – a szenvedélyekben, a bűnös vágyakban, a kapzsiságban –, hogy meghaljon a bűnnek, ami elszakítja Istentől, és „Krisztussal Istenben” éljen.

A krisztusi tanítástól függetlenül a pszichológia is felismerte, hogy önmagában még a pénz, az anyagi jólét megléte nem jelenti azt, hogy automatikusan boldogokká is válunk. A bűnözési statisztikáknak van egy érdekes pontja. Sok olyan bűnözőt lehet találni, akik anyagi jólétben élnek, s mégis a bűnözés útjára léptek. Miért ez a furcsaság. Minden bizonnyal annak a megnyilvánulása ez, hogy a pénz egyedül nem tesz boldoggá. Sőt, akinek minden az ölébe hullik, lassan semmi örömet, mozgást nem lát az életben, s ilyenkor inkább a bűnözés útjára lép, mert az izgalmasabb.

Jézus mai példabeszéde arról szól, hogy az anyagi javak bűvöletében a gazdag ember megfeledkezett Istenről. Istenről, aki élete gyökere és célja, s akinek tulajdonképpen köszönheti a jó termést, mellyel nem tud mit kezdeni.

Milyen sokan vagyunk ebben a helyzetben! Mert ha talán nem is vagyunk milliomosak, milliárdosok, ha nem is engedhetünk meg magunknak akármit, de azért valahogy titkon erre vágyunk, hogy ilyen életünk legyen. Ezért hajtunk, hogy a jól megérdemelt pihenésben legyen részünk életünk vége felé, s amikor pedig odajutunk, hogy élvezhetnénk a jól megérdemelt pihenést, már nem is érdekel az egész. S közben elveszítjük a legfontosabbat, az Isten szeretetét, s ezzel együtt az élet értelmét.

Ha erre gondolunk, akkor mindjárt érthetőbb lesz Krisztus Urunk mondata. "Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete." S érthetőbbé válik egy másik mondásának értelme is: "Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok!"(Mt 6, 19-20).

Mennyivel boldogabbak lehetnénk mindannyian, ha megszívlelnénk ezt a jézusi tanítást, és eszerint alakítanánk életünket. Ha nem az olcsó élvezethajhászó reklámok csábításának engednénk, melyek arról harsognak, hogy bizonyos dolgok birtoklása teszi boldoggá az embert. Pedig ezen a világon csak egyetlen valamit, pontosabban Valakit kellene birtokolnunk: Istent, aki maga a Szeretetet.

Ezért figyelmeztet az evangélista, ha valóban boldogok akarunk lenni, akkor Istenben kell gazdagodnunk.

Mit jelent Istenben gazdagodni? Először Istenben gazdagodni azt jelenti, hogy egyre bátrabban rábízzuk magunkat Istenre, a minket mindig szerető Istenre. Ő az egyetlen kikezdhetetlen támpont ezen a világon, amely biztonságot adhat életünknek.

Másodszor Istenben gazdagodni annyit jelent, mint olyan javakat szerezni, amelyek Isten előtt is értékek, amit a moly nem rág meg, a rozsda nem emészt meg, és amit a tolvaj nem lophat el, vagyis ha az ember a pénzét, anyagi javait az Isten akarta rend szerint használja fel, azaz támogatja a szükséget szenvedő embertársat, mert amit eggyel a legkisebbek közül is tettetek, mondja Jézus, azt velem tettétek.

Az ég számára felhalmozott gazdagság számít, és nem az, amit az ember saját raktárában őriz. Ezt elsősorban a lélek értékei alkotják: az igazlelkűség, az igazságosság és a szeretet gyakorlása, a fentebb említett formában.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy az Úr Jézus valóban mester, ahogy szólította őt az evangéliumi kérdező, de nem az örökösödési problémák és törvények, hanem Isten szavának és az örökéletnek a mestere.

Talán nem ismeri a családi javak felosztását irányító szabályokat, vagy pontosabban mondva nem avatkozik bele azokba, ellenben ismeri azokat a szabályokat, amelyek az embert abban segítik, hogy kiegyensúlyozott, boldog személlyé és az örök élet részesévé válhasson.

Az egyik ilyen megfontolandó szabály, amit nemcsak a kérdezőnek, hanem mindannyiunknak ad: "Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete… hanem az Istenben való gazdagodástól".

Ezt értette meg az elmélkedés kezdetén idézett költő és ezért merte kijelenteni, hogy „Boldog ember, akinek sokra nincsen gondja, aki a kedvet vesztő pénznek nem bolondja.”

Azt kérem tőletek...

„Azt kérem tőletek, hogy legyetek forradalmárok, ússzatok az ár ellen. Igen, azt kérem tőletek, hogy lázadjatok ez ellen a kultúra ellen, amely mindent időlegesnek tekint, és amely végső soron azt hiszi, hogy képtelen vagytok felelősséget vállalni és igazán szeretni. Bízom bennetek és imádkozom értetek. Legyen bátorságotok az árral szemben úszni” – kérte a Szentatya, Ferenc pápa a fiataloktól a Riói ifjúsági találkozón.

Azok, akik még nem döntöttek arról, hogy milyen utat kövessenek az életben, Ferenc pápa idézte a Biblia egy szakaszát. Kérd az Urat és Ő megmutatja majd neked az utat. A fiatal Sámuel hallotta az Úr hívó szavát, de nem értette és nem tudta, mit mondjon, de Éli pap segítségével végül válaszolt: „Beszélj, Uram, szolgád figyel!” (vö. Sam 3,1-10). 

Ti is megkérdezhetitek az Urat: Mit kívánsz tőlem, mit tegyek? Melyik utat kövessem?

Napi gondolatok: Akiket birtokló szeretettel kisajátítottál, azokat szabadítsd fel…

„Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt! Hirdessetek szabadulást lakóhelyetek minden lakójának, mert örvendetes esztendő ez.”                                                           Lev 25,1.8-17; Mt 14,1-12

Heródes, miközben börtönbe vetette Keresztelő Jánost, maga buja szenvedélyének és lelkifurdalásának kettős börtönében sínylődött. Sokszor vagyunk így mi is: saját megkötözöttségünket leplezendő másokat kötözünk meg azáltal, hogy megalázzuk, kihasználjuk, eszköznek és saját tulajdonunknak tekintjük őket. 

A mai Olvasmányban szereplő jubileumi esztendő felszabadítást jelentett mindenféle kötelék alól, az eredeti tulajdonviszonyok helyreállítását, a visszatérést az eredeti családhoz. Légy kész te is arra, hogy saját körödben, családodban és barátaid, ismerőseid között meghirdesd az örvendetes esztendőt, és megadd nekik a szabadulást. S ezzel nem kell a következő szentévre, jeles évfordulóra várnod: kezdd el még ma.

Akiket birtokló szeretettel kisajátítottál, azokat szabadítsd fel önzésed nyomasztó terhe alól. Akiket szeretetlenséggel, durvasággal megfosztottál attól a szeretettől, amely megillette volna őket, kárpótold figyelmességgel és kedvességgel. Akiket irigységgel kötöztél meg, azoknak add vissza az örömteli kibontakozás szabadságát. Akikről úgy gondolod, tartoznak neked, azoknak engedd el nagylelkűen tartozásukat.

Meglátod, e felszabadítás neked is meghozza a szabadulást. Megoldhatatlannak tűnő helyzetek, szűnni nem akaró ellentétek, elromlott emberi kapcsolatok fognak meggyógyulni benned és körülötted. Örvendezés és hálaadás támad szívedben, s örömöd kiárad mindenkire, akivel csak találkozol. És megtapasztalod, hogy vetés és aratás, ültetés és betakarítás nélkül is bőségben leszel, mert az Úr maga gondoskodik rólad. Elhalmoz szeretetének ajándékaival, s amit másokat rabságra vetve már-már elvesztegettél: visszaadja neked birtokodat a mennyben.

fr. Barsi Balázs ofm

"Azt akarom, hogy valamennyien a mennyországba jussatok"

– Szent Ferenc ezekkel a szavakkal fordult 1216. augusztus 2-án a hívekhez, akik Assisi Porciunkula kápolnájában összegyűltek. A hagyomány szerint a kápolna a Szentföldről hozott kis földre épült, ezért lett a neve „részecske”, azaz porciunkula. A ferences rend megalapítását követően III. Honorius pápa 1216-ban engedélyezte a teljes búcsút mindazok számára, akik felkeresték a kápolnát, megbánták bűneiket és szentgyónáshoz járultak. Attól kezdve minden évben augusztus másodikán megtartják Assisiben a „Bűnbocsánat ünnepét”.

A teljes búcsút a pápák később kiterjesztették minden ferences és klarissza templomra. A teljes búcsú feltétele: szentgyónás, szentáldozás, a Hiszekegy és a Miatyánk elimádkozása, valamint egy ima a Szentatya szándékára. A világegyház augusztus első vasárnapján tartja a porciunkula búcsút.

Idén mintegy 1.600 fiatal zarándokolt el Assisibe az ünnep alkalmából Olaszország és Európa számos részéből. A program szerint pénteken délután 3 órakor érkeztek meg az Angyalos Boldogasszony bazilikába.

A menet, „Cammino”, 10 napig tart, 18-32 év közötti fiatalok vesznek rajta részt. Az idei zarándoklat témája: „Aki hisz, az előre halad”. A Hit évére való tekintettel arra akarták a szervezők felhívni a figyelmet, hogy a mozgás, a helyváltoztatás vágyát minden ember magában hordozza. Világosan kell tehát látnunk a kiindulási pontot és a végcélt, valamint azt is, hogy ezt milyen úton haldva érjük el.

Augusztus 1-jén, csütörtökön este imavirrasztást tartottak a családokért a Porciunkula kápolnánál. A találkozót, amely “A család: a megbocsátás Isten gyengédsége” címet viselte, Gubbio püspöke vezette Assisi püspökének jelenlétében.

(vm-sv)

Forrás: Vatikáni Rádió

Ferenc pápa Twitter-üzenetei a legnépszerűbbek

Egy dolog a Szent Péter tér kis világának megnyugtató ölelésétől védve prédikálni, és más dolog élőben beszélni a mikrofonba hárommillió ember előtt Rióban – írja a Le Figaro július 28-i száma a Szentatya Rio de Janeiró-i látogatása kapcsán. Ferenc pápa, bár először nézett szembe egy ilyen helyzettel, nem mutatta az aggodalom vagy a habozás egyetlen jelét sem.

Úgy tűnt, mint aki mindig otthonosan érzi magát, és örül, hogy közvetlen kapcsolatba kerülhet a tömeggel. Bárhol volt is, hivatalos intézményi környezetben, favelában, templomban vagy fiatalok ezrei előtt, megbizonyosodhattunk a pápa rendkívüli karizmájának hatásáról. Egyszerűsége és szándéka, hogy mindig keresi a kapcsolatot mindenkivel, meghódította a szíveket: az utca embereiét, vagy a riói székesegyházban a könnyekig meghatott püspökökét.

A folytatás az alábbi linken olvasható. 
Ferenc pápa Twitter-üzenetei a legnépszerűbbek

Napi gondolatok: Liguori Szent Alfonz Mária püspök és egyháztanító emléknapja

Liguori Szent Alfonz Mária (Marianella, 1696. szeptember 27. – Pagani, 1787. augusztus 1.) olasz katolikus teológus, egyháztanító, a redemptorista rend megalapítója, majd püspök és a katolikus erkölcsteológia egyik legjelentősebb alakja.

Alfonz Nápolyban született egy előkelő családban, akit még hét testvére követett.

Alig volt 17 éves, amikor jogi doktorrá avatták a nápolyi egyetemen. Azonnal ügyvédi gyakorlatot kezdett. Két év múlva már Nápoly egyik leghíresebb ügyvédje volt. Aki pert akart nyerni, az mind hozzá fordult.  Huszonhét éves, amikor a király egyik főembere rábízott egy pert. Óriási volt a tét, és Alfonz ezt a pert egy apró figyelmetlenség miatt elvesztette. Ez a kudarc odaállította eléje: látod, Alfonz, az egész tudományod ennyit ér. Te minden erődet megfeszíted, és egy szalmaszálon egy egész vagyon – még jó hogy nem egy emberélet – elveszett. Erre elhagyta a jogászi pályát és pap lett.

Papként pedig arra törekedett, minden erejét latba vetve, hogy a föld sója és a világ világossága legyen. Háromévi megfeszített nápolyi lelkipásztorációs tevékenység után püspöke engedélyivel elhagyja a városi életet és vidékre költözött. Ettől kezdve Alfonz járta a vidéket, a tanyákat. Fölkereste azokat a papot talán soha nem látott családokat, és tanított fáradhatatlanul.

Később társakat keresett és megalapította a Megváltóról elnevezett társulatot, az úgynevezett redemptoristák szerzetes közösségét az elhagyott, vidéki, falusi vagy még rosszabb körülmények között élő emberek misszionálására. Nekik akartak alkalmat adni a hit megismerésére hitoktatással, prédikációval, szentmisével, gyóntatással, a házasságok rendezésével.

Így telik el életéből 30 év, amikor a pápa kinevezi püspökké. Ekkor azonban Alfonz már elmúlt 60 éves, és beteg volt. Köszvény gyötörte és világosan látszott, hogy testileg rohamosan megy tönkre. Senki sem gondolta, hogy még 36 év hátra van az életéből.

Nagyon jó püspök lett. Mint egy falusi plébános a nyáját, úgy szerette és gondozta annak a pici egyházmegyének minden kis faluját, családját, házát. Ő valóban a föld sója, a világ világossága volt.

Szent Alfonz életpéldája bizonyítja, hogy amennyiben képesek vagyunk befogadni életünkbe az Istent, - amennyiben engedjük, hogy növekedjék és szabadon kibontakozzék bennünk Jézus, annyiban válunk keresztényekké, - annyiban leszünk képesek ezt a múlékony dolgok hiúságára épült, és ezért ízetlen, sótlan világot bölcs, és az örök értékek felé forduló világgá alakítani, - annyiban válhatunk Krisztus világosságának hordozóivá és leszünk képesek szeretetből fakadó tettekkel szétoszlatni a bűn sötétjét és megvilágítani még azokat is, akik a hittől nagyon távol állnak.